Talán egyszer

A park csendjében egy férfi ült a kopott padon. Teste kissé előregörbült, mintha a súly, amit cipel, összeroppantaná. Kezei egymásba kulcsolva nyugodtak az ölében, de ujjai enyhén remegtek. Tekintete a távolba révedt, de nem látott semmit. Csak a múltban élt, egy másik időben, amely már soha többé nem tér vissza.

Mellette egy lélek ült. Az ő szerelme. Az egyetlen, aki valaha otthonává tette ezt a világot. A szél játszott az alakjával, mintha még mindig ott lenne, mintha még mindig hozzá tartozna. Egy pillanatra talán tényleg ott volt. Egy pillanatra talán tényleg érezte a közelségét, azt a melegséget, ami egykor a mindennapjait jelentette.

A férfi nagyot nyelt. Az üresség a mellkasában olyan volt, mintha egy lyuk tátongott volna a szívében, amelyet semmi nem tölthet be. Minden este, amikor lehunyta a szemét, még látta őt. Minden reggel, amikor felébredt, egy pillanatra azt hitte, még mindig ott fekszik mellette. De aztán jött a felismerés. A könyörtelen, rideg valóság. És az a fájdalom, amely nem csillapodott, csak egyre mélyebbre égett benne. Az édes emlékek és a valóság határvonalán a férfi mindig megtorpant, mintha azon a határon állna, soha nem tudva, hogy valóban elengedhette-e már, vagy még mindig ott van benne, minden egyes lélegzetvétellel.

Felemelte a kezét, mintha megérinthetné. Az ujjai a semmiben remegtek, majd lassan visszahullottak az ölébe. Légzése szaggatottá vált. A könnyei ott égtek a szemében, de nem engedhette ki őket. Mert ha egyszer sírni kezdene, talán sosem hagyná abba.

A pad megnyikordult alatta. Egy pillanatra úgy érezte, valaki hozzáért. Egy lágy mozdulat, egy szellő, amely épp csak végigsuhant a bőrén, mégis olyan volt, mintha egy kéz érintette volna. A szívverése kihagyott egy ütemet. A torkában gombóc nőtt.

– Hiányzol… – suttogta. A hangja remegett, mintha maga a szó is fájna.

A szél felkapta a fák leveleit, lágyan köré tekeredett, mintha egy láthatatlan kar ölelné át. Egy illat suhant végig a levegőn. Az ő illata. Vagy talán csak az emlékei játszottak vele. A fájdalom azonban valós volt. Túl valós.

Aztán a szél továbbfutott. A lélek lassan halványult, és a férfi ismét egyedül maradt a padon.

A mellkasában lévő szorítás elviselhetetlenné vált. Mély levegőt vett, de nem hozott megkönnyebbülést. Tenyerébe temette az arcát. A világ csendes volt, de benne vihar tombolt. Még mindig várta, hogy a szeretett személy válaszoljon, hogy egyszer csak ott legyen, mintha semmi sem változott volna. Az a végtelen vágyakozás, hogy talán egy pillanatra, talán egyetlen pillanatra újra ott lesz. De ez csak a remény, amit a fájdalom határozottan elnyomott. A férfi tudta, hogy a szeretett személy már nem jöhet vissza. De szívében valahol, egy titkos zugban, a remény még mindig ott élt, mint egy halvány fény, amit a fájdalom nem tudott eloltani. Talán sikerül egyszer túllépnie ezen. Talán a fájdalom enyhülni fog. Talán egyszer..

Otthonom a csillagok

Éjjel, mikor testem elpihen,

lelkem csillagként száll az égen.

Hűvös égen szárnyra kapok,

fényben úszva, újra vagyok.

Nem a testem, lelkem fénylik,

égi táncban messze száll.

Csillagként a magasba érek,

s otthonba a végtelen létbe lépek.

A többi csillag velem ég,

fényünk együtt örökké él.

Együtt úszunk mély kékségben,

s béke zsong a végtelenben.

Nem kell semmi, hogy érezzem,

lelkem szabad, fényem végtelen.

Mert egy vagyok én is véle,

a csillagok az otthon mindörökre.

Pitypang tánca

Aranyarcú rétek szépsége vagy,

napfényben ringó halk tavaszi-ének.

Szellő csókolja sárga tested,

a Föld álmodik benned, míg vársz.

Aztán egy reggel, mikor a szél táncra hív,

bóbitáid felhőkké szórja szét a szél.

Millió apró repdeső álommá,

szálló fehérséggé a rét peremén.

Táncolsz, forogsz, lebegsz a légben,

szellő karolja pille-könnyű léted.

Földet érsz, csendesen érkezel a

rétre, hol újra otthonra találsz.

Nem hagyom...

Nem hagyom,

hogy a jószívűségem

csak könnyű szélként szálljon,

s kihasználja az,

aki nem érti a szeretet súlyát.

Nem hagyom,

hogy a mosolyom üres

tükörképpé váljon,

hogy a szívem

elveszítse melegét.

Hosszú idő kellett,

de megtanultam,

hogy a szeretet nem vak,

hanem lát, érez,

és tudja, kiben bízhat.

Szeretetből adok,

de már látom,

kinek érdemes,

és kinek csak fény vagyok

egy röpke pillanatra.

Nem hagyom,

hogy életem perceit

mások elorozzák,

hogy a boldogságom

eltűnjön általuk.

A felhők habján

Bárcsak egy felhőn feküdnék,

puha bársonyon, a nap ölén,

szelek szárnyán suhannék, és megpihennék

a napsugarak melegén.

A bársonyos felhők ellazítanának,

a napsugarak a szívembe csepegtetnének

gyógyító szeretetet, mindent, amit csak lehet.

Mikor kinyitnám a szemem, lebegnék, mint a végtelen.

A szememből a szeretet könnyei folynának,

a szívemben a fénysugarak mindent átjárnának,

de én csak feküdnék a felhők habján,

s hallgatnám a csend édes hangját.

Édes csók

Amira és John a tengerparton sétáltak, a nap utolsó aranysugarai lágy fényben fürdettek mindent. A tenger sós illata átjárta a levegőt. Csendben sétáltak egymás mellett, nem kellettek szavak.

 A levegő tele volt izgatott, finom feszültséggel, mintha a világ körülöttük megállt volna.

 John hirtelen átkarolta Amira derekát, és magához húzta. Amira szíve hevesen kezdett dobogni, nem ellenkezett. John kezével gyengéden megfogta Amira arcát, majd váratlanul megcsókolta. Ajkaik összeértek, szinte lángoltak a vágytól. A csók édes és heves volt, egyre mélyebb, szenvedélyesebb.

 Amira halkan így szólt:

– Ne engedj el soha.

 John mosolygott, újra megcsókolta, ebben a csókban benne volt minden.

 

Egyszerűen jól vagyok

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Mintha elkerülne minden árnyék,

könnyű léptekkel árad a fény,

egy lágy burok ölel át,

s benne ott a tisztaság.

A szeretet, mi hozzám ér,

boldogságként lelkembe szivárog,

nem szól, nem kér, csak jelen van,

szívemben, testemben,

minden sejtemben.

Egy boldogságburok vesz körbe,

mintha a fájdalom elől óvna, védelmezne.

A szeretet, mi hozzám érkezik,

boldogságként rám ereszkedik.

Egy érzés ez –

szavakkal leírni oly nehéz,

mert ezt nem érteni kell,

hanem érezni.

Mi történt? Nem tudom,

csak azt érzem, jól vagyok.

Csodás érzés, biztos,

hogy a földön vagyok?

Oly ritka pillanat,

hogy az érzések tovább maradnak.

Bárcsak soha el ne múlna,

a fájdalom bánat a múltba vonulna,

a boldogság belesimulna minden napjaimba.

Újra visszatér

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Ne sírj, ha fáj,

A múlt, mint elhaló hajnal,

Eltűnik, mint a fény,

De újra visszatér, mint

reggel pirkadása.

Ne sírj, ha a szél zúg,

A fájdalom, mint apró porszem,

Elszáll, s a Föld magába zár,

A csendben nyugvó szíved

újra békét talál.

Ne sírj, ha a köd elnyel,

A felhők, mint álom, tova szállnak,

A Nap, mint szelíd érintés,

Megsimogatja a lelked, mi újra fénylővé válik.

Ne sírj, mert a fájdalom tanít,

Mint a kovács, mi az acélt formálja,

Minden ütés erősebbé tesz,

S végül a lélek fénybe borul,

mint egy új csillag.

Ne sírj, a vihar elvonul,

A Föld megöleli lépéseid,

Mint a tenger, mikor partra ér,

S utána csendben, nyugodtan

elalszik.

Ne sírj, ha sötét az ég,

Mert a felhők, mint álom,

tova szállnak,

És a Nap, mint szelíd érintés,

Megsimogatja a lelked,

mi újra felragyog.

Az erdő szíve

Az erdő egy nagy család, a felhőket súroló hatalmas fákkal, az állatvilágával. Otthont ad oly sok mindennek. A fák élnek, szerintem szívük is van. Oltalmat nyújtanak, csak adnak. Olyan, mintha minden mindennel beszélgetne: a fák a patakkal, a kövekkel, a borokkal, a virágokkal. Egység van és harmónia.

A levegő olyan friss és tiszta, hogy szinte megérinteni lehet. Minden egyes lélegzetvétellel telítődik a tüdő, mintha a fák zöld levelei élet energiával töltenének fel mindent. Az erdő illata, a moha és a föld meleg keveréke mintha meggyógyítaná a fáradt lelket.

A hegyek sírnak, ha egy fa meghal. Az ég felé emelkedő sziklák között halk sóhaj száll, a szél zokogva körbejárja a letört törzset, mintha gyászos dallamot búcsúzna. De a fa nem sír. Némán, mély tisztelettel adja át utolsó ajándékát, gyökerein keresztül minden energiáját, életerejét a körülötte élő testvéreinek.

Az erdő nem csak hely – él, lélek is. Ha meghallod a hívását, soha többé nem felejted el a hangját. Újra és újra hallani akarod, mert hív az erdő, hiszen szíve van.

És ha elbúcsúzol tőle, az erdő tovább él benned, örökre ott marad, ahogy a fák gyökerei mélyen a földben. Az erdő szíve soha nem hagy el, mindig ott dobog benned.

Lőrinc bátyó

"Nem Pesten történt, amit hallotok,

ott ily regényes dolgok nem történnek."

Hanem egy poros úton, valahol az Alföld szívében, ahol Lőrinc bátyó, az öreg szekeres éppen hazafelé tartott. A négy ökre komótosan lépkedett, a nap pedig már alacsonyan járt, aranyló fényt hintve a földekre.

Egyszer csak egy poros ruhájú fiatalember ugrott elő a bokrok közül.

– Bátyám! Könyörgöm, segítsen!

A fiú arca kipirult, lélegzete szaggatott volt, mintha órák óta futna. Lőrinc bátyó végigmérte, de nem kérdezett semmit, csak intett a szekér hátsó ponyvája felé.

– Ugorj!

A fiú már alig bújt el, amikor az út kanyarulatánál pandúrok tűntek fel. A lovaik tajtékzottak, arcuk kemény volt.

– Hé, öreg! Nem látott erre egy fiatalembert? Szökevény, bujdosó!

Lőrinc bátyó lassan megrázta a fejét.

– Nem láttam én senkit, csak az utat magam előtt.

A pandúrok gyanakodva méregették a szekeret, de az öreg olyan nyugodtan ült a bakon, hogy végül továbbvágtattak. A fiú csak akkor mert előbújni, amikor már a távolban elhalt a patkók kopogása.

– Megmentett, bátyám – suttogta hálásan. – De miért?

Lőrinc bátyó elmosolyodott, és suhintott egyet az ostorral.

– Itt, ahol az emberek ismerik egymás nyomorúságát, mindig akad egy, aki segítő kezet nyújt.

A szekér döcögve indult tovább, és a fiú tudta: új esélyt kapott az élettől.

Egyedül

Ész szépet ígér,

szív mélyet remél,

valóság néha kér,

az út kanyarog,

csak hallgat, nem beszél,

az élet zenél, hegedül,

dönteni kell – egyedül.

Mosoly a világra

Megértettem, oly sok év után,

miért is éltem én igazán;

ki voltam, s ki lettem,

miért léteztem, s csak túléltem.

Sok fájdalom, szelíd öröm,

mind tapasztalás volt, semmi több.

Elértem mindazt, mire vágytam,

s közben önmagamra találtam.

Megtanultam szívből szeretni,

odaadóan, csendben érezni,

mosolyt csalni mások arcára,

szerető szívvel mosolyogni a világra.

Nagypapa műhelye

A napfény már rég bekúszott a kis műhely ablakán, ahol a poros polcokon sorakoztak a szerszámok: kalapácsok, csavarhúzók, régi fűrészek, megannyi eszköz, amelyek mind mesélni tudtak volna. A padlón egy apró láb dobogott izgatottan – Lacika ült ott, a hároméves kisfiú, aki ma különleges feladatot kapott.

A nagypapa éppen egy régi széket szerelt, szemüvege a homloka tetejére csúszva. Néha mosolyogva pillantott le az unokájára, aki minden egyes mozdulatát figyelte.

– Papa, ez micsoda? – bökött rá Lacika egy hatalmas franciakulcsra.

– Az ott egy franciakulcs, Lacikám. Nagy dolgokat lehet vele megjavítani.

– Miért hívják franciának? A kulcsok beszélnek franciául?

A nagypapa elnevette magát.

– Hát, azt nem tudom, beszélnek-e franciául, de biztosan jól értenek a csavarokhoz!

Lacika hatalmas szemekkel figyelte, ahogy a papa meghúz egy rozsdás csavart.

– Papa, miért kell meghúzni a csavart?

– Hogy erősen tartson, ne essen szét semmi.

– És ha nem húzzuk meg, leesik az ég is?

A nagypapa a fejét csóválta, majd lehajolt, és tenyerébe vette Lacika kis kezét.

– Az ég nem esik le, de a szék bizony összedőlne. És képzeld, neked is mindig vannak csavarjaid – mondta mosolyogva, mire Lacika elcsodálkozott.

– Nekem? Hol vannak? A zsebemben?

– Nem, kis szívem. A te csavarjaid itt bent vannak – bökött gyengéden a mellkasára. – A szeretet tartja össze őket. Minden ölelés, minden nevetés, minden kedves szó olyan, mint egy csavar. Ha jól meg vannak húzva, a szíved mindig erős marad.

Lacika elgondolkodott.

– És te meghúzod a csavarjaimat, papa?

A nagypapa letette a szerszámot, letörölte kezéről a fűrészport, és térdre ereszkedett a kisfiú elé.

– Minden nap, Lacikám. Minden egyes nap, amikor rád nézek, mikor megfogom a kezed, mikor együtt vagyunk itt a műhelyben. És tudod, te is meghúzod az enyémeket.

– Én? De én pici vagyok!

– Pont ezért, mert a te szereteted a legnagyobb. Olyan erős, hogy én is mindig rendben leszek tőle.

Lacika átkarolta a nagypapa nyakát, apró arcát a vállába fúrta.

– Akkor mindig itt maradok veled. Minden nap szerelünk együtt?

A nagypapa elmosolyodott, homlokon csókolta, és szeretettel ezt válszolta:

– Minden nap, kis mesterem.

Hattyúk szerelme

A tó víztükre lassan aranylik a lemenő nap fényében.

Két hattyú siklik egymás mellett – mozdulataik tükröződnek a vízen.

Nincs zaj, csak a víz halk fodrozódása,

és tolluk lágy susogása, ahogy egymáshoz érnek.

Tollazatuk hófehéren ragyog,

mint a nap utolsó sugara, mely csak őket érinti.

Karcsú nyakuk finoman hajlik egymás felé,

szárnyaik alatt a víz sima, nyugodt tükörként feszül.

Fejüket egymás felé hajtják,

minden mozdulatukban ott a hűség – az örök összetartozás.

A nap lassan lebukik,

a hattyúk mégis ott maradnak,

egy hófehér párként a tó aranyszín vásznán,

mint örök eskü a víz tükrén.

Szerelmük – csendes ígéret,

mely örökre szól a vízen, mint a víz moraja.

Lehunyom a szemem

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Testem fáj, lelkemben nyugalom,

Az álom súlya elnyom, fáradt vagyok,

Mégis, ott, mélyen, egy csendes helyen,

Rátalálok a békére, mikor lehunyom szemem.

Éjjel dolgozom, mikor minden elnémul,

Mindenki alszik, de gondolataim ébrednek,

Hajnal felé végre lepihenek,

A lélek halkan dúdol, s álmot hoz nekem.

Álomvilágban újjászületek,

Szabadon, boldogan repülhetek,

Új nap hív, vár, szívem írni vágyik,

Lelkem üzenetét küldi hozzám.

A piros könyv

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Emília belépett a régi könyvesboltba, ahol a poros polcok között, mintha az idő megállt volna, a csend uralkodott. Egy percre megállt, hagyta, hogy a levegő átjárja. Az egész bolt olyan volt, mintha a múltat őrizte volna. A könyvek vastag borítói, a régi bőr kötésű kötetek mind egy-egy titkot rejtettek. Az eladó, egy középkorú férfi, volt, aki eddig sosem tűnt fel neki, felnézett rá. A tekintete furcsán komoly volt.

– Ezt keresi? – kérdezte, miközben Emília is éppen a könyvért nyúlt. Emília ledöbbent. Miért pont most találkozott ezzel a könyvvel? Miért pont ő? Valami vonzotta, de egyben izgatottságot is érzett.

– Igen… – válaszolta lassan, de nem tudta, miért. A könyv annyira ismerős volt neki. A férfi, aki ezúttal nem tűnt távolságtartónak, úgy figyelte őt, mintha valami fontos dolog történne.

– Ez a könyv különleges – mondta a férfi, majd odalépett hozzá. – Nagyon kevesen tudják, hogy az írót sokáig elfelejtették. De a könyv, amit a kezében tart, az egy rejtélyes könyv.

Emília elgondolkodott. A könyv borítóján piros betűk ragyogtak, és a cím titokzatosnak tűnt. Egy pillanatra elmerült a sorok között, de aztán úgy érezte, hogy a férfi valami többet akar mondani.

– Miért éppen én? – kérdezte halkan. – Miért adta nekem ezt a könyvet?

A férfi mosolygott, és a válasz nem érkezett azonnal. Mintha valamit rejtegetett volna a szemeiben. Emília egy pillanatra felnézett a könyv borítójára. A cím: „A titkos fejezetek”.

– Mert ez a könyv az önmagunk megtalálásáról szól – válaszolta végül a férfi. – A legfontosabb része nem a történet, hanem az, hogy miként olvasod.

Emília ahogy végiggörgette az oldalakat, mintha a szavak életre keltek volna. A történetben valami olyan ismerős érzést talált, amit nem tudott megmagyarázni. A könyv sorai között Emília egy titokzatos mondatot talált: „A szerelem nem csupán egy érzés, hanem a találkozás egy titkos, elkerülhetetlen pillanat."

Az idő mintha lelassult volna. Valami megmagyarázhatatlan vonzás indult el benne. Mintha ez a könyv pontosan azt a pillanatot írta volna le, amit ő is keresett, amit eddig sosem talált meg.

Miközben a férfi mellett állt, hirtelen megértette, hogy miért volt ez a találkozás fontos. A férfi, aki eddig furcsán viselkedett, mintha mindent tudott volna róla, mintha látta volna a lelke legmélyebb rejtelmeit.

– Miért érzem úgy, hogy már találkoztunk? – kérdezte, miközben közelebb lépett hozzá.

A férfi szemei találkoztak az övéivel, és mintha valami ismerős fény villant volna meg benne.

– Mert mindig is itt voltál – válaszolta Gabriel, a férfi hangja mélyebbé vált, miközben egy lépést tett előre, hogy közelebb kerüljön hozzá. A két lélek között egy titkos kapcsolat szövődött, amit egyikük sem tudott megmagyarázni, de mindketten érezték, hogy valami igazán különleges dolog kezdődik el. Nem szóltak semmit, csak hagyták, hogy az érzések szavak nélkül beszéljenek.

Gabriel óvatosan megfogta Emília kezét, és egy könnyed mozdulattal maga felé húzta. A férfi ajka érintette az övét, és egy titkos csókban szövődött össze a múlt, a jelen és a jövő. A szerelem nem csupán egy érzés volt. Az egész történet, amit a könyv lapjain olvastak, most valósággá vált.

Miután elváltak egymástól, Gabriel szemei csillogtak.

– Tudtad, hogy ez lesz? – kérdezte Emília mosolyogva, miközben az őszinteség teljesen átvette a hatalmat.

Gabriel halk nevetéssel válaszolt.

– Nem tudtam, hogy pont így, de tudtam, hogy valami igazán fontos történik most közöttünk. Miért más ez, mint a könyv? Mert a mi történetünk a legszebb fejezet.

Emília ránézett, és minden kétsége eltűnt. Most már tudta, hogy a könyv, amit megtalált, valójában egy titkos ajtót nyitott a lelkük között. És ahogy a férfi mellett állt, úgy érezte, hogy az ő történetük csak most kezdődik igazán.

Reggeli álmodozás

A szoba még álmos, a fények gyengéden csusszannak be az ablakokon, mintha nem akarnák megzavarni a nyugalmat. A szemem lassan nyílik, és a világ kívül még csendes, mintha várakozna. A takaró puha, meleg, és a hűvös reggeli levegő, amit a szél hoz be az ablakon, lassan átjárja a szobát. A függöny finoman ring, mintha a reggel simogatná, és én csak átadom magam a csendnek, a levegő lágy érintésének.

A tenger, bár távolabb, mégis hallható: a hullámok szelíden mosódnak a parton, mintha titkos beszélgetést folytatnának, amit csak a tenger ért. A sirályok kiáltásai felhangzanak a távolból, és én elmerülök ezekben a hangokban, mintha valami varázslatos mese kezdődne. A világ kívülről úgy tűnik, hogy épp csak most ébred, de belül már ott vagyok, a reggel magával ragadott, mint egy szelíd álom.

A levegő friss, tele van levendula és bougainvillea illatával. Az illatok keverednek a tenger sós leheletével, és mindez egy varázslatos keveréket alkot, amit egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni. A reggel minden apró részlete tisztán ragyog, miközben a nap első sugarai fénnyel táncolnak a tenger vizén. Ahogy az ablakból nézek, mintha a világ kívül még aludna, de bent, itt, a tengerparti házban már minden készen áll arra, hogy elkezdődjön az új nap.

Kilépek a teraszra, és ahogy a hűvös csempe érinti a lábamat, egy új világ nyílik meg előttem. A tenger zöldje és a homok aranysárga fénye összefonódik, a sirályok magasra szárnyalnak, és ahogy elmerülök a látványban, mintha minden egyszerre történne, mintha a világ egyetlen nagy álom lenne. A hullámok lágyan törnek a parton, a szél pedig megsimogatja az arcomat, mint egy kedves barát, aki reggelente ébreszt.

Ez a reggel, a reggeli álmodozás, mindent magába foglal. A világ itt, a tengerparton olyan tiszta és egyszerű. Minden egyes lépés, amit teszek, mintha egy új lehetőséget hozna. A tenger morajlása és a sirályok hangja egyre közelebb hoznak egy olyan világba, ahol minden a nyugalomról, a szabadságról és a szépségről szól.

Bármilyen hosszú is legyen a nap, bármilyen gyorsan pörögjenek is el a pillanatok, itt, ezen a tengerparton a reggel mindig egy kis szünetet ad. Egy szünetet, amikor mindent elengedhetünk, és csak azt érezzük, hogy az álmaink itt, a tenger mellett születnek.

Kívánom...

Kívánom, hogy ma új utat találj,

A nap ragyogjon rád, mint fénylő király,

Hozzon örömöt minden pillanat,

Szívedben boldogság ébredjen.

Kívánom, hogy a szellő lágyan simogasson,

Minden perc ajándékként táncoljon,

Nevess, álmodj bátran, élj a mának,

A jelenben a most pillanatának.

Kívánom, hogy a remény legyen veled,

És a szeretet öleljen körbe téged,

Hogy ragyogjon rád a fény,

Mosolyogj mindenre, mert az élet szép!