(A képet mesterséges intelligencia készítette.)
Az elkövetkező napokban Giovanni viselkedése megváltozott. A korábbi közvetlenségét felváltotta egyfajta távolságtartás, mintha valami nyomasztaná. A telefonhívások egyre gyakoribbá váltak, és gyakran félrevonult, hogy beszéljen. Amikor rákérdeztem, mindig azt mondta, hogy üzleti ügyek, de a tekintete elárulta, hogy valami másról van szó.
Egyik reggel, amikor felébredtem, Giovanni nem volt mellettem. Az ágy hűvös volt, jelezve, hogy már régóta felkelt. Ahogy kiléptem a hálószobából, egy cetlit találtam az asztalon:
Sürgős ügy miatt el kellett mennem. Kérlek, ne aggódj. Hamarosan visszatérek. Giovanni.
A szívem összeszorult. Mi történhetett? Miért nem mondott semmit? A bizonytalanság és az aggodalom lassan felemésztett. Napok teltek el, és semmi hír nem érkezett tőle. Próbáltam hívni, de a telefonja ki volt kapcsolva. Az éjszakák magányosan teltek, és az ágy hidegsége emlékeztetett Giovanni hiányára.
Minden egyes nap nehéz volt nélküle. A gondolataim körülötte forogtak, a kétségek és a remények váltakoztak bennem. Miért hagyott el így? Talán megbánta, hogy együtt vagyunk? A lelkem mélyén azonban tudtam, hogy Giovanni nem ilyen ember.
Hogy eltereljem a gondolataimat, belevetettem magam a regényírásba. A történet, amelyen dolgoztam, hirtelen új értelmet nyert. A főhősöm, aki elvesztette szerelmét, most az én érzéseimet tükrözte. Az írás lett a menedékem, a módja annak, hogy kifejezzem a fájdalmat és a reményt.
Eközben Toszkána egyre inkább az otthonommá vált, és végleg eldöntöttem itt maradok. Megismerkedtem a helyiekkel, barátságokat kötöttem, és felfedeztem a környék szépségeit. A naplementék, a szőlőültetvények, mind-mind vigaszt nyújtottak a magányos pillanatokban.
Egy este, amikor éppen a teraszon ültem és a naplementét néztem, halk kopogást hallottam az ajtón. A szívem hevesen dobogott, ahogy felálltam és az ajtóhoz léptem. Amikor kinyitottam, Giovanni állt ott, fáradtan, de a szemében mély megbánással.
– Viola… – kezdte halkan, de a hangja elcsuklott.
– Hol voltál? – kérdeztem, és éreztem, hogy a hangom remeg az érzelmektől. – Miért nem mondtál semmit?
Giovanni mély levegőt vett, majd belépett a házba. Leültünk a nappaliban, és ő elkezdett mesélni.
– Van egy régi ismerősöm, Isabella. Évekkel ezelőtt szerelmes volt belém, de én sosem viszonoztam az érzéseit. Nemrégiben súlyos beteg lett, és nem volt senkije, aki mellette álljon. Amikor megtudtam, azonnal hozzá siettem, hogy segítsek neki. Nem akartam, hogy egyedül nézzen szembe a betegséggel.
A szavai őszinték voltak, és láttam a szemében a fájdalmat, a megbánást hogy nem mondta el nekem.
– Miért nem mondtad el ezt nekem? – kérdeztem halkan.
– Féltem, hogy félreértenéd. Hogy azt hinnéd, van valami köztünk. De most már látom, hogy hibáztam. Nem kellett volna eltitkolnom előled.
A csend súlyos volt közöttünk, de éreztem, hogy a szívemben a harag lassan feloldódik.
– Sajnálom, Viola. Tiszta szívemből szeretlek, és nem akartam fájdalmat okozni neked.
Könnyek gyűltek a szemembe, ahogy közelebb léptem hozzá.
– Hiányoztál – suttogtam, és átöleltem.
Giovanni szorosan magához húzott, és éreztem, hogy a szívünk újra egy ritmusra ver.
Az éjszaka csendjében csak a szívünk dobbanása és a lélegzetünk hangja töltötte be a teret. Giovanni keze gyengéden simított végig az arcomon, majd az ajkai lágyan érintették az enyémet. A csókja tele volt szenvedéllyel és vággyal, mintha az elmúlt hetek minden érzelmét ebbe az egyetlen pillanatba sűrítené.
Lassan hátráltunk a hálószoba felé, miközben egy pillanatra sem szakadtunk el egymástól. Ahogy az ágyra feküdtünk, Giovanni tekintete mélyen az enyémbe fúródott, és éreztem, hogy minden érintése, minden csókja azt üzeni: "Szeretlek."
Az éjszaka folyamán újra és újra egymásba fonódtunk, testünk és lelkünk egybeforrt. Minden mozdulatunkban ott volt a vágy, a szeretet és az egymás iránti elkötelezettség. A hold fénye bevilágította a szobát, és a csendes éjszaka tanúja volt szerelmünk újjászületésének.
Néhány nappal később Giovanni meglepetést ígért nekem. Azt mondta, hogy van egy különleges hely, ahova el szeretne vinni. Ahogy megérkeztünk, rájöttem, hogy ugyanazon a tengerparton vagyunk, ahol először éltük át szerelmünk pillanatait.
A nap lassan lebukott a horizont mögött, a tenger aranyszínűvé vált, és a hullámok lágyan nyaldosták a partot. Giovanni egy pokrócot terített le a homokra, majd elővett egy csokor vörös rózsát és egy üveg pezsgőt. A szívem hevesen dobogott, ahogy leültünk.
– Viola – Giovanni mélyen a szemembe nézett, és egy kis dobozt vett elő. Ahogy felnyitotta, egy csillogó gyűrű bukkant elő benne. – Sosem gondoltam volna, hogy újra így fogok szeretni valakit, de te… te mindent megváltoztattál. Veled teljes az életem. Lennél a feleségem?
A könnyek némán gördültek végig az arcomon, de ezek már a boldogság könnyei voltak.
– Igen – suttogtam, és a karjaiba vetettem magam.
Giovanni gyengéden megcsókolt, a tenger halk morajlása körülölelt minket, és én tudtam: itt, ezen a helyen kezdődik el az új közös életünk.
Végérvényesen. Egy álom vált valóra.
VÉGE
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése