(Saját festményem)
Szikla peremén, mély erdő ölén,
nyirkos csend a puha köpenyén.
Szárnya fénylik, mint titkos igék,
bábként álmodik, s csak remél még.
Moha tapad rá, gyökér öleli,
szívében a fény feldereng.
Várja a szellőt, súgjon valamit,
hogy merjen repülni, útnak indulni.
Benne ég a nap, még fél táncolni,
szárnya alatt reszket álom-háló.
Egy percre még tartja a régi bilincs,
gyönyörű szárnyait lassan bontja ki.
S aztán, mint hajnal könnyű csókja,
kibomlik benne a csoda —
egy pillangó, ki csendben született,
szárnyait kitárja, s mindenki csodálja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése