Örök Dallam

Zoltán szomorúan emlékezett vissza, amikor Bea csillogó szemeit látta, miközben egy gyönyörű dallamot hegedült neki egy szép nyári estén. Az a dallam örökre összekapcsolta őket. Egy szál vörös rózsát adott Beának, mert első látásra beleszeretett. Ma már a hegedű csendben porosodik, nem szólal meg többé a szeretet dallama. Bea a mennyekben pihen, és Zoltán minden héten egy vörös rózsát helyez el a sírján, nem a kezébe adja. A gyertyát sem romantikus alkalmakra gyújtja, hanem a sírja mellett ülve, egy szál rózsával emlékezik rá. Minden lángban ott rejlik az örök szeretet fájdalma.

Összeforrva (100 szavas novellákból)

1,

Kellemes őszi délután volt. A nap sugarai játszadoztak a színes faleveleken. Ibolya boldogan élvezte a lágyan cirógató napfényt és a parkban szálló édes őszi illatokat. Kutyája, Jimbó vidáman szaladgált, majd egy padnál megállt, ahol egy ismeretlen férfi ült. A férfi mosolyogva megsimogatta Jimbót. Ibolya szíve összeszorult, gyorsan odasietett. Amikor odaért, ránézett a férfira, és döbbenten suttogta:

- Attila! Te itt? Harminc éve nem láttalak! Azt hittem, örökre eltűntél...

- Igen, én vagyok! Kerestelek évekig! A szívem megsúgta, hogy ide kell jönnöm – felelte.

Ibolya szeme megtelt könnyekkel, szíve vadul kalapált. Egy pillanat alatt egymás karjába borultak.

Nem számít sem év, sem kor, sem távolság. Ha a szív igazán szeret, az örökké tart.

2,

Mindkettejük tele volt kérdésekkel. Órákig beszélgettek a parkban, ahol Jimbo, a kutya, élvezettel szaladgált az avarban.

– Miért tűntél el búcsúzás nélkül? – kérdezte Ibolya.

– Összezavarodtam. Te tudtad, mit akarsz, de én nem. Nem éreztem magam méltónak hozzád. Gyönyörű, okos nő voltál, mindig a legjobb eredménnyel végeztél az egyetemen. Úgy éreztem, csak az utadban állok – válaszolta Attila, miközben egy levéllel játszott.

– De én szerettelek! – hebegte Ibolya, miközben könnycseppeket törölt az arcáról.

– Később évekig kerestelek! – mondta Attila.

– Megszakadt a szívem! – suttogta Ibolya.

– Bocsáss meg, kérlek! – könyörgött Attila.

3,

Attila ránézett, szemében a szerelem fénye csillogott. Ibolya szíve közelében gyorsabban dobogott. Rég megbocsátott, hiszen a szerelem ott élt az ő szívében is.

– Megbocsátottam régen. Van egy lányom. A férjem meghalt, mikor tíz éves volt. Egyedül élek – mondta Ibolya.

– Nekem van egy fiam. Elváltunk, amikor két éves volt. Nem szerettem.

– Akkor újból megpróbáljuk? – kérdezte Attila.

– Szeretlek még most is! De elmúltunk ötven évesek – mondta Ibolya.

– Mit számít! A boldogság nem korhoz kötött. Jár nekünk! – válaszolta Attila.

Ibolya ránézett, ugyanaz a bizsergés járta át, mint fiatalkorában. Talán újra megtalálják azt az érzést. Megfogták egymás kezét, és a szívük egyszerre dobogott.

4,

Ettől a pillanattól kezdve minden nap találkoztak. Megbeszélték a múltat: fiatalok voltak, senki sem hibás azért, ami történt. Érzéseik ugyanazok maradtak, mint régen. Ugyanolyan szépnek látták egymást.

– Drágám, szeretnélek elvinni egy hétre Hawaiira. Mit szólsz hozzá? – kérdezte Attila.

– Attila, ezt komolyan gondolod? Olyan régen vágyom oda! – mondta izgatottan Ibolya.

– Igen! Látni akarom a boldogságtól ragyogó arcodat! Elviszlek bárhová, ahová csak akarod. És egy meglepetés is vár rád ott – mosolygott Attila.

– Köszönöm, drágám! – örvendezett Ibolya.

Elindultak, hogy egy gyönyörű, romantikus hetet töltsenek együtt Hawaiin, ahol Ibolyát egy titkos meglepetés várta.

5,

Az utazás már önmagában is csodás volt. Hawai tengerpartján sétáltak. Ibolya meghatódva nézte a naplementét, Attila pedig az ő ragyogó arcát. Elérkezett a várva várt pillanat. Attila letérdelt a homokba, és így szólt:

- Drága Ibolya, feleségül jönnél hozzám?

Kezében tartott egy kis dobozt, amelyben egy gyönyörű gyűrű csillogott.

- Igen! - válaszolta Ibolya örömkönnyekkel a szemében. Attila felhúzta a gyűrűt Ibolya ujjára, majd megölelték egymást. Boldogan, szeretetben éltek tovább.

Titokzatos Mester (2. rész)

Másnap reggel Jason kortyolgatta a kávéját, és a tegnap esti beszélgetésen gondolkozott Rejnád Mesterrel. A papír ott volt az asztalon, amire a Mester a címet írta. Kicsit másnaposnak érezte magát, a feje lüktetett. De nem álmodtam? Nem képzelődtem? Tette fel magának a kérdéseket. Hogy csinálta a Rejnád Mester? Hirtelen a semmiből ott termett, és ugyanolyan hirtelen el is tűnt. Annyira nem voltam észeg, hiszen mindenre emlékszem.Ivott még egy kávét, és összeszedte magát. Életkedve szinte semmi nem volt, ennek következtében fizikai gyengeség is gyötörte. Ha nincs vágy, nincs remény, nincs cél, akkor bizony az élet értelmetlen – gondolta Jason, aki ebben az állapotban volt.

Elindult dolgozni, volt egy alkalmi munkája. Egy büfében készített és árult hamburgereket. Valamiből meg kellett élnie. Nyár volt, már kora reggel fülledt meleg. Az emberek álmosan, kedvetlenül igyekeztek a munkahelyükre. Jason szerette figyelni az emberek arcát, miközben munkába tartott. Ritkán látott mosolygós arcot reggelente. Hamar odaért. A főnöke rendes volt vele, mivel mindig pontosan érkezett, és a munkáját jól elvégezte. Nem beszélt feleslegesen, sőt, nagyon zárkózottnak látszott.

Jason nagyon várta a délutánt, hogy találkozhasson a Mesterrel. Annyi kérdés volt benne, amit fel akart tenni. Jason átlagos családban született. Már pici korában túl érzékeny volt. Nagyon éles eszű, jó tanuló. Hamar megjegyzett mindent, és úgy érzékelte az embereket, ahogy kevesen. Látta őket, az érzéseik és gondolataik mögé látott. Emiatt nagyon nehéz volt a gyermekkora és kamaszkora. Valamennyire megtanulta elnyomni, bezárni magát. Ennek következménye lelki betegség, és depresszió lett. A házassága is emiatt ment tönkre. Rászokott az alkoholra, mert nem akarta érezni saját és mások félelmeit, sötétségét. Lassan, de teljesen sötétségbe került, és már csak meghalni akart. Csak azt nem tudta, hogy még nincs itt az ideje. A Mester ezt tudta.

Letelt a munkaideje. Izgatottan indult el a megadott címre. Nem volt túl messze, fél óra alatt odaért. A város szélén egy nagy, régi épület előtt állt meg. Biztos ez az? – nézett rá a papírra. Jó helyen vagyok! A ház olyan volt, mint egy kastély. Szép, boltíves és hatalmas ablakai voltak. A kapu zöld színű volt és fából készült, melyet kovácsoltvas díszített. A kapu felett egy hófehér angyalszárny díszítette a falat. Szerényen, nem feltűnően, de mégis megragadta az ember figyelmét. Mintha az idő is tiszteletteljesen meghajolt volna a ház előtt. A légkör egyszerre volt nyugalmat sugárzó és sejtelmesen titokzatos.

Jason összeszedte bátorságát, megérintette a kaput, ami halkan nyikordult. Belépett, és azonnal átjárta a hely varázsa. A kert közepén egy kis szökőkút állt, melynek vizén a nap fénye szikrázott, mint megannyi apró drágakő. Csend volt. Sehol senki. Megpillantotta a Mestert, ahogy a rózsákat gondozta.

– Jó napot, Mester! – köszönt Jason.

– Már vártalak, Jason! Örülök, hogy így döntöttél! – válaszolta a Mester.

Rejnád Mester imádta a rózsákat. Különös szeretettel gondozta őket. A virágok meg is hálálták a törődést, csodálatosan illatoztak állandóan.

– Gyere, üljünk le ide! – mutatott a Mester egy padra. A kert hatalmas volt, több pad is volt benne. Itt üldögélt, nézte a rózsákat a Mester, itt szeretett kávézni és elmélkedni.

– Mester, annyi kérdésem van, azt sem tudom, mivel kezdjem – mondta Jason.

– Kezd azzal, ami a legfontosabb! – mondta a Mester egy huncut mosollyal.

Pontosan tudta, mit fog kérdezni Jason. Sok tanítványa volt már.

– Mit kell tennem, hogy olyan nyugodt és kiegyensúlyozott legyek, mint te? Hogyan érhetem el a megvilágosodást? Ha tanulok tőled, én is oda tudom majd teremteni magam, mint te tegnap a tengerpartra? Oda teremtetted magad mellém a tengerbe. – kérdezte Jason.

– Ez már nem is egy kérdés – mosolygott a Mester. – Kezdjük az elején. Tanítalak téged, ha te is akarod. Az első és legfontosabb dolog, hogy el kell fogadnod: minden, ami veled történt, azt te így akartad. Hiszen minden a te energiádat szolgálja. Te, Jason, a legnehezebb utat választottad, tele szenvedéssel. Lementél a legmélyebbre, de ezt te választottad. Most már ideje elengedned ezt a sok fájdalmat. Készen állsz rá? – kérdezte Rejnád Mester.

– Én választottam? Ezt én akartam? De ki akar ennyit szenvedni? Hogyan lehet ezt elengedni? Egyáltalán el lehet? – tette fel a kérdéseket Jason.

– Igen, te akartad! Ha ezt elfogadod, akkor mehetünk tovább. És igen, el lehet engedni. Ezt fogom neked elmagyarázni – mondta a Mester. – Elfogadod?

Jason döbbenten nézte a Mestert. Aztán befelé figyelt, és hirtelen megértette. Ehhez kellett a Mester tiszta energiája, fénye. Az a biztonságos energiamező, ami a Mester otthonában jelen volt. Jason tudta a szívében, nem az elméjében, hogy valóban senki sem tehet arról a sok nyomorúságról, amin ő keresztülment.

A Mester figyelte, és látta, hogy távozik egy csomó félelem Jason aurájából. Elengedett egy csomó fájdalmat.

– Igen, elfogadom. Készen állok arra, hogy taníts, Rejnád Mester! – válaszolt izgatottan Jason.

– Rendben. Gyere, sétáljunk egyet – kérte a Mester.

Felálltak a padról, és elindultak a kertben. A Mester megkezdte a tanítást. Jason csendben szívta magába minden szavát.

(Folytatás következik)

Titokzatos Mester

A Hold fénye gyönyörűen csillogott a tenger hullámain azon a késői estén, amikor Jason elkeseredetten ült a langyos homokban a parton. Mellette egy üveg bor, amelyet lassan kortyolgatott, de keserű és fájdalmas érzésein ez sem segített. Gondolatai és érzései sötét csapdába estek, ahonnan semmi sem szabadíthatta ki. Mindent megpróbált az elmúlt egy évben, de úgy tűnt, már csak a tenger maradt, hogy elnyelje őt a fájdalmával együtt. Meghúzta az üveget utoljára, majd elindult a víz felé.

De mielőtt elérte volna a hullámokat, megtorpant. Magába nézett, és elárasztották a gondolatok, amelyek az utóbbi időben kíméletlenül gyötörték.

Miért lett minden ilyen kilátástalan? Mit rontottam el? Miért hagyott el mindenki? Vajon van még értelme bárminek is? Nincs már erőm semmihez... De tényleg nincs? Hogyan jutottam ide? Mit tehettem volna másként?

Ezek a kérdések kavarogtak Jason fejében, mintha egy véget nem érő örvénybe kerültek volna. Úgy érezte, mintha mindenki elhagyta volna, mindenki, akiben valaha is bízott.

A szüleim... Próbáltak segíteni, de én még őket is eltoltam magamtól. A barátaim? Hol vannak most? De miért is hibáztatom őket? Én vagyok az, aki tönkretett mindent. Talán megérdemlem ezt a magányt... De tényleg ezt érdemlem? Vagy van még remény?

Ahogy ezek a gondolatok cikáztak az elméjében, újra megindult a tenger felé, de ezúttal lassabban, habozva. Már a hullámok a lábait csapkodták, amikor egy férfi jelent meg mellette, mintha a semmiből bukkant volna elő. Olyan hirtelen, hogy Jason először azt hitte, csak képzelődik. A férfi is vele együtt lépdelt a tengerbe. Nem szólt semmit, csak csendben haladt mellette. Jason furcsállta az idegent. Ki lehet ez? Mit keres itt mellette? Megállt, és dühösen kérdezte:

–Ki vagy te? Miért vagy itt? Menj el, kérlek! Zavarsz! Hagyj békén!

–Nem számít, ki vagyok. De miért gyalogolsz ruhástól a tengerbe, éjszaka? Mit csinálsz? – kérdezte az idegen nyugodt hangon.

– Mi közöd van hozzá? Nem tartozik rád! Hagyj engem békén! – válaszolta Jason még dühösebben.

– Csak szeretném tudni. Gyere, forduljunk vissza, és mesélj el mindent. Azután azt csinálsz, amit akarsz – mondta az idegen nyugodt, kedves hangon.

Jason nézte az idegent. Kedves, kortalan arca, kék szemei őszes hosszúhaja meg szakálla volt. Egész testét enyhe ragyogás vette körül, amely különös fényt adott a sötétben. Hangjából végtelen nyugalom áradt, ami lassan átszivárgott Jason lelkébe is. Ott álltak ketten a tengerben, az idegen türelmesen várta a választ, kék szemeiben a Hold fénye tükröződött.

– Rendben. Megisszuk a maradék bort, és elmondom. Aztán majd befejezem, amiben megzavartál – válaszolta Jason már nyugodtabban.

Kisétáltak a tengerből. Jason leült a homokba, az idegen pedig mellé telepedett.

– Hallgatlak. Mi történt, hogy egyedül ülsz itt az éjszaka közepén, egy üveg borral, és begyalogolsz a tengerbe ruhástól? – kérdezte ismét az idegen.

– Hosszú történet. Röviden: már nincs értelme az életemnek. Harmincnyolc éves vagyok, a párom elhagyott, a gyermekemet nem láthatom. Nincs munkám, nem tudom fizetni a gyerektartást. Egyik alkalmi munka után jön a másik. Rászoktam az italra is, de már ez sem segít. A barátaim elhagytak, nincs pénzem, nincs barátom. A szüleim próbáltak segíteni, de már ők is belefáradtak. Azt hiszem, ez a vég. Nincs erőm, sem hitem, nincs bátorságom. Semmi kilátás, hogy ebből kijöjjek. Csak sötétség és bűntudat, fájdalommal keveredve. Ezt érzem. Menni kell. Most már tudod. Nem tudom, ki vagy, de jó volt valakinek elmondani. Köszönöm!

Az idegen egy Mester volt. Már több mint száz éve élt itt a Földön. Az élet értelmét tanította az ébredező embereknek. Megérezte, hogy Jason bajban van, ezért jelent meg hirtelen, hogy segítsen neki. Jason a lehető legmélyebb pontra jutott, ahol teljesen elveszettnek érezte magát. Egyedül nézett szembe a saját félelmeivel, a sötétséggel. A Mester hallgatta, nem szólt közbe, mert tudta, hogy ha Jason kibeszéli magát, az már önmagában segíthet neki. Ez volt a Mester feladata a Földön: fényt sugározni és utat mutatni azoknak, akik készek változni, akik felébredtek. Jason tiszta, mély érzésű ember volt, okos és intelligens. Kereste a megoldást, kérdezte magától: miért? Mi az élet értelme? Hogyan változzak meg? Volt jósnőnél, végzett tanfolyamokat, falta az ezoterikus könyveket. Egy darabig mindez segített, de aztán csak rosszabb lett. A Mester tudta ezt.

Eljött az idő, hogy tanítsa Jasont, aki még nem is sejtette ezt. A Mester megszólalt:

– Jason, szeretnél válaszokat kapni és új életet kezdeni?

Jason meghúzta a borosüveget, majd az idegen felé nyújtotta. Az ivott egy kortyot, majd visszaadta.

– Jó ízlésed van! Finom bor! – mondta a Mester.

Jason elgondolkodott, majd mosolyogva nézett a Mesterre.

– Ki vagy te? Tizenöt éve keresem a válaszokat. Mindhiába. Igen, szeretnék!

– Én vagyok a Mestered, Rejnád. Szólíts így. Holnap várlak itt – mondta a Mester, és egy papírt nyújtott át, amin egy cím állt.

Jason figyelt és csodálkozott. Amíg a Mester mellette volt, végtelen nyugalmat érzett. A félelem és a sötétség érzése elpárolgott. Bár gyenge volt, valami megváltozott benne. Ahogy ezen gondolkodott, a Mester eltűnt mellőle. Észre sem vette.

Nézte a kezében a címet. Rejnád Mester. Egy pillanatig még habozott, de aztán egy halvány mosoly jelent meg az arcán. Talán mégsem reménytelen. Valami melegség kezdett kibontakozni a szívében, mintha egy apró fény gyúlt volna a sötétség közepén. Úgy érezte, hogy talán még nincs minden elveszve. Döntött: holnap elmegy hozzá. A tenger majd megvárja. Az élet talán tartogat még számára valamit, amit eddig nem látott.

(Folytatás következik)

Lélek Hídja

Minden nap írok neked egy verset,

Hogy jobb kedvet hozzak, szívedhez,

Adok egy kis örömet, pici fényt,

Cserébe semmit sem kérek, ez így szép.

Mosolyom ragyog arcodon, mint napfény,

Szép gondolatok szárnyán szállnak el,

Lelket simogató szavakat hozok,

Cserébe semmit sem kérek, ez így szép.

Szeretetem küldöm el neked most,

Szavakban keresem szívedhez az utat,

Verseim lélek-hídján szólnak hozzád,

Cserébe semmit sem kérek, ez így szép.

Sorok között ott vagyok, mint fény,

Szíved mélyében ragyogok, mint csillag,

Boldogságot festek szürke napodba,

Cserébe semmit sem kérek, ez így szép.

Virágok Királynője

Illatos, vörös rózsa titkos ereje,

Elbűvölő szépsége, és halál jelképe.

Nekem ő a virágok királynője,

Az újjászületés örök reménye.

Puha szirmai selymesen igézők,

Szerelmes szíveket lágyan összeköt,

A vörös rózsák illata is dalol,

Angyali illathoz oly hasonló.

