A tükör csak lelkem fényét mutatja,
mint hernyó, aki már látja a pillangót,
szárnyak színét, szabadság ígéretét,
még titokban, de ott van benne,
várva a pillanatot, hogy kibontakozzon.
Csodák léteznek –
csendben jönnek,
mint a hajnal sugara,
lágyan, észrevétlen.
Egy mosoly, egy érintés,
egy fuvallat, mi átölel,
és én rájövök:
a csoda mindig itt van.
Az idő morzsákra szedi,
hogy ne egyszerre égessen,
hanem lassan töltsön meg.
És ha megállunk,
visszanézünk az útra,
minden rejtett fény –
minden apró csoda –
összeáll egy ragyogó egésszé.
Mert mi magunk vagyunk a csoda.
Szavaink gyógyítanak,
kezünk, mellyel felemelünk, segítünk másoknak,
szívünk reményt hint.
Bennünk él az élet varázsa,
minden lélegzet egy új lehetőség,
fényt hozunk oda,
ahol árnyék lappang.
