Összetört álom

( A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A nap már lemenőben volt, a tenger felülete aranylón csillogott, ahogy a hullámok lustán nyújtóztak a part felé. A levegő sós illata keveredett a friss lime és kókusz aromájával. A tengerparti bungalók verandáján mécsesek égtek, lángjaik táncot jártak a lágy esti szélben. A fák között apró lámpások függtek, halvány fényük sejtelmesen világította meg a fehér homokot.

Emma a sekély vízben állt, a finom homok terült el a lábai körül, ahogy a hullámok átölelték. Hosszú, gesztenyebarna haját felfogta, de néhány tincs kiszabadult, és finoman az arcához tapadt a párás levegőben. Ruhája könnyű selyem, narancssárga, mint a napfelkelte első fényei. Tekintete nyugodt volt, de a szívében izgatott lüktetés vert gyökeret.

A parton, néhány méterre tőle, Kristóf egy fa alatt állt, lazán begombolt ingben, mezítláb, kezében egy üveg borral. Szőke haja kócos volt a szélben, tekintete sötéten figyelte Emmát. Mindig volt benne valami titokzatos, valami, amitől Emma úgy érezte, sosem tudja teljesen kiismerni.

— Gyere ide! — hívta a férfi rekedten.

Emma mosolyogva lépett ki a vízből, a selyemruha nedves szegélye a bőréhez tapadt. Kristóf egy poharat nyújtott neki. Az ujjuk összeért, és a lány bőrén forróság futott végig.

Leültek a homokba, háttal a végtelen tengernek. Kristóf lassan cirógatta Emma kezét, majd finoman megérintette az arcát.

— Tudod, hogy ez a hely olyan, mint egy álom? — suttogta Emma.

— Te vagy az álom — válaszolt Kristóf, majd közelebb hajolt, ajkai puhán érintették a lányét.

A csók mély volt, lassú és ismerős, mégis minden alkalommal új. Emma szíve zakatolt, ujjai Kristóf tarkójára siklottak, és elvesztek egymásban, mintha az idő is megállt volna.

Aztán hirtelen, egészen halk, alig hallható rezgés törte meg a csendet. Kristóf zsebében mozdulatlanul fekvő telefonja megremegett egy pillanatra. Olyan halk volt, hogy Emma szinte nem is érzékelte, inkább csak a férfi reakciója tűnt fel neki. Kristóf keze megfeszült a hátán, a csók egy röpke másodpercre megszakadt. De aztán, mintha mi sem történt volna, Kristóf folytatta.

Emma egy pillanatig gondolkodott, mondani akart valamit, de a férfi érintése újra magával ragadta. A telefon néma maradt. Talán csak egy jelentéktelen üzenet volt. Talán semmi fontos.

De az idő nem állt meg. És az éjszaka sem tarthatott örökké.

Másnap reggel Emma lassan ébredt. A nap fénye aranyló csíkokban esett a hófehér lepedőkre. Kristóf oldalt feküdt, de nem nézett rá. A mobilját szorította, és az arcán egy furcsa árny suhant át.

— Minden rendben? — kérdezte Emma álmosan.

Kristóf összerezzent, majd azonnal elmosolyodott. De Emma észrevette, hogy a mosoly nem ért a szeméig.

A férfi gyorsan felült, a lepedő összegyűrődött a mozdulattól.

— Csak egy hívás... semmi fontos.

Emma ösztönösen érezte, hogy hazudik. A szívében valami halkan megroppant, ahogy Kristóf távolabb húzódott tőle.

A férfi felállt, keresztbe font karokkal nézett ki az ablakon.

— Emma… nem tudtam, hogyan mondjam el… — kezdte halkan.

A lány légzése elakadt. A bőrén még mindig ott égett az előző éjszaka minden érintése, minden csók, minden suttogás.

Kristóf mélyet sóhajtott.

— Valaki mást szeretek. Beleszerettem egy másik nőbe. Nem akartam neked fájdalmat okozni. Egy ideje találkozgatunk. Ne haragudj. Nagyon nehéz ez most nekem is. Téged is szeretlek, de ő az igazi.

A szavak kíméletlenül csapódtak Emma mellkasába. A világ egyszerre szűk lett és fullasztó.

A szél meglibbentette a függönyt, behozva a tenger illatát. De most nem volt álomszerű. Csak sós és keserű, akár a könnyek, amelyek Emma torkában rekedtek.

Kristóf mozdulatlanul állt, mintha várná, hogy a lány mondjon valamit. De mit lehet mondani ilyenkor?

Emma lassan felállt. Egy pillanatra nézte a férfit – azt a férfit, akiről azt hitte, az övé lehet.

Aztán elmosolyodott.

Kristóf meglepetten nézett rá.

— Mi az?

Emma megrázta a fejét.

— Semmi. Csak... hirtelen olyan világos lett minden.

A szemei csillogtak, de nem a könnyektől. Hanem a felismeréstől.

A férfi úgy tűnt, mintha várna valamire. De Emma már tudta. A férfi sosem volt az övé igazán. Az álom, amit ő épített köré, csak egy illúzió volt, amit a vágy szőtt bele a valóságba. Ő túlzottan bízott abban, hogy az ő szeretete elég lesz a férfi számára. De most, ahogy ott állt, rájött, hogy az igazság más. Ő volt az, aki túlzottan ragaszkodott ahhoz, hogy egy olyan kapcsolatban éljen, ami már a kezdetekkor is törékeny volt.

Megkerülte Kristófot, és odalépett az erkélyhez. A tenger még mindig ott volt, változatlan, hatalmas és gyönyörű. Egy pillanatra lehunyta a szemét, mély levegőt vett, és érezte a sós levegőt, a nap melegét a bőrén.

A tenger felé fordulva Emma elhúzta a haját az arcából. Az reggeli napfény fényei lassan belesimultak a hullámokba, mintha valami elúszott volna, ami már nem térhet vissza.

Ahogy ott állt, a férfi már nem volt ott. Elment.

Az idő nem adhatja vissza azt, amit már elvett.

Emma megértette, hogy a fájdalom egy új kezdetet hoz magával. És bár a szíve még fájt, tudta, hogy nem állhat meg – az életet tovább kell élni, lépésről lépésre.

Olvasás, szerelem

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Ahogy megtanultam olvasni, a könyvek a legjobb barátaimmá váltak. Egyetlen lapozás elég volt, hogy belépjek egy másik világba, ahol minden lehetséges, és ahol a valóság határai elmosódtak. Imádtam elmerülni bennük – nemcsak olvastam, hanem éltem is a történeteket. A szereplők fájdalmát a szívemben éreztem, az örömük az enyém is lett. A tájakat nemcsak elképzeltem, hanem láttam magam előtt, mintha valóban ott járnék. Néha még az illatokat is éreztem – a tenger sós permetét, a frissen vágott fű üde aromáját vagy egy régi könyv megsárgult lapjainak nosztalgikus illatát.

Volt, hogy annyira magával ragadott egy történet, hogy képtelen voltam letenni a könyvet. Az idő elveszítette jelentőségét, és hajnalig olvastam, pedig tudtam, hogy másnap iskola vár. Mégsem bántam. A könyvek olyan világot nyitottak meg előttem, amelyben valódi boldogságot találtam – különösen zárkózott természetem miatt.

Nem volt olyan téma, ami ne érdekelt volna. Mindent olvasni akartam. A könyvek iránti szeretetem sosem halványult el – épp ellenkezőleg, egyre mélyebb lett. Volt, hogy egy-egy kedvenc regényt újra és újra elolvastam, mintha régi ismerőssel találkoznék, akinek minden szava kincset ér. Ismerősökkel cserélgettük a könyveket, s ahogy egyik kézből a másikba vándoroltak, lapjaik meggyűrődtek, gerincük megkopott – de számomra ettől lettek még értékesebbek.

Gyermekként az újságokat is falva olvastam. Annyira szerettem az olvasás varázsát, hogy még az iskolába is becsempésztem a könyveket. Szünetekben vagy egy unalmas óra alatt, titokban, a pad alatt lapozgattam őket, és hagytam, hogy magukkal ragadjanak egy másik valóságba. Oda, ahol a világ szebb, a történetek izgalmasabbak, és ahol a képzeletem szabadon szárnyalhatott.

Gyerekként nem mindig volt könnyű megélnem a mindennapokat, de a könyvek ott voltak nekem. Egy biztonságos menedék, egy kapu más világokba, ahol minden érzés tisztább, minden történet csodásabb, és ahol önmagam lehettem.

A könyvek számomra kincsek. Nem csupán betűk egymásutánja, hanem élettel teli csodák, amelyek megváltoztattak, formáltak, és végül azzá tettek, aki ma vagyok.

Új Föld

( A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Egy nyári estén sétáltam az erdőben. A lombok lágyan susogtak a szélben, mintha titkokat suttognának egymásnak, a madarak csivitelése pedig betöltötte a teret, mintha az alkonyat utolsó üzenetét közvetítenék. A Nap méltóságteljes lassúsággal ereszkedett alá az égen, aranysárga fénye áttört a fák sűrű lombján, és meleg simogatással érintette az arcomat.

A levegő selymes volt és hűvösen simogató, mégis magában hordozta a nyári Föld illatát – a mohák és páfrányok zöld frissességét, a virágok bódító édes aromáját, és a fák kérgének enyhén fűszeres, mély illatát. A talaj puha volt a lábam alatt, apró gallyak roppantak meg minden lépésnél, mintha az erdő maga is figyelné az utamat.

Szerettem ezt a helyet. Mindig úgy éreztem, hogy az erdő magához ölel, hogy a fák bölcsessége és nyugalma belém áramlik. Ujjaimat végighúztam egy hatalmas tölgy érdes kérgén, és éreztem benne az időt, az évszázadok lenyomatát. Mennyi vihart, hideget, hőséget átélt már, és mégis szilárdan állt, rendíthetetlenül.

Ahogy beljebb sétáltam, elcsendesedtek a gondolataim. Az erdő mindig nyugalmat adott, energiát, békét – és soha nem várt semmit cserébe. Ahogy a Nap, a Hold és a csillagok sem kérnek semmit, csak léteznek, és fényükkel szolgálnak.

Hálás voltam ezért. Mindig megköszöntem az erdőnek, amikor befejeztem a sétát, hiszen oly sokat adott nekem.

Aztán megláttam egy különösen hatalmas fát.

Törzse vastag volt, gyökerei mélyen kapaszkodtak a földbe, ágai szélesen terültek el, mintha át akarná ölelni a világot. A kérge simább volt, mint a többi fáé, melegséget sugárzott. Valami megmagyarázhatatlan vonzást éreztem felé. Lassan közelebb léptem, és átöleltem.

Ekkor különös érzés kerített hatalmába.

A Föld megremegett körülöttem, a levegő vibrálni kezdett. Egy pillanat alatt minden forogni kezdett, mintha egy láthatatlan örvény ragadott volna magával. A testem könnyűvé vált, mintha lebegnék, mégsem féltem. Csak hagytam, hogy az energia körülvegyen, áthasson.

Majd hirtelen minden elcsendesedett.

Amikor kinyitottam a szemem, még mindig ugyanannál a fánál álltam – vagy mégsem? Az erdő teljesen megváltozott. A levegő kristálytiszta volt, olyan illatos, hogy minden lélegzetvétel szinte életenergiával töltött meg. A Nap még mindig ragyogott, de nem mozdult az égen, mintha az idő másképp létezne itt.

A fa megszólalt.

– Helló, kedves Emília. Tudom, most meg vagy lepődve. Nem őrültél meg, és nem haltál meg. Ezeket gondolod most, látom. Igen, érzem, amit érzel. Egy másik helyre kerültél. Új Földnek hívják. Létezik több Új Föld is. Itt minden kommunikál mindennel. Értjük egymást, legyen az a természet vagy az állatok. Mint ahogy te most érted, amit mondok. Ez itt hirtelen szokatlan neked, mivel a Földön az emberek csak emberekkel kommunikálnak. Nem értik sem az állatvilág nyelvét, sem a természetét. Energiával kommunikálunk. Ehhez magas szintű tudatosság szükséges.

A szívem hevesen vert.

– Hogy kerültem ide? És miért?

A fa lombja lágyan rezzent a szélben, mintha mosolygott volna.

– Ahogy átöleltél engem, a szíved tisztasága, a határtalan szeretet és a tudatosságod megnyitotta a kaput. Én csak hozzásegítettelek. Nézd csak! Ott várnak téged.

Előttem egy ösvény bontakozott ki, sima és fényes, mintha maga a természet formálta volna. A végén emberek álltak – békés arcok, tiszta tekintetek, szemükben nyugalom és szeretet ragyogott. Néhányan mosolyogtak, mások intettek felém.

– Üdvözlünk, Emília! – szólalt meg egy nő, akinek hosszú, fehér ruhája lágyan lebegett körülötte.

A nő, aki köszöntött, mosolyogva lépett mellém.

– Kedves Emília! Gyere, sétáljunk egyet. Ez itt az Új Föld. A szeretet bolygója. Itt a szeretet más minőségben létezik, mint a Földön. Mesélek neked, milyen is itt nálunk. Kérdezz bátran.

Ahogy elindultunk, nem bírtam magamban tartani a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatott.

– Azt mondtad, hogy itt a szeretet egészen más… De miben más? Hiszen a Földön is szeretnek az emberek, mégis annyi fájdalmat láttam már…

A nő kedvesen rám mosolygott.

– A Földön a szeretetet szinte mindig feltételekhez kötik. „Szeretlek, ha viszontszeretsz.” „Szeretlek, ha megfelelsz az elvárásaimnak.” Itt a szeretet önmagáért létezik. Nem birtokol, nem követel, nem szab feltételeket. Itt minden létező önmaga teljességében szerethető, és mindenki érzi ezt a mély, tiszta kapcsolódást mindenkivel és mindennel.

Emília elgondolkodott, majd hálásan nézett a nőre.

– Köszönöm, hogy elmagyaráztad. Érzem, hogy itt sok mindent tanulok majd a jövőben, és vissza is fogok térni. Vágyom az igazi szeretet megértésére. De most… ez hirtelen túl sok nekem. Szeretném feldolgozni mindezt.

A nő mosolygott, megértően bólintott.

– Persze, kedvesem. Nem kell siettetni. Szeretettel várunk.

A hölgy megölelt, és éreztem belőle áradó tiszta szeretetet. Én is megöleltem.

Végignéztem a békés tájon, a mosolygó embereken, a tiszta, ragyogó égbolton.

Aztán visszasétáltam a fához.

– Köszönöm – suttogtam.

Amikor újra átöleltem, ismét elragadott az energia, az örvény.

Amikor kinyitottam a szemem, a földi erdőben álltam. A Nap lebukott, a madarak elcsendesedtek.

De már nem voltam ugyanaz. Tudtam, hogy bármikor visszatérhetek az Új Földre. De egyelőre dolgom van itt. Még mielőtt elmentem volna az Új Földről, már vágytam vissza. Az ottani világ békéje, a félelem és fájdalom nélküli létezés mindenemet áthatott, és úgy éreztem, hogy ott végre teljesebb lehetek. Azonban tudtam, hogy bármikor visszatérhetek. Az Új Föld hívott, egy hely, ahol a szeretet mindenek felett áll, és ahol végre otthon érezhetem magam.

Tanítani fogom mindazt amit az Új Földön megtanulok. Az igazi tiszta szeretetet.

Tűz-Angyal

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Lángok emelkednek,

szikrák táncolnak az égben,

a Tűz Birodalmába lépek.

A kapu tárul előttem,

csupán egy vöröslő ölelés.

Ahogy beléptem,

minden, ami emberi, eloszlik,

és a tűz átformál,

mint a tűző nap, mely éget,

de formálja a földet.

A földi test elhamvad,

a lélek könnyedén emelkedik,

mint szálló arany füst,

angyali szárnyakra lel.

A lángok nem égetnek,

csupán szelíden karolnak,

mint egy szerető kéz,

mely örökre átölel.

Itt, a tűzben,

minden, ami fáj, eltűnik.

A test elporlad,

de a lélek örök.

És amikor már nem marad semmi,

csak a fény és a csend,

angyalok karja ölel,

és már nem vagyok más,

csak a Tűz Angyala,

a végtelen lángok tiszta szívében.

Tiszta Lélek

 

A tiszta lélek, mint égi fény,

Sérthetetlen, mint az időtlen táj,

Összetörhetetlen, mint a csend,

Mert tiszta fény, és szeretet, mi éltet,

Mi mindent átölel, és meggyógyít.

Szavak, mikor tiszták, a szívbe csengenek,

Tettek, melyek szívből jönnek, sosem felednek.

Lélekben rejlik a tiszta csend,

Gondolatok, mik nem káoszt teremtnek,

Szemekben tükröződik a tisztaság,

Érzések, mik nem hazudnak, csak ragyognak.

Tisztaság, mint a friss hajnal pírja,

Nem kér, csak létezik, és az igazságot hirdeti,

A szívben, lélekben örökre ott marad,

Értéke a legdrágább kincs, mely kimondhatatlan.

Mint a hajnal ragyogása, tiszta és szelíd,

A lélek nem védelmezi önmagát,

Szeretetet nem kér, csak ad,

Fényében minden árnyék elhalványul,

És semmi sem veszélyezteti,

Mert ő az örök tisztaság, az örökkévalóság.

Csak Adni

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Kezeim átölelnek téged,

nem kérve, csak adva,

mert a szeretet nem vár,

csak áramlik, mint a folyó.

Szívemből adok, míg élek,

nem számít, mi jön cserébe,

hiszen a szeretet nem vágyik semmire,

csak él, és mindenbe belefonódik.

Kezeim átölelnek,

megérzed a szavak nélküli bizalmat,

mert az igazi kapcsolat

nem szavakban rejlik, hanem cselekedetben.

Nem várok semmit, csak adok,

hiszen a szeretet lényege éppen ez:

nem kér, nem vár,

csak jelen van, és örökké ad.

A szívem minden egyes dobbanásával

adni akar, hogy a világ szebbé váljon,

mert igazi szeretetet

csak szívünkből adhatunk.

Farsangi bál

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

 

A pezsgő halkan pezseg a kristálypohárban, miközben lassan sétálok a bálteremben, egy rokokó kastély csillogó termében. A falakat aranyozott díszek borítják, a mennyezetet mitológiai jelenetek freskói díszítik. A hatalmas kristálycsillár ezernyi gyertyájának fénye apró szivárványokat szór a csiszolt parkettre, ahol elegáns párok suhanó lépteit követi a zene. A levegőben parfüm illata keveredik a viaszos gyertyák aromájával, miközben Wolfgang Amadeus Mozart „Menuett és Trio” című darabja szól a háttérben.

 

Ruhám halvány rózsaszín selyem, szoknyám abroncsos és gazdagon rétegzett, csipkékkel és aranyszállal hímzett szegélyei puhán hullámoznak minden lépésemnél. A fűzős felsőrész szorosan követi az alakom, aranyszálas díszítése a gyertyafényben finoman csillan. A vállaimat leheletfinom, áttetsző tüll takarja, amely alig érinti a bőrömet. A hajam magasra tupírozott, apró gyöngyökkel és rózsaszín tollakkal díszített, ahogy a kor elegáns stílusa megkívánja. Arcomat finoman díszített maszk fedi: halvány arany, amelyet apró gyöngyök és csipkék szegélyeznek. Ujjatlan selyemkesztyűt viselek, és minden mozdulatom visszatükrözi az este eleganciáját.

 

Kezemben egy kristálypoharat tartok, benne pezsgő csillog. Az ital apró buborékjai finoman csiklandozzák az ajkamat, miközben figyelem az álarcosokat. Nézem, ahogy a táncok kavalkádjában a fényes kelmék, színes maszkok és titokzatos pillantások mind egy különleges történetet mesélnek.

 

Egyszer csak érzem, hogy valaki figyel. Felnézek, és egy magas férfi áll előttem. Arcát fekete selyemmaszk fedi, amely csak a gyönyörű, mélykék szemeit engedi láttatni. Kabátja ezüsthímzése megcsillan a gyertyafényben, és ahogy egy lépéssel közelebb jön, könnyedén meghajol előttem.

 

– Úgy tűnik, egyedül van ebben a csodálatos forgatagban – mondja lágy, mély hangon.

 

– Egyedül? – mosolygok rá, miközben szemem szórakozottan végig pásztázza a termet. – Csak addig, amíg valaki el nem hív egy táncra.

 

– Akkor úgy tűnik, hogy megérkezett a pillanat – válaszolja egy titokzatos mosollyal, és kezét nyújtja. – Engedje meg, hogy én legyek az, aki elviszi táncolni.

 

A zene felhangosodik, és a keringő ritmusára kezdek lépdelni a férfival. Minden egyes lépésünk tökéletes összhangban van, mintha a tánc örökre a miénk lenne. A maszkja mögött ott vannak azok a gyönyörű, mélykék szemek, amelyek minden fordulatnál rám szegeződnek. Úgy érzem, ezek a szemek mindent tudnak rólam, minden gondolatomat, titkomat ismerik, mégis valami titokzatos fátyol mögé rejtik a sajátjukat.

 

– Ismerjük egymást? – kérdezem végül, a zene lágy hullámai fölé emelve a hangomat.

 

– Talán – feleli, egy pillanatnyi hatásszünet után. – De az is lehet, hogy csak ma este kell megismernünk egymást.

 

A szavai egyszerre titokzatosak és megnyugtatóak. Ahogy a zene lassan a végéhez közeledik, a teremben a többi vendég tapsolni kezd, de nekem úgy tűnik, hogy a világ megszűnik körülöttünk létezni. A férfi finoman elenged, egy mély meghajlással, és mielőtt bármit mondhatnék, eltűnik a tömegben.

 

Még utána fordulok, próbálom követni, de már sehol sem látom. A terem fénye lassan elhalványul, mintha a gyertyák lángjai kihunynának, a zene halk zúgássá olvad, és a tömeg is mintha eltűnne körülöttem.

 

A következő pillanatban kinyitom a szemem. Az ágyamban fekszem, körülöttem a reggel tompa fénye. Az éjszaka emléke azonban még mindig ott lüktet bennem – a tánc, az érintés, a szavak. De legfőképpen azok a gyönyörű kék szemek, amelyek a maszk mögül rám ragyogtak. A szemek, amelyek még most is ott ragyognak a gondolataimban, titokzatosak, mintha egy másik világból jöttek volna. Talán álom volt, talán valami több. De a szemeinek titokzatos ragyogása örökre velem marad.

 

 

Csendes Érintés

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Ha belépsz abba a csendbe, ahol élek,

minden, ami szürke volt, fénybe öltözik.

A pillantásod, mint egy halk dallam,

amit csak a szívem hallhat,

és ettől megrezdül minden.

Az érintésed – több, mint csupán érintés:

hullámok, melyek partokat formálnak,

kavicsokat simítanak,

de a szívem szikláját is

szelíden homokká oldják.

Nem beszélünk. Minek is?

Minden szó csak megtörné a csendet,

amit magunkra öltöttünk, mint egy régi,

meleg takarót.

Csak nézlek, és tudom, hogy veled vagyok:

nem a világban, hanem a lelkedben.

Amikor hozzám hajolsz,

az idő eltűnik,

ajkad könnyű, mint a nyári éjszaka friss illata,

és elhozza az álmainkat, a holnapot,

és azt a végtelen, hangtalan ígéretet,

hogy a szerelmünk sosem ér véget.

Vihar szárnyán

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A villámlás hasítja az ég sötétjét,

a tenger halk sóhajomat elnyeli,

az élet lüktet, zúg a ritmusában,

mint egy dallam, mely a vihar szárnyán repül.

A szél táncol a hajam között,

a ruhám lebeg a szélben,

minden lépés új utakat nyit,

és menni kell tovább,

mert a vihar egy emlék,

ami elhalványul a következő fényben.

A tenger minden titkot megőríz,

és bár a könnyeim láthatatlanokká válnak,

az élet, a dallam,

sosem áll meg,

mint a végtelen horizont,

ahol a vihar is csenddé válik.

Mikor elcsendesül a vihar,

a tenger hullámai lágyan simítanak,

az élet, mint egy dallam, csendben visszhangzik,

és tudom, hogy menni kell tovább,

mert nekem is tartogat még az élet sok apró csodát.

Tavaszi varázs

Lennék hóvirág,

tavasz hírnöke, amely a hó alól

szelíden kibontja apró szirmait,

egy titok, mit a tél még rejteget.

Napfény öleli halvány szirmaim,

csendben remeg a Föld, ahol állok,

érzem, hogy az ébredés már halkan lép,

s szívemben a szirmok suttognak, dalolnak.

Hirdetem a szépet, a csodát,

hó alól ragyogjon mindaz, mi vár,

e pillanatban nyíljon meg a világ,

s titkokból szőjön tavaszi varázst.

Én történetem

Miért félünk élni?

Miért rettegünk boldognak lenni,

miért félünk önmagunkká válni?

Miért könnyebb mások útját követni,

mint reggel a nap fényét boldogan élvezni?

Tesszük, amit várnak tőlünk,

miközben az idő homokként pereg.

Fejünket kapkodva látjuk,

mennyi ösvényt hagytunk érintetlen,

álmaink, amiket sosem éltünk meg.

Én megálltam.

Megálltam, és láttam, hogy az idő elszökik,

talán még tíz évem van, hogy igazán éljek.

Nem sok, de elég ahhoz, hogy ne féljek,

és most éljek végre, szabadon.

Nem mások életét akarom élni,

nem mások vágyait követni,

Hagyom, hogy az idő érintsen,

a hajnal ott ér, ahol engem akar.

Szívemben örömmel, szabadon lélegzem.

Figyelek magamra, szeretettel,

hiszen minden nap egy megíratlan sor,

és most már tudom: ez az én történetem.

Az idő rohan, de most már nem bánom,

mert amit megélhetek, az az enyém,

és senki sem vehet el belőle egy percet sem.

Örök Tűz

( A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Ajkaid ívén a vágy is izzik,

minden érintésed perzsel,

bőröd, mint éjfélkor nyíló virág,

magába von, elrejt,

és én nem akarok többé szabad lenni.

Illatod körém fonódik, vad kísértés,

melyből nem menekülhetek – s nem is akarok.

Vágyam lángja bőrödön táncol, lobban,

ujjaim lassan fel fedeznek titkokat,

mintha a lét legmélyebb dallamát érinteném.

Kíváncsian kutatom pillantásod mélyét,

ott izzik minden,

amit szavakkal soha nem mondhatnánk el.

Minden mozdulatban ott lüktetünk,

s mikor hozzám érsz,

a világ elnémul.

Te vagy az álom,

és én az ébredésed,

a vágy, amely sosem csillapul.

Ölelj! – égjünk el együtt,

mert a szerelem lángja nem alszik,

csak egyre hevesebben éget,

és mi együtt leszünk az örök tűz.