( A képet mesterséges intelligencia készítette.)
Egy nyári estén sétáltam az erdőben. A lombok lágyan susogtak a szélben, mintha titkokat suttognának egymásnak, a madarak csivitelése pedig betöltötte a teret, mintha az alkonyat utolsó üzenetét közvetítenék. A Nap méltóságteljes lassúsággal ereszkedett alá az égen, aranysárga fénye áttört a fák sűrű lombján, és meleg simogatással érintette az arcomat.
A levegő selymes volt és hűvösen simogató, mégis magában hordozta a nyári Föld illatát – a mohák és páfrányok zöld frissességét, a virágok bódító édes aromáját, és a fák kérgének enyhén fűszeres, mély illatát. A talaj puha volt a lábam alatt, apró gallyak roppantak meg minden lépésnél, mintha az erdő maga is figyelné az utamat.
Szerettem ezt a helyet. Mindig úgy éreztem, hogy az erdő magához ölel, hogy a fák bölcsessége és nyugalma belém áramlik. Ujjaimat végighúztam egy hatalmas tölgy érdes kérgén, és éreztem benne az időt, az évszázadok lenyomatát. Mennyi vihart, hideget, hőséget átélt már, és mégis szilárdan állt, rendíthetetlenül.
Ahogy beljebb sétáltam, elcsendesedtek a gondolataim. Az erdő mindig nyugalmat adott, energiát, békét – és soha nem várt semmit cserébe. Ahogy a Nap, a Hold és a csillagok sem kérnek semmit, csak léteznek, és fényükkel szolgálnak.
Hálás voltam ezért. Mindig megköszöntem az erdőnek, amikor befejeztem a sétát, hiszen oly sokat adott nekem.
Aztán megláttam egy különösen hatalmas fát.
Törzse vastag volt, gyökerei mélyen kapaszkodtak a földbe, ágai szélesen terültek el, mintha át akarná ölelni a világot. A kérge simább volt, mint a többi fáé, melegséget sugárzott. Valami megmagyarázhatatlan vonzást éreztem felé. Lassan közelebb léptem, és átöleltem.
Ekkor különös érzés kerített hatalmába.
A Föld megremegett körülöttem, a levegő vibrálni kezdett. Egy pillanat alatt minden forogni kezdett, mintha egy láthatatlan örvény ragadott volna magával. A testem könnyűvé vált, mintha lebegnék, mégsem féltem. Csak hagytam, hogy az energia körülvegyen, áthasson.
Majd hirtelen minden elcsendesedett.
Amikor kinyitottam a szemem, még mindig ugyanannál a fánál álltam – vagy mégsem? Az erdő teljesen megváltozott. A levegő kristálytiszta volt, olyan illatos, hogy minden lélegzetvétel szinte életenergiával töltött meg. A Nap még mindig ragyogott, de nem mozdult az égen, mintha az idő másképp létezne itt.
– Helló, kedves Emília. Tudom, most meg vagy lepődve. Nem őrültél meg, és nem haltál meg. Ezeket gondolod most, látom. Igen, érzem, amit érzel. Egy másik helyre kerültél. Új Földnek hívják. Létezik több Új Föld is. Itt minden kommunikál mindennel. Értjük egymást, legyen az a természet vagy az állatok. Mint ahogy te most érted, amit mondok. Ez itt hirtelen szokatlan neked, mivel a Földön az emberek csak emberekkel kommunikálnak. Nem értik sem az állatvilág nyelvét, sem a természetét. Energiával kommunikálunk. Ehhez magas szintű tudatosság szükséges.
– Hogy kerültem ide? És miért?
A fa lombja lágyan rezzent a szélben, mintha mosolygott volna.
– Ahogy átöleltél engem, a szíved tisztasága, a határtalan szeretet és a tudatosságod megnyitotta a kaput. Én csak hozzásegítettelek. Nézd csak! Ott várnak téged.
Előttem egy ösvény bontakozott ki, sima és fényes, mintha maga a természet formálta volna. A végén emberek álltak – békés arcok, tiszta tekintetek, szemükben nyugalom és szeretet ragyogott. Néhányan mosolyogtak, mások intettek felém.
– Üdvözlünk, Emília! – szólalt meg egy nő, akinek hosszú, fehér ruhája lágyan lebegett körülötte.
A nő, aki köszöntött, mosolyogva lépett mellém.
– Kedves Emília! Gyere, sétáljunk egyet. Ez itt az Új Föld. A szeretet bolygója. Itt a szeretet más minőségben létezik, mint a Földön. Mesélek neked, milyen is itt nálunk. Kérdezz bátran.
Ahogy elindultunk, nem bírtam magamban tartani a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatott.
– Azt mondtad, hogy itt a szeretet egészen más… De miben más? Hiszen a Földön is szeretnek az emberek, mégis annyi fájdalmat láttam már…
A nő kedvesen rám mosolygott.
– A Földön a szeretetet szinte mindig feltételekhez kötik. „Szeretlek, ha viszontszeretsz.” „Szeretlek, ha megfelelsz az elvárásaimnak.” Itt a szeretet önmagáért létezik. Nem birtokol, nem követel, nem szab feltételeket. Itt minden létező önmaga teljességében szerethető, és mindenki érzi ezt a mély, tiszta kapcsolódást mindenkivel és mindennel.
Emília elgondolkodott, majd hálásan nézett a nőre.
– Köszönöm, hogy elmagyaráztad. Érzem, hogy itt sok mindent tanulok majd a jövőben, és vissza is fogok térni. Vágyom az igazi szeretet megértésére. De most… ez hirtelen túl sok nekem. Szeretném feldolgozni mindezt.
A nő mosolygott, megértően bólintott.
– Persze, kedvesem. Nem kell siettetni. Szeretettel várunk.
A hölgy megölelt, és éreztem belőle áradó tiszta szeretetet. Én is megöleltem.
Végignéztem a békés tájon, a mosolygó embereken, a tiszta, ragyogó égbolton.
Aztán visszasétáltam a fához.
Amikor újra átöleltem, ismét elragadott az energia, az örvény.
Amikor kinyitottam a szemem, a földi erdőben álltam. A Nap lebukott, a madarak elcsendesedtek.
De már nem voltam ugyanaz. Tudtam, hogy bármikor visszatérhetek az Új Földre. De egyelőre dolgom van itt. Még mielőtt elmentem volna az Új Földről, már vágytam vissza. Az ottani világ békéje, a félelem és fájdalom nélküli létezés mindenemet áthatott, és úgy éreztem, hogy ott végre teljesebb lehetek. Azonban tudtam, hogy bármikor visszatérhetek. Az Új Föld hívott, egy hely, ahol a szeretet mindenek felett áll, és ahol végre otthon érezhetem magam.
Tanítani fogom mindazt amit az Új Földön megtanulok. Az igazi tiszta szeretetet.