Szépsége Aphroditéhez fogható,

Szerelem, szépség, mi Istentől való,

Ajándékba kaptuk a rózsákat,

Szépségét, illatát – Isten e csodáját.

Ritka Kincsek

Oly ritka, mint fehér holló,

Ki tisztán, őszinte szavakat szól,

Szíveket mélyen megérintő,

A Földön kincs, ha fellelhető.

Vannak még őszinte emberek,

Őrzik a tiszta beszédet,

Tiszta szavak szeretői,

Hamis szavak gyűlölői.

A gyerekek még olyan tiszták,

Még nem fertőzte meg őket a világ,

Tiszta szívvel szólnak szavaik,

Szinte dalolnak a mondataik.

A költők sorai őszintén szólnak,

Érzékenységükről árulkodnak,

Hazugságtól tiszták, mentesek,

Szeretettől őszintén vezéreltek.

Illatos Szív

A virág illata édes,

Az erdő friss, mint a hajnal,

Fák árnyékában nyugalom,

Kellemesen melengető.

A patak vize tiszta,

A sziklák közt csörgedez,

Mindenki megissza,

Az erdő kincse—adja.

A csillagok ragyognak,

Emlékeket őriznek,

Üzennek fentről—

Ragyogjunk mi is lentről.

Illatozzunk hát mi is,

A szerető szív illata,

Mézédes, oly tapadós,

A szeretet szív ragyogó!

Régi Iskolai Emlék

Izgatottan léptem be a terembe,

Örömmel és félelemmel keveredve,

Nagy szemekkel figyeltek a többiek,

A padból alig látszottak ki a legkisebbek.

Imádtam a könyvek új illatát,

A tanító néni kedves mosolyát,

A Gőgös Gúnár könyv minden sorát,

Hiszen megnyitott nekem egy új csodát.

Megtanultam írni szépen, lassan,

Betűk táncoltak, ceruzámmal harcoltam,

Minden szóval közelebb kerültem,

És szavak szerelmese lettem.

Táncoló falevelek

Napfény álmosan pislákol,

Nyár búcsút int, helyét adja ősznek,

Színes levelek csókolják a Földet,

Takaróként szolgálnak az apró népnek.

Őszi avar illata, ködös hajnal,

Szélben táncoló falevelek látványa,

Semmi sincs ilyen tökéletes, egyedi,

Isten tud csak ilyen gyönyörűt teremteni.

Őszi táj mesél, hosszabbak az esték,

Sárgálló naplementék a horizonton,

Falevelek suttognak széllel beszélgetve,

Családok a melegben beszélgetnek szeretve .

Őszi könnyek

 

Gabriella végignézett a szobán, majd utoljára leült az ágyra. Végigsimított rajta. Kinézett az ablakon: gyönyörű, napsütéses ősz volt; színes falevelek hullottak. A szél felkapta őket, játszott velük. Gabriella könnyei is hullottak, mint a falevelek. Bánat és öröm keveredett bennük. Édesanyja benyitott.

– Kislányom, ne sírj! Új élet vár rád! Mi mindig szeretettel várunk haza – ölelte át.

– Tudom, Anya! Jó lesz külföldön is, de bármennyire is távol leszek, a szívem mindig haza húz, ahol Te vagy – zokogta.

Erre már az édesanyja könnyei is hullani kezdtek, mint az őszi falevelek a fáról.

Árulás

Veronika összeroskadva ült a nappaliban. Szerelme éppen most csukta be az ajtót, és örökre elment. Könnyei patakban folytak, szíve összetört.

– Miért? – tette fel a kérdést. András miért tette ezt vele?

Nem mert utána szaladni, nem engedte a büszkesége. Pedig a szíve küldte volna.

– Ezt soha nem tudom megbocsátani! A nővéremmel csalt meg! – zokogott tovább Veronika.

A szobában a csend mélyült, amikor Veronika kezébe akadt egy teszt, aminek az eredménye világosan mutatta: „Terhes vagyok Andrástól.” A felismerés sokkoló volt; a legnagyobb árulás nemcsak a szeretett férfi, hanem a saját családtagja is volt.

A Lélegzet Ritmusa

 

A reggeli napfény lágyan szűrődött át a kis jógastúdió nagy, világos ablakain. A helyiségben csend honolt, csak a madarak éneke hallatszott be, ahogy a csoport tagjai lassan letelepedtek a matracaikra. A tanár, egy középkorú nő, akinek nyugalmat árasztó jelenléte mindenkit magával ragadott, finoman intett, hogy kezdjék el az órát.

A jóga mindig is több volt, mint egyszerű testmozgás. Ahogy a résztvevők elkezdtek belélegezni és kilélegezni, érezni lehetett, ahogy a levegő megtelik valami láthatatlan, mégis kézzelfogható energiával. Mindenki a saját belső világába merült, miközben lassú, tudatos mozdulatokkal követte a tanár irányítását.

A szobában uralkodó csend, amelyet csak az egyenletes légzés hangja tört meg, mintha egy másik dimenzióba repítette volna a gyakorlókat. Az egyik férfi, aki először vett részt az órán, először bizonytalannak érezte magát. Az életében zajló dolgok kavargó zűrzavara még mindig ott zsongott a fejében. De ahogy folytatta a légzést és a mozdulatokat, valami megváltozott benne. A testtartások egyszerűsége és egyben mélysége kezdett rávilágítani arra, hogy a jóga nem csak a test, hanem a lélek gyakorlata is.

Egy másik nő, aki már évek óta jógázott, szinte eggyé vált a gyakorlattal. A testtartások átvezetésével érezte, ahogy minden izom, minden sejt összhangba kerül, mintha egy finomra hangolt hangszer lenne. A szíve nyugodt ritmusban dobogott, és a gondolatai, amelyek az óra elején még nyugtalanul keringtek, most lassan elcsitultak, ahogy elmerült a jelen pillanatban.

Ahogy az óra vége felé közeledtek, a tanár halk, megnyugtató hangon vezette a csoportot a végső relaxációba. A testek ellazultak, a gondolatok kisimultak, és a résztvevők átadták magukat a teljes nyugalomnak. Ebben a csendes pillanatban, amikor minden feszültség elpárolgott, valami különleges történt. Az emberek megérezték azt az összekapcsoltságot, amit a jóga kínál: a test, a lélek és a szellem harmóniáját.

Mikor az óra véget ért, és a résztvevők lassan felkeltek a matracaikról, egyfajta csendes hálát éreztek. Nemcsak a testük lett könnyebb, hanem a lelkük is. A jóga ezen a reggelen is több volt, mint egy sor mozdulat – kapu volt egy mélyebb, nyugodtabb világba, ahol mindenki megtalálhatta saját belső békéjét, és visszatérhetett az élet kihívásaihoz, de most már megújult erővel és tisztánlátással.

Belső béke tánca

 

Csendben van a világ,

Lelkem útra kél,

Test és szellem vár,

Jógában egység vár.

Szerteáramlik minden szó,

Minden mozdulat imádság,

Földdel én egy vagyok,

Nyugalomban lazulok.

Csend szőtte álom vagyok,

Lélegzet mélyén béke vár,

Gondolatokat szétfújva,

Meditáció szárnyán száll.

Idő elúszik, messze jár,

Jelen pillanatban áll,

Minden lépés új remény,

Jóga csendesen elmélyít.

Erőt ad, új fényt gyújt,

Világ zajától messze,

Belső hangom velem,

Lelkem csendben megpihen.

Csillag Anya

 

Egy nyári éjszakán a Hold fénye bevilágította Krisztike szobáját. A kislány macijával a kezében az ablakhoz lépett, és mélyet szippantott a friss levegőből. A lágy szellő simogatta arcát, miközben felnézett az égre. Szeme könnybe lábadt. Nagymamája gyengéden átölelte.

– Mire gondolsz, kincsem? – kérdezte.

– Melyik csillag lehet Anya? – suttogta Krisztike.

A Nagyi egy fényes csillagra mutatott.

– Az a legszebb mind közül. Biztosan ő az, és onnan küldi neked a szeretetét – válaszolta mosolyogva.

– Igen, érzem most is – mondta Krisztike, majd lehunyta szemét. Ahogy a szellő átölelte, mintha Anya hangját hallotta volna, amint azt suttogja: „Mindig veled vagyok, kicsim.”

Hála a Testemért

Míg nem fájt a testem, nem értettem,

Észre sem vettem, hogy létezik nekem.

De most, hogy már érzem, hálás vagyok érte,

Nélküle nem lennék, mindezt át sem élhetném.

Két kezemre büszke vagyok nagyon,

Általuk érezhetek, formálhatok, simogathatok.

Gyermekeimet ölelhetem, kezeimmel védhetem,

Lábaimnak is hálás vagyok, hűséges társaim,

Utamon velem tartanak, s velem haladnak,

bármerre, ahová éppen vágyom.

Két szememmel látom a világ csodáit,

A színek kavalkádját, a természet álmát.

Láthatom szeretteim mosolyát, szemük csillogását,

Szívembe zárva minden örömét és boldogságát.

Két fülemmel hallom a dallamot,

mely táncra perdít, egy-egy szép napon.

Nem csak a természet édes hangját,

hanem azt a szót is, hogy

„Édesanyám!” e szót, mely szívemet dobogtató.

Testemben dobog a szívem, élet ritmusom,

Neki köszönhetem, hogy e világot járhatom.

Minden dobbanását hálával fogadom,

S a Földi létemben köszönettel tartozom.

A Sötétség Fogságában

 

Margaret hónapok óta kísérletezett gyógynövényekkel, mindent kipróbált, amire csak gondolni lehetett. Végre sikerült kinyernie azt, amit akart. Évekig tanulmányozta és kutatta a növényeket. Bérelt egy lakást messze otthonuktól, ahol patkányokon és egereken végzett kísérleteket. Sötét elméjét fájdalom és bosszú energiája borította be. Tíz éve ismerte meg férjét, Ericet, akit imádott. Gyerekük nem született, mert Margaretnek nem lehetett. Talán ezért is csalta a férje.

Két éve magánnyomozót fogadott fel Margaret, így pontosan tudta, ki az a nő, akivel férje évek óta kapcsolatban állt. Biztos volt benne, hogy a vagyon miatt nem vált el tőle. Gazdagok voltak, több vállalat tulajdonosai Margaret és szülei. Eric az egyik vállalatuk igazgatója volt. Semmiképpen nem akarta elveszíteni ezt a jó módot és pozíciót. Titokban találkozott a szeretőjével, aki mellesleg csinos és szép volt. Margaret hozzá képest átlagosan nézett ki.

Amióta rájött, hogy Eric csalja, szíve darabokra tört. Nem hisztizett, nem kiabált, és nem adta tudtára Ericnek, hogy tudja. Félt, hogy elhagyja, és ezt nem bírta volna elviselni. Így csendben szenvedett, és szépen lassan beszövődött az elméjébe a sötétség. Évekig tervezte azt az estét, amikor végleg leszámol a férjével.

Örült, hogy sikerült előállítania egy olyan mérget, ami színtelen, szagtalan és kimutathatatlan a vérben. Hirtelen szívleállást okoz. Pont ez volt a cél: gyors és hatékony.

Boldogan autózott haza. Férje természetesen késő éjszaka ért haza. Tárgyalása volt, ezt mondta. Persze, a szeretőjével. Margaretet megcsapta a férje bőrén maradt női parfüm illata. Kedvesen szólt a férjéhez:

– Drágám, olyan rég voltunk együtt hétvégén. Mit szólnál, ha elutaznánk mi ketten? Te is pihennél, hiszen annyit dolgozol. Benne vagy? Úgy örülnék neki!

– Nagyon jó ötlet, drágám! Valóban rám fér a pihenés, de rád is! – válaszolta Eric, tudva, hogy nem mondhat ellen. Azt a látszatot kell kelteni, hogy mennyire örül a feleségének. Így is elhanyagolja őt. Néha muszáj.

– Ó, de örülök, hogy tetszik az ötletem! Akkor keresek egy szép helyet, és lefoglalom a szállást.

– Rendben, drágám! Jó éjt! – és adott egy puszit Eric a feleségének, majd elaludt.

Margaret szívét elöntötte a sötét elégedettség. A hétvégére özvegy lesz. Nem bírta elviselni a tudatot, hogy a férje más nőt szeret és ölel. Margaret az elmúlt évek során megváltozott, külsőleg és belsőleg is. Elméje zavaros volt. Néha szórakozottnak tűnt, és elvétett szavakat mondott, de a szülei a túl sok munkára és fáradtságra gondoltak. A sötét gondolatok az arcát szürkévé, a szemeit zavarossá változtatták. Beteg volt. Elmebeteg. Sok nyugtatót és altatót szedett, mert másképp nem bírta elviselni saját érzéseit és gondolatait.

Most viszont boldog volt. Elhatározta, hogy szépen kicsinosítja magát. Kozmetikushoz megy, és fodrászhoz is. Egy jó masszázst is akart. Szép akart lenni azon a hétvégén. A férje ölelését akarta érezni, és elérni, hogy kívánja őt, mint házasságuk elején. Mindent megtett ezért.

Örömmel aludt el.

Másnap elintézett mindent. A hétvégét egy elegáns, tengerparti szállodában fogják tölteni, ahol a hullámok morajlása és a sóval átitatott szellő a tökéletes hátteret adja majd. Időpontokat kért mindenhová. Szinte repdesett örömében. A férje is látta, mennyire várja a felesége a hétvégét. Hát ő egy cseppet sem. Már nem szerette. Látta, hogy milyen labilis és egyre csúnyább lett. Mióta kiderült, hogy nem lehet gyermeke, összetört. Ő mellette volt és támogatta, de Margaret ennek ellenére sem tudta magát túltenni a sok vetélésen és lelki fájdalmakon. Eric belefáradt. Kiábrándult Margaretből.

Elérkezett a várva várt utazás reggelének napja.

– Drágám, már annyira vártam ezt a napot! Ugye te is? Végre együtt lehetünk kettesben. Nincs munka, nincs telefonálgatás. Két óra autóval az út a tengerpartra. Hamar odaérünk – mondta lelkesen Margaret.

– Én is nagyon vártam! Pihenünk, sétálgatunk, fürdünk a tengerben, lazítunk. Köszönöm szépen, hogy megszervezted, Margaret! – válaszolta Eric színlelve.

Elindultak, hamar oda is értek. Elfoglalták a szobájukat. Eric felfigyelt Margaretre, hogy milyen szép ma, és ki van virulva. A sminkje kiemelte az arca szépségét. Csinos, de szolid ruhája a test vonalait kidomborította. Szépnek látta, mint régen, kívánatosnak.

– Milyen jól nézel ki, Margaret! – dicsérte meg feleségét Eric.

– Köszönöm szépen! – válaszolta huncut mosollyal Margaret.

– Estére rendeltem vacsorát a szobába, és egy pezsgő is lesz! Még meglepetés is! – közölte lelkesen Margaret a férjével.

– Ó, igazán! Már várom! – mondta örömmel Eric.

Eric kezdett jól érezni magát. Margaret mindent megtett ezért. A terve sikerült. Sétáltak kézen fogva, és élvezték a tengerpartot és a naplementét. Eljött az este.

Margaret kicsinosította magát. Lenge, kivágott, kissé szexis ruhát vett fel. Haját kiengedte, amely szépen omlott le a vállára. Ajkait vörös rúzzsal emelte ki. Eric el volt bűvölve, amikor meglátta.

– Gyönyörű vagy, Margaret!

– Köszönöm szépen! Ez egy különleges nap – mondta mosolyogva.

Megérkezett a vacsora. Margaret elővett egy kis dobozt, és átnyújtotta a férjének.

– Mi ez, drágám? Mit ünneplünk? – kérdezte Eric meglepetten. – Tudtommal nincs évfordulónk.

– Nincs. Ez az újrakezdésünk alkalmából van. Tudom, az elmúlt években nem voltam a legjobb feleség. De már jobban vagyok, és szeretném, ha minden újra a régi lenne – mondta ártatlanul Margaret.

– Én sem voltam a legjobb férj. Türelmesebbnek kellett volna lennem veled. De elfáradtam. Kérlek, bocsásd meg nekem – válaszolta Eric.

Eric kinyitotta a dobozt, és egy arany nyaklánc volt benne medállal. A medálba bele volt gravírozva Margaret & Eric neve, és az „Örökké” szó.

Nézte a medált, és meghatódott. Mennyire szereti a felesége. Eszébe sem jutott, hogy valami ajándékkal kedveskedjen. Szégyellte is magát. Évek óta szeretője van, a felesége imádja őt. Talán neki is jobban kellene figyelnie rá? Kényeztetnie? Elgondolkodott. Most gyönyörű, és kívánja. Eszébe jutott a múlt. Mennyire szerette őt, és milyen jókat szerelmeskedtek.

– Nagyon szép ez a nyaklánc és a medál! Köszönöm szépen, drágám! – hajolt oda, és megcsókolta a feleségét. Margaret visszacsókolta.

Megvacsoráztak, beszélgettek és nevetgéltek. A pezsgő is fogyott. Majd bevitték a hálóba a pezsgőt és a poharakat. Eric elment a mosdóba.

Margaret elkészítette a kis üveget, amibe a mérget töltötte, hogy belecseppentse Eric poharába. Amikor Eric visszatért a mosdóból, elkezdte csókolgatni Margaretet. Lassan és gyengéden elkezdte leszedni róla a ruhákat, amelyek azonnal a földre hullottak. Végigcsókolta a testét, miközben Margaret is gyengéden érintette és simogatta a férfi mellkasát és minden testrészét. Szenvedélyesen élték meg egymást. Margaret mindent bevetett, amit csak lehetett a szeretkezés során. Eric el volt kábulva, és olyan gyönyört éltek át, amit évek óta nem tapasztaltak. Mikor a szerelmes együttlétük véget ért, mosolyogva nézték egymást.

–Ez olyan volt mint régen!–mondta Erick boldogan.

–Igen! Pont olyan! Annyira édesen finom.– válaszolta Margaret.

Amíg Eric elfordult, Margaret gyorsan beletette a mérget a pohárba, majd odaadta Ericnek. Koccintottak mosolyogva. Pár perc múlva Eric megszólalt:

– Kicsit szédülök! Forog velem minden!

– Pihenj, drágám! – mondta Margaret.

Margaret figyelte, hogyan kábul el a férje. Hamarosan egy mély álomba merült. Légzése lassult, és egyszer csak nem lélegzett. Sikerült! Margaret szívét boldogság töltötte el. Többé nem fog más nőt ölelni! Nézte, ahogy Eric örökre elalszik, és sötét lelke örvendezett.

Reggel sírva hívta a mentőket, és eljátszotta a kétségbeesett feleség szerepét.

Pár hét múlva kopogtattak az ajtón. Meglepetésére két rendőr állt az ajtóban.

– Asszonyom, letartóztatjuk a férje meggyilkolásáért – mondták.

A bilincs kattant a csuklóján.

Margaret hátralévő életét egy elmegyógyintézetben töltötte. A szer, amin évekig dolgozott, nem bizonyult tökéletesnek. Ki tudták mutatni a férje vérében. Margaret boldogan élt a sötét világában, és egész nap a gyógynövény receptjeit írta az intézetben, amíg meg nem halt.