Volt sok küzdelmes, virrasztott éjszaka,
amikor a fáradtság csendben átölelt,
és könnyeim, mint nesztelen esőcseppek,
az udvar csöndjében találtak menedékre.
Ölemben mesék születtek,
puha szavakból, végtelen türelemből fonva,
s minden dobbanó szívdallamom értük szólt,
értük lobbant, mint halk, örök mécses a sötétben.
Nem számított a kimerültség,
nem számított a néma fájdalom,
mosolyt festettem az arcomra,
és szelíden ringattam tovább a gyermekeimet.
Életemnél is jobban szerettem őket,
óvtam, védtem, mint a hajnal első sugarát,
minden nap, minden perc ajándékká vált,
mert anyjuk lehettem – a legnagyobb csoda számomra.
Tanítottam őket, nemcsak a betűk tengerében,
hanem a lélek igaz útjain is,
s engedtem, hogy szabadon szárnyaljanak,
mögöttük rejtve mindig a szeretettel kikövezett utak.
Ma is ott vagyok nekik:
láthatatlan támasz, hűséges fény a lelkükben,
megszámlálhatatlan ölelés, kimondatlan imádság,
örökké szerető, mindig várakozó szív.
Édesanya vagyok – adva, remélve,
könnyekkel, mosollyal, végtelen hittel.
Ez vagyok én.
Ez az én örök ünnepem.
