Látlak Téged

 

Látlak téged, szólnod sem kell,

Minden érzésed mélyen beszél,

Hallom, mint az erdő neszét,

S látom, mint nyíló virág ébredését.

Látlak téged csendesen,

Beszélsz hozzám szüntelen,

Szavak nélkül értelek,

Mint felhőt ölelő fény érezlek.

Látlak téged a szívemben,

Nem csak a két szememmel,

Érzéseink összekapcsolódnak,

Mint múlt és jövő, amik egybeolvadnak.

Angyali hópelyhek

Fagyos havon megcsillan a Hold fénye,

Hópelyhek táncolnak a széllel – reménnyel,

A fákon a hó mint puha takaró – elterül,

Hópelyhek hullanak – a felhők szívéből.

Ilyenkor minden csendben megpihen,

Nyugalom hull rám, akár a hópihe,

Minden hópehely – egy szívből jövő szeretet,

Hull-hull az égből – angyali üzenet.

Angyalok küldik – lelkedhez a fényt,

Hópelyhek rejtenek – reményt, megnyugvást,

Kinek fájdalom mardossa szívét,

Oda száll a béke – s hoz megváltást.

Szerelmes kezek

Sétáltunk egymás kezét fogva,

Mint két csillag, egy ég alatt ragyogva,

Téli hideg estén hóesésben,

Szemünk csillogott esti fényekben.

Nem fáztunk, melegített a szívünk,

Forró csókjainkkal fűtöttük bőrünk,

Fiatal szerelmespárként ragyogtunk,

Boldogság volt minden pillanatunk.

Az évek elszálltak, mint a fellegek,

Vagy hóesésben hulló hópelyhek,

Gyermekeink indultak útjukra,

Bennük látjuk magunkat újra.

Egymás kezét fogva szeretve sétálunk,

Már őszülő hajunkat fújja a szél,

Arcunkra ráncok írtak égi meséket,

De a hóesés ma is ugyanolyan szép.

Melhiás öröksége

 

Michael éppen egy régiségboltban nézelődött, amikor szeme megakadt egy különleges, régi bronz dobozon. A tárgyat ősi héber írások díszítették, és volt benne valami, ami különösen vonzotta. Amikor a kezébe vette, furcsa borzongás futott végig rajta, ezért hirtelen letette, de kíváncsisága erősebbnek bizonyult, mint az előbbi különös érzés. Megpróbálta kinyitni a dobozt, de nem sikerült, ezért megkérdezte a kereskedőt:

– Elnézést, ennek a doboznak van kulcsa vagy valamilyen nyitóeszköze?

– Sajnos nincs – válaszolta a boltos. – Néhány éve hozta be egy idős férfi, aki régész volt, és ő találta. Azt mesélte, hogy hiába próbálkozott évekig, nem tudta kinyitni. Titokzatos darab, az biztos.

– Megveszem – döntötte el Michael.

Valahogy ki lehet nyitni. Megfejtem a feliratot, ki tudja, milyen titkokat rejt – töprengett. Kifizette a dobozt, majd hazament.

Michael egy kisváros szélén lakott, ahol a környék zöldellő volt, tele fákkal és virágokkal. Otthona egy takaros ház volt, nagy terasszal és udvarral. Esténként, munka után gyakran kiült a teraszra, hogy hallgassa a baglyok huhogását és a tücskök ciripelését, miközben a csillagos eget kémlelte. Ma azonban a számítógépe előtt ült, kitartóan kutatott, és hajnalra sikerült megfejtenie a teljes írást. Michael kutató volt, 41 éves, és munkájának élt. Nem volt más társa, csak a macskája, Lady, egy hosszú szőrű, vörös kislánycica, akit nagyon szeretett. Michael imádta a kihívásokat, és boldogan állt fel, nyújtózkodott egyet, majd kiment a teraszra. A friss hajnali levegő felébresztette, még ha álmos is volt. – Sikerült! Megfejtettem!– örvendezett.

Visszatért a házba, és újra a kezébe vette a dobozt. Ismét végigfutott rajta az a különös érzés. Leült, és figyelmesen vizsgálgatta. Lady az ölébe ugrott, és dorombolt neki. Michael pontosan leírta egy papírra a héberről angolra fordított szöveget. Úgy érezte, hangosan is fel kellene olvasnia. – Hátha ettől kinyílik a láda? – gondolta. Egy próbát megér.

– Fény és sötétség csak együtt létezik! Elválaszthatatlanok, mint ahogy e lélek is halhatatlan, aki e dobozban lakozik – mondta ki Michael angolul. Semmi sem történt. – Talán héberül kellene? – Elmondta héberül is a szöveget.

A következő pillanatban a doboz furcsa mozgásba kezdett, mintha egy belső erő ébredt volna fel. Hirtelen köd borította be a helyiséget, és lila, hófehér fények cikáztak a levegőben. Michael szíve hevesen kalapált, ahogy a köd egyre sűrűsödött, és a fények körülötte vibráltak. Majd, ahogy a köd eloszlott, egy áttetsző emberi alak jelent meg előtte, amely a levegőben lebegett. A lény kékes színű energiából állt, és szemei ragyogtak, mint egy csillag.

Michael szíve megugrott, amikor a lény, megszólította, bár nem adott ki hangot, mégis megértette, mit mondott:

– Kedves Michael! Kérlek, ne félj tőlem, nem bántalak! Neked köszönhetem, hogy végre szabad lehetek. 570 évvel ezelőtt gonosz fekete mágusok csoportja zárt be engem ebbe a dobozba. Valamiért a te tiszta lelked, tudásod és kíváncsiságod volt az, ami képes volt kiszabadítani engem. A nevem Melhiás. Fehér mágus voltam az utolsó életemben. A lelkemet nem tudták elpusztítani, ahhoz nem volt meg a tudásuk, csak bezárni tudtak. Amíg élsz, kedves Michael, én segíteni fogok neked, és megtanítalak mindenre, amit tudok. Te egy ősi leszármazottam vagy, fehér mágus vére csörgedezik az ereidben. Hálám jeléül életed végéig itt maradok melletted.

Michael csendben figyelt. Mindig is tudta, hogy különbözik a többiektől, és most megértette, miért. Ezért kutatott egész életében. A szívében érezte, hogy a mágus igazat mond. Az elkövetkező napokban, hetekben, hónapokban és években tanult az életről és az energiákról, és segített az embereknek. Élete gyökeresen megváltozott, és végre megtalálta az útját. A legjobb döntése volt, amikor megvette a bronz dobozt.

Melhiás napról napra tanította Michaelt a mágia titkaira, az energiák irányítására, és az emberi lélek rejtelmeire. Michael pedig egyre erősebbé vált, és egyre mélyebben megértette a világ összefüggéseit. Ahogy tudása gyarapodott, egyre inkább elismerté vált a városban, ahol élt. Emberek jöttek hozzá tanácsért és gyógyulásért, mert látták, hogy különleges képességei vannak.

Lady, a macskája, hűséges társa maradt, mintha ő is érezte volna Michael növekvő erejét, és mintha valamilyen titkos kapcsolat fűzte volna össze őt Melhiással. Michael felismerte, hogy nem véletlenül talált rá a bronz dobozra: életének ezen pontján készen állt arra, hogy továbbvigye a fehér mágia örökségét.

Melhiás figyelmeztette, hogy minden tettnek következménye van, és hatalmát csak jóra használhatja. Michael hű maradt ehhez az elvhez, és igyekezett a megszerzett tudást mindig mások javára fordítani. Idővel önmaga legjobb változatává vált, és megtanulta, hogyan egyesítheti a fényt és a sötétséget, hogy harmóniában éljen a világgal.

Michael élete végéhez közeledve békében hagyta maga mögött a világot, tudva, hogy tettei mély nyomot hagytak az emberek szívében. Melhiás szelleme hálával búcsúzott tőle, Lady pedig utolsó napjaiig mellette maradt, mintha tudta volna, hogy küldetésük véget ért.

Michael emlékét a város lakói legendaként őrizték: az ember, aki egy különleges bronz dobozt talált, és akinek tiszta szíve megérintette a mágia legmélyebb titkait.

Én Hiszek

Hiszek a jóban—

Mint a hajnali fény,

A szeretet erejében,

Mi árnyakat űző remény.

Hiszek az őszinteségben—

Mint tiszta vizű tóban,

A csengő, tiszta szóban,

Mi lelket simogató balzsam.

Hiszek a szeretetben—

Mint szívet érintő láng,

Egymás iránti tiszteletben,

Az őszinte szívű emberekben.

Naiv vagyok? Meglehet.

De hiszem, hogy léteznek

Még olyan emberek—

Kik tiszta szívvel szeretnek.

Színes Ősz

A Nap fénye megváltozott,

Az ősz már be is kacsingatott,

A fecskék gyülekeznek házunk előtt,

Szalmabálák díszítik a rétet, a mezőt.

Még utolsókat perzsel a Nap,

De fénye lassan elhalványul,

A forróság végre véget ér,

Az esték hűvöse álmot ígér.

Elviselhetetlen lett a nyár,

Az ősz beköszönt, most már,

Színes levelek hullanak szépen,

S tiszta levegő nyugtatja szívem éppen.

Sétálni az avar szőnyegén szép,

A természet szépsége nagy kincs,

Szemet gyönyörködtető az ősz,

Őszi illatokkal ölel a Föld.

A magány fénye

Egyedül vagy, ha társ is van veled,

Mint csendes szigeten, hol senki sem felel.

Mélyen belül a lélek halkan sír,

Mint elhagyott—ártatlan gyermeki szív.

Egyedül maradsz, hiába szeretsz,

Mint viharban hajó, mely partot keres.

Körülötted ezer hang is lehet,

Csak saját gondolatod—mi igazán felel.

Egyedül leszel, de ez nem baj,

Mint erdő mélyén nyíló titkos virág.

Az élet végén kinyílsz, illatozol,

Az egyedüllétben újra kibontakozol.

Az ember társas lény—ezt jól tudod,

Mint madár, mi párt keres a szélben.

De nem mindig kell másik mellé simulni,

Néha jobb—egyedül a széllel szárnyalni.

Nem mindenáron kell a másik fél,

Mint fény és árnyék—néha külön válnak.

Mert a csend is lehet szép és tiszta,

Így ébredhetsz—igazi öntudatra.

És ha az út végére lassan odaérsz,

Megérted, hogy egyedül sem kell félned.

Mert a fény, amit hordozol, örökké a tiéd,

S örömben térsz vissza a szeretteid közé.

Mókus testvérek saját meséje

 

 

 

Hol volt, hol nem volt, volt egy gyönyörű erdő. Hatalmas, magas fákkal teljes, gyönyörű virágokkal, pipacsokkal, zsályákkal, melyeken szebbnél szebb pillangók repdestek. Az erdőben sok állat élt, madarak csivitelése hallatszott mindenhol, tücskök, bogarak, sünök, békességben szeretetben. Itt élt Miki mókus a családjával és más mókusokkal boldogan. Egy napsütéses, őszi napon, amikor minden mókus szülő a téli élelmet gyűjtögette, mogyorót, fenyőtobozt, magvakat, Miki szülei megkérték Mikit, hogy vigyázzon Imire, a kistestvérére. Miki mókus nagyon nem örült neki, mert már megbeszélte a barátaival, hogy délelőtt mennek ugró versenyre. Szülei ráparancsoltak, hogy nagyon vigyázzon rá, mert Imi még kicsi és könnyen eltévedhet. Miki megígérte, ha kissé morcosan is, hogy vigyázz rá, ne aggódjanak. Miki és Imi a többiekkel elindult a játszótérre, oda, ahol mindig versenyeket rendeztek, a kicsik meg szaladgálnak és ugrándoznak. Miki így szólt Imihez, a kistestvéréhez:

– Imi, én megyek versenyt ugrani a barátaimmal, biztosan megnyerem megint a versenyt, én fogok a leghosszabbat ugrani. Maradj itt, el ne csavarogj! Nem tudok rád figyelni, ha versenyzem. Ha vége, jövök érted. - utasította Miki mókus a kistestvérét.

Jól van na, nem kell ilyen hangosan parancsolgatni, értém itt maradok. - válaszolta Imi. Miki elugrált gyorsan, és már ott is volt a barátainál. Kezdődött a verseny. Jó messzire ugráltak el a játszótértől, mivel hatalmasakat tudtak ugrani. Imi mókus egy darabig játszott a többi kismókussal, de egyszer csak felfigyelt egy gyönyörű pillangóra, és eldöntötte, ő bizony megfogja, és hazaviszi az anyukájának. Addig-addig kergette, és szaladt utána, hogy észre sem vette, mennyire eltávolodott a játszótértől, a tisztástól. Már bent találta magát a sűrű erdőben. Onnan megint egy tisztáson kötött ki. Leült a fűbe pihenni, és nézegette a virágokat, szagolgatta őket. A pillangó már messze elrepült. Kicsi volt még, de azt tudta, hogy egyedül maradt, és nem hallotta a többiek hangját. Megijedt. Elkezdett kiabálni,

– Miki, merre vagy? Miki, félek, eltévedtem! - kiáltotta Mókus Imi elcsukló hangon, többször is kiabált, de semmi. Tudta, rosszat tett, és Miki keresni fogja, de vajon meg is találja? A szülei nagyon mérgesek lesznek, megbocsájtanak neki, hogy nem fogadott szót? Már az sem érdekelte, hogy a szülei meg haragudnak rá, csak találják meg, annyira félt. Összekuporodott, és könnyeivel küszködve várta, hogy valaki megtalálja. Megpróbált kiáltani.

– Miki, anya, apa itt vagyok! Hallotok engem? - kiabálta meg egyszer, hátha meghalják őt.

Válasz nem érkezett. Elkezdett sírni, nagyon félt, ráadásul a nap is egyre lejjebb ment. Közeledett az este. A mókusok este nem mozognak, mert sok veszély leselkedik rájuk. A héja a legnagyobb ellenségük.

Eközben Mikinek véget ért a verseny. Megint ő volt a legügyesebb, ő tudott a leghosszabbakat ugrani. Boldogan, büszkén ugrált vissza a játszótérre, hogy elmondja Iminek a testvérének az örömét. Kereste mindenhol. Nem találta. Nagyon megijedt. Hol lehet? Haza nem talál egyedül, ahhoz túl kicsi még. Gondolkodott merre mehetett. Elindult, kereste mindenhol, az összes helyen, ahová mehetett, már csak egy felé nem nézte. Teljesen kétségbe esett, mi lesz, ha erre sem találja? Tette fel magában a kérdést. Akkor bizony haza kell mennie, és mindent el kell mondania a szüleinek. Tudta, nagyot hibázott. Fontosabb volt neki az ugró verseny, mint a kistestvére. Amilyen gyorsan csak tudott, ugrált be az erdőbe. Tudta, kicsit beljebb arra van egy tisztás. Ismerte a helyet. Elkezdett kiabálni:

 –Imi, merre vagy? Imi, válaszolj, ha hallasz! - amilyen hangosan csak tudott, kiabált.

Közben jobbra-balra ugrált, és figyelte, hátha meglátja. A tisztás szélén megállt, hogy kifújja magát, mert nagyon elfáradt. Szétnézett, és látta az égen, hogy egy héja körbe-körbe köröz. Rosszat sejtett. Elkezdett sötétedni, negyedóra múlva már lemegy a nap. Kiabált, miközben ugrált beljebb a tisztásra.

– Imi, hallasz engem? Imi, válaszolj! - kiabálta Miki mókus

– Itt vagyok, Miki! - jött a segítségkérő hang Imitől – Félek, mert a héja felettem van. Mit csináljak? - kérdezte remegő hangon a pici mókus

– Megyek, Imi, segítek, elterelem a héját, te ugrálj be az erdőbe, amilyen gyorsan csak tudsz, és várj meg! El ne menj, ott maradj! - utasította Miki kistestvérét. Miki, ahogy csak tudott, oda ugrált Imi közelébe. Imi pedig az erdő felé. A héja összezavarodott, melyik mókusra csapjon le. Miki a tiszta réten cikázott jobbra balra, és a héja egyre lejjebb repült, már a karmait nyújtotta, hogy megragadja Mikit. Közben Imi beért az erdőbe. Kiabált Mikinek.

– Beértem az erdőbe, gyere te is! -  Miki megnyugodott, hogy a testvére biztonságban van. Már fogytán volt az ereje, annyira elfáradt, de összeszedte a maradék energiáját, és kicselezte a héját. Addig- addig ugrált összevissza, és egyre közelebb az erdőhöz, hogy a héja feladta. A nagy fák miatt nem tudott közelebb repülni. Miki beért az erdőbe. Összerogyott a fáradságtól.

– Miki, te egy hős vagy! - ölelte meg kis mókus a bátyját! Megmentetted az életemet - mondta örömtől könnyezve a kis mókus.

– Dehogy vagyok hős Imi, inkább egy rossz mókusgyerek, aki nem tud vigyázni a testvérére. - válaszolta szomorúan Miki mókus.

– Én sem fogadtam szót. - vallotta be Imi. Addig kergettem a pillangót, hogy itt találtam magam. Mind a ketten hibáztunk. -mondta a kis Imi, aki ugyan még aprócska volt, de nagyon okos kis mókus.

– Igazad van, mind a ketten hibáztunk. Menjünk haza, mert a szüleink már aggódnak. - mondta Miki.

Bizony, a szülők már nagyon aggódtak, hol lehetnek a gyerekek. Ilyenkor már mindig itthon kell lenniük. Az anyukájuk kint várta őket az odú ajtajában.

– Gyerekek hol voltatok ilyen sokáig? Nagyon aggódtam már! - kérdezte az anyukájuk. Imi a kis mókus nagy lelkesen és egyben szomorúan elmesélte, hogy eltévedt, és Miki milyen bravúrosan cselezte ki a héját, és megmentette az életét. Miki egy szót sem szólt. Anyukájuk és apukájuk nagy szemekkel figyelték a történetet. Miki mókus szégyellte magát, hogy nem vigyázott Imire. Várta a leszidást.

– Figyeljetek jól gyerekek! Mind a ketten hibáztatok. Miki, te nem vigyáztál a kis testvéredre inkább a verseny érdekelt. Imi, te nem fogadtál szót Mikinek. Ezért mérges vagyok rátok. Viszont, Miki, büszke vagyok rád, amiért a saját életedet kockára tetted, hogy meg mentsd a testvéredet a héjától. Nagy bátorságra és ügyességre vall, éles eszűségre. Büszke vagyok rád is Imi, mert szót fogadtál Mikinek, és beugráltál gyorsan az erdőbe, és azonnal szóltál neki, hogy biztonságban vagy. Remélem tanultatok belőle, és legközelebb nem történik ilyen. Miki bebizonyítottad, mennyire szereted a testvéredet. Tudjátok, a család, a szeretet mindennél fontosabb. Szeretnünk kell egymást és vigyázni egymásra. - oktatta ki őket az anyukájuk

A két kis mókus nagy szemekkel figyelte édesanyjukat. Nem szóltak egy szót sem. Sokat tanultak a mai napi kalandjukból. Alig bírtak elaludni, annyira megviselte őket a héjás kaland. Nagyon el is fáradtak, mert sokat ugráltak a menekülés miatt. Édesanyjuk megölelte őket, és jó éjt puszit kaptak. Ma este nem kellett mesét olvasnia a gyerekeknek. Saját mesét csináltak maguknak. Betakarta őket és szépen álomba szenderültek.

Viharos szerelem

 

Barbara és Vilmos egy könyvtárban ismerték meg egymást, miközben anyagokat gyűjtöttek vizsgamunkájukhoz. Gyakran futottak össze, és elkezdtek beszélgetni. Barbara vékony, hosszú szőke hajú, bájos arcú, kedves, fiatal lány volt, húszas évei közepén járt. Vilmos hasonló korú volt, magas, sportos testalkatú, barna hajú, ég-kék szemű, intelligens férfi. Egy nap a könyvtárban Vilmos megkérdezte Barbarát:

– Barbara, mit szólnál, ha holnap kirándulnánk egyet? Túrázásra való idő ígérkezik.

– Te most randira hívsz? – kérdezte Barbara mosolyogva.

– Valami olyasmire. Na, és milyen választ kapok? Igent? – kérdezte Vilmos kíváncsian.

– Benne vagyok! Egy feltétellel: csak akkor, ha nem indulunk kora reggel! Legfeljebb nyolc órakor – válaszolta Barbara.

– Rendben! Én sem szeretek hajnalban kelni. Holnap nyolcra ott vagyok nálad. Kinéztem a helyet, és az időjárást is megnéztem: tökéletes kirándulóidő lesz. Vettem enni- és innivalót is. Hidd el, szuper lesz! – felelte Vilmos.

Elköszöntek egymástól, és hazaindultak. Erős vonzalmat éreztek egymás iránt, és Vilmos végül elhatározta magát. Izgatottan várták a következő napot. Ahogy felébredt, Vilmos gyorsan megivott egy kávét, bepakolt mindent az autójába, és elindult Barbaráért. Szépen sütött a nap, minden jól indult.

Barbara már várta, bepakoltak az autóba, és elindultak. Az út alig egy órácskát vett igénybe, közben beszélgettek, zenét hallgattak, és énekeltek. Egyre jobban oldódott a feszültség és izgalom közöttük, bár mindketten érezték, hogy valami komoly dolog bontakozik ki köztük.

Megérkeztek, leparkoltak, és a hátizsákokat felvéve indultak a hegyre. Egyre feljebb mentek, nevetgéltek, és csodálták a természet szépségeit. Vilmos magyarázta a különböző fákat és virágokat, Barbara pedig élvezettel hallgatta. Hosszú utat tettek meg, elfáradtak, így megálltak ebédelni. Miközben ettek, az ég elkezdett beborulni, és a szél is erősödött. Barbara aggodalmasan mutatott az égre:

– Ez nem túl biztató!

– Nem hiszem, hogy vihar lesz, hiszen mára nem ígérték. Ha mégis, akkor bajban vagyunk, innen nem érünk vissza az autóhoz! – mondta Vilmos.

Amint ezt kimondta, meghallották az első villámcsapást. Bár még távoli volt, az ég egyre sötétebbé vált. Találtak egy kis ösvényt, és elindultak azon, abban bízva, hogy találnak menedéket. Az eső egyre nagyobb cseppekben esett, csúszkáltak a sárban. Vilmos fogta Barbara kezét, hogy el ne essen. Végül megláttak egy rozoga kis házikót egy tisztáson.

– Barbara, nézd, ott egy viskó! Menjünk oda, ott kivárjuk a vihar végét! – mondta megkönnyebbülve Vilmos.

– Rendben! Jobb, mint a semmi! – felelte Barbara, akinek az arcát könnyek és esőcseppek borították.

Egymás kezét fogva mentek be a házikóba. Nem volt ott senki, a hely elhagyatottnak tűnt, de legalább fedél volt a fejük felett. Vilmos tüzet rakott, és ahogy a kályha mellett álltak, egyre melegebb lett. Vilmos Barbarát még szebbnek látta vizesen, ahogy a ruhái rátapadtak, és szinte vibrált köztük a levegő.

– Barbara, vegyük le a ruháinkat, és szárítsuk meg őket – kérte Vilmos.

Mindketten levetkőztek, és a ruháikat a kályha mellé tették. Barbara és Vilmos közelebb húzódtak egymáshoz, és átölelték egymást, hogy felmelegítsék a másikat. A tűz egyre jobban felmelegítette a kis viskót, és a kinti vihar sem riasztotta el őket. Ahogy egymás közelségét érezték, fokozatosan nőtt köztük a vágy. Vilmos gyengéden végigsimította Barbara arcát, majd közelebb hajolt hozzá. Ajkaik lassan összeértek, és a csók egyre szenvedélyesebbé vált. Barbara ujjai finoman szántották végig Vilmos haját, majd kezei a vállára siklottak.

Vilmos átkarolta Barbarát, és lassan a viskó sarkában lévő szalmára feküdt vele. Simogatásaik gyengédek és felfedezőek voltak, a közelségük és a tűz melege megtöltötte a teret biztonsággal és szenvedéllyel. Vilmos finoman cirógatta Barbara bőrét, aki nagyokat sóhajtott, és szorosan hozzábújt. Testeik szinkronban mozogtak, egymásra hangolódva, mintha a külvilág megszűnt volna létezni.

A villámok és a dörgés hangja elhalkult, és csak a szívdobbanásuk üteme maradt. Szerelmük betöltötte a viskót, ahogy odaadóan és gyengéden szerették egymást. Idővel a vihar is elcsendesedett, és a ruháik már megszáradtak a kályha melegénél. Egymásra néztek, és mosolyogtak.

– Barbara, ez csodálatos volt! Remélem, te is így érzed – mondta Vilmos, és megcsókolta Barbarát.

– Igen, az volt! Bízom benne, hogy lesz még folytatás! De nem itt! – válaszolta Barbara huncut mosollyal, és visszacsókolta Vilmost.

Felöltöztek, összepakoltak, és eloltották a tüzet. Csupa sáros volt a ruhájuk, de ez nem zavarta őket. Mosolyogva és nevetgélve mentek vissza az autóhoz. A Nap újra kisütött, boldogok voltak. Amikor megérkeztek Barbara lakása elé, Vilmos megkérdezte:

– Jöhet holnap egy újabb túrázás velem? Szép idő ígérkezik!

– Oké! Jöhet! De, ugye vihar is lesz? Meg egy kis viskó is? – válaszolta kacagva Barbara.

Megcsókolták egymást, hosszan és érzelmekkel telve, majd elköszöntek. Mindketten élvezték a meleg zuhanyt, és jól aludtak.

Innentől kezdve már összetartoztak. Szerelmespár lettek, minden szabadidejüket együtt töltötték. Elvégezték az egyetemet, és összeházasodtak. Néha elmentek túrázni a már ismert úton, kicsit átrendezték, rendbe tették a viskót, és mindig visszaemlékeztek arra a nagy viharra. Viharos napon viharos szerelem született a rozoga kis kulipintyóban.

A Szeretet nyelve

Van egy nyelv – a legszebb,

A szívnek – legnemesebb,

Mindennél – illatosabb,

Napnál is – világosabb.

Szeretet nyelve – olyan ritka,

Sokan nem értik, – nem beszélik,

Hisz még nem is – igazán ismerik,

S a szívükben – nem létezik.

Elárulom neked – a nagy titkát:

Együttérzés, szívből – alázatosság,

Önszeretet és – felelősségvállalás,

Szeretetteljes – segítségnyújtás.

Szeretet szól – ajkaidról,

Dallamosan, – kedvesen,

Választ kapsz attól,

Ki érti – miről szól.

Ki Tudja?

Ki tudja, mit érzek?

Ki tudja, mit gondolok?

Ki sejti, mire vágyom?

Ki tudja, milyen vagyok?

Ki tudja, mit szeretek?

Ki tudja, hogyan élek?

Ki tudja, miről álmodom?

Ki tudja, mit remélek?

Ki tudja a válaszokat?

Ki tudja, hogyan írok?

Ki tudja, hogyan festek?

Ki tudja, mi az, mi ihlet?

Ki tudja, mi van bennem?

Mélyen a szívemben?

Ki lát bele a lelkembe?

Isten látja, senki más!

Nem ismer senki sem,

Amit lát, az semmi sem,

Egy darab, mi lehetne más?

Szilánk, és semmi más.

Szilánkok, a lélek darabjai,

Sorok, mint folyók, úgy zúgnak,

Szélben csendesen hullámzanak,

Csodaszép versben dalolnak.

Úton a Fénybe

Megyek az utamon, haladva rendesen,

Néha elesek, néha büszkén egyenesen.

Van, hogy virágok nyílnak lábam előtt,

Van, hogy árnyékban pihenek – elkeseredetten.

Az út végén a fény ragyog, csillog fényesen,

Néha a messzeségtől csak fénytelen,

Van, hogy homályosan elképzelem,

Néha kézzel foghatóan érzékelem.

Megyek az utamon, lelkesen haladva,

Néha megállok, mert az út elrejti magát,

Kétségek árnya táncol a lelkemen át,

De a szívem vágya újra magára talál –

A fény vezet, hív, oltalmazva – világít.

De míg odaérek, még sok dolog vár rám,

Túl kell jutnom minden mély szakadékon,

Meg kell értenem, miért fagy be a szív,

S miért dobban újra, ha fényben fürödve sír.

A Hajnal Arca

A Hold és a csillagok álmosan,

Egymásnak jó éjt kívánva elköszönnek,

Aranyló Nap sugarai ébresztenek,

Kedvesen mindenhová beköszönnek.

A széllel öröm táncot járnak,

Ölelkeznek, bújócskáznak.

A felhők közül kukucskálnak,

A Földnek jó reggelt kívánnak.

A reggeli szellő dala énekel,

A Nap harmatos cseppeket szárít fel.

A virágok kinyílnak a Nap sugaraira,

A méhek útra kelnek illatukra.

Az ablakon bejön a reggeli szellő,

Arcom simítja, kedvesen, ébresztő!

A Nap meleg sugarai megérintenek,

Mosolyogva, boldogan ébredezek.

Hála

 

Hűvös nyári estén Elena egy Los Angeles-i padon ült, könnyekkel a szemében szorongatva kéziratát. Elveszítette mindenét: munkáját, otthonát, reményét. Hajléktalan lett. Minden kiadó visszautasította könyvét, és már nem tudta, merre tovább.Egy jól öltözött férfi sétált arra, meglátta Elenát, és megállt:

– Segíthetek valamiben? – kérdezte együttérzéssel.

Elena némán átnyújtotta neki a kéziratot. A férfi rápillantott, majd elmosolyodott:

– Kiadónál dolgozom. Holnap ilyenkor találkozunk itt újra.

Elena reménykedve bólintott. Az éjszakát reménnyel töltötte. Másnap a férfi visszatért, szemében csillogott az izgatottság:

– A könyve csodálatos! Szerkesztés alatt van. Bejönne velem a kiadóhoz?Elena könnyes szemekkel suttogta:

– Igen! Hálásan köszönöm – és megölelte a férfit.Szívét átjárta a hála. Vannak még csodák!

Nem akarom!

Ha már kérni kell, hogy simítsd meg arcom,

Nem akarom!

Ha már kérni kell, hogy meghallgass egy bús napom,

Nem akarom!

Ha már kérni kell, hogy szeress,

Nem akarom!

Hiszen te nem is szeretsz!

Ha magadtól mindezt észre sem veszed,

Szíved üres felém, benne már nem élek én!

Ha kérni kell, az már nem jó,

A szerelem üres szó,

Benne nincs már égető vágy,

A szerelmes ölelést vár.

Édesanya könnyei

 

Egy édesanya olyan, mint egy bástya,

A családjáért, ha kell, harcba szállna.

Oltalmazza őket, akár ereje felett,

Harcos a jelleme, küzdő a szelleme.

Ha eljő a csendes, nyugodt éjszaka,

Az összegyűlt szívfájdalom időszaka,

A bánat könnyei csendesen kitörnek,

Reggelre mosolyogva eltűnnek.

Édesanya anyai ösztöne győz,

A hit ereje mindig nagy erő!

Ha sír is, csendben, titokban éjjel,

Könnyeit a csillagok ragyogják be fénnyel.

Tudja, számára nincs lehetetlen,

A családi gond nem leküzdhetetlen,

A szeretet vára az édesanya,

Isteni csoda, a jóság Ő maga!