"Nem Pesten történt, amit hallotok,
ott ily regényes dolgok nem történnek."
Hanem egy poros úton, valahol az Alföld szívében, ahol Lőrinc bátyó, az öreg szekeres éppen hazafelé tartott. A négy ökre komótosan lépkedett, a nap pedig már alacsonyan járt, aranyló fényt hintve a földekre.
Egyszer csak egy poros ruhájú fiatalember ugrott elő a bokrok közül.
– Bátyám! Könyörgöm, segítsen!
A fiú arca kipirult, lélegzete szaggatott volt, mintha órák óta futna. Lőrinc bátyó végigmérte, de nem kérdezett semmit, csak intett a szekér hátsó ponyvája felé.
– Ugorj!
A fiú már alig bújt el, amikor az út kanyarulatánál pandúrok tűntek fel. A lovaik tajtékzottak, arcuk kemény volt.
– Hé, öreg! Nem látott erre egy fiatalembert? Szökevény, bujdosó!
Lőrinc bátyó lassan megrázta a fejét.
– Nem láttam én senkit, csak az utat magam előtt.
A pandúrok gyanakodva méregették a szekeret, de az öreg olyan nyugodtan ült a bakon, hogy végül továbbvágtattak. A fiú csak akkor mert előbújni, amikor már a távolban elhalt a patkók kopogása.
– Megmentett, bátyám – suttogta hálásan. – De miért?
Lőrinc bátyó elmosolyodott, és suhintott egyet az ostorral.
– Itt, ahol az emberek ismerik egymás nyomorúságát, mindig akad egy, aki segítő kezet nyújt.
A szekér döcögve indult tovább, és a fiú tudta: új esélyt kapott az élettől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése