Miért félünk élni?
Miért rettegünk boldognak lenni,
miért félünk önmagunkká válni?
mint reggel a nap fényét boldogan élvezni?
Tesszük, amit várnak tőlünk,
miközben az idő homokként pereg.
Fejünket kapkodva látjuk,
mennyi ösvényt hagytunk érintetlen,
álmaink, amiket sosem éltünk meg.
Én megálltam.
Megálltam, és láttam, hogy az idő elszökik,
talán még tíz évem van, hogy igazán éljek.
Nem sok, de elég ahhoz, hogy ne féljek,
és most éljek végre, szabadon.
Nem mások életét akarom élni,
nem mások vágyait követni,
Hagyom, hogy az idő érintsen,
a hajnal ott ér, ahol engem akar.
Szívemben örömmel, szabadon lélegzem.
Figyelek magamra, szeretettel,
hiszen minden nap egy megíratlan sor,
és most már tudom: ez az én történetem.
Az idő rohan, de most már nem bánom,
mert amit megélhetek, az az enyém,
és senki sem vehet el belőle egy percet sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése