Aranyarcú rétek szépsége vagy,
napfényben ringó halk tavaszi-ének.
Szellő csókolja sárga tested,
a Föld álmodik benned, míg vársz.
Aztán egy reggel, mikor a szél táncra hív,
bóbitáid felhőkké szórja szét a szél.
Millió apró repdeső álommá,
szálló fehérséggé a rét peremén.
Táncolsz, forogsz, lebegsz a légben,
szellő karolja pille-könnyű léted.
Földet érsz, csendesen érkezel a
rétre, hol újra otthonra találsz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése