Pergamen és Én

Keresem, kutatom, ki is vagyok én.

Hol van a helyem, ki az, akinek velem van helye?

Hol találom azt az otthont, ahol szeretnek,

és ahol én is szeretve, boldogan lehetek?

Soraimat pergamenre vetem,

remélve, hogy egyszer majd megértenek.

Író vagy költő lennék? Magam sem tudom,

de érzem, hogy írnom kell – ez az én utam, ezt akarom.

Gyermekeim felnőttek; elszálltak, mint madarak –

mint fészkükből repülők, messze szálltak.

Emlékszem, kicsik voltak, az udvaron játszottak,

most, mint felnőtt madarak, messze repültek.

De velem maradnak mindig az emlékek,

mint napfény, mi melegíti a szívem,

s mint a zöldellő fák között a hűs szellő,

tartja a lelkem – mindig velem jön.

Most élem az életem, amíg még megtehetem.

Talán tíz évem van hátra – ki tudja, mi jöhet még?

Ki vagyok én? Talán a sors válaszát megadja.

Most érkeztem el oda, hogy életem mélyét kutatva járom utam;

figyelem és élvezem mindazt, ami megérint.

Millió érzés és gondolat árad belőlem –

vágyak törnek fel, mint tavaszi szellő.

Most pedig megvalósulásra várnak,

mint virágok a napfényben.

Hagyom szabadon áramlani őket – hiszen mindez én vagyok.

Én vagyok – vagy talán még csak most válok azzá?

Az idő elhozza a választ – így lesz az igazán jó.

Őszülő fejemmel már nem harcolok az idő ellen;

minek is? Annyi napot megéltem már.

Az idő olyan, mint egy folyó – sodor,

elkerülhetetlen, akár akarjuk, akár nem.

Jöjjön, aminek jönnie kell – már nem állok ellen.

Napról napra formálódom, és ma már egy dolog számít igazán:

a szeretet, ami napfényként ragyogja be az életem –

melegével ölel körül, és a legsötétebb pillanatokban is világosságot hoz.

Hiszen minden pillanatban ez az, ami valóban fontos:

milyen nyomot hagyok a világban, mit számít valójában?

Milyen örökséget adok át a gyermekeimnek

az élet útján – a történetem ívét.

Titokzatos Mester – 5. rész befejezés

Jason odaköltözött a Mesterhez, és figyelt a szavaira. Megértette, hogy a pénzhez való viszonya szoros kapcsolatban áll a belső érzéseivel. Látta, hogy a múltja és a benne lévő hitrendszerek formálják a jelenét.

– Tehát, Mester, ha a tudatosságom változik, akkor a helyzetem is változni fog? – kérdezte izgatottan.

– Pontosan – válaszolta Rejnád Mester. – Ahogy egyre tudatosabbá válsz, az életed körülményei is átalakulnak. Az energia, ami körülvesz minket, egy tükör: tükrözi a belső világodat. Ha tudod, hogy minden energia és fény, akkor a külső világod is ehhez igazodik.

Jason szívében új megértés született. Ahogy hallgatta a Mester tanításait, érezte, hogy nemcsak a szavak, hanem a mögöttes igazságok is mélyen rezonálnak benne. Az elmúlt évek küzdelmei, fájdalmai és veszteségei most új értelmet nyertek. Emlékezett arra a napra, amikor először találkozott a Mesterrel. Egykor reménytelennek tűnt az élete, sötétség borította be minden gondolatát. Most, tíz évvel később, megértette, hogy minden fájdalom, amit akkor érzett, a fejlődése része volt. Minden szenvedés elvezette őt ahhoz a felismeréshez, hogy a fény mindig jelen van, csak meg kellett tanulnia látni azt.

– Hogyan maradhatok mindig tudatos? – kérdezte Jason, előre tekintve a következő lépésre.

– Kezd azzal, hogy szereted önmagad, és megérted: minden energia – mondta a Mester. – A tudatos jelenlét és az elengedés gyakorlása segít, hogy kapcsolatba kerülj az energiáiddal. Sok éven át fogunk együtt dolgozni. Minden nap beszélgetünk és gyakorolsz. Az alázat, a kitartás és a hit lesz a kulcs. A szellemi utad nem csupán egy tanulási folyamat, hanem egy átalakulás is.

Jason beleegyezett. Minden szava, amit a Mester mondott, új fényt hozott az életébe. A Mester bölcsessége világossá tette, hogy a belső harcok, amelyeken átesett, nem voltak hiábavalók. Mindez a fejlődés része volt.

Az évek teltek, és Jason hűségesen követte a Mester útmutatásait. A gyakorlatok során mélyen önmagába nézett, és megtanulta elengedni a félelmeit. Szeretni önmagát és mindent. Mindenben meglátta a szépséget. Az elengedés pillanataiban felfedezte a belső csendet, amely lehetővé tette számára, hogy megértse, ki is ő valójában. A Mester szavaira figyelve egyre inkább egyé vált a természettel. A fák, a levelek, a folyók és a hegyek mind részei lettek a spirituális útjának. Megtanulta, hogy a természet energiái már őt szolgálják, nem pedig ő az energiák rabja.

Tíz év elteltével Jason megvilágosodott. Az átalakulás nem volt könnyű, de megértette, hogy a fájdalmának minden pillanata nélkülözhetetlen volt a fejlődéséhez. Most már csak a jelen pillanatra figyelt, és minden lépése a tudatos választásai eredménye volt. Olyan sok mindent elért. Nem betegedett meg, nem öregedett, tudott teleportálni, kommunikálni a természettel; ha akart, evett, ha nem, elvolt étel nélkül is. Minden, amire szüksége volt, ott termett, amikor kellett. Megtanulta Rejnád Mestertől mindezt. Ő is Mester lett.

Egy szép őszi reggelen, amikor a nap aranyló fénye átszűrődött a fák lombkoronáján, Jason elérkezettnek látta az időt, hogy búcsút mondjon Mesterének. Leült a padra, ahol oly sokat hallgatta a Mestert, és várta, hogy megérkezzen.

Amint a Mester feltűnt, Jason szíve megtelt hálával.

– Mester, nagyon hálás vagyok az elmúlt tíz évben tanultakért. Sok mindent tanítottál nekem. Most már látom, hogy az energia nemcsak erő, hanem a szeretet fénye, ami mindennel és mindenkivel összeköt minket.

Rejnád Mester elégedetten mosolygott, és a szemeiben bölcsesség tükröződött. Büszke volt Jasonra.

– Jason, amit elértél, lenyűgöző. De tudd, hogy ez még csak az eleje. Mostantól az életed a tudatosságra épül, de soha ne felejtsd el: mindig lesz mit tanulni, mindig lesz hová fejlődni. Az út sosem ér véget, a világ tele van rejtett titkokkal, amiket felfedezhetsz. Emlékszel, amikor először találkoztunk? A tengerben? Milyen állapotban voltál? Depressziós voltál, és meg akartál halni. Nézd meg tíz évvel később, ki lettél! Egy megvilágosodott Mester! Éreztem, hogy szükséged van rám, a fényemre. Odateremtettem magam a tengerbe hozzád. Te elfogadtad az általam felkínált lehetőséget. A változást választottad. Én csak segítettem, elmagyaráztam, hogyan és miként érheted el, amit szeretnél. Elsősorban magadnak köszönheted. Én csak utat mutattam. Készen állsz az új életedre. Tedd azt, amit szeretnél. Élj és élvezd az életet.

Jason bólintott, és a Mestert átölelve búcsúzott. Hálásan megköszönte a tanítást, felállt a padról, majd lassan elindult a kertből, érezve, hogy egy új korszak kezdődik az életében. Ahogy a napfény megcsillant a leveleken, Jason érezte, hogy valami véget ér, de ugyanakkor valami új kezdődik. Az elmúlt tíz év minden pillanata most egyetlen tiszta érzésben sűrűsödött össze: hálában. ’Köszönöm, Mester,’ suttogta, ahogy a szíve megtelt békével. A jövő már nem rejtély volt számára – minden ott volt előtte, egyenesen a fényben. A napfény csillogott a leveleken, és Jason érezte, hogy most már egyedül kell folytatnia. Ő is Mester lett.

Az élet folytatódott, de most már nemcsak túlélni akart, hanem valóban élni. Ahogy a világ körülötte életre kelt, úgy ő is újjászületett. Megtanulta, hogy az élet egy csodás utazás, és készen állt felfedezni mindent: a dimenziókat, a rejtett világokat és a földi létezést.

Csendes monológ

 

Az élet olyan, mint egy üres papírlap. Mindannyian kézbe kapjuk, de hogy mit írunk rá, az csak rajtunk múlik. Egyetlen pillanatból születhet meg egy egész történet, egy szenvedély, ami végigkísér minket. Számomra ez a szenvedély az írás.

Amikor írok, a világ megszűnik körülöttem. Minden érzés, minden apró rezdülés életre kel a szavakban. Talán épp egy pillanatot próbálok megragadni. Egy olyan pillanatot, amitől úgy érzem, igazán létezem. Egy futó mosoly, a naplemente meleg fénye az arcomon, vagy csak egy csöndes, belső béke, amikor megáll az idő.

Mert a pillanatok fontosak. Az élet szinte túl gyorsan halad előre, de ezek az apró, megfoghatatlan másodpercek azok, amelyek megmutatják, kik vagyunk. Ezekből a pillanatokból táplálkozik az írásom is. A szenvedélyem.

De az írás nem csupán önkifejezés. Minden betűvel, amit leírok, szeretetet próbálok közvetíteni. A szeretet lehet egy gondolatban, egy történetben, egy szavak nélküli gesztusban is. Hiszem, hogy a szeretet az az erő, ami összetartja az élet fonalait, akár egy szívből fakadó, mély vallomás egy papírlapon.

Talán ez az, amit keresek az írásban: hogy összekössem a pillanatokat a szeretettel. Minden történet egy újabb esély arra, hogy érzelmeket adjak át, megmutassam, hogy minden szónak súlya van, és hogy a pillanatok, amiket megragadunk, valóban számítanak.

Az életem története tehát egy soha véget nem érő keresés: megtalálni a pillanatot, amikor a szenvedély és a szeretet egybeforr, és leírni azt, hogy mások is láthassák, érezzék. Mert végül is, az élet nem más, mint szeretettel teli pillanatok sorozata, amit valaki megír, valaki megél, és valaki megoszt.

Lehet, hogy nem sokan, csak kevesen olvassák a soraimat, de nem ez számít. Az számít, hogy amikor írok, a lelkem egy darabja ott van minden betűben. És ha egyetlen ember is érzi ezt, akkor már megérte.

Melhiás öröksége

 

Michael éppen egy régiségboltban nézelődött, amikor szeme megakadt egy különleges, régi bronz dobozon. A tárgyat ősi héber írások díszítették, és volt benne valami, ami különösen vonzotta. Amikor a kezébe vette, furcsa borzongás futott végig rajta, ezért hirtelen letette, de kíváncsisága erősebbnek bizonyult, mint az előbbi különös érzés. Megpróbálta kinyitni a dobozt, de nem sikerült, ezért megkérdezte a kereskedőt:

– Elnézést, ennek a doboznak van kulcsa vagy valamilyen nyitóeszköze?

– Sajnos nincs – válaszolta a boltos. – Néhány éve hozta be egy idős férfi, aki régész volt, és ő találta. Azt mesélte, hogy hiába próbálkozott évekig, nem tudta kinyitni. Titokzatos darab, az biztos.

– Megveszem – döntötte el Michael.

Valahogy ki lehet nyitni. Megfejtem a feliratot, ki tudja, milyen titkokat rejt – töprengett. Kifizette a dobozt, majd hazament.

Michael egy kisváros szélén lakott, ahol a környék zöldellő volt, tele fákkal és virágokkal. Otthona egy takaros ház volt, nagy terasszal és udvarral. Esténként, munka után gyakran kiült a teraszra, hogy hallgassa a baglyok huhogását és a tücskök ciripelését, miközben a csillagos eget kémlelte. Ma azonban a számítógépe előtt ült, kitartóan kutatott, és hajnalra sikerült megfejtenie a teljes írást. Michael kutató volt, 41 éves, és munkájának élt. Nem volt más társa, csak a macskája, Lady, egy hosszú szőrű, vörös kislánycica, akit nagyon szeretett. Michael imádta a kihívásokat, és boldogan állt fel, nyújtózkodott egyet, majd kiment a teraszra. A friss hajnali levegő felébresztette, még ha álmos is volt. – Sikerült! Megfejtettem!– örvendezett.

Visszatért a házba, és újra a kezébe vette a dobozt. Ismét végigfutott rajta az a különös érzés. Leült, és figyelmesen vizsgálgatta. Lady az ölébe ugrott, és dorombolt neki. Michael pontosan leírta egy papírra a héberről angolra fordított szöveget. Úgy érezte, hangosan is fel kellene olvasnia. – Hátha ettől kinyílik a láda? – gondolta. Egy próbát megér.

– Fény és sötétség csak együtt létezik! Elválaszthatatlanok, mint ahogy e lélek is halhatatlan, aki e dobozban lakozik – mondta ki Michael angolul. Semmi sem történt. – Talán héberül kellene? – Elmondta héberül is a szöveget.

A következő pillanatban a doboz furcsa mozgásba kezdett, mintha egy belső erő ébredt volna fel. Hirtelen köd borította be a helyiséget, és lila, hófehér fények cikáztak a levegőben. Michael szíve hevesen kalapált, ahogy a köd egyre sűrűsödött, és a fények körülötte vibráltak. Majd, ahogy a köd eloszlott, egy áttetsző emberi alak jelent meg előtte, amely a levegőben lebegett. A lény kékes színű energiából állt, és szemei ragyogtak, mint egy csillag.

Michael szíve megugrott, amikor a lény, megszólította, bár nem adott ki hangot, mégis megértette, mit mondott:

– Kedves Michael! Kérlek, ne félj tőlem, nem bántalak! Neked köszönhetem, hogy végre szabad lehetek. 570 évvel ezelőtt gonosz fekete mágusok csoportja zárt be engem ebbe a dobozba. Valamiért a te tiszta lelked, tudásod és kíváncsiságod volt az, ami képes volt kiszabadítani engem. A nevem Melhiás. Fehér mágus voltam az utolsó életemben. A lelkemet nem tudták elpusztítani, ahhoz nem volt meg a tudásuk, csak bezárni tudtak. Amíg élsz, kedves Michael, én segíteni fogok neked, és megtanítalak mindenre, amit tudok. Te egy ősi leszármazottam vagy, fehér mágus vére csörgedezik az ereidben. Hálám jeléül életed végéig itt maradok melletted.

Michael csendben figyelt. Mindig is tudta, hogy különbözik a többiektől, és most megértette, miért. Ezért kutatott egész életében. A szívében érezte, hogy a mágus igazat mond. Az elkövetkező napokban, hetekben, hónapokban és években tanult az életről és az energiákról, és segített az embereknek. Élete gyökeresen megváltozott, és végre megtalálta az útját. A legjobb döntése volt, amikor megvette a bronz dobozt.

Melhiás napról napra tanította Michaelt a mágia titkaira, az energiák irányítására, és az emberi lélek rejtelmeire. Michael pedig egyre erősebbé vált, és egyre mélyebben megértette a világ összefüggéseit. Ahogy tudása gyarapodott, egyre inkább elismerté vált a városban, ahol élt. Emberek jöttek hozzá tanácsért és gyógyulásért, mert látták, hogy különleges képességei vannak.

Lady, a macskája, hűséges társa maradt, mintha ő is érezte volna Michael növekvő erejét, és mintha valamilyen titkos kapcsolat fűzte volna össze őt Melhiással. Michael felismerte, hogy nem véletlenül talált rá a bronz dobozra: életének ezen pontján készen állt arra, hogy továbbvigye a fehér mágia örökségét.

Melhiás figyelmeztette, hogy minden tettnek következménye van, és hatalmát csak jóra használhatja. Michael hű maradt ehhez az elvhez, és igyekezett a megszerzett tudást mindig mások javára fordítani. Idővel önmaga legjobb változatává vált, és megtanulta, hogyan egyesítheti a fényt és a sötétséget, hogy harmóniában éljen a világgal.

Michael élete végéhez közeledve békében hagyta maga mögött a világot, tudva, hogy tettei mély nyomot hagytak az emberek szívében. Melhiás szelleme hálával búcsúzott tőle, Lady pedig utolsó napjaiig mellette maradt, mintha tudta volna, hogy küldetésük véget ért.

Michael emlékét a város lakói legendaként őrizték: az ember, aki egy különleges bronz dobozt talált, és akinek tiszta szíve megérintette a mágia legmélyebb titkait.

Viharos szerelem

 

Barbara és Vilmos egy könyvtárban ismerték meg egymást, miközben anyagokat gyűjtöttek vizsgamunkájukhoz. Gyakran futottak össze, és elkezdtek beszélgetni. Barbara vékony, hosszú szőke hajú, bájos arcú, kedves, fiatal lány volt, húszas évei közepén járt. Vilmos hasonló korú volt, magas, sportos testalkatú, barna hajú, ég-kék szemű, intelligens férfi. Egy nap a könyvtárban Vilmos megkérdezte Barbarát:

– Barbara, mit szólnál, ha holnap kirándulnánk egyet? Túrázásra való idő ígérkezik.

– Te most randira hívsz? – kérdezte Barbara mosolyogva.

– Valami olyasmire. Na, és milyen választ kapok? Igent? – kérdezte Vilmos kíváncsian.

– Benne vagyok! Egy feltétellel: csak akkor, ha nem indulunk kora reggel! Legfeljebb nyolc órakor – válaszolta Barbara.

– Rendben! Én sem szeretek hajnalban kelni. Holnap nyolcra ott vagyok nálad. Kinéztem a helyet, és az időjárást is megnéztem: tökéletes kirándulóidő lesz. Vettem enni- és innivalót is. Hidd el, szuper lesz! – felelte Vilmos.

Elköszöntek egymástól, és hazaindultak. Erős vonzalmat éreztek egymás iránt, és Vilmos végül elhatározta magát. Izgatottan várták a következő napot. Ahogy felébredt, Vilmos gyorsan megivott egy kávét, bepakolt mindent az autójába, és elindult Barbaráért. Szépen sütött a nap, minden jól indult.

Barbara már várta, bepakoltak az autóba, és elindultak. Az út alig egy órácskát vett igénybe, közben beszélgettek, zenét hallgattak, és énekeltek. Egyre jobban oldódott a feszültség és izgalom közöttük, bár mindketten érezték, hogy valami komoly dolog bontakozik ki köztük.

Megérkeztek, leparkoltak, és a hátizsákokat felvéve indultak a hegyre. Egyre feljebb mentek, nevetgéltek, és csodálták a természet szépségeit. Vilmos magyarázta a különböző fákat és virágokat, Barbara pedig élvezettel hallgatta. Hosszú utat tettek meg, elfáradtak, így megálltak ebédelni. Miközben ettek, az ég elkezdett beborulni, és a szél is erősödött. Barbara aggodalmasan mutatott az égre:

– Ez nem túl biztató!

– Nem hiszem, hogy vihar lesz, hiszen mára nem ígérték. Ha mégis, akkor bajban vagyunk, innen nem érünk vissza az autóhoz! – mondta Vilmos.

Amint ezt kimondta, meghallották az első villámcsapást. Bár még távoli volt, az ég egyre sötétebbé vált. Találtak egy kis ösvényt, és elindultak azon, abban bízva, hogy találnak menedéket. Az eső egyre nagyobb cseppekben esett, csúszkáltak a sárban. Vilmos fogta Barbara kezét, hogy el ne essen. Végül megláttak egy rozoga kis házikót egy tisztáson.

– Barbara, nézd, ott egy viskó! Menjünk oda, ott kivárjuk a vihar végét! – mondta megkönnyebbülve Vilmos.

– Rendben! Jobb, mint a semmi! – felelte Barbara, akinek az arcát könnyek és esőcseppek borították.

Egymás kezét fogva mentek be a házikóba. Nem volt ott senki, a hely elhagyatottnak tűnt, de legalább fedél volt a fejük felett. Vilmos tüzet rakott, és ahogy a kályha mellett álltak, egyre melegebb lett. Vilmos Barbarát még szebbnek látta vizesen, ahogy a ruhái rátapadtak, és szinte vibrált köztük a levegő.

– Barbara, vegyük le a ruháinkat, és szárítsuk meg őket – kérte Vilmos.

Mindketten levetkőztek, és a ruháikat a kályha mellé tették. Barbara és Vilmos közelebb húzódtak egymáshoz, és átölelték egymást, hogy felmelegítsék a másikat. A tűz egyre jobban felmelegítette a kis viskót, és a kinti vihar sem riasztotta el őket. Ahogy egymás közelségét érezték, fokozatosan nőtt köztük a vágy. Vilmos gyengéden végigsimította Barbara arcát, majd közelebb hajolt hozzá. Ajkaik lassan összeértek, és a csók egyre szenvedélyesebbé vált. Barbara ujjai finoman szántották végig Vilmos haját, majd kezei a vállára siklottak.

Vilmos átkarolta Barbarát, és lassan a viskó sarkában lévő szalmára feküdt vele. Simogatásaik gyengédek és felfedezőek voltak, a közelségük és a tűz melege megtöltötte a teret biztonsággal és szenvedéllyel. Vilmos finoman cirógatta Barbara bőrét, aki nagyokat sóhajtott, és szorosan hozzábújt. Testeik szinkronban mozogtak, egymásra hangolódva, mintha a külvilág megszűnt volna létezni.

A villámok és a dörgés hangja elhalkult, és csak a szívdobbanásuk üteme maradt. Szerelmük betöltötte a viskót, ahogy odaadóan és gyengéden szerették egymást. Idővel a vihar is elcsendesedett, és a ruháik már megszáradtak a kályha melegénél. Egymásra néztek, és mosolyogtak.

– Barbara, ez csodálatos volt! Remélem, te is így érzed – mondta Vilmos, és megcsókolta Barbarát.

– Igen, az volt! Bízom benne, hogy lesz még folytatás! De nem itt! – válaszolta Barbara huncut mosollyal, és visszacsókolta Vilmost.

Felöltöztek, összepakoltak, és eloltották a tüzet. Csupa sáros volt a ruhájuk, de ez nem zavarta őket. Mosolyogva és nevetgélve mentek vissza az autóhoz. A Nap újra kisütött, boldogok voltak. Amikor megérkeztek Barbara lakása elé, Vilmos megkérdezte:

– Jöhet holnap egy újabb túrázás velem? Szép idő ígérkezik!

– Oké! Jöhet! De, ugye vihar is lesz? Meg egy kis viskó is? – válaszolta kacagva Barbara.

Megcsókolták egymást, hosszan és érzelmekkel telve, majd elköszöntek. Mindketten élvezték a meleg zuhanyt, és jól aludtak.

Innentől kezdve már összetartoztak. Szerelmespár lettek, minden szabadidejüket együtt töltötték. Elvégezték az egyetemet, és összeházasodtak. Néha elmentek túrázni a már ismert úton, kicsit átrendezték, rendbe tették a viskót, és mindig visszaemlékeztek arra a nagy viharra. Viharos napon viharos szerelem született a rozoga kis kulipintyóban.

Művészet és élet

Más vagyok, mint az átlagemberek,

Bennem a művészet felülkerekedett.

Írok, festek, dolgozom,

Családomról gondoskodom.

Nem születtem költőnek,

Szívemből jönnek elő a szavak.

Festeni sem tanultam,

Egyszer csak neki fogtam.

Kétkezi munkásként éltem,

Művészi világ lett életem.

Festek szép világokat,

Megírom az álmokat.

Főzök, mosok, takarítok,

Közben sokat álmodozom.

A művészet bennem szunnyadt,

Most szívemből előbukkant.

Megélem e szépséget,

Környezetem nem érti ezt.

Hisz ők soha nem élték meg,

Furcsa világ ez nekik,

Szerelem nélkül nem létezik.

Szerelem a betűk iránt,

Minden ecsetvonás vallomás.

Érdekes az életutam,

Nyugalomban, csendesen halad.

Megtaláltam a szerelmet,

Szívemnek ez így kellett.

Talán lesz, ki értékeli,

S szeretettel megköszöni.

Váratlan vendég

Kint a városban csend van, késő estére jár. Nagy pelyhekben hullt a hó, és szépen lassan befedi, fehérbe borítja a várost, betakarja. A téli estének ez a varázsa, mely álommal átitatott csendje volt érezhető. Kedvenc évszakom a tél, mert ha esik, nyugalom átjár mindent, és elcsendesednek az emberek.

Bekuckóznak az otthonukba a jó melegbe, és pihennek. Én is ezt tettem. Begyújtottam a kandallóba, és készítettem egy forró teát. A kandalló mellé a nagy fotelomba leültem, és élvezettel néztem a tüzet. Egy mondás jutott az eszembe, amit régen a nagyszüleimtől hallottam, hogy aki nézi a tüzet, annak a lelke megcsendesül, édes nyugalom szállja meg.

A lángok lobbantak hol fel, hol le, vörösen izzottak, szinte táncoltak. Olyan, mintha mondani szeretnének valamit, mesélni. Aztán hirtelen eltűnnek a lángok, mintha az izzó parázs elnyelné őket. Kellemes, meleget adó tűz, felmelegítette a testemet, mert kint hideg volt. A forró tea átjárta a belsőmet.

Nehéz napom volt, de még dolgoznom kell itthon. A kandallóra tettem még pár darab fát, és a parázsból újra életre keltek a tűz lángjai, elkezdtek táncot járni, vörösen izzani. Szépen duruzsoltak nekem, olyan andalítóan! Felálltam, mert elálmosított.

Bekacsoltam a számítógépemet, és átolvastam, amit eddig írtam. Folytatnom kell a regényemet, mert kifutok az időből. A kiadó már nagyon sürget. Mióta egyedül élek, elköltözött a párom, sajnos nem jön az ihlet. Hiányzik a szenvedély abból, amit írok. Mintha nemcsak a ház ürült volna ki, hanem a lelkem, a szívem is. Befejezem a könyvemben a részt. A tűz még szépen ég, a lángok tácolnak a kandallóban.

Megnézem a telefonomat, és lám, jött egy új üzenet. Volt szerelmem, Viktor azt írja, fél óra múlva ott vagyok nálad. Tíz éve nem találkoztunk. Hú! Most mit csináljak? Gyorsan letusoltam, és kicsit rendbe tettem magam. Öt perc és itt van. A hajam még csurom vizes. Betekertem egy törölközővel, és már csengettek is. Mentem ajtót nyitni.

– Szia, Viktor! – köszöntem.

– Szia, Betti! –köszönt vissza Viktor!

– Fáradj be! – hívtam be a házba.

Megöleltük egymást.

– Nem volt könnyű megtalálnom téged, de addig kutakodtam, amíg sikerült! – mondta Viktor.

– Tényleg? Miért kerestél ennyire? – kérdeztem.

– Tudod, a gimi után elváltak útjaink. Éltük az életünket. Én soha nem tudtalak elfelejteni. A szerelem soha nem múlt el irántad. – mondta Viktor.

Elkészítettem közben egy meleg teát. Átnyújtottam Viktornak, és zavaromban hozzá ért a kezem a kezéhez. Belebizseregtem.

– Nem is tudom, hogy mondjam el, de én is próbáltalak elfelejteni. Nem igazán sikerült. – mondtam.

Viktor kortyolgatta a forró teát, és figyelt engem. Látta, hogy zavarban vagyok. A vizes hajam kócosan száradt a kellemes meleg nappaliban. Én is jól megnéztem Viktort. A barna, nagy, kerek szemei ugyanolyanok voltak, mint amilyenekre emlékeztem. A teste most izmosabb volt. A szívemben soha nem szűntem meg szeretni. Az élet elszakított minket, mert túl fiatalok voltunk.

– Örülök, hogy itt vagy. Hol szálltál meg? – kérdeztem.

– Nem lenne gond, ha itt tölteném az éjszakát ma este? Nem foglaltam sehol le szobát, mert ebben a kicsi városban nincs is szálloda, csak jóval messzebb. – válaszolta Viktor.

– Rendben, nem probléma. Beszélgetünk. Van miről, szerintem. Tíz év hosszú idő, mióta nem találkoztunk. – mondtam.

– Hoztam neked valamit. Viktor elővett egy finom bort. Meg kell ünnepelnünk, hogy tíz év után újra látjuk egymást.

– Ó! Emlékeztél rá, hogy ez a kedvencem borom! – válaszoltam meglepődve.

Egymás mellé ültünk, és meséltünk, mert volt mit. A kandalló tüze még pislákolt, és kellemes hangulatot árasztott. Közben a bor szépen fogyott az üvegből. Nevetgéltünk, a bor is hozzásegített.

Viktor hozzám hajolt, és megsimogatott. A szívem gyorsabban dobogott. Arcomat a két kezébe tette, hozzám bújt, és meg csókolt, én vissza csókoltam. Egymás iránti szerelmünk soha nem szűnt meg. Csak tíz évig aludt. Most felébredt. Az élet érdekes fordulatokat hozott nekem ezen a szép téli estén. A szerelmet.

Eltűnt Dudus

Egy kellemes nyári estén történt, amikor már nap is lemenőben volt, hogy a négyéves Gabika elkezdte keresni a maciját. Kereste kutatta az egész szobát felforgatta, de hiába. Dudus nem volt sehol. Benézett az ágy alá hátha oda bújt, de ott sem volt a maci. Már kezdett álmos lenni és a maci volt az alvókája anélkül nem tudott elaludni. Nagyon elkeseredett.

– Hol vagy Dudus? Merre bújtál el? Gyere elő! Szólította maciját Gabika, abban reménykedve hátha előjön. Kicsi volt még és beszélgetni szokott a Dudus macijához.

– Anya, Apa, nem találom Dudust, a macimat! Hol lehet? – kiabálta könnyeivel küszködve a kisfiú.

Anyukája elkezdte keresni először a szobájában, aztán az egész házban, de sehol sem volt.

– Apa, nincs sehol Dudus maci. Enélkül nem tud elaludni Gabika. Kint lehet valahol az udvaron. Nem szokta kivinni, nem is láttam, hogy kivitte volna a házból. Talán Füles a kiskutya vihette ki az udvarra. – mondta az anyuka.

– Az lehetséges. Mindjárt megnézem kint. – válaszolt az apuka.

Már kezdett sötétedni. A szürkületnek vége volt. Zseblámpával elindult kifelé az apuka és egyszer csak ott termett mellette pizsamában Gabika. Apa és fia együtt keresték az eltűnt mackót.

– Apa szerinted kint van Dudus? Eltévedt és nem talál haza? Miért ment el, hiszen én mindenkinél jobban szeretem? – kérdezte elszontyolodva a kisfiú az apukáját.

– Nem tudom Gabika, de szerintem nem ment el, csak kijött szétnézni az udvarra. Lehet nem talált vissza, vagy elfáradt és elaludt. Nyugodj meg! Biztosan megtaláljuk. – válaszolta az apuka.

Gabika már a könnyeivel küszködött, mert Dudus volt a kedvenc játéka. Mindig vele volt pici baba kora óta.

Mindenhová bevilágítottak, a fák alá, a bokrok közé. Nagy, hatalmas kertjük volt, tele fákkal és bokrokkal, sok, sok virággal. Már csak a hold és a csillagok világítottak. Gabika a pici lábacskáival ott sertepertélt az apukája mellet, és figyelte, ahogy minden bokorba és fa alá bevilágít a zseblámpával. Megzizzentek a levelek, fura hangok hallatszottak, emiatt Gabika összerezzent gyorsan átölelte az apukáját. Hiszen csak a zseblámpa kicsi fénye által láttak valamit, a fák lombjai nem igazán engedték beszűrődni a hold és csillagok fényét.

– Apa én félnék egyedül, szerinted Dudus nem fél a sötétben? Te itt vagy nekem, de ő egyedül van. – kérdezte Gabika kíváncsian várva a választ az apukájától.

– Szerintem Dudus nem fél, mert tudod kik vigyáznak rá? – mondta az apukája.

– Kik vigyáznak rá Apa? – kérdezte.

– Hát a tündérek! Ők azok, akik este is itt vannak a virágok, a fák és a bokrok körül. Mindent felügyelnek A mi szemeinknek láthatatlanok, de most is itt vannak és figyelnek minket is. Ők csupa szeretetet árasztanak. Nem csak a természetre, hanem miránk az emberekre is. Tudod este meglátogatják a gyerekeket is, és segítenek elaludni nektek, gyerekeknek. – mondta az apukája.

– Tényleg Apa? Akkor nem fél. És lehet énekelnek neki, és vigyáznak rá. Csak találnánk már meg, mert annyira hiányzik nekem. – válaszolta a kicsi fiú.

– Nézd csak ki alszik itt a bokorban? A te mackód! Úgy látom jól van, nem esett baja. – adta oda apuka a macit.

– Szia Dudus! Megvagy végre te kis szökevény! Annyira hiányoztál! – kiáltott fel boldogan Gabika, és magához ölelte szeretetteljesen a maciját.

– Akkor most már bemehetünk a házba, megtaláltuk a macit! Késő van és ideje lefeküdni kisfiam! – mondta az apuka.

– Megyek Apa! Szeretném megköszönni a tündéreknek, hogy vigyáztak az én macimra. – válaszolta Gabika.

– Rendben. – mondta mosolyogva az apuka.

– Kedves Tündérek! Köszönöm szépen, hogy vigyáztatok az én drága Dudusomra! – mondta Gabika

Biztos volt benne, hogy a tündérek ott vannak és figyelik őt. Mosolyogva indult be a házba a macijával.

Amikor már mindketten beértek a házba Gabika boldogan elmondta az anyukájának, hogy Dudus jól van! Szorította, ölelte a mackóját. Anyukája betakarta, apukája megsimogatta, és egy jó éjt puszit adtak neki. Mosolyogva aludt el Gabika, ezen az estén. Nem is kellett a szüleinek mesét mondaniuk neki.

Álszent

Péter nézte a mellette alvó gyönyörű nőt. Szenvedélyes éjszakát töltöttek együtt. Bűntudat kínozta a lelkét. Katolikus papnak esküdött fel. Testi vágyainak nem tudott ellenállni. Álszent életet élni nem akart. Amanda elbűvölte, a csókjaival, hibátlan testével. Mitévő legyen? Szerette a papi hivatását. De, Amanda is a szívébe költözött.

– Istenem, most mit tegyek? – tette fel a kérdést.

– Dönts! Álszent emberi létezés a legnagyobb bűn! – jött a válsz.

– Köszönöm Istenem!

Játék baba

Viktória párjával Kevinnel hazalátogatott tizenöt év után, a szülői házba. Apukája elhunyt. Nagyon nehezen lépett be a házba, mert a sok rossz emlék visszatért. Apja elzavarta otthonról, mert beleszeretett párjába, akit nem tudott elfogadni. Szótlanul járta körbe a házat.

Elindult fel a lépcsőn. Megállt a gyerekkori szobája előtt. Mély levegőt vett, és belépett. Minden ugyanúgy volt, mint tizenöt évvel ezelőtt. Kezébe vette legkedvesebb játék babáját. Könnyei megindultak, mert eszébe jutott milyen örömmel adta át az apja az ötödik születésnapján.

– Annyira sajnálom apa! Hibáztam! Ne haragudj! – zokogta.

Egy fuvallatot érzett az arcán, és tudta apja még mindig szereti, mert megsimogatta.

Tűz

Amelia és Prot megérkeztek a hegyekbe a családi vendégházba. Hatalmas pelyhekben hullott a hó, nagyon hideg volt. Az egész táj fehérbe borult. Nagyon várták ezt a hosszú hétvégét, melyet végre együtt tölthetnek. Begyújtottak a kandallóba. A tűz látványa kellemes hangulatot teremtett. Meg vacsoráztak, mellé finom bort iszogattak.

Leültek a kandalló elé a medvebőrre, és kortyolgatták a bort. Beszélgettek. Prot elővett a zsebéből egy kis dobozt. Kinyitotta és azt kérdezte:

– Leszel a feleségem? Egy életen át szeretni foglak.

Ameliát meglepetésként érte. Alig tudott megszólalni.

– Igen! Boldogan! – válaszolta örömtől könnyes szemmel a lány.

A medvebőrön folytatták a csodás estét, szenvedélyesen.