(A képet mesterséges intelligencia készítette.)
A kanyargós toszkán utakon haladtunk hazafelé az étteremből. Az autó lágyan siklott a csendes éjszakában, csak a motor mély duruzsolása hallatszott. A csillagok ragyogva néztek le ránk, a Hold sejtelmes fénye pedig aranyhidat vont az égen. A friss, hűvös esti szellő végigsimította az arcom, mint egy láthatatlan kéz.
Giovanni és én szótlanul ültünk egymás mellett, de a csend nem volt terhes. Inkább olyan volt, mint egy finoman szőtt takaró, amely körülölelt bennünket. Egy pillanatra oldalra pillantottam, és ő is felém fordult. A mélybarna szemei úgy csillogtak a sötétben, mintha magukba szívták volna az éjszaka titkait. Egyszerre mosolyogtunk, szavak nélkül is értve egymást.
Amikor megérkeztünk, Giovanni a maga természetes eleganciájával nyitotta ki előttem az autó ajtaját. Ahogy kiszálltam, a pillantása rajtam pihent, és a tekintete olyan melegséggel telt meg, amitől a szívem kihagyott egy ütemet. Nem szólt semmit, csak finoman magához húzott, és gyengéden átölelt. Éreztem a karjainak biztonságot adó szorítását, a testének melegét, és mielőtt még tudatosulhatott volna bennem a pillanat, az ajkai újra az enyémre találtak.
A csókja puha és lassú volt, mintha felfedezne, mintha meg akarná érteni, ki vagyok, milyen íze van a vágyamnak. Egy pillanatig hezitáltam, majd ösztönösen viszonoztam az érintését. A testem minden porcikája reagált rá – a bőröm bizsergett, a gyomromban apró remegések futottak végig.
Amikor végül elváltunk egymástól, az arca még mindig közel volt az enyémhez.
– Viola… – suttogta halkan. – Nem találom a szavakat. Olyan furcsa… Zavart vagyok a jelenlétedben. Elvarázsolsz, pedig alig ismerlek.
A szavai megérintettek.
– Ugyanezt érzem – válaszoltam őszintén. – Mintha régről ismernénk egymást. Mintha tudnád, ki vagyok. Ismerem az érintésed, a csókodat, mintha már részemmé vált volna.
Tudtam, hogy most nem szabad túlságosan elmerülnöm ebben a pillanatban. Túlságosan friss volt, túlságosan új.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha most bemegyek – mondtam halkan, mert éreztem, hogy ha még egy percig az ölelésében maradok, nem tudok ellenállni a vágynak, amely egyre inkább magával ragadott.
Giovanni egy pillanatig tétovázott, majd bólintott.
– Igen. Jobb lesz így – mondta csendesen. Aztán egy kis mosoly játszott az ajkai sarkában. – Holnap láthatlak?
A szívem nagyot dobbant.
– Hogyne, persze – feleltem.
Még egyszer végigsimított a karomon, majd elengedett. Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, a szívem még mindig vadul kalapált.
Összezavarodtam. Az eszem azt súgta, ez túl gyors. Nem is ismerem igazán. Mi van, ha csak egy játék vagyok a számára? Ha csak egy olasz férfi, aki elcsábít és aztán eltűnik?
De a szívem másként súgott.
– Ne félj! Engedd meg magadnak ezt a csodát. Nem számít, meddig tart – csak éld át.
Az illata még mindig ott lebegett körülöttem, és úgy aludtam el, hogy a karjai melegét éreztem a bőrömön.
Másnap boldogan ébredtem. Az este emlékei még mindig a bőrömön bizseregtek, és ahogy kinyitottam a szemem, a szívem tele volt várakozással. A reggeli kávé illata betöltötte a kis konyhámat, miközben próbáltam néhány oldalt írni a regényembe, de a gondolataim folyton elkalandoztak. Giovanni mélybarna tekintete, a hangja, az érintése újra és újra betolakodott a mondataim közé.
Vártam őt. Minden perc egy örökkévalóságnak tűnt.
