(A képet mesterséges intelligencia segítségével készítettem.)
A tél, mint egy titkos festőművész,
Fehérre festi a tájat, s csendet varázsol.
A fák, mint bóbiskoló szobrok,
Ágaik közt álmodnak a hópelyhek.
A fák gyökereik mélyén titkot rejtenek,
Csendes álmok közt fényben fürödnek.
Várják, hogy a tavasz újra hívja őket,
De most pihennek a hófehér időben.
A hópelyhek, mint angyalok érintései,
Leheletük a csendet táncoltatja.
Titkokat hozva, az égi mennyből,
Isten érintéseként lágyan leszállnak.
A szél, mint egy titkos dal,
A fáknak suttog, vén kérgeikben öreg történeteket keres.
Fehér füstként érinti meg az éjt,
Miközben a hó, mint halk mosoly,
Ölelgeti a földet szeretetben, csendben.
A fák mélyebb álmát a tél hívja életre,
Mikor a keze mindent elcsendesít.
A hideg nemcsak fagy, hanem melegség is,
Mely a természet mélyén álmodozva létezik.
