A következő címkéjű bejegyzések mutatása: auroraameliajoplin. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: auroraameliajoplin. Összes bejegyzés megjelenítése
2025. március 27., csütörtök
Az erdő szíve
Az erdő egy nagy család, a felhőket súroló hatalmas fákkal, az állatvilágával. Otthont ad oly sok mindennek. A fák élnek, szerintem szívük is van. Oltalmat nyújtanak, csak adnak. Olyan, mintha minden mindennel beszélgetne: a fák a patakkal, a kövekkel, a borokkal, a virágokkal. Egység van és harmónia.
A levegő olyan friss és tiszta, hogy szinte megérinteni lehet. Minden egyes lélegzetvétellel telítődik a tüdő, mintha a fák zöld levelei élet energiával töltenének fel mindent. Az erdő illata, a moha és a föld meleg keveréke mintha meggyógyítaná a fáradt lelket.
A hegyek sírnak, ha egy fa meghal. Az ég felé emelkedő sziklák között halk sóhaj száll, a szél zokogva körbejárja a letört törzset, mintha gyászos dallamot búcsúzna. De a fa nem sír. Némán, mély tisztelettel adja át utolsó ajándékát, gyökerein keresztül minden energiáját, életerejét a körülötte élő testvéreinek.
Az erdő nem csak hely – él, lélek is. Ha meghallod a hívását, soha többé nem felejted el a hangját. Újra és újra hallani akarod, mert hív az erdő, hiszen szíve van.
És ha elbúcsúzol tőle, az erdő tovább él benned, örökre ott marad, ahogy a fák gyökerei mélyen a földben. Az erdő szíve soha nem hagy el, mindig ott dobog benned.
2025. március 26., szerda
Lőrinc bátyó
"Nem Pesten történt, amit hallotok,
ott ily regényes dolgok nem történnek."
Hanem egy poros úton, valahol az Alföld szívében, ahol Lőrinc bátyó, az öreg szekeres éppen hazafelé tartott. A négy ökre komótosan lépkedett, a nap pedig már alacsonyan járt, aranyló fényt hintve a földekre.
Egyszer csak egy poros ruhájú fiatalember ugrott elő a bokrok közül.
– Bátyám! Könyörgöm, segítsen!
A fiú arca kipirult, lélegzete szaggatott volt, mintha órák óta futna. Lőrinc bátyó végigmérte, de nem kérdezett semmit, csak intett a szekér hátsó ponyvája felé.
– Ugorj!
A fiú már alig bújt el, amikor az út kanyarulatánál pandúrok tűntek fel. A lovaik tajtékzottak, arcuk kemény volt.
– Hé, öreg! Nem látott erre egy fiatalembert? Szökevény, bujdosó!
Lőrinc bátyó lassan megrázta a fejét.
– Nem láttam én senkit, csak az utat magam előtt.
A pandúrok gyanakodva méregették a szekeret, de az öreg olyan nyugodtan ült a bakon, hogy végül továbbvágtattak. A fiú csak akkor mert előbújni, amikor már a távolban elhalt a patkók kopogása.
– Megmentett, bátyám – suttogta hálásan. – De miért?
Lőrinc bátyó elmosolyodott, és suhintott egyet az ostorral.
– Itt, ahol az emberek ismerik egymás nyomorúságát, mindig akad egy, aki segítő kezet nyújt.
A szekér döcögve indult tovább, és a fiú tudta: új esélyt kapott az élettől.
2025. március 25., kedd
Egyedül
Ész szépet ígér,
szív mélyet remél,
valóság néha kér,
az út kanyarog,
csak hallgat, nem beszél,
az élet zenél, hegedül,
dönteni kell – egyedül.
Mosoly a világra
ki voltam, s ki lettem,
miért léteztem, s csak túléltem.
Sok fájdalom, szelíd öröm,
mind tapasztalás volt, semmi több.
Elértem mindazt, mire vágytam,
s közben önmagamra találtam.
Megtanultam szívből szeretni,
odaadóan, csendben érezni,
mosolyt csalni mások arcára,
szerető szívvel mosolyogni a világra.
Nagypapa műhelye
A napfény már rég bekúszott a kis műhely ablakán, ahol a poros polcokon sorakoztak a szerszámok: kalapácsok, csavarhúzók, régi fűrészek, megannyi eszköz, amelyek mind mesélni tudtak volna. A padlón egy apró láb dobogott izgatottan – Lacika ült ott, a hároméves kisfiú, aki ma különleges feladatot kapott.
A nagypapa éppen egy régi széket szerelt, szemüvege a homloka tetejére csúszva. Néha mosolyogva pillantott le az unokájára, aki minden egyes mozdulatát figyelte.
– Papa, ez micsoda? – bökött rá Lacika egy hatalmas franciakulcsra.
– Az ott egy franciakulcs, Lacikám. Nagy dolgokat lehet vele megjavítani.
– Miért hívják franciának? A kulcsok beszélnek franciául?
A nagypapa elnevette magát.
– Hát, azt nem tudom, beszélnek-e franciául, de biztosan jól értenek a csavarokhoz!
Lacika hatalmas szemekkel figyelte, ahogy a papa meghúz egy rozsdás csavart.
– Papa, miért kell meghúzni a csavart?
– Hogy erősen tartson, ne essen szét semmi.
– És ha nem húzzuk meg, leesik az ég is?
A nagypapa a fejét csóválta, majd lehajolt, és tenyerébe vette Lacika kis kezét.
– Az ég nem esik le, de a szék bizony összedőlne. És képzeld, neked is mindig vannak csavarjaid – mondta mosolyogva, mire Lacika elcsodálkozott.
– Nekem? Hol vannak? A zsebemben?
– Nem, kis szívem. A te csavarjaid itt bent vannak – bökött gyengéden a mellkasára. – A szeretet tartja össze őket. Minden ölelés, minden nevetés, minden kedves szó olyan, mint egy csavar. Ha jól meg vannak húzva, a szíved mindig erős marad.
Lacika elgondolkodott.
– És te meghúzod a csavarjaimat, papa?
A nagypapa letette a szerszámot, letörölte kezéről a fűrészport, és térdre ereszkedett a kisfiú elé.
– Minden nap, Lacikám. Minden egyes nap, amikor rád nézek, mikor megfogom a kezed, mikor együtt vagyunk itt a műhelyben. És tudod, te is meghúzod az enyémeket.
– Én? De én pici vagyok!
– Pont ezért, mert a te szereteted a legnagyobb. Olyan erős, hogy én is mindig rendben leszek tőle.
Lacika átkarolta a nagypapa nyakát, apró arcát a vállába fúrta.
– Akkor mindig itt maradok veled. Minden nap szerelünk együtt?
A nagypapa elmosolyodott, homlokon csókolta, és szeretettel ezt válszolta:
– Minden nap, kis mesterem.
Hattyúk szerelme
A tó víztükre lassan aranylik a lemenő nap fényében.
Két hattyú siklik egymás mellett – mozdulataik tükröződnek a vízen.
Nincs zaj, csak a víz halk fodrozódása,
és tolluk lágy susogása, ahogy egymáshoz érnek.
Tollazatuk hófehéren ragyog,
mint a nap utolsó sugara, mely csak őket érinti.
Karcsú nyakuk finoman hajlik egymás felé,
szárnyaik alatt a víz sima, nyugodt tükörként feszül.
Fejüket egymás felé hajtják,
minden mozdulatukban ott a hűség – az örök összetartozás.
A nap lassan lebukik,
a hattyúk mégis ott maradnak,
egy hófehér párként a tó aranyszín vásznán,
mint örök eskü a víz tükrén.
Szerelmük – csendes ígéret,
mely örökre szól a vízen, mint a víz moraja.
Lehunyom a szemem
(A képet mesterséges intelligencia készítette.)
Testem fáj, lelkemben nyugalom,
Az álom súlya elnyom, fáradt vagyok,
Mégis, ott, mélyen, egy csendes helyen,
Rátalálok a békére, mikor lehunyom szemem.
Éjjel dolgozom, mikor minden elnémul,
Mindenki alszik, de gondolataim ébrednek,
Hajnal felé végre lepihenek,
A lélek halkan dúdol, s álmot hoz nekem.
Álomvilágban újjászületek,
Szabadon, boldogan repülhetek,
Új nap hív, vár, szívem írni vágyik,
Lelkem üzenetét küldi hozzám.
2025. március 22., szombat
A piros könyv
(A képet mesterséges intelligencia készítette.)
Emília belépett a régi könyvesboltba, ahol a poros polcok között, mintha az idő megállt volna, a csend uralkodott. Egy percre megállt, hagyta, hogy a levegő átjárja. Az egész bolt olyan volt, mintha a múltat őrizte volna. A könyvek vastag borítói, a régi bőr kötésű kötetek mind egy-egy titkot rejtettek. Az eladó, egy középkorú férfi, volt, aki eddig sosem tűnt fel neki, felnézett rá. A tekintete furcsán komoly volt.
– Ezt keresi? – kérdezte, miközben Emília is éppen a könyvért nyúlt. Emília ledöbbent. Miért pont most találkozott ezzel a könyvvel? Miért pont ő? Valami vonzotta, de egyben izgatottságot is érzett.
– Igen… – válaszolta lassan, de nem tudta, miért. A könyv annyira ismerős volt neki. A férfi, aki ezúttal nem tűnt távolságtartónak, úgy figyelte őt, mintha valami fontos dolog történne.
– Ez a könyv különleges – mondta a férfi, majd odalépett hozzá. – Nagyon kevesen tudják, hogy az írót sokáig elfelejtették. De a könyv, amit a kezében tart, az egy rejtélyes könyv.
Emília elgondolkodott. A könyv borítóján piros betűk ragyogtak, és a cím titokzatosnak tűnt. Egy pillanatra elmerült a sorok között, de aztán úgy érezte, hogy a férfi valami többet akar mondani.
– Miért éppen én? – kérdezte halkan. – Miért adta nekem ezt a könyvet?
A férfi mosolygott, és a válasz nem érkezett azonnal. Mintha valamit rejtegetett volna a szemeiben. Emília egy pillanatra felnézett a könyv borítójára. A cím: „A titkos fejezetek”.
– Mert ez a könyv az önmagunk megtalálásáról szól – válaszolta végül a férfi. – A legfontosabb része nem a történet, hanem az, hogy miként olvasod.
Emília ahogy végiggörgette az oldalakat, mintha a szavak életre keltek volna. A történetben valami olyan ismerős érzést talált, amit nem tudott megmagyarázni. A könyv sorai között Emília egy titokzatos mondatot talált: „A szerelem nem csupán egy érzés, hanem a találkozás egy titkos, elkerülhetetlen pillanat."
Az idő mintha lelassult volna. Valami megmagyarázhatatlan vonzás indult el benne. Mintha ez a könyv pontosan azt a pillanatot írta volna le, amit ő is keresett, amit eddig sosem talált meg.
Miközben a férfi mellett állt, hirtelen megértette, hogy miért volt ez a találkozás fontos. A férfi, aki eddig furcsán viselkedett, mintha mindent tudott volna róla, mintha látta volna a lelke legmélyebb rejtelmeit.
– Miért érzem úgy, hogy már találkoztunk? – kérdezte, miközben közelebb lépett hozzá.
A férfi szemei találkoztak az övéivel, és mintha valami ismerős fény villant volna meg benne.
– Mert mindig is itt voltál – válaszolta Gabriel, a férfi hangja mélyebbé vált, miközben egy lépést tett előre, hogy közelebb kerüljön hozzá. A két lélek között egy titkos kapcsolat szövődött, amit egyikük sem tudott megmagyarázni, de mindketten érezték, hogy valami igazán különleges dolog kezdődik el. Nem szóltak semmit, csak hagyták, hogy az érzések szavak nélkül beszéljenek.
Gabriel óvatosan megfogta Emília kezét, és egy könnyed mozdulattal maga felé húzta. A férfi ajka érintette az övét, és egy titkos csókban szövődött össze a múlt, a jelen és a jövő. A szerelem nem csupán egy érzés volt. Az egész történet, amit a könyv lapjain olvastak, most valósággá vált.
Miután elváltak egymástól, Gabriel szemei csillogtak.
– Tudtad, hogy ez lesz? – kérdezte Emília mosolyogva, miközben az őszinteség teljesen átvette a hatalmat.
Gabriel halk nevetéssel válaszolt.
– Nem tudtam, hogy pont így, de tudtam, hogy valami igazán fontos történik most közöttünk. Miért más ez, mint a könyv? Mert a mi történetünk a legszebb fejezet.
Emília ránézett, és minden kétsége eltűnt. Most már tudta, hogy a könyv, amit megtalált, valójában egy titkos ajtót nyitott a lelkük között. És ahogy a férfi mellett állt, úgy érezte, hogy az ő történetük csak most kezdődik igazán.
Reggeli álmodozás
A szoba még álmos, a fények gyengéden csusszannak be az ablakokon, mintha nem akarnák megzavarni a nyugalmat. A szemem lassan nyílik, és a világ kívül még csendes, mintha várakozna. A takaró puha, meleg, és a hűvös reggeli levegő, amit a szél hoz be az ablakon, lassan átjárja a szobát. A függöny finoman ring, mintha a reggel simogatná, és én csak átadom magam a csendnek, a levegő lágy érintésének.
A tenger, bár távolabb, mégis hallható: a hullámok szelíden mosódnak a parton, mintha titkos beszélgetést folytatnának, amit csak a tenger ért. A sirályok kiáltásai felhangzanak a távolból, és én elmerülök ezekben a hangokban, mintha valami varázslatos mese kezdődne. A világ kívülről úgy tűnik, hogy épp csak most ébred, de belül már ott vagyok, a reggel magával ragadott, mint egy szelíd álom.
A levegő friss, tele van levendula és bougainvillea illatával. Az illatok keverednek a tenger sós leheletével, és mindez egy varázslatos keveréket alkot, amit egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni. A reggel minden apró részlete tisztán ragyog, miközben a nap első sugarai fénnyel táncolnak a tenger vizén. Ahogy az ablakból nézek, mintha a világ kívül még aludna, de bent, itt, a tengerparti házban már minden készen áll arra, hogy elkezdődjön az új nap.
Kilépek a teraszra, és ahogy a hűvös csempe érinti a lábamat, egy új világ nyílik meg előttem. A tenger zöldje és a homok aranysárga fénye összefonódik, a sirályok magasra szárnyalnak, és ahogy elmerülök a látványban, mintha minden egyszerre történne, mintha a világ egyetlen nagy álom lenne. A hullámok lágyan törnek a parton, a szél pedig megsimogatja az arcomat, mint egy kedves barát, aki reggelente ébreszt.
Ez a reggel, a reggeli álmodozás, mindent magába foglal. A világ itt, a tengerparton olyan tiszta és egyszerű. Minden egyes lépés, amit teszek, mintha egy új lehetőséget hozna. A tenger morajlása és a sirályok hangja egyre közelebb hoznak egy olyan világba, ahol minden a nyugalomról, a szabadságról és a szépségről szól.
Bármilyen hosszú is legyen a nap, bármilyen gyorsan pörögjenek is el a pillanatok, itt, ezen a tengerparton a reggel mindig egy kis szünetet ad. Egy szünetet, amikor mindent elengedhetünk, és csak azt érezzük, hogy az álmaink itt, a tenger mellett születnek.
Kívánom...
Kívánom, hogy ma új utat találj,
A nap ragyogjon rád, mint fénylő király,
Hozzon örömöt minden pillanat,
Szívedben boldogság ébredjen.
Kívánom, hogy a szellő lágyan simogasson,
Minden perc ajándékként táncoljon,
Nevess, álmodj bátran, élj a mának,
A jelenben a most pillanatának.
Kívánom, hogy a remény legyen veled,
És a szeretet öleljen körbe téged,
Hogy ragyogjon rád a fény,
Mosolyogj mindenre, mert az élet szép!
Lélek a toll hegyén
A toll hegyén táncol a lélek,
Minden szó egy új csillagot gyújt,
Az írás nem csupán kifejezés,
Hanem szeretet—egy üzenet.
Papíron ébrednek az álmok,
Majd lágyan megszületnek,
Szavak fényesen át szövik a csendet,
S mindegyik egy új világot érint—hol nincs határ.
A szív, ha ír, akkor beszél,
Minden betű egy szellő, mi körülölel,
Írásban szól a szeretet,
A szavak, mik szárnyalnak—hűséget festenek.
Lágy fényben pihen a papír,
Kezemben az álom, mi formát ölt,
Mert az írás nem csupán üres szó,
Ez maga az élet—mely örök táncba kezd.
A szeretet és az írás egy ölelést hoz,
Miközben a világ csendes csodáját írjuk,
A szavak, mik a szívből jönnek,
Bennük él minden, mi igaz és tiszta.
A Végtelen béke
Két lélek lebeg csendben, hangtalan,
Fényből szőtt ösvény vezeti őket boldogan.
Időnek s térnek már nem rabjai,
Érzésük válik végtelen tengerré, sejtelmes öröklétté.
Angyalok kezei óvón nyúlnak feléjük,
Fényfátyol borul rájuk, halk oltalomként,
Minden mozdulatukban szeretet dereng,
Szárnyaikkal átölelik a végtelent.
Szavakra nincs szükség, hisz minden tiszta,
Két lélek újra egyesül, összeforrva.
Nincs múlt, nincs jövő, csak most van,
Örök találkozás a fénylő hajnalban.
Csillagok őrzik titkos mosolyukat,
Az angyalok sugara áldást ad.
S amikor a világ újra zajra ébred,
Lelkükben ott marad a csend – a végtelen béke.
Köszönöm, hogy vagy
(A képet mesterséges intelligencia készítette.)
Csendben születik, mint könny a pillán,
sziklák ölében fut, csendesen suhan.
Tiszta tenyérben csillanó varázslat,
minden cseppjében a lét dallama ring.
Hordoz felhőt, tengert, harmatot,
gyökér szomját, szív ritmusát.
Szó nélküli dallam, mégis válaszol,
egy esőcseppben szinte táncol.
Tükör és titok – benne az élet mosolya,
gyermeknevetés, hullámok kacaja.
Szomjat olt, lágyan pihen,
s ha elfoly – vele apad minden.
Ma meghajolok: köszönöm, hogy vagy,
hogy életet hordasz folyón, partokon át.
Nélküled némák lennék, mint a part,
hol többé nem fodrozna szél, se világ.
2025. március 21., péntek
Átváltozás
(Saját festményem)
Szikla peremén, mély erdő ölén,
nyirkos csend a puha köpenyén.
Szárnya fénylik, mint titkos igék,
bábként álmodik, s csak remél még.
Moha tapad rá, gyökér öleli,
szívében a fény feldereng.
Várja a szellőt, súgjon valamit,
hogy merjen repülni, útnak indulni.
Benne ég a nap, még fél táncolni,
szárnya alatt reszket álom-háló.
Egy percre még tartja a régi bilincs,
gyönyörű szárnyait lassan bontja ki.
S aztán, mint hajnal könnyű csókja,
kibomlik benne a csoda —
egy pillangó, ki csendben született,
szárnyait kitárja, s mindenki csodálja.
Kimondatlan szavak
Az asszony minden hajnalban elindult az erdőbe. Hajlott hátán ott volt a rőzseköteg, karjai vékonyak, de mozdulatai megszokottak voltak, mintha ez a teher tartaná egyben. Nem szólt senkihez, csak lépkedett némán.
A faluban sokan találgatták már: miért gyűjt még mindig rőzsét? A férje meghalt, a fia pedig messzi országba ment.
Egy nap egy idegen vándor szólította meg az út szélén:
– Mondja, miért cipeli maga ezt a sok rőzsét?
Az asszony ránézett, szemében valami fáradt bölcsesség ült.
– Minden ág, amit hazaviszek, egy szó, amit sosem mondtam ki.
A vándor értetlenül állt, de az asszony már továbbindult.
Este, amikor senki sem látta, a kunyhója mögé ment, ahol évtizedek óta rakosgatta a száraz rőzséket. Leült, mint mindig, és kihúzott egy-egy rőzseágat, elnevezve őket, majd elkezdte mondani:
– Bocsáss meg! – Vártalak. – Ne menj el. – Szerettelek.
Az ágakból csendesen rakott tüzet. Nem a ház melegéért, hanem azért, hogy elégesse mindazt, amit kimondani nem volt bátorsága.
Az utolsó estén a szomszédok füstöt láttak szállni, magasabbat, mint máskor. De mire odaértek, a kunyhó már üres volt.
Csak egy kupac hamu maradt a helyén, benne egyetlen kőre vésett szó:
Megbocsátottam.
És senki nem értette, hová tűnt az asszony – mintha vele együtt minden el nem mondott szó is elszállt volna.
Valahol
(A képet mesterséges intelligencia készítette.)
Talán végre elérkezett az álom,
a vágy, mi csendben lappangott szívemben.
Valahol egy csoda születik halkan,
A legnagyobb vágy, mi bennem él,
hogy nem vagyok többé egyedül,
és valaki lát, érzékeny a létemre,
s azt mondja, szeret, hogy ő itt van nekem.
A csendben, mikor minden elcsitul,
érzem, hogy nem is vagyok egyedül,
hisz egy pillanatra végre megérzem,
hogy valahol él az igaz szerelem.
Érzem, létezik valahol, valahol ő,
aki látja mindazt, mi láthatatlan.
Annak látható, kinek szíve tiszta,
s ő valóban látja azt, aki vagyok: törékeny és tiszta.
Álmodó
Lelked fénye ragyogva szól,
Belső békéd, mint egy toll.
Nyugodtan pihenj, álmodj szépen,
Lelked fénye, tiszta, szép,
Álmok szállnak, halk és mély.
Nyugtató csendben pihenj hát,
Szeretet ölel, álmodban át.
2025. március 17., hétfő
Odadó anyai kéz
Honnan az erő? Senki sem tudja.
Ha fáradt Ő akkor is mosolyog,
nem látod rajta soha,
meghosszabbítja,
átöleli távolból is, gyermekét ha hívja.
Ad és ad, csendben, szelíden támogat,
Nem kér, nem vár, csak szívéből árad
minden tovább.
Mert ő az, kinek ereje soha nem apad,
Szíve szeretetből van, mely egy csoda.
Szívből jövő szeretet termelődik benne,
Újra és újra, mint napsugár reggelre.
Odaadásból fakad, végtelen forrás,
gyermeke öröme számára a legnagyobb
boldogság.
Földanya
Márta egy reggelen egy elbűvölő helyen találja magát, ahol a fák magasra nyúlnak, és a tó vize szelíden tükrözi a kék égboltot. A hely neve: Hallstatt, egy kis falu Ausztriában, a hegyek lábánál, mely a természet szépségét és erejét egyaránt őrzi.
Márta leült a tóparton, és hosszan nézte a víz szelíd hullámzását. Ekkor egy halk, mély hang szólalt meg belülről, mintha a Föld maga beszélne hozzá.
– De csodálatos itt minden… A fák, a víz, az egész táj. Miért olyan tökéletes itt minden? – kérdezte Márta.
– Mert én vagyok minden egyes levél, minden egyes fuvallat, minden egyes csepp víz. A Föld a legnagyobb kincs, amit valaha is birtokoltok. Az emberek elfeledték, hogy az én karjaim között élnek. De itt, ezen a helyen, ahol a hegyek megölelik a tavat, még hallani a szavaimat. A négy elem – a Föld, a Víz, a Tűz és a Levegő – mind együtt dolgoznak a harmóniában. Minden egyes élőlény a részem – válaszolta Földanya.
– De hogyan tudjátok mindezt fenntartani? Hogyan működik ez a csoda? – kérdezte ismét Márta.
– A négy elem egyensúlyban tartja a világot. A Föld adja a támaszt, a víz frissít, a tűz melegít, a levegő pedig éltet. Mindegyik más-más szerepet játszik, de együtt teszik lehetővé az életet. Amikor valami zűrös történik, például a víz elapad, vagy a tűz elvadul, akkor az egyensúly megbomlik. Az emberek gyakran megfeledkeznek erről az egyensúlyról – adta meg az újabb választ Földanya.
– Miért hallom mindazt, amit mondasz nekem? – kérdezte újból Márta.
– Mert a szíved tiszta, Márta. Látod a világ csodáit, és figyelsz rájuk. Nem mindenki képes erre. Te pedig most, hogy eljöttél ide, itt hagyhatod, hogy a természet magához öleljen, hogy megtaláld a harmóniát magadban is – válaszolta Földanya.
– De mit tehetek én, hogy segítsek?
– Az első lépés mindig a figyelem. Ha figyelsz, megérted a világot. Aztán, ha érzed a kapcsolatot, amit velem, a Földdel ápolsz, akkor tisztelettel bánsz vele. Az emberek, akik tisztelik a Földet, visszakapják a csodát. A fák, a vizek, az erdők mind hálásak lesznek, ha törődsz velük – magyarázta Földanya.
– Tehát nem csak élni kell, hanem tisztelni és szeretni is?
– Pontosan. A tisztelet mindenben ott van. A Föld a kincs, de ti magatok is azok vagytok. Ne feledjétek, hogy a természet az, ami mindannyiotokat táplálja – fejezte be Földanya.
– Köszönöm szépen, Földanya. – köszönte meg Márta.
– Szívesen. – válaszolta Földanya.
Márta elmerengett a szavakon, a csendben, csak a tó halk hullámzása volt hallható. Oly sok mindent megértett. A tisztelet és szeretet a természet iránt élete mindennapjai részévé váltak.
2025. március 16., vasárnap
Álom marad?
Valahol mélyen bennem él egy könyv. Lapról lapra rakodott össze bennem, évek óta érlelem, mint titkos virágot, amely sosem nyílik ki egészen. Sorokba öntöttem a szívem, éjszakák csöndjében, hajnalok halvány fényénél. Az ujjaim már tudják, mit kell írni, a gondolataim súgják, milyen világokat álmodtam meg. És mégis... ott motoszkál bennem a kérdés: lesz-e valaha könyv ebből az álomból?
A papír illatát akarom érezni. A saját betűimet, ahogy sorakoznak valaki más kezében, valaki más polcán, aki talán épp azokat a szavakat várta, amelyeket én írtam. De a valóság hideg keze visszahúz. Mindenhol számok, összegek, forintok. Kiadás, nyomtatás, reklám – mindegyik mögött ár, mindegyik mögött fal.
Szeretek írni. Nem tudok nem írni. De mikor már nem elég, hogy a szavak bennem vannak – mikor azt szeretném, hogy lássák is őket, olvassák, értsék – akkor hirtelen túl nagy árnak tűnik az álom.
Elkeseredek. Nem a haszon hiánya miatt. Nem a siker miatt. Csak azért, hogy egyszer valaki azt mondhassa: „Láttam a könyved a polcon.” De honnan vegyem azt a sok pénzt, amibe kerül? A költségek, a terjesztés, a reklám... mind egyre távolabb tolják azt, ami valaha olyan közel volt a szívemhez.
Néha úgy érzem, a nyomtatott könyv számomra nem más, mint egy túl drága luxus, mint egy palota kulcsa, amihez nincs zár, amit nem nekem készítettek. És mégis… valahol belül fáj. Hogy ennyibe kerül, hogy ennyire elérhetetlen.Ilyenkor felteszem a kérdést: abbahagyjam? Mi értelme?
De aztán újra előveszem a tollat, leülök, mert mást nem tehetek. Az írás nem kér pénzt, csak lelket. Ez az egyetlen kincs, amit sem fal, sem szám, sem hideg valóság nem vehet el tőlem. Az írás az életem.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)