Délután végre megérkezett. Ahogy belépett az ajtón, egy pillanat alatt eltűnt minden bizonytalanságom. Odalépett hozzám, magához húzott, és a fülembe súgta:
– Ma még szebb vagy, mint tegnap.
Nevetve megráztam a fejem.
– Ne bolondozz!
– Pedig így van, drága Viola – mondta halkan, majd mielőtt még bármit válaszolhattam volna, ajkai lágyan az enyémre simultak.
Összefonódtunk egy hosszú csókban, amelyben ott volt az elmúlt órák várakozása, a kimondatlan vágy és a lassan kibontakozó szerelem ígérete.
– Egész nap rád gondoltam – vallotta be, amikor végre elszakadtunk egymástól. – Alig tudtam a munkámra figyelni. Úgy hiányoztál.
A szavai melegséggel töltöttek el, és alig mertem elhinni, hogy tényleg rólam beszél.
– Mit szólnál egy szép naplementés estéhez? – kérdezte lelkesen. – Van egy hely, ahova elvinnélek.
A szívem megdobbant az izgalomtól.
– Mindig is erről álmodoztam – vallottam be. – Ahol én éltem, nem volt tenger. Mindig elképzeltem, milyen lehet egyszerre érezni a Napot, a szelet, a vizet és a földet. Milyen lehet egyszerre érezni mindent.
Giovanni mosolygott.
– Akkor ezt most valóra váltjuk. Nincs messze, egy kis autózás, és ott is vagyunk. Egy óra múlva érted jövök.
Egy gyors puszit nyomott az arcomra, majd sietve távozott.
Még percekig álltam az ajtóban, néztem utána, ahogy eltűnik az utcán. Olyan vonzónak és figyelmesnek láttam. Vajon valóban létezik ilyen férfi? Vagy csak álmodom ezt az egészet?
A gondolataim kavarogtak, de végül hagytam, hogy az érzéseim vezessenek.
Összekészítettem néhány dolgot, amire szükségem lehetett, és amikor Giovanni ismét megérkezett, készen álltam rá, hogy elinduljunk egy felejthetetlen estére.
A tengerpart felé vezető úton csendesen ültünk egymás mellett, de a köztünk lévő feszültség szinte tapintható volt. A nyitott ablakon át beáramlott a sós levegő, a távolban már látni lehetett a nap aranyló fényében fürdőző hullámokat. A horizont vörösbe és narancsba öltözött, ahogy a Nap lassan a víz fölé hajolt, mintha maga is a tenger ölelésére vágyna.
Amint kiszálltunk, mezítláb léptem a finom homokra. A meleg szemcsék puhán simultak a talpam alá, és minden lépésnél apró fodrok rajzolódtak ki körülöttem. Giovanni figyelte, ahogy lehunyt szemmel élvezem a pillanatot, majd közelebb lépett, és finoman végigsimított a karomon.
– Gyönyörű itt – suttogtam, mintha attól félnék, hogy a hangom megtörné ezt a varázslatos pillanatot.
– Te vagy gyönyörű – válaszolta halkan, és a hangjában ott volt valami mély, őszinte csodálat.
Lassan elindultunk a víz felé, ahol a hullámok selymes öleléssel simultak a part homokjához. Giovanni hirtelen megállt, majd huncut mosollyal rám nézett.
– Gyere velem a vízbe!
Megráztam a fejem, nevetve hátráltam egy lépést.
– Nem hoztam fürdőruhát…
– Ki mondta, hogy kell? – A szeme pajkosan csillant, majd egyetlen mozdulattal ledobta az ingét. Az aranyló fényben a bőre bronzosan ragyogott, és ahogy belépett a vízbe, mintha a tenger is köré fonta volna hullámait.
Egy pillanatig hezitáltam, de a hűs szellő, a víz hívogató morajlása és Giovanni vágyakozó tekintete ellenállhatatlanná tette az ajánlatot. Lassan léptem utána, érezve, ahogy a víz simogatva körülölel.
Giovanni hozzám lépett, a kezei finoman érintették meg a derekamat, majd egy apró hullám szelíden hozzásodort.Egyik karjával átölelt, másik kezével az arcomat simította, és lágyan megcsókolt.
A csókunk íze sós volt, a tenger és a vágy keveredése.
Minden érzékem kiélesedett – éreztem a víz hűvös simogatását a bőrömön, Giovanni testének melegét, az ujjai finom érintését, ahogy végigsimította a hátamat. A nap lassan lebukott a horizont mögé, a világ bíborszín fényben úszott, a hullámok ritmusa egybeolvadt a szívverésemmel.
Giovanni ajkai a vállamra tévedtek, majd lassan felfelé haladtak a nyakamon, egészen a fülemig, miközben a karja erősebben vont magához.
– Gyere – suttogta, és finoman a part felé vezetett.
A homok még mindig langyos volt a talpunk alatt, a világ körülöttünk lassan sötétbe borult, csak a hold fénye és a távolban pislákoló csillagok őrizték meg a nap utolsó sugarait.
Ahogy a homokra feküdtünk, Giovanni keze újra és újra végigsimított rajtam, mintha be akarna vésni minden vonásomat az emlékezetébe. A csókja egyre mélyebbé, az érintése egyre követelőzőbbé vált, de mozdulatai mégis gyengédek maradtak.
A sós levegő, a lágy szellő, a bőrünk forrósága… minden egyetlen tökéletes pillanatban olvadt össze.
A tenger halk morajlása kísérte szerelmes együttlétünk dallamát, és ahogy Giovanni a nevemet suttogta a fülembe, úgy éreztem, mintha a világ egyetlen mozdulatba sűrűsödött volna – egy ölelésbe, egy érintésbe, egy pillanatba, amelyben minden tökéletes volt.
Mire a csillagok teljesen átvették az égbolt felett az uralmat, szorosan összebújva feküdtünk a homokban. Giovanni ujjai lustán rajzoltak apró köröket a hátamra, én pedig lehunyt szemmel, elégedetten mosolyogtam.
Nem gondoltam a holnapra. Nem kérdeztem semmit. Csak hagytam, hogy ez az este a lelkemben maradjon – örökre.
Elindultunk boldogan haza.
Ahogy beléptünk a házba, még mindig a bőrömön éreztem Giovanni érintését, a csókjának íze ott vibrált az ajkaimon. A csend puha takaróként borult ránk, mintha az éjszaka is megőrizné ennek az estének az emlékét.
Aztán hirtelen megszólalt a telefon. Hangja élesen vágott bele a nyugalomba.
Giovanni megmerevedett. Egy pillanatig mozdulatlanul állt, aztán lassan elővette a készüléket. A kijelző fénye megvilágította az arcát – mintha egy árnyék suhant volna át rajta.
– Nem veszed fel? – kérdeztem halkan.
A férfi habozott, aztán határozott mozdulattal elnémította a hívást.
– Nem fontos – mondta röviden.
Mielőtt bármit mondhattam volna, a telefon újra megcsörrent. Majd ismét. Giovanni ajka megfeszült, ujjai szorosabban markolták a készüléket.
– Ki keres ilyen kitartóan? – kérdeztem ismét, de most már éreztem, hogy valami nincs rendben.
Giovanni egy hosszú másodpercig csak nézett rám. Aztán elmosolyodott, de a mosolya nem volt olyan, mint eddig. Egy árnyalatnyi feszültség bujkált benne, valami, amit nem tudtam megfejteni.
– Tényleg nem fontos – felelte végül, majd közelebb lépett, és gyengéden végigsimított az arcomon és megpuszilta. – Holnap jövök, Viola.
A szavai melegek voltak, az érintése ismerős, mégis, ahogy becsukódott mögötte az ajtó, egy furcsa, érzés maradt utána.
És én azon kaptam magam, hogy azt érzem Giovanni nem mondott igazat. Valamit titkol előlem. Talán nős?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése