Álom marad?

Valahol mélyen bennem él egy könyv. Lapról lapra rakodott össze bennem, évek óta érlelem, mint titkos virágot, amely sosem nyílik ki egészen. Sorokba öntöttem a szívem, éjszakák csöndjében, hajnalok halvány fényénél. Az ujjaim már tudják, mit kell írni, a gondolataim súgják, milyen világokat álmodtam meg. És mégis... ott motoszkál bennem a kérdés: lesz-e valaha könyv ebből az álomból?

A papír illatát akarom érezni. A saját betűimet, ahogy sorakoznak valaki más kezében, valaki más polcán, aki talán épp azokat a szavakat várta, amelyeket én írtam. De a valóság hideg keze visszahúz. Mindenhol számok, összegek, forintok. Kiadás, nyomtatás, reklám – mindegyik mögött ár, mindegyik mögött fal.

Szeretek írni. Nem tudok nem írni. De mikor már nem elég, hogy a szavak bennem vannak – mikor azt szeretném, hogy lássák is őket, olvassák, értsék – akkor hirtelen túl nagy árnak tűnik az álom.

Elkeseredek. Nem a haszon hiánya miatt. Nem a siker miatt. Csak azért, hogy egyszer valaki azt mondhassa: „Láttam a könyved a polcon.” De honnan vegyem azt a sok pénzt, amibe kerül? A költségek, a terjesztés, a reklám... mind egyre távolabb tolják azt, ami valaha olyan közel volt a szívemhez.

Néha úgy érzem, a nyomtatott könyv számomra nem más, mint egy túl drága luxus, mint egy palota kulcsa, amihez nincs zár, amit nem nekem készítettek. És mégis… valahol belül fáj. Hogy ennyibe kerül, hogy ennyire elérhetetlen.Ilyenkor felteszem a kérdést: abbahagyjam? Mi értelme?

De aztán újra előveszem a tollat, leülök, mert mást nem tehetek. Az írás nem kér pénzt, csak lelket. Ez az egyetlen kincs, amit sem fal, sem szám, sem hideg valóság nem vehet el tőlem. Az írás az életem.

Együtt álmodunk

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Összefonódunk, mint tavaszi szellő,

Álmainkban egy szép világot alkotunk.

Ahol a boldogság minden nap virágot bont,

S a szeretet ölelése örökké tart,

Szívünk ritmusában ott a végtelen csend.

Alszol, és én veled álmodom,

Simogatom arcod, mint egy lágy fuvallat,

A csillagok fénye benned ragyog,

Lelkünk tánca csendben él a semmi határán,

Minden álmunk együtt születik meg.

A boldogságunk örök, mint a csillagok,

Mindenhol ott ragyog a szeretet,

Mi öleljük egymást kedvesen, halkan,

Lélegzetünk egy tánc, egy dallam,

Álmainkban sosem válunk el.

Összefonódunk, s kezed kezemet érinti az álomvilágban,

Szíved dobbanása lelkemben dobban,

Tudom, hogy ott vagy, bár távol, de mégis velem,

Szívem suttogja, hogy nem vagy egyedül,

Hisz együtt szállunk a szeretet szárnyán.

Alszol, és én ott vagyok minden pillanatban,

Mint a csillagok, mik sosem pihennek,

A szeretet, mely mindent körülölel,

És mi álmodunk egy szebb világot,

Melyben örökké együtt utazunk.

Álom kapuja

Halkan száll a csend, mint hűs lehelet,

Lágyan öleli körül testedet a sötétség,

A szemek lassan lecsukódnak,

Minden gond, mint füst, eloszlik.

Az álom kapuja most megnyílik,

Benned rejtett csodák kelnek életre,

A lelked szárnyra kél, könnyed, szabad,

A világ odakint már nem számít.

Szép tündérek halkan énekelnek,

Szent harmónia ringat téged,

A csillagok fénye, mint lágy tánc,

Édes álom, mindent elringat.

Most már nem kell semmit kérned,

Minden vágyad a csöndben oldódik,

Az álom szárnyán lebegve élsz,

Halkan, csendben útra kélsz.

Aludj szépen, a békét keresd,

A csillagok őrzik álmaidat,

Míg a reggel finoman felébred,

Te ott leszel, ahol a csend ölel.

Téli álom

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Fagy csókolja az éj sötétjét,

ezüstbe öltözik a táj,

hópehely száll, selymes érintés,

csendben ring, mint halk sóhaj.

Jégcsap csillan, mint könnyű ékszer,

a fák ágain pihen el halkan,

a tél varázsa, mint tündértánc,

ragyogó fényt hint szerteszét.

Hófehér álmok puha ölelése

betakar mindent, nesztelen,

s a szél egy régi dalt mesélve

simítja meg a szívemet.

Tükröződik a tó álma,

jeges szél suttog a part fölött,

s a tél birodalmát hópalástjában

a Jégkirálynő vigyázza a csendet.

Tündöklő jégvirágok nőnek a fákon,

melyek fagyos karjaikkal ölelik a hajnalt,

és minden lépés csendes, mint a lélek sóhaja,

mely a téli csodák ölelésében talál haza..

Álom és valóság

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Az álom és a valóság

mint két párhuzam,

egymás mellett,

de sosem teljesen egyek.

Mi vagyunk a híd,

mely összeköti őket,

létezésünk határán.

A szerelem átjáró,

ahol a valóság elmosódik,

az álom, mint szívünk ritmusa,

éledni kezd bennünk.

Nem két világ,

hanem egyetlen pillanat,

ami mindkettőt egyesíti.

Álmodni, hogy a valóság

nem csupán az, amit látunk,

hanem amit szeretünk.

Valóság, hogy az álom

minden percben él,

s mi, a híd,

elmosunk minden határt,

hol külső és belső világ egyesül.

Oly csodálatos, mikor az álom

valósággá válik,

mint napfény a harmatcseppen,

mely megcsillan a reggeli fénynél.

A valóság szárnyakat kap,

s mi, lelkünkben,

megérinthetjük a csillagokat,

mert a valóság és az álom

összefonódva egy új világot teremt.

Farsangi bál

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

 

A pezsgő halkan pezseg a kristálypohárban, miközben lassan sétálok a bálteremben, egy rokokó kastély csillogó termében. A falakat aranyozott díszek borítják, a mennyezetet mitológiai jelenetek freskói díszítik. A hatalmas kristálycsillár ezernyi gyertyájának fénye apró szivárványokat szór a csiszolt parkettre, ahol elegáns párok suhanó lépteit követi a zene. A levegőben parfüm illata keveredik a viaszos gyertyák aromájával, miközben Wolfgang Amadeus Mozart „Menuett és Trio” című darabja szól a háttérben.

 

Ruhám halvány rózsaszín selyem, szoknyám abroncsos és gazdagon rétegzett, csipkékkel és aranyszállal hímzett szegélyei puhán hullámoznak minden lépésemnél. A fűzős felsőrész szorosan követi az alakom, aranyszálas díszítése a gyertyafényben finoman csillan. A vállaimat leheletfinom, áttetsző tüll takarja, amely alig érinti a bőrömet. A hajam magasra tupírozott, apró gyöngyökkel és rózsaszín tollakkal díszített, ahogy a kor elegáns stílusa megkívánja. Arcomat finoman díszített maszk fedi: halvány arany, amelyet apró gyöngyök és csipkék szegélyeznek. Ujjatlan selyemkesztyűt viselek, és minden mozdulatom visszatükrözi az este eleganciáját.

 

Kezemben egy kristálypoharat tartok, benne pezsgő csillog. Az ital apró buborékjai finoman csiklandozzák az ajkamat, miközben figyelem az álarcosokat. Nézem, ahogy a táncok kavalkádjában a fényes kelmék, színes maszkok és titokzatos pillantások mind egy különleges történetet mesélnek.

 

Egyszer csak érzem, hogy valaki figyel. Felnézek, és egy magas férfi áll előttem. Arcát fekete selyemmaszk fedi, amely csak a gyönyörű, mélykék szemeit engedi láttatni. Kabátja ezüsthímzése megcsillan a gyertyafényben, és ahogy egy lépéssel közelebb jön, könnyedén meghajol előttem.

 

– Úgy tűnik, egyedül van ebben a csodálatos forgatagban – mondja lágy, mély hangon.

 

– Egyedül? – mosolygok rá, miközben szemem szórakozottan végig pásztázza a termet. – Csak addig, amíg valaki el nem hív egy táncra.

 

– Akkor úgy tűnik, hogy megérkezett a pillanat – válaszolja egy titokzatos mosollyal, és kezét nyújtja. – Engedje meg, hogy én legyek az, aki elviszi táncolni.

 

A zene felhangosodik, és a keringő ritmusára kezdek lépdelni a férfival. Minden egyes lépésünk tökéletes összhangban van, mintha a tánc örökre a miénk lenne. A maszkja mögött ott vannak azok a gyönyörű, mélykék szemek, amelyek minden fordulatnál rám szegeződnek. Úgy érzem, ezek a szemek mindent tudnak rólam, minden gondolatomat, titkomat ismerik, mégis valami titokzatos fátyol mögé rejtik a sajátjukat.

 

– Ismerjük egymást? – kérdezem végül, a zene lágy hullámai fölé emelve a hangomat.

 

– Talán – feleli, egy pillanatnyi hatásszünet után. – De az is lehet, hogy csak ma este kell megismernünk egymást.

 

A szavai egyszerre titokzatosak és megnyugtatóak. Ahogy a zene lassan a végéhez közeledik, a teremben a többi vendég tapsolni kezd, de nekem úgy tűnik, hogy a világ megszűnik körülöttünk létezni. A férfi finoman elenged, egy mély meghajlással, és mielőtt bármit mondhatnék, eltűnik a tömegben.

 

Még utána fordulok, próbálom követni, de már sehol sem látom. A terem fénye lassan elhalványul, mintha a gyertyák lángjai kihunynának, a zene halk zúgássá olvad, és a tömeg is mintha eltűnne körülöttem.

 

A következő pillanatban kinyitom a szemem. Az ágyamban fekszem, körülöttem a reggel tompa fénye. Az éjszaka emléke azonban még mindig ott lüktet bennem – a tánc, az érintés, a szavak. De legfőképpen azok a gyönyörű kék szemek, amelyek a maszk mögül rám ragyogtak. A szemek, amelyek még most is ott ragyognak a gondolataimban, titokzatosak, mintha egy másik világból jöttek volna. Talán álom volt, talán valami több. De a szemeinek titokzatos ragyogása örökre velem marad.

 

 

Két szellő

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A tenger partján állok,

hol a hullámok selymes sóhajai

szavak nélkül mesélnek rólad.

A szellő arcomhoz ér,

mintha üzeneted hozná,

lágy érintése szívem reménysége.

Egy álom vagy, mely sosem fakul;

minden hullám feléd sodor,

minden szellő téged idéz,

s én hagyom, hogy magával vigyen

a vágyak végtelenjébe, a jövő rejtelmeibe.

A nap lassan leereszkedik az égen,

s aranyhidat von kettőnk közé,

s én ott várok rád,

hol a fény ölel,

hol a szél már nem ismer távolságot,

és minden sóhaj, csak mi kettőnknek születik.

Ha találkozunk, a tenger lesz a tanúja,

két szellő, mit az éj ölel át,

egy álom megvalósulásának,

hol az idő megáll,

és csak a szerelem létezik.

A szerelem fa hívása

Andrea egy csendes, kis városban élt, ahol mindenki ismerte. Szépsége és kedvessége mindenkit elbűvölt, de ő maga sosem tartotta magát különlegesnek. Egyszerű életet élt, és szívvel-lélekkel végezte munkáját: gyerekeket tanított iskolában. Boldogságot talált a munkájában, de a szíve mélyén ott lapult egy fájdalom. A szerelem valahogy mindig elkerülte őt. Voltak jelentkezők, férfiak, akik szerették volna elnyerni a szívét, de Andrea egyikükben sem találta meg azt, amit keresett. Mintha valami hiányzott volna mindegyikükből, valami, amit nem tudott pontosan megfogalmazni, de érezte, hogy e nélkül az érzés nélkül nem lehet boldog.

Andrea már szinte beletörődött, hogy egyedül éli le az életét. A szíve mélyén fájdalmasan elfogadta, hogy talán a szerelem nem neki való.

Eközben egy nyüzsgő nagyvárosban élt Dominik. Mindennapjait a rohanás és a munka töltötte ki. Egy vállalat igazgatóhelyettese volt, és a munkája rengeteg energiáját felemésztette. Gyönyörű, szőke, hullámos hajával és mélykék szemeivel mindenkit lenyűgözött, de ezeket a külsőségeket már régen nem tartotta fontosnak. Fiatalabb korában élt a külseje adta lehetőségekkel, de mára már csak egyet keresett: az igazi szerelmet.

Dominik szíve azonban üres volt, és bármerre nézett, sehol sem találta azt, amit keresett. Nap mint nap úgy érezte, talán a szerelem csak egy illúzió, egy álom, amit nem lehet elérni.

A különös álom

Egy éjszaka azonban minden megváltozott. Andrea és Dominik ugyanazon az éjjelen ugyanazt az álmot látták. Egy gyönyörű, hatalmas fa jelent meg előttük, amelynek törzsén vörös szívek lüktettek. A szívek ritmikusan dobogtak, mintha éltek volna. A fa mellett egy halk dallam szólt, mintha a fa énekelne. Az álomban mindketten ugyanazt érezték: egy megmagyarázhatatlan erő vonzotta őket a fához.

Amikor álmukban megérintették a fát, különös melegség járta át a testüket. Mintha az egész lényükbe valami ismeretlen, gyengéd érzés áramlott volna. A szívükben békét és örömöt éreztek, olyasmit, amit addig sosem tapasztaltak. Bár nem látták egymást, a fa mindkettőjük számára ugyanazt az üzenetet közvetítette: ide kell eljönniük, meg kell találniuk ezt a helyet.

Amikor reggel felébredtek, mindketten zavartan ültek az ágyuk szélén. Az álom olyan valóságos volt, hogy képtelenek voltak kiverni a fejükből. Andrea egész nap a fára gondolt, és úgy érezte, valami nincs rendben vele. Mintha a szíve azóta nyugtalanságban dobogott volna. Úgy döntött, szabadságot vesz ki, hogy megnyugodjon, és egy hétre elutazik a hegyekbe túrázni.

Dominik hasonlóképpen érzett. Az álom óta szinte képtelen volt koncentrálni a munkájára. Főnöke végül szabadságra küldte, és ő is lefoglalt egy hetet a hegyekben, hogy kipihenhesse magát. Bár Dominik nem tudta, miért, az álom képei vezették. Úgy érezte, meg kell találnia a választ.

A fa hívása

Andrea a szállodába érkezve még mindig a különös álmán töprengett. A hegyi levegő és a természet közelsége nyugtatóan hatott rá, de a szíve mélyén egyre erősebben érezte, hogy valami vár rá az erdőben. Másnap reggel, amikor a madarak énekére ébredt, elhatározta, hogy elindul felfedezni a környéket.

Ugyanezen a reggelen Dominik is felkelt, és úgy döntött, sétára indul. Az erdő csendje és a természet szépsége lassan megnyugtatta, de az álom képei még mindig élénken éltek benne. Valami azt súgta neki, hogy egy nagy sétára induljon az erdőbe.

Mindketten elindultak az erdőbe, más-más ösvényen, de ugyanabba az irányba. Ahogy haladtak, hirtelen ugyanaz a dallam ütötte meg a fülüket, amit az álmukban hallottak. A zene mintha hívta volna őket, és mindketten a hang irányába indultak.

A fák közül lassan előtűnt a hatalmas, ősi fa, amit mindketten az álmukban láttak. A fa szíveinek lüktetése most hangosabban hallatszott, mintha üdvözölné őket. Andrea és Dominik egyszerre léptek ki az ösvényre.

A találkozás

Andrea lassan lépett a tisztás szélére, ahol a hatalmas fa állt. Ahogy a napfény átszűrődött az ágak között, a vörösen izzó szívek lüktetése szinte megállította a lélegzetét. A látvány egyszerre volt megnyugtató és szívszorító, mintha minden érzés, amit valaha átélt, ebben a pillanatban összpontosult volna.

– Ez csoda – gondolta magában, ahogy óvatosan közelebb lépett. A szívek dobbanásának ritmusára az ő szíve is hevesen vert. Mintha a fa nemcsak állt volna ott, hanem élt is. De akkor valami másra lett figyelmes: valaki más is ott volt.

A tisztás túloldalán egy magas, szőke férfi állt. Mély, kék szemei azonnal találkoztak az övéivel. Andrea teste megfeszült, majd a szíve még hevesebben kezdett verni, ahogy a férfi lassan elindult felé.

Szia – mondta Dominik halkan.

Andrea meglepetten, de kedvesen mosolyogva válaszolt.

– Szia.

Egy pillanatig csendben álltak egymással szemben, de a csend nem volt kellemetlen. Inkább olyan érzés volt, mintha minden szónál többet mondott volna az, ahogyan egymásra néztek.

Andrea törte meg a csendet, kissé bizonytalanul, de őszintén.

– Te is álmodtál erről a fáról?

Dominik bólintott, miközben közelebb lépett.

– Igen. Pontosan így láttam álmomban. És azt hiszem… mintha éreztem volna, hogy nemcsak a fához kell jönnöm, hanem… hozzád is.

Andrea szemeiben könnyek csillantak.

– Én is ezt érzem. Ez az egész olyan hihetetlen. Mintha valami különleges erő vezetett volna.

Dominik lassan kinyújtotta a kezét, és óvatosan megérintette Andrea kezét. Az érintésük nyomán forróság áradt szét mindkettőjük testében, mintha a fa minden melege és szeretete beléjük költözött volna.

– Tudom, hogy őrültségnek hangzik – mondta Dominik, szinte suttogva – de úgy érzem, hogy mindig is téged kerestelek. És most, hogy itt vagy, nem akarom többé elengedni ezt az érzést.

Andrea elmosolyodott, és szabad kezével finoman megérintette Dominik arcát.

– Nem őrültség. Én is érzem.

Ekkor a fa halk, gyengéd lüktetése hirtelen felerősödött, és egy mély, lágy hang szólt hozzájuk, amelyet nem a fülükkel hallottak, hanem a szívükben éreztek:

– Két szív, amely egymáshoz tartozik, mindig utat talál. Ti ketten egymásnak vagytok teremtve. Szeressétek és vigyázzatok egymásra, mert az igaz szerelem ritka ajándék.

A fa szavai után Andrea és Dominik összenéztek, és egyszerre érezték, hogy minden, amit a fa mondott, igaz. A fa fénye lassan elhalványult, a lüktetése elhalkult, és végül teljesen eltűnt a szemük elől, mintha soha nem is lett volna ott.

Dominik megszorította Andrea kezét, és mélyen a szemébe nézett.

– Szabad lesz, elkísérhetlek vissza a szállodába?

Andrea halkan felnevetett, miközben a könnyek még mindig csillogtak a szemeiben.

– Szívesen venném.

Egymás kezét fogva indultak el vissza, miközben szívükben ott lüktetett a szerelem, amihez a fa hozzásegítette őket. Az erdő csendje most már nem magányos volt, hanem tele reménnyel és új kezdetekkel.

Álom és ébredés

Szürke felhők borították az eget, miközben Júlia az országút szélén ült, mezítláb, a kopott bőröndjén. A kezében tartott gyűrött levél már szinte szétfeslett a sok olvasástól. A szél belekapott a hajába, és a hűvös érintés figyelmeztette, hogy az eső közeleg. De Júlia nem mozdult. A levél szavai, amelyek sürgetően parancsoltak neki, újra és újra visszhangzottak a fejében:

„Indulj. Ne várj tovább. Ez az utolsó esélyed.”

A távolból egy autó közeledett, és Júlia ösztönösen összerezzent. Egy régi zöld furgon volt, ami lassított mellette, majd megállt. Egy férfi szállt ki belőle. Magas volt, borostás, és a tekintete különös – egyszerre volt benne ismerősség és valami nyomasztó fenyegetés.

– Maga jól van? – kérdezte a férfi.

– Igen – válaszolta Júlia, de a hangja remegett.

A férfi közelebb lépett, és megfogta a bőröndöt. Júlia éppen tiltakozni akart, amikor a férfi kinyitotta. A nő döbbenten nézte, ahogy a bőröndből régi fényképek, levelek és tárgyak hullottak ki. Mind a múltjából származtak.

– Ez minden, ami visszatart – mondta a férfi halkan. – Ezért nem indultál el.

– Miért fontos ez magának? – Júlia hangja kétségbeesett volt.

– Nem nekem fontos – válaszolta a férfi. – Neked.

Mielőtt Júlia bármit mondhatott volna, a férfi kinyújtotta a kezét. Egy kés villant meg a fényben.

– Engedd el! Hagyj békén! – parancsolta, és Júlia szíve hevesen vert.

De valami különös erő kerítette hatalmába. Megragadta a bőröndöt, és teljes erejéből a férfinak vágta. Az hátratántorodott, a kés kiesett a kezéből. Júlia futni kezdett, el a férfitól ahogy csak bírt.

A férfi még kiáltott utána:

– Nem menekülhetsz örökké, Júlia!

Júlia zihálva ébredt.

A szoba sötét volt, csak az éjszakai lámpa halvány fénye világította meg a körvonalakat. A levegőben a saját gyors légzése visszhangzott. Egy álom volt – de olyan valóságos, hogy percekig képtelen volt megmozdulni.

Az ágy szélén ült, és lassan felfogta az álom üzenetét. A férfi a félelmeit testesítette meg. A bőrönd a múltját szimbolizálta, amelyhez eddig görcsösen ragaszkodott. Most már tudta: el kell engednie mindezt, hogy továbbléphessen.

A szoba sarkában valóban ott állt egy régi bőrönd, tele régi fotókkal, levelekkel, emlékekkel. Júlia lassan felállt, kinyitotta a bőröndöt, és egyenként kezdte kiszórni a tartalmát. A tárgyak lassan a földre hullottak, és vele együtt hullottak le róla a múlt terhei is.

Amikor végzett, mélyet lélegzett, és kinézett az ablakon. A szürke felhők mögül éppen kibukkant a hajnal első sugara.

„Indulj” – visszhangoztak az álombéli szavak a fejében.

Most már tudta, hogy nemcsak az álomban, hanem a valóságban is lépnie kell. A félelmek, a fájdalmak mind a múlt részei voltak. Most végre szabad volt.

Mezítláb lépett ki az ajtón, és a reggeli fényben elindult. Visszanézett a házra ahol élt. Mosolygott. A szíve megkönnyebbült.A bőrönd ott maradt – minden ott maradt. Júlia végre maga mögött hagyta a múltját, és nekivágott egy új életnek.

Álom vagy valóság?

(A képet mesterséges intelligenciával készítettem.)

Csak álom volt, mit életnek hittem?

Ha felébredek, vajon mit érzek szívemben?

Békét, fényt vagy sötét árnyat,

Szebb jövőt, mi mindent áthat?

Reméltem, hogy más világ vár,

Hol nem bánat és fájdalom jár,

De ha ugyanaz köszönt rám,

Mit ér ez a csúf valóság?

Hiszen nem éltem, csak vártam,

Fényt kerestem, homályban jártam.

De most kérlek, mondd meg nékem:

Álom volt csak, vagy valós élet?

Ha álom volt, hát égi fény,

Ha valóság, szomorú tény.

Álmodom tovább, csendben, bátran,

S valóság kél a csodák álmában.

Lélek testvérek

Az éjszaka csendje mindkét világra leereszkedett. Amira New Yorkban, a város nyüzsgése után egy csendes, sötét szobában feküdt. Lassan álomba merült, és lelkének fénye egy másik dimenzióba emelkedett. Tokióban Keiko, a cseresznyefák árnyékában pihenő nő, szintén álomra hajtotta a fejét. Lelkük elszakadt a fizikai világtól, és találkozott egy olyan helyen, amely túlmutatott tér és idő korlátain.

A birodalom, ahol találkoztak, szinte túl gyönyörű volt ahhoz, hogy valóságos legyen. A földet gyémántként ragyogó homok borította, és minden "lépésük" alatt apró fények táncoltak. Az ég lilás-rózsaszín színeiben kavargott, mintha a hajnal és az alkony összeölelkezett volna. Az aranyló levelekkel borított fák között egy kristálytiszta folyó hullámzott, amely a végtelenségbe tűnt.

Amira lelke sugárzó volt, mint a nap első sugarai, melyek áttörnek a hajnal fátylán. Fénye aranyban és mély borostyánban ragyogott, szelíd melegséggel árasztva el mindent maga körül. Keiko lelke ezzel szemben a hold ezüstös fényében ragyogott, sejtelmes kék és ezüst árnyalatokkal táncolva. Lelkük egymás felé lebegett, mintha vonzaná őket valami, ismeretlen erő.

Amira hangja lágyan csendült:

– Szia! Érzed ezt? Mintha mindig is ismertük volna egymást.

Keiko lelke körül halványan villant a fény, mintha mosolygott volna.

– Szia! Igen. Olyan, mintha az időn és téren túl mindig is kapcsolódtunk volna. De miért vagyunk itt?

A folyóparton álló hatalmas kristálykönyv lassan megnyílt, és aranyló szavak jelentek meg a lapjain. A két lélek közelebb lebegett, és együtt olvasták:

„A lelkek, amelyek tiszta szándékkal keresik egymást, mindig megtalálják az utat. Az élet értelme nem más, mint egymásra találni, megérteni, és megosztani a fényt.”

Amira fénye halványan rezdült, mintha sóhajtott volna.

– Az élet értelme... néha annyira távolinak tűnik. Olyan, mintha folyton keresném, de sosem találnám meg.

Keiko halk, derűs fénye körülölelte őt.

– Talán azért, mert nem a célt kell keresni. Hanem azt, hogy mit és kit találunk az úton. Nézd csak – mutatott a könyvre.

Egy újabb szöveg jelent meg:

„Minden lélek egyedi, és mindenkinek feladata van. De a legnagyobb küldetés az, hogy megtanuljunk együtt ragyogtatni a fényt, a szeretetet.

Amira és Keiko lelkének fénye összefonódott, mintha táncra keltek volna. A beszélgetésük egyre mélyült, miközben a birodalom csillogó tája visszhangozta szavaikat.

– Vajon miért találkoztunk? – kérdezte Amira.

– Talán azért, hogy emlékeztessük egymást arra, hogy nem vagyunk egyedül – felelte Keiko. – Mindig van valaki, aki ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, és ugyanazokat a válaszokat keresi.

A folyó hullámai halk dallamot suttogtak körülöttük, mintha az univerzum egyetértett volna. A két lélek lassan körbefonta egymást, fényeik egyetlen, ragyogó áramlássá váltak.

– Tudod, mit hiszek? – kérdezte Amira. – Hogy a lelkek között nincs távolság. Csak az idő. És néha az is eltűnik.

Keiko fényesen ragyogott, mint a hold, amikor teljes pompájában világít.

– Ha igaz, amit mondasz, akkor mindig találkozni fogunk. Akár itt, akár máshol.

Ahogy a birodalom lassan elhalványult, és az álomból valóságba tértek vissza, mindketten tudták, hogy valami fontosat hagytak ott, amelyet sosem fognak elfelejteni.

És amikor a valóságban, Japán egy apró kávézójában, teljesen véletlenül egymás szemébe néztek, nem voltak szavak, csak egy halk suttogás a lelkük mélyén: „Tudtam, hogy újra találkozunk.”

Egy pillanatra csendben álltak, majd egyszerre léptek közelebb. Nem volt szükség magyarázatra vagy kérdésekre. Keiko szelíden megszólalt:

– Szia Amira!

– Mintha mindig is ismertelek volna.

Amira bólintott, könnyek csillogtak a szemében.

– Szia Keiko!

– Mert lélkek testvérek vagyunk, még ha az életünk külön utakon is jár.

És boldogan megölelték egymást. Fényeik most először érintették egymást a valóságban is. Az álombéli birodalom ígérete valóra vált. A híd, amely lelkük között épült, most már a földi létezésemben a valós életben, is örökre összekötötte őket.

Isten érintése

(A képet mesterséges intelligencia segítségével készítettem.)

A tél, mint egy titkos festőművész,

Fehérre festi a tájat, s csendet varázsol.

A fák, mint bóbiskoló szobrok,

Ágaik közt álmodnak a hópelyhek.

A fák gyökereik mélyén titkot rejtenek,

Csendes álmok közt fényben fürödnek.

Várják, hogy a tavasz újra hívja őket,

De most pihennek a hófehér időben.

A hópelyhek, mint angyalok érintései,

Leheletük a csendet táncoltatja.

Titkokat hozva, az égi mennyből,

Isten érintéseként lágyan leszállnak.

A szél, mint egy titkos dal,

A fáknak suttog, vén kérgeikben öreg történeteket keres.

Fehér füstként érinti meg az éjt,

Miközben a hó, mint halk mosoly,

Ölelgeti a földet szeretetben, csendben.

A fák mélyebb álmát a tél hívja életre,

Mikor a keze mindent elcsendesít.

A hideg nemcsak fagy, hanem melegség is,

Mely a természet mélyén álmodozva létezik.

Közös alkotás: Aurora Amelia Joplin és Roszka Máthé , Az angyal áldása

Aurora.A.J.

Lucian Veridicus egy angyalt festett, aki hirtelen kilépett a vászonról.

A meglepetéstől kiesett az ecset a kezéből. Ámulva nézte az angyalt.

– A fantázia valóságot teremt – mondta, majd kitárta csillogó szárnyait és elrepült, de előtte Luciant megáldotta.

Másnap Lucian a festményen egy üzenetet talált: „A hit és képzelet ereje felbecsülhetetlen”

Máthé. R.

Lucian még mindig hitetlenkedve nézte üres állványát.Kereste az okokat, hogy ez most mi is volt valójában.Hiába az áldás, hiába az egyértelmű üzenet.

–Sebaj! -gondolta és újra neki veselkedett művének, már majdnem szépséges angyal festménye végénél járt, de elszenderedett a fáradtságtól. Álmában ismét látta angyalát, hogy kilép a vászonjából.

– Mi ez, csoda?– ámulva értetlenkedett.

Hirtelen felriadt, Saját árnyékában Lucian-nak szárnyai voltak. Álom volt??...