Tavaszi szellő

Két galamb ül egy ág hegyén,

szellő ringatja könnyedén.

Virágzó fák közt fény ragyog,

pillangók tánca tavaszt hoz.

A tavasz lágyan rám nevet,

suttogja: élni érdemes.

Szívekben ébred új remény,

s a dallam száll a fák ölén.

Lágy illat száll a fák alatt,

rügyekben titkos szó fakad.

Két galamb röppen, száll tova,

szerelmük él, s viszi a szél.

Téli álom

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Fagy csókolja az éj sötétjét,

ezüstbe öltözik a táj,

hópehely száll, selymes érintés,

csendben ring, mint halk sóhaj.

Jégcsap csillan, mint könnyű ékszer,

a fák ágain pihen el halkan,

a tél varázsa, mint tündértánc,

ragyogó fényt hint szerteszét.

Hófehér álmok puha ölelése

betakar mindent, nesztelen,

s a szél egy régi dalt mesélve

simítja meg a szívemet.

Tükröződik a tó álma,

jeges szél suttog a part fölött,

s a tél birodalmát hópalástjában

a Jégkirálynő vigyázza a csendet.

Tündöklő jégvirágok nőnek a fákon,

melyek fagyos karjaikkal ölelik a hajnalt,

és minden lépés csendes, mint a lélek sóhaja,

mely a téli csodák ölelésében talál haza..

Az elhagyott fog

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

– Apa! Baj van! Nagy baj! – rontott be a nappaliba Anettka, kezét a szája elé kapva.

Az apja, aki épp egy keresztrejtvénybe mélyedt, ijedten kapta fel a fejét.

– Mi történt? Megint bebújtál a szekrénybe, és beragadtál?

– Nem! Ennél is rosszabb! Elhagytam a fogam!

– Hogyhogy elhagytad? – vonta fel a szemöldökét az apja.

– Olyan, mintha a buszon felejtetted volna.

– Hát majdnem! – hadonászott kétségbeesetten Anettka.

– Az előbb még itt volt! Mozgott, mocorgott, aztán éreztem, hogy kiesik, és puff, eltűnt!

– Oké, szóval kiesett, és te nem tudod, hova lett?

– Pontosan! – bólintott Anettka.

– És ha a fogtündér most azt hiszi, hogy nincs is fogam?! Nem hoz pénzt!

– Kicsim, a fogtündér nem egy ügyvéd, aki hivatalos iratokat kér. Biztos elhiszi neked, hogy kiesett.

– Nem kockáztathatunk! Keressük meg, apa! Kérlek!

Anettka már négykézláb csúszott-mászott a szőnyegen, amikor az apja felsóhajtott, és csatlakozott a kereséshez.

– Hol voltál, amikor kiesett? – kérdezte a kislányát.

– Hát… itt… meg ott… meg a kanapén… meg a konyhában… meg talán a fürdőben…

– Szóval a lakás 80%-át bejártad a háznak. – állapította meg az apja.

– Egyszerű feladat lesz megtalálni.

Tíz perccel később az apja egy cipőből kihúzva vizsgálta a cipőfűzőt, Anettka pedig egy növény földjét túrta fel, amikor egy furcsa roppanás hallatszott.

– Jaj, ne… – az apja lassan levette a papucsát, és a talpához nyúlt. – Megvan…! – szólt hangosan.

– Megtaláltad? – csillant fel Anettka szeme.

– Nos… igen… de most már nem egy darabban van, hanem kettő lett belőle.

Anettka döbbenten meredt rá.

– Apa! Ezt hogy magyarázzuk meg a fogtündérnek?!

Az apja elgondolkodott, majd megvonta a vállát.

– Talán írhatunk egy levelet, hogy a fog véletlenül két darabra tört.

Anettka beletörődve felsóhajtott, majd hirtelen elmosolyodott.

– Tudod mit? Ha a fogtündér nem ad érte pénzt, te pótolod ki! Rendben?

Az apja elnevette magát, majd végül megadóan bólintott.

– Hát jó… de legközelebb, ha kiesik egy fogad, próbálj meg nem elhagyni egy fél lakásnyi területen, rendben?

Anettka vigyorogva bólintott.

– Megpróbálom… de semmit nem ígérek!

Csendes búcsú

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A hold ezüstös fénye lágyan simult a tájra, ahogy egy utolsó sétára indultam a Földön. A lábam alatt a fű harmatcseppjei megcsillantak a csillagok fényében, a szél pedig suttogó búcsúszavakat hozott magával. Tudtam, hogy az időm itt véget ért. Már nem volt bennem félelem, csak mélységes nyugalom és egyfajta kíváncsi várakozás.

Egész életemben arra törekedtem, hogy megértsem az élet valódi lényegét. Segítettem az embereknek, ahogy csak tudtam – szavaimmal, jelenlétemmel, a szeretet erejével. Megtanítottam őket arra, hogy a tudatos létezés nem csupán egy elvont eszme, hanem maga az élet legmélyebb igazsága. Hogy a szeretet nem csupán érzelem, hanem az a kapocs, amely mindent összeköt. Láttam, ahogy a szavaim nyomán mások is megnyílnak, megtalálják önmagukat, és ráébrednek arra, hogy a világot belülről tudják formálni.

Most, hogy az utam végére értem, nem éreztem szomorúságot. Mindent megtettem, amit lehetett. A tudás, amit átadtam, tovább él azokban, akiket szerettem.

Ekkor egy ragyogó fény jelent meg előttem, és lassan formát öltött. Egy angyal állt ott, magasztos, mégis gyengéd jelenlétével. Szemeiben az örökkévalóság csillogott, és amikor megszólalt, a hangja a szívem legmélyebb zugát érintette.

– Mária, eljött az idő. Készen állsz?

Ráemeltem a tekintetem. Arcát nem szegélyezte idő, nem terhelték földi gondok. Csak tiszta fény volt ő maga, és a szeretet áradt belőle.

– Igen – feleltem halkan. – Hosszú volt az utam, sok mindent megéltem, megértettem. Segítettem, ahol tudtam, és megtanultam elengedni, amikor eljött az idő.

Az angyal finoman elmosolyodott.

– A földi lét tanító volt számodra. Megtapasztaltad a szeretetet, a veszteséget, az idő múlását, a ragaszkodás és az elengedés kettősségét. De te többet tettél, mint a legtöbben: fényt hoztál mások életébe. Megmutattad nekik a tudatos létezés útját, és segítettél felébreszteni a szívükben rejlő igazságot.

Könnyek csillantak a szememben, de ezek már nem a fájdalom könnyei voltak. Csak a hála és a mélységes megértés.

– Megtanultam bátornak lenni – mondtam. – Megtanultam, hogy a szeretet mindig a válasz.

Az angyal gyengéden megérintette a vállam, és a körülöttünk lévő tér lassan megváltozott. A földi világ fakulni kezdett, mintha csak egy álom lenne, amelyből ébredezek. Egy másik fény bontakozott ki előttem – tisztább, melegebb, mélyebb.

Lépésről lépésre haladtam az új világ felé. A szívem könnyű volt, mintha soha többé nem nyomná a múlt súlya. A testem mintha csak egy leheletnyi fénnyé változott volna, amely egyre közelebb került valami ismerős, mégis új valósághoz.

A táj, amely kibontakozott előttem, mesébe illő volt. Aranyló mezők, lágyan hullámzó dombok, tiszta, ragyogó ég. A levegő könnyed volt, mintha maga a szeretet töltené be. Már nem volt múlt, nem volt idő. Csak a végtelen béke, amelyben végleg hazataláltam.

Szárnyaló szív

(A képet a mesterséges intelligencia.)

Meghittség ölel, lágyan ringat,

fényből font álom szívemig hat.

Lelkemben csend van, égi dallam,

melyet a szeretet formál szavakban.

Szárnyalok ott, hol nincsen határ,

hol az ég is tiszta ölelésre vár.

Felhők között fénycsóvák játszanak,

s a szellő is gyengéden simogat.

Nem tart vissza semmi már,

csak a szeretet, mi örökké vár.

Láthatatlan hídon lépek át,

hol a lélek otthonra talál.

A gyöngysor

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Brigitta a tengerparton ült, ahol a nap lassan merült alá a horizonton. Az alkonyi fény lágyan játszott az arcán, amelyet az évek finoman formáltak. Mezítláb volt, lábujjai között a hűvös homokkal. Egy apró gyöngyszemet forgatott az ujjai között – egy régi nyaklánc utolsó darabját, amely valaha az övé volt.

Most, hogy az élete egy új szakaszba lépett, gyakran elgondolkodott azon, mit hagyott maga mögött. Gyermekei már felnőttek, saját életüket élték. Boldogan indította őket útjukra, mégis hiányérzet maradt benne. Egykor tele volt álmokkal, vágyakkal, de az évek során sok mindent háttérbe szorított – a családért, a kötelességekért, a mindennapok zajában.

A tenger halk morajlása megnyugtatta, és ahogy a távolba révedt, rádöbbent: még nem késő. Az élet nem csupán az emlékekből állt, hanem a még előtte álló pillanatokból is.

Brigitta mélyen beszívta a sós tengeri levegőt, és hagyta, hogy a lassan alábukó nap arany fénye végigsimítson az arcán. Mennyi év telt el úgy, hogy nem állt meg igazán? Mindig volt valaki, akiről gondoskodnia kellett – először a gyerekek, majd a férje, később az idős szülei. Nem bánta, hiszen szerette őket – de mikor tett utoljára valamit pusztán önmagáért?

Eszébe jutott egy régi este, amikor a lánya még kicsi volt, és izgatottan mutatta a saját készítésű papírkoronáját. "Anya, te vagy a királynő!" – kiáltotta nevetve. Brigitta akkor is mosolygott, de belül tudta, hogy az ő trónja mindig mások mögött állt. Most, ennyi év után érezte először, hogy itt az ideje megengedni magának a boldogságot.

Ekkor eszébe jutott Tamás. A férfi már jó ideje kedvesen közeledett hozzá, türelmesen és figyelmesen, anélkül hogy bármit is elvárt volna. Mindig ott volt, amikor szüksége volt egy jó szóra, és sosem sürgette. Brigitta sokáig bizonytalan volt, talán mert annyi éven át csak másokra figyelt, és elfelejtette, milyen érzés, ha valaki érte is tesz.

De most, itt, a lassan elsötétülő égbolt alatt, egy halk sóhajjal elmosolyodott. Eldöntötte: elfogadja Tamás vacsorameghívását. Megérdemli az esélyt arra, hogy újra megélje a pillanatokat – nem csupán emlékezzen rájuk.

Lassan felállt, leporolta a homokot a ruhájáról, és még egyszer végignézett a végtelen tengeren. A hullámok halk morajlása körülölelte, mintha maga a Föld bátorítaná. Holnap vesz magának egy új gyöngysort. Egy olyat, amelyet most már önmagának választ – nem a múlt emlékeiért, nem valaki más kedvéért, hanem azért a nőért, aki most újra meg akarja találni önmagát.

Majd elindult hazafelé, a telefonját előhúzva. Egyetlen mozdulattal megnyitotta Tamás üzenetét. Egy pillanatig még hezitált, aztán ujjai határozottan pötyögték a választ:

"Holnap este hétkor. Várom."

A tükör

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Karolina a tükör előtt állt, tekintetét saját szemeibe mélyesztve, mintha egy elveszett álom foszlányait keresné önmagában. Szíve mélyén valami megmozdult – egy régóta eltemetett, fájdalmasan gyönyörű érzés. Nemcsak a külsejét látta, hanem mindazt, amin keresztülment: a sebeket, a reménytelen éjszakákat, azokat a pillanatokat, amikor a szeretet lángja halványulni látszott.

A tükör sima felszínére meredve egy másik világ sejlett fel. Egy hely, ahol az álmok életre keltek, ahol a szív szárnyra kapott, és a szeretet mindent betöltött. A tükör túloldalán egy végtelen, napfényes mező bontakozott ki, ahol ő és egy kedves lélek kéz a kézben sétáltak. Az álom tiszta és áttetsző volt, mintha nem pusztán vágyakozás lenne, hanem egy mélyen őrzött emlék.

A mező virágokkal borított földjén Karolina mezítláb állt a puha fűben. A nap sugarai aranyfényű fátyolként ölelték körül, mintha a fény minden fájdalmát elnyelné. Szíve könnyűvé vált, a régóta cipelt terhek lassan eloszlottak. Ahogy körbefordult az álombéli tájon, érezte a változás erejét.

Ez a látomás nem csupán menedék volt, hanem egy lehetőség. Egy jel, hogy az élet minden sebet begyógyít, ha engedi. Egy bizonyosság, hogy a szív képes a fájdalmat szeretetté formálni, és újra megnyílni a világ felé.

Ahogy visszatért a tükör képéhez, könnyek gördültek végig az arcán. Nem a bánat könnyei voltak, hanem a felismerésé: a valódi átalakulás belülről indul. Még ha a külvilág változatlan marad is, a lelkében új fény lobbant. Egy fény, amelyet sem a múlt, sem a fájdalom nem olthat ki.

Lassan megérintette a tükör hideg felületét, és ujjai alatt a hűvösség lassan meleget árasztott. A szívében béke született. Elmosolyodott. Tudta, hogy az álmok olykor elhalványulnak, de a szeretet forrása mindig ott rejlik a lélek mélyén.

És ahogy ott állt, tekintetében a remény fénye csillant – egy csendes üzenet, hogy a szeretet soha nem tűnik el, csupán más formában tér vissza. Az álom nem csupán emlék volt, hanem útmutató, amely elvezette a valódi élethez. Egy élethez, ahol a szeretet örökre vele marad.

A fény visszatér

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A fényben Isten arca ragyog,

A sötétségben rejtve vár a titok.

Minden lépésünkben ott él Ő,

Angyali szárnyak, hívó énekük.

Sötét éjben is felragyog a remény,

Mert a fény nem múlik, csak elrejtőzik.

Angyalok vezetnek, mikor eltévedünk,

A szeretet örökké visszatalál hozzánk.

Isten szava a csendben hallható,

A sötétség fátyla átszellemül,

Angyalok érintése, mint puha ölelés,

Fényként visszatér, s szívünk újra él.

Örök tűz - Hangosvers - Borbáth Noémi

 

A versemet előadta Borbáth Noémi.

Fénylő remény

Szerencse hull rám, mint gyöngyöző eső,

Öröm nevetése cseng, szívemhez nő.

De a bánat árnya néha utolér,

Halkan suttog, s szívem mélyére tér.

Mégis minden perc egy új kezdet,

Hol a nap felragyog, és szívem megpihenhet.

Szerencse, öröm, bánat kéz a kézben jár,

E három adja az élet legszebb varázsát.

Szerencse nem más, mint fénylő remény,

Hogy a sötétben is van egy tiszta fény.

Ölelés, mely átsegít minden viharban,

Hit, hogy boldogság vár még a holnapban.

Álmodó erdő

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A téli havas erdőben egy csendes varázslat honol. A fák ágai alatt hóval borított ösvények kígyóznak, minden lépés ropogós, a fagyott hó halk reccsenéssel adja meg magát, amely a hideg levegőben tisztán hallatszik. Az erdő hangja mély, édes nyugalmat áraszt, mintha minden egyes hópehely, amely a földre hull, egy rejtélyt hordozna, amelyet a fák csendben őriznek. A levegő friss és fagyos, illata a hó és a fenyő keveréke, és bár hideg van, az erdő melegebbnek tűnik, mint bármi, amit a külvilág kínálhat.

Az erdő fái pihennek. Álmodnak a hótakaró alatt, miközben a hó régi meséket rejteget, amelyeket az évszázadok suttognak a fák között. A hideg csendben a világ elcsendesedik, és a fák, mintha csak várnák, hogy valaki figyeljen rájuk, elkezdik mesélni történeteiket. A szél egy-egy elhaló susogással viszi tovább szavaikat, de ha igazán figyelsz, a hó ropogása is egy szép világot rejt. A fák úgy állnak ott, mint bölcs öregek, akik az idők során mindent láttak, mindent megéltek. Az ágak között táncoló hópehely olyan, mintha egy titokzatos emlék lenne, amely már elhalványult, de a fák még mindig őrzik.

A levegőben szinte vibrál a téli csönd. A hófehér tájon, ahol a fák vastag, hóval borított kabátot viselnek, az állatok halk léptekkel járják az erdőt. Egy róka vörös bundájával a fehér tájon szinte észrevétlenül mozog a fák között. A szemei élesek, és minden egyes mozdulata elegáns, mintha a téli erdő szelleme lenne, aki belesimul a hó takarójába. A mókusok ügyes kis kezeikkel csipegetik a fenyőtobozokat, az apró rágcsálók pedig gyorsan futnak a hóban, nem hagyva nyomot, mintha elnyelte volna őket a természet. A szarvasok csendben bóklásznak, szívesen megpihennek egy-egy fenyőfa alatt, és néznek körbe, mintha tudnák, hogy az erdő minden egyes zugában rejtett csoda lapul.

A téli erdő lényege a csend, amelyet csak a hó ropogása, a szél süvítő hangja és az állatok neszei törnek meg. A hópelyhek lassan hullanak, és az egész erdő egy hatalmas fehér takaró alá bújik, amely megóv minden zajtól és zűrzavartól. A fák, amelyek oly sok éve állnak, most egy kis pihenőt tartanak, szorosabbra húzva ágaikat ebben a csendes, hóval borított világban.

Ez a világ megnyugtató, hideg, mégis valami titokzatos melegség árad belőle. Az erdő a télben is él, csak most álmodik, a hó az ősi ritmus szerint hullik, és minden egyes hópehely egy új történetet mesél a világnak.

Csillagfények ölelésében

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A felhők csendesen úsztak az ég végtelen kékjében. Valahol mélyen, a könnyek mögött ott lapult a szabadság iránti vágyam. Szárnyak nélkül is tudtam szárnyalni – nem a test, hanem a lélek szállt, melyet a világ törvényei nem korlátoztak.

A fájdalom soha nem volt ellenségem. Inkább tanító, amely arra emlékeztetett, hogy az erő abban rejlik, ha tovább tudok lépni, újra és újra. Könnycsepp gördült végig az arcomon, de nem a szenvedésből fakadt. Inkább a megértés szülte: bármit is rejtenek a felhők, felette mindig ott a remény.

A láthatatlan szárnyak most új életre keltek. Nem kellett mást tennem, csak éreznem: a szabadság mindig is bennem lakozott.

Minden éjszaka, szárnyak nélkül, szabadon szálltam a felhők felett. A fájdalmat, a szomorúságot és a könnyeket lágyan elengedtem, mintha a szél vitte volna őket tova. Boldogsággal telt szívvel emelkedtem egyre magasabbra, és mosolyogva táncoltam a csillagfények ölelésében, ahol béke és szabadság létezett – mindez egybefonódott, és én magam is azok részévé váltam.

A szeretet kenyere

Frissen sült kenyér, hajnalban éled,

ropogós kérge a legfinomabb része.

Benne a búzatábla aranya,

s a napfény melege, a Föld ereje.

Kovászból készült, szeretet gyúrta,

minden szelete az otthon öröme.

Illata szárnyal, betölti a teret,

melyből mindenki kér, egy szeletet belőle.

Kenyér az asztalon, élet szava,

minden falatban a Föld gazdagsága.

Ősidők óta remény és béke jelképe,

táplálja a lelkeket, egyesít minket.

Morzsáiban múlt, jelen és jövő,

békét hoz, s összegyűjti a szíveket.

Kenyér, mely táplál, éltet és szeret,

egyszerű ízében rejlik a legnagyobb szeretet.

Te vagy a dallam

Te vagy a dallam, mi szívem mélyén szól,

lágy, mint tavasz, mi vágyakat ébreszt,

a lelkemben minden hangod otthont talál,

minden napom fénybe borul tőled.

Te vagy a dallam, mi most csendet teremt,

szavaidban ott rejtőzik a világ,

mint hűvös eső, mely fájdalmat old,

új reményt hozol, ha karjaidban élek.

Te vagy a dallam, mely most örökké zeng,

visszhangozza minden gondolatom,

szeretettel hívsz, elvezetve fényhez,

hol a fájó emlékek elhalványulnak.

Álom és valóság

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Az álom és a valóság

mint két párhuzam,

egymás mellett,

de sosem teljesen egyek.

Mi vagyunk a híd,

mely összeköti őket,

létezésünk határán.

A szerelem átjáró,

ahol a valóság elmosódik,

az álom, mint szívünk ritmusa,

éledni kezd bennünk.

Nem két világ,

hanem egyetlen pillanat,

ami mindkettőt egyesíti.

Álmodni, hogy a valóság

nem csupán az, amit látunk,

hanem amit szeretünk.

Valóság, hogy az álom

minden percben él,

s mi, a híd,

elmosunk minden határt,

hol külső és belső világ egyesül.

Oly csodálatos, mikor az álom

valósággá válik,

mint napfény a harmatcseppen,

mely megcsillan a reggeli fénynél.

A valóság szárnyakat kap,

s mi, lelkünkben,

megérinthetjük a csillagokat,

mert a valóság és az álom

összefonódva egy új világot teremt.

Lüktető élet

A szikla rideg és mozdulatlan, ám én megtörtem a csendjét. Bíbor szirmaimmal dacolok az idővel, törékenynek tűnve, mégis rendíthetetlenül. Minden reggel a hajnal első sugarával nyújtózom, gyökereimet mélyen a kemény talajba fúrva, hogy még egy napig megélhessem a csodát.

 A szél gyakran próbára tesz, mintha azt kérdezné: „Hogyan lehetsz itt?” Mégis minden vihar után magasabbra emelkedem. Az eső, amely másokat elmos, nekem erőt ad. A nap, amely perzsel, engem éltet.

 A sziklák között lenni nem könnyű. Mégis itt találtam meg önmagam. Itt értettem meg, hogy a szépség nem csak gyengédségből születik. A szirmokban ott van minden megélt fájdalom, minden győzelem, minden remény, minden várakozás, hogy egyszer valaki rám talál.

 Egy magányos vándor, ha meglát, talán megáll egy pillanatra. És ha figyelmesen néz, megláthatja a lüktető életet bennem – azt, ami nem adta fel. Mert bár a világ rideg lehet, a szív mégis dönthet úgy, hogy szeret és remél.

 Mert ahol sziklák közt is virág sarjad, ott az élet sosem adja fel, és én ennek az életnek a szirma vagyok.

 

Igazi szerelem

( A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Mindenbe szerelmesnek lenni… Ez az igaz szerelem titka. Nem csupán egyetlen ember ölelésében találni meg a boldogságot, hanem a világ minden apró rezdülésében: a reggeli napfény arany színében, amely selymes érintésével simogatja a bőröd, vagy a szellő lágy fuvallatában.

Szerelmesnek lenni a tenger végtelen kékségébe, ahogy a hullámok szívverésként lüktetnek a partoknál. Szeretni a felhők lassú táncát, ahogyan a naplemente rózsaszín fátyla alá bújnak. Minden egyes virág szirmában felfedezni a szépség mélységét, és hagyni, hogy a természet csodái folyamatosan ámulatba ejtsenek.

Az igazi szerelem azonban ennél is több. Az elfogadás csendes ölelésében rejtőzik, amikor egy esős napon is a napfényt látod. A belső békesség dallamában, ami akkor is szól, ha a világ hangosan zúg.

És mindez csak akkor válhat teljessé, ha önmagunkat is szeretjük. Szeretni minden hibánkat, minden múltbeli döntésünket és minden álmunkat, mert mindez mi vagyunk. Önmagunk szeretete az a kulcs, amely kinyitja a szívünket a világra – hogy a belső fényünk beragyoghassa a külvilágot is.

Mindenbe szerelmesnek lenni azt jelenti, hogy a szíved ajtaja mindig nyitva áll – befogad minden érzést, minden emléket, minden pillanatot. Ahogy a szíved kitágul, magad is része leszel ennek a végtelen, mindent átfogó szeretetnek.

Ez az igazi szerelem: a létezés örömteli ünnepe, ahol minden lélegzet új esély arra, hogy szerelmes legyél az életbe – és önmagadba.

Örök pillanat

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

 

A tudatosság nem gondolat, nem szándék,

nem a kérdések és válaszok játszmája.

Létezés – határtalan, időtlen,

amely minden pillanatot magában foglal.

Az élet nem csupán születés és elmúlás,

hanem a lét pulzáló igazsága,

egy szikra, amely soha nem alszik ki,

még a csend legsötétebb mélyén sem.

A szeretet nem keresés,

nem valaki vagy valami,

hanem a létezés tiszta igazsága,

a mindenség ölelése, ahol nincs elkülönülés.

Tudatosság. Élet. Szeretet.

E három nem különálló,

csak egy végtelen, mozdulatlan tenger,

amely egyszerre minden,

és még annál is több.

Napfény csókja

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Tűzben égő napsugár,

bársony fénye ránk talál.

Széllel szálló halk szavak,

szívünk együtt megmarad.

Csillagfényes éj ölel,

szerelemben elpihen.

Holdfény táncol csendesen,

álmot hoz a szél nekem.

Álom ringat, lágy a fény,

szívünk együtt égve él.

Tó tükrén csillag ragyog,

szívünk vágya sosem fogy.

Örökké a mennyekben

( A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Szemedben csillagok fénye ragyog,

szívedben dallam, égi titok.

Ölelésed, mint lágy szellő, suhan,

szerelmünk örök, nem múlik soha.

Idő nem számít, nincs múlt, se jelen,

csak a végtelen ég, és benne a szerelem.

Lelkünk egy dallam, fényben lebeg,

a mennyek kapuján túl is veled.

És ha a földi lét csenddé simul,

angyali szárnyunk az égbe indul.

Fényként ölelünk csillagot, holdat,

boldogan élünk, összefonódva.