A park csendjében egy férfi ült a kopott padon. Teste kissé előregörbült, mintha a súly, amit cipel, összeroppantaná. Kezei egymásba kulcsolva nyugodtak az ölében, de ujjai enyhén remegtek. Tekintete a távolba révedt, de nem látott semmit. Csak a múltban élt, egy másik időben, amely már soha többé nem tér vissza.
Mellette egy lélek ült. Az ő szerelme. Az egyetlen, aki valaha otthonává tette ezt a világot. A szél játszott az alakjával, mintha még mindig ott lenne, mintha még mindig hozzá tartozna. Egy pillanatra talán tényleg ott volt. Egy pillanatra talán tényleg érezte a közelségét, azt a melegséget, ami egykor a mindennapjait jelentette.
A férfi nagyot nyelt. Az üresség a mellkasában olyan volt, mintha egy lyuk tátongott volna a szívében, amelyet semmi nem tölthet be. Minden este, amikor lehunyta a szemét, még látta őt. Minden reggel, amikor felébredt, egy pillanatra azt hitte, még mindig ott fekszik mellette. De aztán jött a felismerés. A könyörtelen, rideg valóság. És az a fájdalom, amely nem csillapodott, csak egyre mélyebbre égett benne. Az édes emlékek és a valóság határvonalán a férfi mindig megtorpant, mintha azon a határon állna, soha nem tudva, hogy valóban elengedhette-e már, vagy még mindig ott van benne, minden egyes lélegzetvétellel.
Felemelte a kezét, mintha megérinthetné. Az ujjai a semmiben remegtek, majd lassan visszahullottak az ölébe. Légzése szaggatottá vált. A könnyei ott égtek a szemében, de nem engedhette ki őket. Mert ha egyszer sírni kezdene, talán sosem hagyná abba.
A pad megnyikordult alatta. Egy pillanatra úgy érezte, valaki hozzáért. Egy lágy mozdulat, egy szellő, amely épp csak végigsuhant a bőrén, mégis olyan volt, mintha egy kéz érintette volna. A szívverése kihagyott egy ütemet. A torkában gombóc nőtt.
– Hiányzol… – suttogta. A hangja remegett, mintha maga a szó is fájna.
A szél felkapta a fák leveleit, lágyan köré tekeredett, mintha egy láthatatlan kar ölelné át. Egy illat suhant végig a levegőn. Az ő illata. Vagy talán csak az emlékei játszottak vele. A fájdalom azonban valós volt. Túl valós.
Aztán a szél továbbfutott. A lélek lassan halványult, és a férfi ismét egyedül maradt a padon.
A mellkasában lévő szorítás elviselhetetlenné vált. Mély levegőt vett, de nem hozott megkönnyebbülést. Tenyerébe temette az arcát. A világ csendes volt, de benne vihar tombolt. Még mindig várta, hogy a szeretett személy válaszoljon, hogy egyszer csak ott legyen, mintha semmi sem változott volna. Az a végtelen vágyakozás, hogy talán egy pillanatra, talán egyetlen pillanatra újra ott lesz. De ez csak a remény, amit a fájdalom határozottan elnyomott. A férfi tudta, hogy a szeretett személy már nem jöhet vissza. De szívében valahol, egy titkos zugban, a remény még mindig ott élt, mint egy halvány fény, amit a fájdalom nem tudott eloltani. Talán sikerül egyszer túllépnie ezen. Talán a fájdalom enyhülni fog. Talán egyszer..
