A reggel napsugarai gyöngéden simogatták a székely falut. A friss, tavaszi szél végigsuhant a tornácokon, meglebbentette a muskátlis ablakok csipkefüggönyeit, és megérintette a lányok ünneplőbe font haját. Ma különös fényben ragyogott minden.
Húsvét második napján az idő is ünneplőbe öltözött.
Rebeka a nagymama kézzel hímzett kötényét simította le ujjaival, miközben a fiatal lányok izgatottan sutyorogtak mellette. Tudták, hogy hamarosan megérkeznek a fiúk nevetve, verset szavalva, a vállukon hozott vödörrel, melyben a patak friss vize nem csupán hűsítő játék, de áldás is volt.
A kapu nyikordulva nyílt. A legények ott álltak kalapban, mellényben, mintha a múlt egy pillanatra újra élővé vált volna. Egyikük előrelépett, megemelte a hangját:
– Szép reggelt kívánok!
– Szabad-e locsolni?
A lányok kacagva bólintottak, és már zúdult is a víz, ívben, lendülettel, ahogy apáik tanították.
Az udvar megtelt kacagással, csuromvizes kötényekkel, piros arcokkal. A nevetés túlszárnyalta a csobbanások hangját. A kerítés mögül idős szomszédok figyelték őket mosolyogva, a múlt tükröződött a szemükben.
A nagymama is kilépett a tornácra, tenyerében pár tojás és egy sütemény. Nem szólt semmit, a mosolya mondott el mindent. Az emlékek tovább éltek. A hagyomány nem múlt el, csak átalakult, nevetéssé, vízcseppé, fonott hajtincsbe rejtett tiszteletté.
A víz elillant, de az illata ott maradt. Frissesség, újrakezdés, és összetartozásként. Mint a tavasz, a szeretet.
Egy kérdés megmaradt, amit évről évre újra feltesznek, s a válasz mindig csak egy lehet:
– Szabad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése