Az álarc mögött

Elizabett már napok óta ápolta Magdolnát. Az idős asszony egyedül érkezett a kórházba, sem családja, sem ismerőse nem volt, aki meglátogatta volna. A nővér eleinte csak a kötelességét teljesítette: tisztába tette, segített neki enni, figyelte az állapotát. De Magdolnával más volt, mint a többi beteggel. Az első perctől kezdve érezte, hogy az idős hölgy különleges.

A beszélgetéseik apránként mélyültek el. Kezdetben csak az időjárásról, a kórházi életről váltottak szót, de Magdolna mindig olyan megjegyzéseket tett, amelyek elgondolkodtatták Elizabethet. Volt valami a szavaiban, amitől az ápolónő úgy érezte, mintha a lelkébe látna.

Egyik este, amikor a kórház már elcsendesedett, Elizabett az ágya mellé ült, ahogy az utóbbi napokban már megszokottá vált. Magdolna fáradtan, de mosolyogva nézett rá.

– Kedvesem – szólalt meg halkan –, látom rajtad, hogy sok mindent cipelsz magaddal.

Elizabett meglepődött. Mióta lett ennyire átlátszó?

– Nem is ismer engem – válaszolta halkan, miközben óvatosan igazította meg a takarót.

Magdolna halványan elmosolyodott.

– Nem kell ismernem. Az emberek álarcot viselnek, de a szemük sosem hazudik.

Elizabett megállt egy pillanatra. Valóban, hosszú ideje érezte már, hogy nem önmaga. Az ápolónő szerepe mögé bújt – mindig kedves, mindig segítőkész –, de belül félt. Félt attól, hogy nem felel meg az elvárásoknak, hogy ha megmutatná valódi énjét, talán nem fogadnák el.

– És ha nincs más választásom? – kérdezte halkan.

Magdolna felé nyújtotta a kezét, Elizabett pedig ösztönösen megfogta.

– Mindig van választás. A félelem az, ami ezt elhiteti veled. Az élet nem arról szól, hogy másoknak megfelelj, hanem hogy megtaláld, ki vagy valójában. Le kell vetkőzni az álarcot, mielőtt túl késő lenne.

Elizabett szeme sarkában könnycsepp csillant.

– De mi van, ha az, aki vagyok, nem elég?

Magdolna ujjai gyengéden szorították az övét.

– Elég vagy. Mindig is elég voltál.

Az éjszaka csendje körülölelte őket. Elizabett még sokáig ott ült az idős asszony mellett, figyelte a nyugodt légzését. Magdolna arcán béke tükröződött. A szavai lassan beépültek a szívébe, mint egy rég elfeledett dallam.

Hajnalban, amikor újra belépett a szobába, Magdolna már nem lélegzett. Mosoly ült az ajkán, álmában átért egy másik világba.

Elizabett könnyes szemmel megsimogatta a kezét.

– Köszönöm – suttogta.

És tudta, hogy innentől másképp fog élni.

Gyöngyszemek XII.

 

Válaszd önmagad

Szeretnék nektek a hallgatás fontosságáról és a csend szeretetéről megosztani pár általam megtapasztalt gondolatot.

Ha hallgatsz az nem gyengeség jele, hanem az intelligenciád bizonyítéka. Tudod a csend erősebb, mint a bizonyítási szándék. Beszélgetni szeretnél valakivel, aki fontos neked, és ő nem akar téged meghallgatni, nem akar figyelni rád, arra ne pazarold el az idődet és energiádat. Azokat az embereket ki kell zárni az életünkből, mert nem adnak hozzá, csak elvesznek. Mégpedig a drága időnket, és energiánkat. Megfigyelheted egyszerűen azt, ha beszélgetsz valakivel, és kérdezel tőle számodra fontos érzelem alapú dolgot, és nem azonnal válaszol akkor az illető nem őszinte veled. Hogy miért nem? Azért, mert nem azonnal válaszolt, hanem eltelt egy kis idő, tehát nem szívből, hanem elméből válaszolt neked. Az érzelem alapú válasz rögtön azonnal történik. Itt el lehet gondolkodni pláne, ha párkapcsolatról van szó, vagy számunkra fontos személyről, hogy mit is jelentünk mi neki, ha nem őszinte, és nem hallgat meg minket. Ráadásul nem érezzük jól magunkat a társaságában a beszélgetés után, sőt inkább rosszul, ez azt jelenti, hogy jobb, ha elengedjük az életünkből bármennyire is szeretjük. Sokan ezt önzésnek gondolnák, egoistának, pedig nem az, csak önmagunk szeretetéről szól. Önmagadat választod. Megjelennek ezek után olyan emberek az életedben, akik téged választanak, akik hozzá adnak az életedhez sok szépet és jót. Nem csak elvesznek, hanem kölcsönös energiacsere történik. Jómagam is megtapasztaltam, hogy milyen az, ha csak adsz és adsz. Hosszú éveken keresztül csak adtam, és kimerültem, beteg lettem, elfásultam. Nekem nagyon nehéz volt, és még most is előfordul, hogy elfelejtkezem, és csak adok és adok. Annyira berögzült, mert betud rögzülni. El kell tudni szeparálni magunkat még akkor is, ha egy helyen élsz azokkal az emberekkel, akik folyamatosan elvesznek tőled energiát és időt. Nem egyszerű, sőt, azt hiszem az egyik legnehezebb dolog. Folyamatosan emlékeztetni kell magunkat és odafigyelni, hogy ne tudjanak leszívni. Ha ez sikerül, ezt követi a végleges elválás, talán elköltözés, szétválás. Nagy kitartás szükséges. Önmagunk szeretete meghozza a várva várt eredményt. Lélegzés, napi tizenöt perc lazítás, és a hála. Már a felismerésért is hálásak lehetünk, mert ez egy nagy lépés önmagunk felé. Bízom benne, hogy ezzel a rövid kis írásommal ismét segítettem abban, hogy az életedet kedves olvasó jobbá tudd tenni.

Nagy ölelés: Aurora Amelia Joplin.