2024. december 21., szombat

Karácsony fényszárnya

(A képet mesterséges intelligenciával készítettem.)


Karácsony este csillag születik,
hópehely álma földet érint.
Nincs szó, nincs zaj, csak a csend dala,
s a világ várja: hogy a szeretet fénye megszülessen végre.
A gyertyaláng, mi szívekben pislákol,
égig ér, s mindenkit átitat.
Nem pompázik, nem harsog, csendben ragyog,
csak megérint halkan, s reményt bont.
Az ajtók mögött történetek születnek,
egy mosolyban száz év emléke lebben.
Nem díszítik drága szalagok,
de a pillanat mégis arannyá forr.
Karácsony nem más, mint amikor a fényszárnya
szétnyílik, hogy átöleljen a mába.
Fent az égen ezüst nyomot hagy,
s lent a földön a szeretet szárnyra kap.
Ha ma este megállsz egy percre,
nézd meg, mit mond a szíved rejtve.
Az igazi ajándék nem kézzel készült,
hanem a szívből fakad, fényszárnya nő, és mindenkit betakar.

Karácsonyi angyalok


Egyszer volt, hol nem volt, egy kicsi lány, Lilla, aki nagyon szerette a karácsonyt. Minden évben izgatottan várta, hogy eljöjjön a szeretet ünnepe. Idén azonban a karácsonyfa, amit édesanyjával együtt díszítettek, nem volt szép. A fán nem voltak csillogó díszek, és Lilla szomorúan nézte a kopár ágakat.

Este, amikor Lilla már álmosan feküdt az ágyában, valami csodálatos dolog történt. Egy varázslatos fény öntötte el a szobát, és három ragyogó angyal jelent meg előtte. Az angyalok mindegyike gyönyörű volt, de az egyik angyalnak valami hiányzott: nem volt egy szárnya. Lilla megdöbbenve kérdezte:
– Mi történt veled, kedves angyal?
Az angyal szomorúan válaszolt:
– Eltűnt a szárnyam, és így nem tudjuk beteljesíteni a karácsonyi küldetésünket.
Lilla nagyon elszomorodott, de határozottan azt mondta:
– Segítek megtalálni! Mindenáron segítek!
Az angyalok boldogan mosolyogtak, és elmondták, hogy a szárny a falu határában lévő erdőben van, egy gonosz szél elragadta. De Lillának nem kellett félnie, mert a szíve tele volt szeretettel és bátorsággal. Az angyalok azt mondták, hogy egy tiszta szívű gyermek képes lesz átvágni az erdő varázslatos akadályain, és megtalálni a szárnyat.
Lilla elindult az erdő felé, és hamarosan egy hideg folyóhoz ért. Mikor a vízhez lépett, egy kis madárka csipogott, és azt mondta:
– Kérlek, segíts! Megfagytam a hideg vízben!
Lilla nem habozott, levette a kabátját, és betakarta a madarat, hogy megvédje a hidegtől. A varázslatos tette következtében a víz azonnal átkelhetővé vált. Lilla boldogan lépett át rajta, és folytatta az útját.
A következő próbán egy hatalmas, sötét árnyék állta el az útját. Az árnyék szörnyűségesnek tűnt, de Lilla nem ijedt meg. Hangosan kiáltott:
– A szeretet legyőzi a félelmet!
Az árnyék eltűnt, és Lilla előre léphetett. Hamarosan rátalált a fénylő angyalszárnyra, és boldogan vette a kezébe.
Mikor visszatért az angyalokhoz, egy csodálatos dolog történt. A legidősebb angyal odament Lillához, és így szólt:
– Köszönjük, hogy megmentetted a karácsonyt! Most pedig egy ajándékkal szeretnénk meglepni téged.
Az angyalok kezüket a magasba emelték, és egy apró, arany harang jelent meg Lilla kezében. Az angyalok mosolyogva mondták:
– Ez a harang varázslatos. Ha megcsilingelteted, mi mindig ott leszünk, hogy segítsünk.
Lilla csodálkozva nézte a harangot, és mikor megszólaltatta, egy csodálatos dolog történt. A karácsonyfa hirtelen tündöklő fényben ragyogott, és a szobát betöltötte a szeretet varázsa. A fa tetején egy gyönyörű angyalfigura jelent meg, és Lilla édesanyja boldogan ölelte meg kislányát.
Lilla boldog volt, hogy a szeretet ereje valóban csodákra képes. Azóta, minden karácsonykor, amikor megszólaltatja a harangot, mindig eszébe jutott az a varázslatos éjszaka, és a karácsony igazi csodája.

Én kis falum


Itt születtem, hol a fű zöldje más,
az Alföld síkján, hol a levegő illata mindig hazavár,
itt nőttem fel, itt voltak boldog éveim,
szívemnek örök emlékek, melyet soha el nem felejtek.
A falum jó pár éve már város,
de bennem mindig falu marad,
fiatalok nincsenek, elmentek,
a faluban az élet már lassan csak emlék lesz.
Munka nincs, csak üres tekintetek,
az utcák csendjét csak a szél zavarja,
mindenki elfásult, elzárkózott,
a gyerekek is a négy falak között a virtuális világban lelnek boldogságot.
A mosoly eltűnt, az arcok búsak,
a boldogság elbújt, a szürkeség az úr.
Szomorú látni, mivé lett kis falum,
hol egykor a gyerekek hangja töltötte meg a falut.
Most csend van, mindent elnyel a szomorúság,
a falu alig él, szép jövőt nem ígér,
Körösladány, szeretett kis falum,
néma lett, ahol egykor vidáman és boldogan élhettünk.

Isten érintése


(A képet mesterséges intelligencia segítségével készítettem.)


A tél, mint egy titkos festőművész,
Fehérre festi a tájat, s csendet varázsol.
A fák, mint bóbiskoló szobrok,
Ágaik közt álmodnak a hópelyhek.

A fák gyökereik mélyén titkot rejtenek,
Csendes álmok közt fényben fürödnek.
Várják, hogy a tavasz újra hívja őket,
De most pihennek a hófehér időben.

A hópelyhek, mint angyalok érintései,
Leheletük a csendet táncoltatja.
Titkokat hozva, az égi mennyből,
Isten érintéseként lágyan leszállnak.

A szél, mint egy titkos dal,
A fáknak suttog, vén kérgeikben öreg történeteket keres.
Fehér füstként érinti meg az éjt,
Miközben a hó, mint halk mosoly,
Ölelgeti a földet szeretetben, csendben.

A fák mélyebb álmát a tél hívja életre,
Mikor a keze mindent elcsendesít.
A hideg nemcsak fagy, hanem melegség is,
Mely a természet mélyén álmodozva létezik.

2024. december 18., szerda

Különös idegen


(A képet mesterséges intelligenciával készítettem.)

