A tó víztükre lassan aranylik a lemenő nap fényében.
Két hattyú siklik egymás mellett – mozdulataik tükröződnek a vízen.
Nincs zaj, csak a víz halk fodrozódása,
és tolluk lágy susogása, ahogy egymáshoz érnek.
Tollazatuk hófehéren ragyog,
mint a nap utolsó sugara, mely csak őket érinti.
Karcsú nyakuk finoman hajlik egymás felé,
szárnyaik alatt a víz sima, nyugodt tükörként feszül.
Fejüket egymás felé hajtják,
minden mozdulatukban ott a hűség – az örök összetartozás.
A nap lassan lebukik,
a hattyúk mégis ott maradnak,
egy hófehér párként a tó aranyszín vásznán,
mint örök eskü a víz tükrén.
Szerelmük – csendes ígéret,
mely örökre szól a vízen, mint a víz moraja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése