Különös idegen

(A képet mesterséges intelligenciával készítettem.)

A nap már lebukott a dombok mögött, amikor Violette felszállt a késő esti vonatra. Harmincas évei végén járt, hosszú, barna haja rendezetlenül omlott vállára, arca fáradt volt, mégis szép. Kék szemei mélyen árulkodtak arról, hogy valami régóta nyomasztja. Magányosnak tűnt, de nem a környezetétől volt elzárkózva, hanem önmagától. Egy kopott hátizsákot cipelt, benne alig néhány holmi és egy bőrkötéses napló, amit úgy szorított, mintha egy része ebben az egyszerű tárgyban lakozott volna.

Amikor helyet foglalt az ablak mellett, gondolatai mélybe húzták. Az utóbbi időben mindenki azt mondta neki, hogy változtatnia kellene az életén, új célokat keresnie, de valahogy nem ment. Úgy érezte, eltévedt az életében, mintha egy állomáson ragadt volna, ahonnan nem indul több vonat.

„Hová tartok most? Csak menekülök, vagy remélem, hogy valami csoda történik? De vajon a csodák megtalálnak, ha közben én sem tudom, mit keresek?”

A vonat lassan zakatolni kezdett, az ablakon túl a táj sötétségbe burkolózott. Violette elővette a naplóját, és a szokásos módon írni kezdett, amikor halk köhintést hallott.

– Elnézést, szabad itt?

Violette felpillantott, és meglepődött. Egy magas, jóvágású férfi állt előtte. Harmincas évei végén járhatott, de kortalan kisugárzása volt. Mintha egyszerre lett volna fiatal és bölcs. Hullámos, fekete haja tökéletesen rendezetlenül omlott a homlokába, sötét szemei szinte világítottak a halvány vonatfényben. Fekete bőrkabátot viselt, amitől kissé titokzatosnak tűnt, de mosolyában volt valami megnyugtató. Kezében egy egyszerű papírpohár kávé volt.

– Persze, nyugodtan – mondta.

A különös idegen leült, de mielőtt beszélni kezdett volna, körbenézett. Olyan volt, mintha valamit fürkészne a levegőben. Előhúzott egy régi, antik zsebórát, és megforgatta az ujjai között.

– Tudja, ez a vonat nem mindennapi.

– Ezt hogy érti?

Az idegen hátradőlt, és mosolygott.

– Az ilyen késő esti járatok mindig azoknak valók, akik keresnek valamit. Nem tudom, hogy maga mit keres, de az arcán látom, hogy keresi.

Violette megmerevedett. A különös idegen olyan pontosan olvasta őt, mintha a naplójába nézett volna.

– Talán igaza van. De azt sem tudom, mit keresek. Egyszerűen csak... elvesztem.

A férfi bólintott, majd finoman megérintette az asztal peremét, mintha egy ritmust követne.

– Tudja, nem az a baj, ha eltévedünk. Az a baj, ha meg sem próbáljuk keresni az utat. Mindenki azt hiszi, hogy az állomás számít. Pedig néha a legnagyobb csoda maga az utazás.

Violette elgondolkodott. Az idegen szavai szokatlanul mélyek voltak, mintha nem csak őt, hanem valami nagyobb igazságot is megcéloztak volna.

– Maga olyan, mintha... többet tudna erről a vonatról. Ki maga?

Az idegen halkan felnevetett, de nem volt gúnyos a nevetése, inkább valami ősi derű áradt belőle.

– Csak egy utas. Akárcsak maga. Csak annyi a különbség, hogy én tudom, hová tartok.

– De mégis... kicsoda maga?

Az idegen mosolya mélyebb lett, és Violette úgy érezte, mintha egyszerre lenne megnyugtató és felkavaró.

– Egy útitárs. Talán több is annál. De a nevek néha kevésbé fontosak, mint az, amit hátrahagyunk.

Valami különös kisugárzás áradt belőle, olyan megfoghatatlan nyugalom, amit még sosem tapasztalt. Az idegen egyszerre tűnt halandónak és valami többnek, mintha a jelenlétével többet látna a világból, mint mások.

A vonat hirtelen lassítani kezdett, majd megállt. Violette kinézett az ablakon, de semmi nem látszott, csak az alagút mély sötétsége.

– Mi történik? Nem kellett volna még megállnunk?

Az idegen az órájára pillantott, majd felállt.

– Az idő néha megáll. Főleg akkor, ha döntést kell hoznunk.

– Mit akar ezzel mondani?

Az idegen közelebb hajolt hozzá. Az illata fenyőre és friss levegőre emlékeztette Violettát, mintha egy hegytetőn állna.

– Maga válaszokat keres. De a válaszokat nem mások adják. Néha el kell tévednünk, hogy rátaláljunk. Most viszont itt kell leszállnom.

– De hát itt nincs állomás!

Az idegen hátralépett, és elmosolyodott.

– Néha a legfontosabb állomások nem a térképen vannak.

Ezzel eltűnt a kocsi másik végében. Violette utána indult, de már csak a zsebórát találta ott, amit az ülésen hagyott.

A vonat újra elindult, és egy kicsiny állomáson állt meg. A táblán ez állt: „Új Kezdet”. Violette szinte ösztönösen leszállt. Az állomás mellett egy ösvény vezetett az erdőbe, ahol halvány, aranyszínű fény derengett. Valami vonzotta oda, mintha egy láthatatlan kéz irányítaná.

Ahogy elindult, érezte, hogy a zsebórát szorítja. A mutatók nem mozogtak, mégis úgy tűnt, mintha minden perc jelentőségteljesebb lenne, mint eddig.

És ekkor megértette. Szíve mélyén tudta, hogy a különös idegen, akivel beszélt, nem lehetett ember. Angyal volt, vagy talán valaki más – egy Bölcs Mester, aki azért jelent meg, hogy emlékeztesse: az élet útvesztőiben is ott van a fény.

Violette aznap este rátalált valamire, amit régóta keresett. A válaszokat megkapta, de idő kell, mire minden összeáll benne. A vonat messze zakatolt mögötte, de ő már nem nézett vissza. Az ösvény előtte volt – az ösvény, ami végre az övé volt.

Közös alkotás: Aurora Amelia Joplin és Roszka Máthé , Az angyal áldása

Aurora.A.J.

Lucian Veridicus egy angyalt festett, aki hirtelen kilépett a vászonról.

A meglepetéstől kiesett az ecset a kezéből. Ámulva nézte az angyalt.

– A fantázia valóságot teremt – mondta, majd kitárta csillogó szárnyait és elrepült, de előtte Luciant megáldotta.

Másnap Lucian a festményen egy üzenetet talált: „A hit és képzelet ereje felbecsülhetetlen”

Máthé. R.

Lucian még mindig hitetlenkedve nézte üres állványát.Kereste az okokat, hogy ez most mi is volt valójában.Hiába az áldás, hiába az egyértelmű üzenet.

–Sebaj! -gondolta és újra neki veselkedett művének, már majdnem szépséges angyal festménye végénél járt, de elszenderedett a fáradtságtól. Álmában ismét látta angyalát, hogy kilép a vászonjából.

– Mi ez, csoda?– ámulva értetlenkedett.

Hirtelen felriadt, Saját árnyékában Lucian-nak szárnyai voltak. Álom volt??...

Karácsonyi Angyal

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A hó puha takaróként borította be a kis falut, amely a hegyek lábánál húzódott. A fenyőfák ágai roskadoztak a hó súlya alatt, és az apró házak ablakaiból meleg fény szűrődött ki. A hópelyhek táncoltak a levegőben, mintha maga a tél is ünnepelte volna a karácsony közeledtét. A faluban mindenki lázasan készült az ünnepre; az utcákon gyermekek sikongattak, hóembereket építettek, és szánkók csúsztak le a domboldalakról.

Az erdő szélén állt egy kis ház, amelyben a Farkas család élt: Anna és Péter, a szülők, valamint a két gyermek, a nyolcéves Lili és az ötéves Bence. Karácsony estéje volt, és a család már izgatottan várta, hogy meggyújthassák a gyertyákat a fenyőfán. Lili és Bence úgy döntöttek, hogy elmennek egy utolsót szánkózni, mielőtt elkezdődne az ünneplés. Anna aggódott a közelgő hóvihar miatt, de a gyermekek addig kérlelték, míg végül beleegyezett, hogy elmehessenek a közeli dombra.

Azonban a hóvihar hamarabb érkezett, mint bárki várta volna. A szél egyre erősebben süvített, és a hó sűrű függönyként hullott az égből. A gyermekek nehezen találtak vissza az erdei ösvényre, amely eltűnt a hó alatt. A világ fehérsége mindent elnyelt, és Lili kezét szorosan fogva Bence sírni kezdett.

Otthon Anna és Péter észrevették, hogy a gyermekek túl régóta nem tértek vissza. Az apa sietve felkapta a kabátját és a lámpását, hogy elinduljon utánuk. Anna könnyek között maradt otthon, imádkozva, hogy minden rendben legyen.

A domb tetején Lili megpillantott valamit a hóesésen túl. Egy halvány fény tűnt fel az erdő szélén, mintha valaki várna rájuk.

– Gyere, Bence, arra menjünk! – mondta, és húzta maga után kisöccsét.

A fényhez közeledve egy apró, ódon házikóra bukkantak, amely korábban sosem volt ott. A házból egy idős nő lépett ki, mosolyogva, mintha éppen őket várta volna.

– Gyertek, gyermekeim, melegedjetek meg! – mondta lágy hangon, és bevezette őket a házába.

A kályha melege átjárta átfagyott kezüket, és az idős nő forró teával kínálta őket.

– Ne féljetek, apátok már közeledik. A csillagok segítenek neki megtalálni az utat.

Péter valóban a sűrű havazásban botorkált, és már-már elveszítette a reményt, amikor megpillantotta ugyanazt a fényt az erdő mélyén. Berohant a házba, és megölelte a gyermekeit. Könnyeivel küszködve köszönte meg az idős nőnek a segítséget, aki csak csendesen mosolygott.

Amikor a család hazaindult, és visszanéztek, a házikó már nem volt sehol. Az erdőben csak a hópelyhek táncoltak tovább, mintha semmi sem történt volna.

Otthon, a karácsonyfánál Lili halkan megkérdezte:

– Anya, szerinted ki volt az a néni?

Anna elmosolyodott, és magához ölelte gyermekeit:

– Talán egy angyal, ő vigyázott rátok.

Aznap éjjel a hó elcsendesedett, és a csillagok szikráztak az égen. A Farkas család összebújt a kandalló előtt, szívükben hálával és szeretettel. Karácsony estéjén ráébredtek arra, hogy a legnagyobb csoda nem a hóesés, a fa alatti ajándékok vagy a csillagok fénye – hanem az, hogy együtt lehetnek, bármi történjék is.

Ó, ha angyal lehetnék....

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Ó, ha egy napra angyal lehetnék,

csendesen ágyad szélére ülnék,

sugároznám a szeretet melegét,

és a szobádat teljesen megtölteném.

Szárnyaimmal halkan suhannék,

álmaidba fényt és reményt vinnék,

Angyalok dallamát suttognám neked,

Hogy életed nagyon boldog legyen.

Csak nézném csodás mivoltodat,

szépséges, finom arcvonásaidat.

Angyalszárnyaimmal átölelnélek,

s angyali csókommal búcsúznék tőled.

Angyali Áldozat

 

Amira és Kevin szerelme olyan volt, mint egy rejtett, édes dallam, ami az idő végtelenjében lüktetett. Az angyalok birodalmának tiszta, ragyogó kékjéből minden este alászállt a földre, ahol újra és újra találkozhatott Kevinnel. A mennyben, ahol a felhők aranylóan lebegtek, és minden ragyogott az égi fénytől, Amira szárnyainak fehér tollai sugárzóan fénylettek, mintha egy belső, sosem múló fénytől ragyognának. Kék szeme, akár a nyári égbolt, lágy és végtelen, szinte átlátszó mélységet rejtett. Hosszú, aranyszőke haja minden mozdulatnál finoman hullámzott körülötte, akár az aranyló napsugarak játéka.

Kevin, az ember, akit Amira minden égi törvény ellenére megszeretett, okos, melegszívű és jóképű férfi volt. Mélybarna szemeiben türelem és őszinte kedvesség tükröződött, mosolya pedig egyszerre volt szelíd és bátor. Amira számára Kevin maga volt a megtestesült biztonság, és minden találkozásukkor úgy érezte, mintha egy új világ tárulna fel előtte. Az égi törvények tiltották, hogy angyal és ember szerelmes legyen egymásba, mégis minden egyes együtt töltött este után Amira egyre inkább Kevinhez kötődött.

Ám egy nap az égi világ rájuk talált. Az angyalok világa megérezte Amira szerelmét, és szigorú ítéletet szabtak ki rá: soha többé nem találkozhat Kevin-nel. Az égi hatalom elrendelte, hogy el kell felejtenie az embert, akit szeretett, és bűnéért büntetést róttak ki rá. A szabadságát vették el; önbizalma eltűnt, szárnyai elnehezültek, mintha súlyos bilincsek kötötték volna le őket. Önbizalma szertefoszlott. Amira minden éjszakát bánatos sóvárgásban töltött, és fájdalmas szívvel figyelte az égből, ahogy Kevin minden este ott ült az őt váró padon.

Kevin nem tudta, miért tűnt el Amira, de minden este kiment a parkba, vastag télikabátját magára húzva a hideg téli szelek ellen. Ahogy a régi, kopott padon ült, egyre csak az eget fürkészte, várva, hogy szerelme visszatérjen. A tél dermesztő csendje azonban válasz nélkül hagyta; Amira távolléte mély űrt hagyott a szívében. Az estéken gyakran suttogva beszélt hozzá, mintha Amira még mindig hallhatná.

– Bárcsak tudnám, miért tűntél el… – mondta egyik este, miközben tekintetét az égre emelte, mintha onnan várná a választ. – Bármit megtennék, hogy újra láthassalak, Amira.

Amira a mennyek birodalmában hallotta ezeket a szavakat, és minden alkalommal mély szomorúság öntötte el. Minden vágya az volt, hogy visszatérjen Kevinhez, de szárnyai elgyengültek, és a szíve egyre nehezebb lett. Az égi hatalom szavai ott zúgtak fejében: „Szárnyaidat örökre elveszíted, ha az emberek világát választod. Lemondasz az égi élet csodájáról.”

Hosszú hetek teltek el így, Amira pedig egyre mélyebb kétségbeesésbe zuhant. Ám egy éjszaka különös érzés ébredt benne: szívében finom, meleg érzés gyúlt, és rádöbbent, hogy egy apró élet növekszik benne, hatalmas boldogság és erő járta át minden porcikáját. Ez a pici élet, Kevin és az ő szerelmük gyümölcse, most új erőt adott neki, önbizalmát visszanyerte, hogy visszatérjen Kevinhez.

Csillagok ezüstös fénye alatt, szárnyait ismét könnyedén kinyitva indult a földre. Amikor Kevin meglátta őt, mintha álmot látott volna, a lélegzete elakadt, és szinte félve suttogta:

– Amira? Tényleg te vagy az?

Amira lassan közelebb lépett, és kék szemei könnyektől csillogtak ahogy válaszolt.

– Igen, én vagyok. Visszajöttem hozzád, Kevin. Nem tudok többé távol maradni.

Kevin még mindig hitetlenkedve nézte őt, majd szelíden megérintette Amira arcát.

– Miért tartott ilyen sokáig? – kérdezte fájdalmasan. – Itt vártalak minden éjjel.

Amira tekintete mély fájdalmat tükrözött.

– Nem jöhettem vissza – válaszolta remegő hangon. – Az égiek eltiltottak tőled. Meg akartak fosztani mindentől. De történt valami, ami újra idehozott. Egy apró élet növekszik bennem… a mi gyermekünk, Kevin. Ő adott erőt, hogy legyőzzem a félelmeimet.

Kevin szívében hatalmas szeretet és öröm áradt szét. Magához húzta Amirát, mintha soha többé nem akarná elengedni.

– Egy gyermek? – kérdezte halkan, szinte hitetlenkedve. – Ez csodálatos.

Amira elmosolyodott, de a tekintetében megjelent egy pillanatnyi bánat.

– Kevin, van valami, amit tudnod kell… Az égi törvények miatt, hogy veled lehessek, le kell mondanom a szárnyaimról. Ember leszek – mondta, és bár szomorúan, de szilárd elhatározással folytatta. – Soha többé nem térhetek vissza a mennybe.

Kevin szemében újra könnyek jelentek meg, de boldog mosoly kísérte őket.

– Mindig is azt akartam, hogy mellettem legyél. Ha te is ezt akarod, akkor bármilyen áldozatot megér.

Amira szemében öröm csillant, és Kevin szorosabban ölelte magához őt. Szárnyai halványan felragyogtak egy utolsó alkalommal, majd lassan, fényes porrá válva tűntek el a holdfényben, jelezve, hogy Amira örökre emberré vált.

Azon az éjjelen a menny fénye végigkísérte őket, mintha az égiek is megáldanák döntésüket. A holdfényben összefonódva nézték a csillagokat, és most már tudták, hogy bármi is történjen, mindig együtt lesznek, mert Amira az angyali életét feláldozta a szerelmükért. Ahányszor a hold megjelent az égbolton, mindig emlékeztette őket arra, hogy a szeretet bármilyen akadályt képes legyőzni, még a Menny és a Föld törvényeit is.

Láthatatlan szeretet

 

Angyal szárnyai átölelnek,

Láthatatlanul szeretnek,

Illatukkal ébresztenek,

Soha el nem eresztenek.

Láthatatlan szeretetük,

A szívembe beültetik,

Add tovább, kérnek!

A sok szomorú szívnek.

Próbálok én szeretni,

Szeretettel közeledni,

Az tudja csak befogadni,

Ki tovább is tudja adni.

Ha tehetném

 

Ha tehetném elrepülnék,

Az angyalok közé leülnék,

Hallgatnám csodás éneküket,

Azt, mit emberek szívébe énekelnek.

Ha tehetném elrepülnék,

Az angyalok közé leülnék,

A felhők között velük énekelnék,

Lehet, soha vissza nem térnék.

Ha tehetném elrepülnék,

Az angyalok közé leülnék,

A békét szívembe helyeznék,

Angyalként tovább léteznék.

Érdemes élni

Borongós tavaszi napon Hana hazafelé tartott a munkából az autójával. Dühös, és elkeseredett volt, mert ma kapta meg a felmondólevelét. Pont őt és egy kollégáját bocsátották el a szerkesztőségtől. Soha nem hiányzott, odaadóan dolgozott. Miért pont én? Nem értette, talán mert nem volt olyan szimpatikus a főnöknek. Mindent megcsinált, amit kért, a legrosszabb munkákat is, nem ellenkezett. Hát ez van, nem tud mit tenni. Könnyei potyogtak. Nem elég, hogy még fel sem dolgozta, azt, hogy a párja két hónapja elhagyta egy másik nő miatt, még ez is. Bízott benne, nem ő lesz az, akit elküldenek A gondolatai csak úgy cikáztak, érzései kiabáltak. Nincs elég tartalék pénze, mert nem keresett sokat, az albérlet sokba kerül. Mi lesz, ha nem talál pár héten belül új munkát? Hová költözik? Miből él meg? Meg az sincs, akit felhívjon, hogy legalább megossza a fájdalmait valakivel. Most nagyon hiányoztak a szülei, akiket tíz éve veszített el egy autóbalesetben. Észre sem vette, hogy egyre gyorsabban vezet annyira elborították a fájdalmas érzések. Egyszer csak a másik sávból egy autó áttért az ő sávjába és hirtelen nekicsapódott az autójának, és bumm. Nagy fényesség vette körül, és egy alakot vélt felfedezni.

– Meghaltam? A mennyben vagyok? - kérdezte az ismeretlen, fényes alakot.

