Hol volt, hol nem volt, volt egy
Boldog világ, hol az emberek nem ismerték gonoszságot. Náluk nem létezett, csak
a szeretet. Gyönyörű helyen éltek, a fák pompáztak, a virágok illatoztak, az
emberek mosolyogtak. Takaros házikókban éltek, a virágok pompáztak az ablak
alatt, és illatuk bejárta házakat. Az emberek tették- vették dolgaikat, a
gyerekek játszottak, kergették a színes pillangókat, labdáztak, és énekeltek.
Távol a Boldog világtól, egy hegy tetején élt egy kővárban Zelda, a gonosz
boszorkány. Több ezeréves volt, és nagyon csúnya. A háta görnyedt, púpos, arca
rücskös és szemölcsös, az orra nagy és hegyes. Haja ritka és szürke színű volt.
Egy nagy vörös kendő volt mindig a fején. Járta a világokat és mindenkinek csak
ártott, rávette az embereket, hogy másokat bántsanak, elültette a gonoszságot
az emberek szívébe. Hiszen ő velejéig romlott volt. A kedvenc szórakozása az
volt, hogy békává varázsolta az embereket, vagy kővé. Történt egy nap, hogy
rátalált a Boldog világra. Fel is kiáltott örömében:
– Ez az! Itt mennyi boldog ember van, na nem
sokáig! Kiélvezhetem a gonoszságomat! Megrontom mindegyiket! - kacagott
gúnyosan Zelda, a boszi.
Volt egy macskája, mindenhová magával vitte,
hozzá beszélt állandóan. Kihez is beszélt volna? Nem volt senkije. A macska
fekete színű volt és nagyon sunyi, ráadásul jó kövér, mert Zelda mindig tömte
étellel. Lusta volt, mindig csak feküdt. Turbó volt a neve, ami pont az
ellenkezője volt annak amilyen a macska volt. Turbó imádta Zeldát, és Zelda is
őt. Eljött az este, Zelda elővette a seprűjét, szólt Turbónak, hogy indulás, és
hopp már Turbóval a hátán repültek is a boldog világba. Zelda már alig várta,
hogy újra bánthassa az embereket, jókat kacagott és visongatott repülés közben.
Berepült egy házba és odaállt az egyik ember ágya mellé és elmondta a
varázsigét.
– Fieri ranae! (Legyél béka!) - mormolta Zelda.
Várta, hogy valami történjen, de semmi. Elmondta még egyszer, még egyszer. Most
sem történt semmi. Nagyon mérges lett. Mérgében hátára vette Turbót, és
hazament.
Gondolkodott, miért nem működött a
varázsige? Vakargatta a rücskös fejét, de nem jött rá. Visszament másnap,
harmadnap, és újra próbált békává varázsolni most egy másik embert, de semmi.
Kudarcot vallott Zelda. Már nem is érdekelte, hogy miért nem működik
varázslata. Azt érezte, vágyik oda, a Boldog világba. Nappal is ment, és
láthatatlanul figyelte őket. Úgy döntött, hogy megjelenik nekik. Kedvesen
fogadták, beszélgettek vele az emberek, és étellel, itallal kínálták. Minden
nap ment hozzájuk. Észre sem vette, hogy addig-addig járt oda, hogy a szívéből
eltűnt a gonoszság. Vajon miért tűnt el? A Boldog világ, ahol csak szeretet
volt, kezdte átjárni Zelda szívét. Ahogy a szíve változott, Zelda külseje is
megszépült, eltűnt a sok szemölcse, arca szép lett, mint a szíve. Mindenkinek
segített, soha többet nem bántott senkit. Minden este körbevették a gyerekek,
és mesét mondott nekik. Zelda boldog, jóságos boszorkány lett, aki mindenkit
szeretett, és őt is megszerették az emberek.
