(A képet mesterséges intelligenciával készítettem.)
Izabella reszketeg sóhajjal emelte fel a fejét. Az arca vörös volt a sírástól, a könnyei apró foltokat hagytak a takarón, amelyen ült. A szoba csendje szinte fojtogatta, mintha még a falak is osztoztak volna a magányában. A karácsony egy hazugság volt. Nem mesélte el senkinek, mi történt. Hogyan is mondhatta volna el, hogy Róbert elhagyta? Az egykori boldogság helyén csak üresség maradt.
Emlékei visszatértek ahhoz a naphoz, akarata ellenére. Az iroda sárgás fénye, a cipősarkak koppanása a padlón. Visszament az aktáért, amit ottfelejtett, és abban a pillanatban, amikor belépett, meglátta őket. Róbert és az a nő, nevetve, bizalmasan közel hajolva egymáshoz. Mintha az ő jelenléte és élete sosem számított volna.
Azóta minden nap küzdelem volt. A munka egy üres kötelességgé vált, amelyet csak azért végzett, mert muszáj volt valamiből megélni. A szüleit nem akarta terhelni az igazsággal. Mindig is azt gondolták, hogy ő az erős lányuk, aki mindent képes megoldani.
Most azonban, az év utolsó estéjén, a magány újra szinte ránehezedett. Az órára pillantott. Este kilenc volt. "Még három óra, és vége ennek az átkozott évnek" – gondolta keserűen.
Ahogy az ablakon kinézett, egy pillanatra elgondolkodott. Miért ne hagyhatna itt mindent? Miért ne kezdhetne új életet? A vidéki csend, a szülei közelsége... talán az gyógyírt jelenthetne. De ugyanakkor ott volt benne a félelem is. Mi van, ha a magány vidéken még mélyebb lenne?
Ekkor csipogott a telefonja. Egy ismeretlen számról érkezett üzenet:
"Boldog új évet kívánok, Izabella! Remélem, egyszer lesz lehetőségünk beszélgetni. Köszönöm, hogy annak idején segítettél nekem. Üdv, Dávid."
Dávid? Néhány pillanatig tűnődött, aztán eszébe jutott. Az új kolléga volt az, akinek néhány hónapja segített betanulni. Egy kedves, visszafogott fiú, akinek a mosolya mindig őszinte volt, bár akkoriban ő túl elmerült a saját fájdalmában, hogy jobban megismerje.
Egy pillanatnyi tétovázás után válaszolt:
"Köszönöm az üdvözletet. Boldog új évet neked is!"
Nem gondolta, hogy bármi lesz ebből az üzenetből, de alig egy perc múlva megérkezett a válasz. Dávid érdeklődött, hogy van, és nemsokára már úgy beszélgettek, mintha ezer éve ismernék egymást. Dávid megkérdezte, nem lenne-e kedve csatlakozni hozzá és néhány barátjához egy közeli téren, ahol tűzijáték lesz.
Izabella először habozott. A magány és a bizalmatlanság régi barátai voltak, de valami, talán a kíváncsiság vagy az a halvány remény, hogy valami megváltozhat, arra késztette, hogy igent mondjon.
Ahogy Izabella végignézett magán a tükörben, halvány mosoly jelent meg az arcán. Alkalomhoz illő ruhát vett fel, enyhe sminket tett az arcára, hosszú haját pedig egyszerűen kiengedte. Nem akart túlzásba esni, de most először hónapok óta azt érezte, hogy van értelme egy kis energiát fordítani önmagára. A szíve még mindig bizonytalanul dobogott, de valahol mélyen érezte, hogy ez az este más lehet.
Nem kellett messzire mennie. A találkozóhely mindössze néhány sarokra volt, és az utca ünnepi fényei már messziről köszöntötték. Szépen, határozott léptekkel odasétált, miközben megpróbálta megnyugtatni a szíve heves dobbanásait. Amikor meglátta Dávidot, aki a téren állt és mosolyogva integetett, hirtelen minden bizonytalansága szertefoszlott.
Amikor találkoztak, Dávid kedvesen üdvözölte.
– Köszönöm, hogy eljöttél. Nem gondoltam volna, hogy tényleg igent mondasz.
– Bevallom, kicsit vacilláltam. Nem szoktam ilyen hirtelen döntéseket hozni – válaszolta Izabella mosolyogva.
– És miért döntöttél mégis úgy, hogy eljössz? – kérdezte Dávid.
Izabella kis szünetet tartott, majd sóhajtva megszólalt:
– Talán azért, mert elegem lett abból, hogy mindig csak visszautasítom a lehetőségeket. Mostanában sok mindent elvesztettem… úgy éreztem, muszáj valamit változtatnom.
Dávid komoly arccal bólintott.
– Tudom, hogy nem vagyok túl régi ismerősöd, de amikor elkezdtem itt dolgozni, te voltál az első, aki igazán figyelt rám. Úgy gondoltam, ha valaki, akkor te megérdemelsz egy vidám estét.
– Ez… kedves tőled. Nem is tudom, mikor mondták nekem utoljára, hogy megérdemlek valamit – válaszolta Izabella, kicsit elpirulva.
Ahogy telt az este, Izabella egyre jobban felengedett. Egy-két pohár bort ivott, majd Dávid unszolására egy koktélt is megkóstolt. Nem volt hozzászokva az alkoholhoz, így hamarosan egy kellemes bódulat lett úrrá rajta.
A tűzijáték alatt Dávid gyengéden megfogta a kezét.
– Mondd, mi lenne az első dolog, amit megváltoztatnál, ha varázsütésre újrakezdhetnéd?
Izabella gondolkodott, majd elmosolyodott.
– Talán bátrabb lennék. Nem hagynám, hogy a félelmeim határozzanak meg. És te?
Dávid nevetett.
– Én? Talán kicsit kevésbé gondolnám túl a dolgokat. Például azt, hogy elhívjalak ma este.
Izabella mosolyogva nézett rá.
– Ez túlzottan átgondolt volt?
– Nem is tudod… vagy tízszer újrafogalmaztam azt az üzenetet, amit küldtem.
Izabella nevetett, majd egy pillanatnyi csend után Dávid felé fordult. Az alkohol és a pillanat varázsa megtette hatását; nem gondolkodott, csak közelebb hajolt hozzá.
Izabella mosolygott, majd egy pillanatnyi csend után Dávid felé fordult. Az alkohol és a pillanat varázsa megtette hatását; nem gondolkodott, csak közelebb hajolt hozzá.
A csók váratlan volt, de mégis tökéletesnek tűnt. Dávid keze gyengéden Izabella derekára simult, és a csók lassú, óvatos volt, mintha mindketten tartottak volna attól, hogy a pillanat túl törékeny. De ahogy a csók mélyebbé vált, minden kétség eltűnt. Csak ők ketten léteztek abban a pillanatban; a világ megszűnt körülöttük. Amikor lassan eltávolodtak egymástól, Dávid még mindig Izabella szemébe nézett, és halkan megszólalt:
– Lehet, hogy túl korai erről beszélni, de remélem, nem ez lesz az egyetlen találkozásunk.
Izabella lassan bólintott, szemei csillogtak, és gyengéden megszorította Dávid kezét.
– Én is remélem – suttogta.
Egymást átölelve élvezték az újévet. Táncoltak, mintha csak ketten lettek volna a világban. Izabella mosolygott, szíve könnyedséggel telt meg, amit rég nem tapasztalt. Egy biztos volt: minden csodásan indult az új évben.
