Írói magány

(A képet mesterséges intelligencia segítségével készítettem.)

Aurora az ablak előtt ült, kedvenc foteljében. Kezében egy régimódi töltőtollat szorongatott, előtte vastag füzet hevert, tele kusza, mégis gyönyörű gondolatokkal. Az ablakon túl a hó pelyhei hangtalanul hullottak, lágy fehérséggel borítva be a tájat. A szobában csak a kandalló tüzének ropogása törte meg a csendet.

Aurora magányos volt. Nem a világ zajától menekült. Íróként ismerte az egyedüllét minden árnyalatát. Tudta, hogy a magány nem a társaság hiánya, hanem egy belső állapot, egy érzés, ami a szív legmélyén születik. A füzetbe hajolva ezt írta:

„A magány olyan, mint a hó. Szépen hullik, lágyan takar be mindent, de alattomosan hideg. Hiába nézik sokan csodálattal, az ember bőre alatt fagyossá válik.”

Aurora mindig is úgy gondolta, hogy a magány az ő osztályrésze. Családja szerette, barátai voltak, de a lelke legmélyén mégis nagyon egyedül volt. A napjai írással teltek, a történetekkel, amelyekben kiteljesedhetett, éjjelente is írt. Közben egy-egy sétát tett, a csillagokat és a holdat nézte.

Egy nap azonban minden megváltozott. Egy könyvbemutatón találkozott vele. A férfi nem volt különösebben feltűnő, mégis volt benne valami, amire Aurora felfigyelt. Talán a szemei, amelyekben mintha egy másik világ nyugodtsága tükröződött volna, vagy a halk hangja, amely egyetlen kérdést tett fel:

– Miért ír ilyen szomorú dolgokat?

Aurora meglepődött. Ez a férfi nem a történeteiről beszélt, hanem róla. Valamit látott benne. Az este folyamán újra és újra megszólította, és Aurora döbbenten vette észre, hogy a szavai körül már nem a magány csendje van, hanem valami más. Valami meleg.

Aznap este, amikor hazaért, leült a kandalló mellé, és ismét kinyitotta a füzetét. De most nem a magányról írt. Valami új született meg a tolla alatt. A szerelem.

A férfi, aki belépett az életébe, nem űzte el a magányát, mert nem is akarta. Egyszerűen csak elfogadta, hogy Aurora része, ahogy minden más vonását is. A szeretetük, szerelmük nem volt hangos, de mély és igaz. Aurora rájött, hogy a magány nem ellenség. Időnként visszatért, de már nem volt ijesztő, mert mellette ott volt valaki, aki szerette, és akit szeretett.

Aurora most is az ablak előtt ült, és a hó hullását figyelte. A szoba meleg volt, a kandalló tüze lágyan parázslott. A férfi halkan lépett mellé, egy csésze teát tett az asztalra, majd odahajolt hozzá, gyengéden átölelte, mosolyogva. Aurora felnézett rá, és boldogan visszamosolygott. Abban a pillanatban a szíve minden csendje megtelt élettel. Boldog volt. Végre igazán boldog.