– Nem haltál meg, csak itt vagy velem egy másik világban. Gábriel angyal vagyok, az őrangyalod. Még nem jött el a te időd… Szeretnék átadni neked valamit, amire most a legnagyobb szükséged van. Elmondom, hogy fel fogsz épülni, nem vészes a sérülésed. A szüleid azt üzenik, nagyon szeretnek, és arra kérnek téged, bízz magadban, és bízz Istenben, az angyalokban. Eddig hit nélkül éltél. Nem lehet hit nélkül és szeretet nélkül élni. Nyisd meg a szívedet. Tudom, sok fájdalmat átéltél, nagyon sokat szenvedtél, de te egy értékes, csodás nő vagy. Tehetséges író. Minden okkal történik az életedben, majd később megérted. Most térj vissza a testedbe, és tudd, én veled vagyok az utad minden lépésénél.

Hana kinyitotta a szemét, és egy kórházi ágyon ébredt. Kicsit szédült, ahogy végignézett magán, azt látta, a bal karja eltört, be volt gipszelve, a teste sajgott. A nővérke azonnal hívta az orvost.

– Jó napot kívánok, kedves Hana - köszöntötte az orvos.

– Hogy érzi magát? - kérdezte. -  Köszönöm, hát el tudnám képzelni jobban is magam. - válaszolta Hana

– Van egy jó hírem magának. Mégpedig az, hogy senki nem tudja, hogyan élte túl az autó balesetet. A másik sávból át sodródott autó okozta a balesetet. Frontálisan önnek ment. Az autója totálkárosra tört. Úgy feszítették ki az ajtót, hogy önt kiszabadítsák. Enyhe sérüléseket szenvedett, magával egy csoda történt, Hana! Pár napig bent tartjuk, és utána hazamehet.

Hana csak ámult bámult az elhangzottakon. Emlékezett mindenre, amit átélt, addig, amíg eszméletlen volt.  Gyorsan erősödött, így hazaengedték.

Szabadidejében könyvet írt, amit nemrég fejezett be. Több kiadóhoz is elküldte kéziratot, de vagy nem tetszett nekik, vagy válaszra sem méltatták. A könyv egy misztikus és fantasztikus történet keveréke. Egy másik bolygón játszódik, ahol a szeretet nem létezett, és egy idegen érkezik a bolygóra, aki megtanítja szeretni az ott élő lényeket, sok-sok tanítás, és küszködés árán. Így a bolygó a szeretet bolygója lesz. A könyv címe is latinul Amor bolygó. Ahogy hazaérkezett készített egy teát magának, és megnézte az üzeneteit. Hát mit lát? Egy kiadónak tetszik a kézirata, és egyeztetést kér, amikor személyesen is megbeszélnék a továbbiakat. Minden, amit leírtak, a feltételek, tetszettek Hanának. Boldogság járta át a szívét. Fel is hívta őket és megbeszéltek egy időpontot. Hátradőlt és mosolygott. Eszébe jutott Gábriel angyal, és érezte is őt. Igen, hitetlen volt, bezárta a szívét, nehogy valaki bántsa, és fájdalmat okozzon neki. Most már hisz, Istenben is, és önmagában is.  Lelki békét kezdett érezni, amit soha nem érzett ezelőtt. Olyan végtelen nyugalmat és szeretetet, ami Gábriel angyal energiájához volt hasonló. Tudta, most már minden nap hálát ad azért, hogy él, és az Istennek, hogy megtalálta. A kiadóval a lehető legjobban megegyezett, és megkérték a könyv folytatására. Így az anyagi helyzete is helyreállt. El is kezdte írni a második kötetet.

Egyik napon vásárolni indult, mikor a bevásárló központban összetalálkozott egy régi gyerekkori barátjával, már vagy tizenöt éve nem látták egymást. Elkezdtek beszélgetni, és beültek egy kávézóba. Hana tudta, érezte, a srác nagyon intelligens, és még jóképű is. A munkája meg újságíró. Gondolta ilyen nincs. Vagy mégis? Minden kezdett szépen helyreállni az életében. Boldog volt, mert tudta, nincs egyedül. Isten vele van, és Gábriel őrangyal is. A lelki békéjét megtalálta.