Együtt Rose Logan és Aurora Amelia Joplin közös verse

Együtt járunk fényben, árnyban,

Nincs mit félnünk a viharban.

Kéz a kézben messze szállunk,

Hiszen szerelem a mi várunk.

Együtt járunk, fényben, árnyban.

Boldogan szemeid fogsában.

Együtt hallgatjuk egymás szíve dobbanását,

Egy egész életen át,egy életen át.

Szívünk dallamát követjük,

Új világba csendesen lépünk.

Együtt minden út kitárul,

Csillagfényben, álmainkban bámul.

Szívünk dallamát követjük,

Testünkel öregszünk, öregszünk.

Együtt maradunk míg sírhant követ,

Fogom öreg kezed, szívem szerelemmel szeret.

Úton a Fénybe

Megyek az utamon, haladva rendesen,

Néha elesek, néha büszkén egyenesen.

Van, hogy virágok nyílnak lábam előtt,

Van, hogy árnyékban pihenek – elkeseredetten.

Az út végén a fény ragyog, csillog fényesen,

Néha a messzeségtől csak fénytelen,

Van, hogy homályosan elképzelem,

Néha kézzel foghatóan érzékelem.

Megyek az utamon, lelkesen haladva,

Néha megállok, mert az út elrejti magát,

Kétségek árnya táncol a lelkemen át,

De a szívem vágya újra magára talál –

A fény vezet, hív, oltalmazva – világít.

De míg odaérek, még sok dolog vár rám,

Túl kell jutnom minden mély szakadékon,

Meg kell értenem, miért fagy be a szív,

S miért dobban újra, ha fényben fürödve sír.

Önszeretet útja

Sok időbe telt, de elfogadtam,
Azt, ki lettem – testemet megszerettem.

Szeretettel vagyok magam iránt, hibáimmal egyaránt,

Hisz önszeretet nélkül az élet kihívás, csupa szomorúság.

Nem vagyok tökéletes, sem szép,

Önmagam lehetek – ez pont elég!

Hogyan is szerethetnék teljesen,

Ha önmagam nem ismerem rendesen?

Hosszú, nehéz út van mögöttem,

Amit bizony nem mindig élveztem.

Minden percért most oly hálás vagyok,

Alázattal köszönök minden új napot.

Szeretettel vagyok magam iránt,

S minden létező ember – és természet – iránt.

Tisztelem embertársaim tapasztalását,

A Földünk gyönyörű természeti alkotását.

Útra kelt vágyak

Ülök a parton, hajamat fújja az esti szellő,

Szívemből kiárad a vágy, mint kívánság-hullám,

Fényözön csíkot hagyva maga után,

Elindult a teremtés csodás útján.

A Nap vörösen terül az ég aljára, lassan aludni tér,

A tenger hullámain sugarai csillogva szívemhez érnek.

Apró vízcseppek lágyan érintik arcomat,

Szemeimet becsukva lélegzem be e csodás pillanatokat.

Álmaim, vágyaim útra keltek, és megszülettek;

A homokos parton fekve a csillagokat köszönthetem,

Ragyognak rám, mint ahogy a szívem;

Esti éj s a Hold mosolyogva kacsint.

Emberi létezés csodás percei ezek,

Mi lehetne ennél ezerszer szebb

–kérdem én – e pillanatnyi látványnál?

Semmi – hiszen a nyugalom, harmónia jár át.