A gyöngysor

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Brigitta a tengerparton ült, ahol a nap lassan merült alá a horizonton. Az alkonyi fény lágyan játszott az arcán, amelyet az évek finoman formáltak. Mezítláb volt, lábujjai között a hűvös homokkal. Egy apró gyöngyszemet forgatott az ujjai között – egy régi nyaklánc utolsó darabját, amely valaha az övé volt.

Most, hogy az élete egy új szakaszba lépett, gyakran elgondolkodott azon, mit hagyott maga mögött. Gyermekei már felnőttek, saját életüket élték. Boldogan indította őket útjukra, mégis hiányérzet maradt benne. Egykor tele volt álmokkal, vágyakkal, de az évek során sok mindent háttérbe szorított – a családért, a kötelességekért, a mindennapok zajában.

A tenger halk morajlása megnyugtatta, és ahogy a távolba révedt, rádöbbent: még nem késő. Az élet nem csupán az emlékekből állt, hanem a még előtte álló pillanatokból is.

Brigitta mélyen beszívta a sós tengeri levegőt, és hagyta, hogy a lassan alábukó nap arany fénye végigsimítson az arcán. Mennyi év telt el úgy, hogy nem állt meg igazán? Mindig volt valaki, akiről gondoskodnia kellett – először a gyerekek, majd a férje, később az idős szülei. Nem bánta, hiszen szerette őket – de mikor tett utoljára valamit pusztán önmagáért?

Eszébe jutott egy régi este, amikor a lánya még kicsi volt, és izgatottan mutatta a saját készítésű papírkoronáját. "Anya, te vagy a királynő!" – kiáltotta nevetve. Brigitta akkor is mosolygott, de belül tudta, hogy az ő trónja mindig mások mögött állt. Most, ennyi év után érezte először, hogy itt az ideje megengedni magának a boldogságot.

Ekkor eszébe jutott Tamás. A férfi már jó ideje kedvesen közeledett hozzá, türelmesen és figyelmesen, anélkül hogy bármit is elvárt volna. Mindig ott volt, amikor szüksége volt egy jó szóra, és sosem sürgette. Brigitta sokáig bizonytalan volt, talán mert annyi éven át csak másokra figyelt, és elfelejtette, milyen érzés, ha valaki érte is tesz.

De most, itt, a lassan elsötétülő égbolt alatt, egy halk sóhajjal elmosolyodott. Eldöntötte: elfogadja Tamás vacsorameghívását. Megérdemli az esélyt arra, hogy újra megélje a pillanatokat – nem csupán emlékezzen rájuk.

Lassan felállt, leporolta a homokot a ruhájáról, és még egyszer végignézett a végtelen tengeren. A hullámok halk morajlása körülölelte, mintha maga a Föld bátorítaná. Holnap vesz magának egy új gyöngysort. Egy olyat, amelyet most már önmagának választ – nem a múlt emlékeiért, nem valaki más kedvéért, hanem azért a nőért, aki most újra meg akarja találni önmagát.

Majd elindult hazafelé, a telefonját előhúzva. Egyetlen mozdulattal megnyitotta Tamás üzenetét. Egy pillanatig még hezitált, aztán ujjai határozottan pötyögték a választ:

"Holnap este hétkor. Várom."

A Virágok Birodalma

Gyönyörű, teli Hold világította meg azon az estén a padon ülő idős hölgyet. Kendővel kötötte be ősz fejét, barna, kopott kabátja védte a késő téli estén. Arcára a sok év nehézségei ráncokban íródtak. Törékeny kis alkatú volt, és ráncos kezei a térdén pihentek. Gondolatai valahol máshol jártak. Szomorú szemei mély fájdalommal voltak tele. Látszott, hogy magányos.

Ahogy ott ült, hirtelen rózsaszirmok kezdtek el szállni a levegőben. Piros szirmok. Mindenhol, a padon, a földön. Azt hitte, képzelődik. Milyen finom rózsaillat! „Érzem, tehát ez valóság? Nem képzelődöm?” – tette fel a kérdéseket magában. Kezébe vette a szép szirmokat, és érezte miyen finoman puhák. Ahogy illatozta, furcsa fuvallatot érzékelt. Felnézett, és egy rózsákból, szirmokból álló nő állt előtte. Egy szál rózsát nyújtott át neki. Mindene rózsákból volt, az egész teste, csak a szeme nem. Az gyönyörű volt, arany fényesen ragyogott.

Megszólította az idős hölgyet:

– Kérem, ne féljen tőlem! Önhöz jöttem, kedves Rozalinda néni.

Nem képzelődik! Valódi vagyok. Egy másik világból érkeztem. A nevem Szirmella.

– Miért jöttél hozzám? Mi dolgod velem? – kérdezte a hölgy meglepetten.

– Szeretném magammal vinni – válaszolta.

– Engem? De hová? Miért? – kérdezett vissza döbbenten.

– Itt már elvégezte, amit kellett. A földi létezés végéhez ért. Egy csodás új Földre viszem. Ott minden gyönyörű, és nincs félelem, fájdalom, és betegség sincsen. Tudom, min ment keresztül. Mindenkit, akit szeretett, elveszített. Férjét, gyermekét. Csak a gyönyörű virágai adtak már némi örömet önnek. És tudja, ezt mi láttuk, igen, hogy mennyire szereti a virágokat. Ott, ahonnan én jöttem, vannak ilyen lények, mint én. Tudom, furcsa, de én rózsaszirmokból és rózsákból vagyok, és nincs tüském. Kérem, válaszoljon… Akkor indulhatunk?

– De ezt én nem értem! A testemmel mi lesz? Hogy megyünk oda? – kérdezte Rosalinda.

– A testét is hozza magával. Ott újra fiatal lesz. Ott nincs öregség. Nyugodjon meg – nyugtatta a rózsahölgy.

– Rendben, indulhatunk – válaszolta mosolyogva Rozália.

Rózsával a kezében, felállt a padról. Szirmella átkarolta, és egy forgó örvényben, mintha egy varázslatos szél ragadta volna el őket, elindultak. Ahogy a levegő lágyan körülölelte mindkettőjüket, egy csodálatos birodalom tárult fel Rozalinda előtt. A virágok színei mindenfelé ragyogtak, az ég tele volt szivárványos fényekkel. A földet puha, zöld pázsit borította, és mindenhol virágok ezrei nyíltak. Az emberek és viráglények szeretetteljes tekintettel fogadták őket. Az egész táj, mint egy mesebeli világ, tele volt harmóniával és békével. Rozalinda szemei csillogtak, mert érezte, hogy minden tiszta, friss, élettel teli.

Ez az új otthonom – gondolta magában, miközben tovább lépkedett a zöld pázsiton. Minden egyes lépésével úgy érezte, mintha a fájdalom és a veszteség örökre eloszlott volna. A virágok körülölelték őt, mintha várták volna, és egy ismerős, mégis új érzés öntötte el. Erre vágytam – tette hozzá, és elmosolyodott.

Itt nem létezett semmi, amitől félni kellene. Nincs többé öregség, sem betegség. A fájdalom eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Rozalinda szíve megtelt szeretettel, békével, és tudta, hogy végre megtalálta azt a helyet, ahová valójában mindig is vágyott.

Ahogy körülnézett a virágok és színek tengerében, úgy érezte, hogy itt minden harmóniában él, és itt valóban otthon van. A virágok birodalmában, ahol a szeretet és a boldogság uralkodott, Rozalinda végre szabad és boldog volt.

Álom és ébredés

Szürke felhők borították az eget, miközben Júlia az országút szélén ült, mezítláb, a kopott bőröndjén. A kezében tartott gyűrött levél már szinte szétfeslett a sok olvasástól. A szél belekapott a hajába, és a hűvös érintés figyelmeztette, hogy az eső közeleg. De Júlia nem mozdult. A levél szavai, amelyek sürgetően parancsoltak neki, újra és újra visszhangzottak a fejében:

„Indulj. Ne várj tovább. Ez az utolsó esélyed.”

A távolból egy autó közeledett, és Júlia ösztönösen összerezzent. Egy régi zöld furgon volt, ami lassított mellette, majd megállt. Egy férfi szállt ki belőle. Magas volt, borostás, és a tekintete különös – egyszerre volt benne ismerősség és valami nyomasztó fenyegetés.

– Maga jól van? – kérdezte a férfi.

– Igen – válaszolta Júlia, de a hangja remegett.

A férfi közelebb lépett, és megfogta a bőröndöt. Júlia éppen tiltakozni akart, amikor a férfi kinyitotta. A nő döbbenten nézte, ahogy a bőröndből régi fényképek, levelek és tárgyak hullottak ki. Mind a múltjából származtak.

– Ez minden, ami visszatart – mondta a férfi halkan. – Ezért nem indultál el.

– Miért fontos ez magának? – Júlia hangja kétségbeesett volt.

– Nem nekem fontos – válaszolta a férfi. – Neked.

Mielőtt Júlia bármit mondhatott volna, a férfi kinyújtotta a kezét. Egy kés villant meg a fényben.

– Engedd el! Hagyj békén! – parancsolta, és Júlia szíve hevesen vert.

De valami különös erő kerítette hatalmába. Megragadta a bőröndöt, és teljes erejéből a férfinak vágta. Az hátratántorodott, a kés kiesett a kezéből. Júlia futni kezdett, el a férfitól ahogy csak bírt.

A férfi még kiáltott utána:

– Nem menekülhetsz örökké, Júlia!

Júlia zihálva ébredt.

A szoba sötét volt, csak az éjszakai lámpa halvány fénye világította meg a körvonalakat. A levegőben a saját gyors légzése visszhangzott. Egy álom volt – de olyan valóságos, hogy percekig képtelen volt megmozdulni.

Az ágy szélén ült, és lassan felfogta az álom üzenetét. A férfi a félelmeit testesítette meg. A bőrönd a múltját szimbolizálta, amelyhez eddig görcsösen ragaszkodott. Most már tudta: el kell engednie mindezt, hogy továbbléphessen.

A szoba sarkában valóban ott állt egy régi bőrönd, tele régi fotókkal, levelekkel, emlékekkel. Júlia lassan felállt, kinyitotta a bőröndöt, és egyenként kezdte kiszórni a tartalmát. A tárgyak lassan a földre hullottak, és vele együtt hullottak le róla a múlt terhei is.

Amikor végzett, mélyet lélegzett, és kinézett az ablakon. A szürke felhők mögül éppen kibukkant a hajnal első sugara.

„Indulj” – visszhangoztak az álombéli szavak a fejében.

Most már tudta, hogy nemcsak az álomban, hanem a valóságban is lépnie kell. A félelmek, a fájdalmak mind a múlt részei voltak. Most végre szabad volt.

Mezítláb lépett ki az ajtón, és a reggeli fényben elindult. Visszanézett a házra ahol élt. Mosolygott. A szíve megkönnyebbült.A bőrönd ott maradt – minden ott maradt. Júlia végre maga mögött hagyta a múltját, és nekivágott egy új életnek.