Félember

(A kép saját alkotás.)

A halál nem szörnyeteg, csak csend,

a földi lét halk elengedése.

Fájdalom, szenvedés lassú oszlása,

mint árnyék, ami végül elhalványul.

Lennék rózsaszirom, mit a szél magával visz,

szellő, mely nyomot sem hagy maga után,

egy falevél, amit az ág könnyek nélkül ereszt,

esőcsepp, mely elvegyül a Föld ölében,

hópehely, aki boldogan olvad –

bármi, csak nem ember.

Mert ha nem szeretnek, mi értelme az életnek?

Üres marad minden nap,

mintha szívem helyén csupán

egy kő volna.

A szeretet ott van mindenben, tudom,

egy fűszálban is, ha szívem nyitva áll.

És adok, mert van miből,

de néha kell, hogy kapjak is:

egy mosolyt,

egy ölelést,

egy érintést, ami megerősít.

Mégis, ha ez hiányzik,

mi értelme az útnak?

Talán csak az elmúlás könnyűsége vár,

a szellő szárnyán lenni valami más.

Bármi lennék, csak nem ember,

hiszen szeretet nélkül mindenki csak félember.

Lélek testvérek

Az éjszaka csendje mindkét világra leereszkedett. Amira New Yorkban, a város nyüzsgése után egy csendes, sötét szobában feküdt. Lassan álomba merült, és lelkének fénye egy másik dimenzióba emelkedett. Tokióban Keiko, a cseresznyefák árnyékában pihenő nő, szintén álomra hajtotta a fejét. Lelkük elszakadt a fizikai világtól, és találkozott egy olyan helyen, amely túlmutatott tér és idő korlátain.

A birodalom, ahol találkoztak, szinte túl gyönyörű volt ahhoz, hogy valóságos legyen. A földet gyémántként ragyogó homok borította, és minden "lépésük" alatt apró fények táncoltak. Az ég lilás-rózsaszín színeiben kavargott, mintha a hajnal és az alkony összeölelkezett volna. Az aranyló levelekkel borított fák között egy kristálytiszta folyó hullámzott, amely a végtelenségbe tűnt.

Amira lelke sugárzó volt, mint a nap első sugarai, melyek áttörnek a hajnal fátylán. Fénye aranyban és mély borostyánban ragyogott, szelíd melegséggel árasztva el mindent maga körül. Keiko lelke ezzel szemben a hold ezüstös fényében ragyogott, sejtelmes kék és ezüst árnyalatokkal táncolva. Lelkük egymás felé lebegett, mintha vonzaná őket valami, ismeretlen erő.

Amira hangja lágyan csendült:

– Szia! Érzed ezt? Mintha mindig is ismertük volna egymást.

Keiko lelke körül halványan villant a fény, mintha mosolygott volna.

– Szia! Igen. Olyan, mintha az időn és téren túl mindig is kapcsolódtunk volna. De miért vagyunk itt?

A folyóparton álló hatalmas kristálykönyv lassan megnyílt, és aranyló szavak jelentek meg a lapjain. A két lélek közelebb lebegett, és együtt olvasták:

„A lelkek, amelyek tiszta szándékkal keresik egymást, mindig megtalálják az utat. Az élet értelme nem más, mint egymásra találni, megérteni, és megosztani a fényt.”

Amira fénye halványan rezdült, mintha sóhajtott volna.

– Az élet értelme... néha annyira távolinak tűnik. Olyan, mintha folyton keresném, de sosem találnám meg.

Keiko halk, derűs fénye körülölelte őt.

– Talán azért, mert nem a célt kell keresni. Hanem azt, hogy mit és kit találunk az úton. Nézd csak – mutatott a könyvre.

Egy újabb szöveg jelent meg:

„Minden lélek egyedi, és mindenkinek feladata van. De a legnagyobb küldetés az, hogy megtanuljunk együtt ragyogtatni a fényt, a szeretetet.

Amira és Keiko lelkének fénye összefonódott, mintha táncra keltek volna. A beszélgetésük egyre mélyült, miközben a birodalom csillogó tája visszhangozta szavaikat.

– Vajon miért találkoztunk? – kérdezte Amira.

– Talán azért, hogy emlékeztessük egymást arra, hogy nem vagyunk egyedül – felelte Keiko. – Mindig van valaki, aki ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, és ugyanazokat a válaszokat keresi.

A folyó hullámai halk dallamot suttogtak körülöttük, mintha az univerzum egyetértett volna. A két lélek lassan körbefonta egymást, fényeik egyetlen, ragyogó áramlássá váltak.

– Tudod, mit hiszek? – kérdezte Amira. – Hogy a lelkek között nincs távolság. Csak az idő. És néha az is eltűnik.

Keiko fényesen ragyogott, mint a hold, amikor teljes pompájában világít.

– Ha igaz, amit mondasz, akkor mindig találkozni fogunk. Akár itt, akár máshol.

Ahogy a birodalom lassan elhalványult, és az álomból valóságba tértek vissza, mindketten tudták, hogy valami fontosat hagytak ott, amelyet sosem fognak elfelejteni.

És amikor a valóságban, Japán egy apró kávézójában, teljesen véletlenül egymás szemébe néztek, nem voltak szavak, csak egy halk suttogás a lelkük mélyén: „Tudtam, hogy újra találkozunk.”

Egy pillanatra csendben álltak, majd egyszerre léptek közelebb. Nem volt szükség magyarázatra vagy kérdésekre. Keiko szelíden megszólalt:

– Szia Amira!

– Mintha mindig is ismertelek volna.

Amira bólintott, könnyek csillogtak a szemében.

– Szia Keiko!

– Mert lélkek testvérek vagyunk, még ha az életünk külön utakon is jár.

És boldogan megölelték egymást. Fényeik most először érintették egymást a valóságban is. Az álombéli birodalom ígérete valóra vált. A híd, amely lelkük között épült, most már a földi létezésemben a valós életben, is örökre összekötötte őket.

Énidő szigete

(A képet mesterséges intelligencia készítette. )

Paula már a negyedik ikszen túl volt. Évek óta keményen dolgozott, és már elfelejtette, mi az a pihenés. Az irodában reggeltől estig pörgött, a munka volt az élete, míg egy reggel a határidők, a pánik és a folyamatos telefonhívások között egyszer csak úgy érezte, hogy mindent elvesztett. Egy hiba, egy fontos e-mail elfelejtése, és az ügyfél dühödt hangja a telefonban végleg elérte nála a határt.

Kétségbeesetten lépett ki az irodából. A folyosón számára a munkahelye mintha teljesen idegen lett volna. Úgy döntött, hogy azonnal elutazik. Nem gondolkodott tovább. Nem érdekelte, hová, csak el kellett mennie.

Másnap már egy trópusi szigeten landolt. A levegő fülledt melege, a tenger sóssága keveredett a virágzó hibiszkuszok, jázminok és frangipániák édes illatával. A vízesés zúgása már messziről hallatszott, mint egy hívás, és ahogy közeledett hozzá, az egész táj egy mesebeli álommá vált. A zöldellő fák között színes madarak röpködtek, vidám trilláikkal betöltötték a levegőt. Az égbolton hófehér felhők úsztak, mintha egy festő ecsetvonásaival simogatták volna a kék végtelent.

Amikor Paula a vízesés alá lépett, a víz hűvös csobogása, a fák zöld árnyéka mind elnyelte a világ zaját. A víz hideg, mégis frissítően simogatta a bőrét, mintha minden egyes csepp le akarta volna mosni a múltat. A levegőben a víz és a növények illata keveredett: a friss, fűszeres, és az eső illata, mintha a föld magába szívta volna a tenger sóját és a hegyek, fák friss illatát.

Ahogy ott állt, a vízesés hangja mellett, a madarak dalát hallgatta, hirtelen rájött: évek óta elhanyagolta magát. Soha nem állt meg, hogy észrevegye az élet szépségeit. Most, a vízben állva, a szigetet érezve, úgy döntött, hogy mindent másképp fog csinálni. A határidők, a munka, a véget nem érő feladatok, mintha már csak emlékek lettek volna. Most végre megadja magának azt, amire mindig is vágyott: az időt, az énidőt.

A vízesés mögött a sziget szépsége, a madarak és a virágok dala, a napfény és a felhők mind egy új életet mutattak számára. Paula végre megértette: a munka volt az, ami kitöltötte az életét, de a pillanatok örömeit eddig figyelmen kívül hagyta. Élni és érezni – ez a legfontosabb.

A vízesésben, a fák zöld árnyékában Paula úgy döntött, hogy nem hagyja többé, hogy a munka elnyelje az életét. Itt, ezen a csodás helyen, végre megtalálta, és rájött az élet értelmére. Döntött. Most már másképp fog élni.

A Bölcsességek Fája

Mike évek óta vándorolt, egyetlen cél vezette minden lépését: megtalálni azt, ami igazán kitölti az életét. A hatalom, gazdagság, siker… mindezek vonzották, de egyre inkább úgy érezte, hogy üresek, hogy nem adnak neki igazi boldogságot. Keresett, kutatott, új városokban élt, új emberekkel találkozott, de mindegyik út végén ugyanazt a hiányt érezte. Valami nagyobb dologra vágyott, valami olyanra, ami túl van a külvilág csillogásán.

Egy nap, miközben egy sűrű erdő mélyén járt, hirtelen különös érzés fogta el. Az illatok és a csend mindent betöltöttek, mintha valami titkos, elfeledett helyre érkezett volna. Ahogy mélyebbre haladt az erdőben, valami ismerős, de mégis új érzés öntötte el, mintha már régóta várt volna erre a pillanatra.

A fák között egy hatalmas, évezredek óta álló fa tornyosult. A törzse széles, repedezett, az ágai szinte végtelennek tűntek, mintha egy egész világot öleltek volna át. A levelek finoman rezegtek, mintha ősi bölcsességet tartalmaztak volna. A fa körül különös ragyogás volt, és az egész helyet egy varázslatos, földes illat lengte körül – friss eső utáni földillat, keveredve a fák és a mohák természetes, édes leheletével. Az illat olyan volt, mint a nyugalom, amit Mike keresett, mintha a fa maga is szimbolizálná az élet igazi értelmét.

A fa mély, erőteljes hangon szólalt meg:

— Miért vagy itt, vándor?

Mike lassan közelebb lépett, és a hangja kissé megakadt, ahogy megpróbálta megfogalmazni a kérdéseit.

— Évek óta keresem a választ. Mindent akarok: hatalmat, gazdagságot, sikert… De valami hiányzik. Valami, amit nem találok sehol. Keresek valamit, amit talán nem is értek teljesen… Azt hiszem, valami mélyebb választ keresek, hogy mi az élet valódi értelme.

A fa halk morajlással reagált, ahogy ágai lassan lengtek, mintha figyelte volna Mike szavait.

— A világ tele van lehetőségekkel. Mindenkinek egy-egy ajtót nyitok, te döntesz, hogy melyiken lépsz be.

Mike előtt négy ajtó jelent meg. Mindegyik másféle energiát sugárzott.

— Ez az első ajtó — mondta a fa, és az ajtó hűvös, szikár fényben ragyogott. — A hatalom ajtaja. Ha ezen lépsz be, mindent irányíthatsz. Mindenki téged követ, és minden szavad törvényt jelent. Az élet a te kezedben lesz. De kérdezd meg magadtól: Mi az, amit szeretnél, ha mindent megnyersz, de elveszíted önmagad?

Mike elgondolkodott. A hatalom csábító volt, de valami mégis visszatartotta.

— A második ajtó a gazdagság ajtaja. — A következő ajtó aranyfényben tündöklött. — A világ összes kincse a tiéd lehet. Minden, amit kívánsz, a lábad előtt hever. De vajon mit ér a gazdagság, ha közben a szíved üres marad?

Mike szíve egyre inkább elbizonytalanodott. A gazdagság már nem vonzotta annyira, mint korábban.

— Ez a harmadik ajtó a siker ajtaja. — A harmadik ajtó ragyogott, mint egy csillag az éjszakai égbolton. — Ezen az úton minden projekted sikeres lesz. Minden lépésed célba ér. De vajon mit ér a siker, ha közben elveszíted azt, ami igazán fontos?

Mike érezte, hogy a siker sem adhatja meg neki a válaszokat. Az ajtók mindegyike vonzó volt, de mindegyik valami elérhetőt kínált, de mégsem töltötte volna ki a szívét.

— És végül, itt van az utolsó ajtó. — A fa mutatott az utolsó ajtóra, amely egyszerű, de tiszta fényben ragyogott. — Ez a boldogság ajtaja. A tisztaság és az egyszerű élet ajtaja. Ha ezen lépsz be, megtalálod a belső békét, a szeretetet és a harmóniát. De kívülről lehet nem sokat kapsz. A boldogság nem a külső világban található, hanem a szíved mélyén.

Mike hosszan nézte az ajtót. A fa válasza mintha a szívében egy ismerős érzést keltett volna. Ez volt az, amit keresett: egy élet, ami nem a külső dolgokban rejlik, hanem a belső békében és szeretetben.

— A boldogságot választom. — mondta végül, és elindult az egyszerű, tiszta ajtó felé.

Ahogy átlépett rajta, minden megváltozott körülötte. Az erdőben a madarak csicsergése, a levelek susogása, a szél lágy simogatása mind egy olyan világot alkotott, ahol az élet egyszerű, de teljes volt. Mike leült a fa tövében, és rájött, hogy amit keresett mindig is ott volt, a nyugodt és boldog pillanatokban.

A fa halk susogással azt mondta Mikének:

— Ne felejtsd el, vándor: A boldogság mindig ott van, ahol a szíved van.

/A képet mesterséges intelligencia készítette/

A Bölcsességek Fája

Mike évek óta vándorolt, egyetlen cél vezette minden lépését: megtalálni azt, ami igazán kitölti az életét. A hatalom, gazdagság, siker… mindezek vonzották, de egyre inkább úgy érezte, hogy üresek, hogy nem adnak neki igazi boldogságot. Keresett, kutatott, új városokban élt, új emberekkel találkozott, de mindegyik út végén ugyanazt a hiányt érezte. Valami nagyobb dologra vágyott, valami olyanra, ami túl van a külvilág csillogásán.

Egy nap, miközben egy sűrű erdő mélyén járt, hirtelen különös érzés fogta el. Az illatok és a csend mindent betöltöttek, mintha valami titkos, elfeledett helyre érkezett volna. Ahogy mélyebbre haladt az erdőben, valami ismerős, de mégis új érzés öntötte el, mintha már régóta várt volna erre a pillanatra.

A fák között egy hatalmas, évezredek óta álló fa tornyosult. A törzse széles, repedezett, az ágai szinte végtelennek tűntek, mintha egy egész világot öleltek volna át. A levelek finoman rezegtek, mintha ősi bölcsességet tartalmaztak volna. A fa körül különös ragyogás volt, és az egész helyet egy varázslatos, földes illat lengte körül – friss eső utáni földillat, keveredve a fák és a mohák természetes, édes leheletével. Az illat olyan volt, mint a nyugalom, amit Mike keresett, mintha a fa maga is szimbolizálná az élet igazi értelmét.

A fa mély, erőteljes hangon szólalt meg:

— Miért vagy itt, vándor?

Mike lassan közelebb lépett, és a hangja kissé megakadt, ahogy megpróbálta megfogalmazni a kérdéseit.

— Évek óta keresem a választ. Mindent akarok: hatalmat, gazdagságot, sikert… De valami hiányzik. Valami, amit nem találok sehol. Keresek valamit, amit talán nem is értek teljesen… Azt hiszem, valami mélyebb választ keresek, hogy mi az élet valódi értelme.

A fa halk morajlással reagált, ahogy ágai lassan lengtek, mintha figyelte volna Mike szavait.

— A világ tele van lehetőségekkel. Mindenkinek egy-egy ajtót nyitok, te döntesz, hogy melyiken lépsz be.

Mike előtt négy ajtó jelent meg. Mindegyik másféle energiát sugárzott.

— Ez az első ajtó — mondta a fa, és az ajtó hűvös, szikár fényben ragyogott. — A hatalom ajtaja. Ha ezen lépsz be, mindent irányíthatsz. Mindenki téged követ, és minden szavad törvényt jelent. Az élet a te kezedben lesz. De kérdezd meg magadtól: Mi az, amit szeretnél, ha mindent megnyersz, de elveszíted önmagad?

Mike elgondolkodott. A hatalom csábító volt, de valami mégis visszatartotta.

— A második ajtó a gazdagság ajtaja. — A következő ajtó aranyfényben tündöklött. — A világ összes kincse a tiéd lehet. Minden, amit kívánsz, a lábad előtt hever. De vajon mit ér a gazdagság, ha közben a szíved üres marad?

Mike szíve egyre inkább elbizonytalanodott. A gazdagság már nem vonzotta annyira, mint korábban.

— Ez a harmadik ajtó a siker ajtaja. — A harmadik ajtó ragyogott, mint egy csillag az éjszakai égbolton. — Ezen az úton minden projekted sikeres lesz. Minden lépésed célba ér. De vajon mit ér a siker, ha közben elveszíted azt, ami igazán fontos?

Mike érezte, hogy a siker sem adhatja meg neki a válaszokat. Az ajtók mindegyike vonzó volt, de mindegyik valami elérhetőt kínált, de mégsem töltötte volna ki a szívét.

— És végül, itt van az utolsó ajtó. — A fa mutatott az utolsó ajtóra, amely egyszerű, de tiszta fényben ragyogott. — Ez a boldogság ajtaja. A tisztaság és az egyszerű élet ajtaja. Ha ezen lépsz be, megtalálod a belső békét, a szeretetet és a harmóniát. De kívülről lehet nem sokat kapsz. A boldogság nem a külső világban található, hanem a szíved mélyén.

Mike hosszan nézte az ajtót. A fa válasza mintha a szívében egy ismerős érzést keltett volna. Ez volt az, amit keresett: egy élet, ami nem a külső dolgokban rejlik, hanem a belső békében és szeretetben.

— A boldogságot választom. — mondta végül, és elindult az egyszerű, tiszta ajtó felé.

Ahogy átlépett rajta, minden megváltozott körülötte. Az erdőben a madarak csicsergése, a levelek susogása, a szél lágy simogatása mind egy olyan világot alkotott, ahol az élet egyszerű, de teljes volt. Mike leült a fa tövében, és rájött, hogy amit keresett mindig is ott volt, a nyugodt és boldog pillanatokban.

A fa halk susogással azt mondta Mikének:

— Ne felejtsd el, vándor: A boldogság mindig ott van, ahol a szíved van.

(A képet mesterséges intelligencia készítette)