A nap már lebukott a dombok mögött, amikor Violette felszállt a késő esti vonatra. Harmincas évei végén járt, hosszú, barna haja rendezetlenül omlott vállára, arca fáradt volt, mégis szép. Kék szemei mélyen árulkodtak arról, hogy valami régóta nyomasztja. Magányosnak tűnt, de nem a környezetétől volt elzárkózva, hanem önmagától. Egy kopott hátizsákot cipelt, benne alig néhány holmi és egy bőrkötéses napló, amit úgy szorított, mintha egy része ebben az egyszerű tárgyban lakozott volna.
Amikor helyet foglalt az ablak mellett, gondolatai mélybe húzták. Az utóbbi időben mindenki azt mondta neki, hogy változtatnia kellene az életén, új célokat keresnie, de valahogy nem ment. Úgy érezte, eltévedt az életében, mintha egy állomáson ragadt volna, ahonnan nem indul több vonat.
„Hová tartok most? Csak menekülök, vagy remélem, hogy valami csoda történik? De vajon a csodák megtalálnak, ha közben én sem tudom, mit keresek?”
A vonat lassan zakatolni kezdett, az ablakon túl a táj sötétségbe burkolózott. Violette elővette a naplóját, és a szokásos módon írni kezdett, amikor halk köhintést hallott.
– Elnézést, szabad itt?
Violette felpillantott, és meglepődött. Egy magas, jóvágású férfi állt előtte. Harmincas évei végén járhatott, de kortalan kisugárzása volt. Mintha egyszerre lett volna fiatal és bölcs. Hullámos, fekete haja tökéletesen rendezetlenül omlott a homlokába, sötét szemei szinte világítottak a halvány vonatfényben. Fekete bőrkabátot viselt, amitől kissé titokzatosnak tűnt, de mosolyában volt valami megnyugtató. Kezében egy egyszerű papírpohár kávé volt.
– Persze, nyugodtan – mondta.
A különös idegen leült, de mielőtt beszélni kezdett volna, körbenézett. Olyan volt, mintha valamit fürkészne a levegőben. Előhúzott egy régi, antik zsebórát, és megforgatta az ujjai között.
– Tudja, ez a vonat nem mindennapi.
– Ezt hogy érti?
Az idegen hátradőlt, és mosolygott.
– Az ilyen késő esti járatok mindig azoknak valók, akik keresnek valamit. Nem tudom, hogy maga mit keres, de az arcán látom, hogy keresi.
Violette megmerevedett. A különös idegen olyan pontosan olvasta őt, mintha a naplójába nézett volna.
– Talán igaza van. De azt sem tudom, mit keresek. Egyszerűen csak... elvesztem.
A férfi bólintott, majd finoman megérintette az asztal peremét, mintha egy ritmust követne.
– Tudja, nem az a baj, ha eltévedünk. Az a baj, ha meg sem próbáljuk keresni az utat. Mindenki azt hiszi, hogy az állomás számít. Pedig néha a legnagyobb csoda maga az utazás.
Violette elgondolkodott. Az idegen szavai szokatlanul mélyek voltak, mintha nem csak őt, hanem valami nagyobb igazságot is megcéloztak volna.
– Maga olyan, mintha... többet tudna erről a vonatról. Ki maga?
Az idegen halkan felnevetett, de nem volt gúnyos a nevetése, inkább valami ősi derű áradt belőle.
– Csak egy utas. Akárcsak maga. Csak annyi a különbség, hogy én tudom, hová tartok.
– De mégis... kicsoda maga?
Az idegen mosolya mélyebb lett, és Violette úgy érezte, mintha egyszerre lenne megnyugtató és felkavaró.
– Egy útitárs. Talán több is annál. De a nevek néha kevésbé fontosak, mint az, amit hátrahagyunk.
Valami különös kisugárzás áradt belőle, olyan megfoghatatlan nyugalom, amit még sosem tapasztalt. Az idegen egyszerre tűnt halandónak és valami többnek, mintha a jelenlétével többet látna a világból, mint mások.
A vonat hirtelen lassítani kezdett, majd megállt. Violette kinézett az ablakon, de semmi nem látszott, csak az alagút mély sötétsége.
– Mi történik? Nem kellett volna még megállnunk?
Az idegen az órájára pillantott, majd felállt.
– Az idő néha megáll. Főleg akkor, ha döntést kell hoznunk.
– Mit akar ezzel mondani?
Az idegen közelebb hajolt hozzá. Az illata fenyőre és friss levegőre emlékeztette Violettát, mintha egy hegytetőn állna.
– Maga válaszokat keres. De a válaszokat nem mások adják. Néha el kell tévednünk, hogy rátaláljunk. Most viszont itt kell leszállnom.
– De hát itt nincs állomás!
Az idegen hátralépett, és elmosolyodott.
– Néha a legfontosabb állomások nem a térképen vannak.
Ezzel eltűnt a kocsi másik végében. Violette utána indult, de már csak a zsebórát találta ott, amit az ülésen hagyott.
A vonat újra elindult, és egy kicsiny állomáson állt meg. A táblán ez állt: „Új Kezdet”. Violette szinte ösztönösen leszállt. Az állomás mellett egy ösvény vezetett az erdőbe, ahol halvány, aranyszínű fény derengett. Valami vonzotta oda, mintha egy láthatatlan kéz irányítaná.
Ahogy elindult, érezte, hogy a zsebórát szorítja. A mutatók nem mozogtak, mégis úgy tűnt, mintha minden perc jelentőségteljesebb lenne, mint eddig.
És ekkor megértette. Szíve mélyén tudta, hogy a különös idegen, akivel beszélt, nem lehetett ember. Angyal volt, vagy talán valaki más – egy Bölcs Mester, aki azért jelent meg, hogy emlékeztesse: az élet útvesztőiben is ott van a fény.
Violette aznap este rátalált valamire, amit régóta keresett. A válaszokat megkapta, de idő kell, mire minden összeáll benne. A vonat messze zakatolt mögötte, de ő már nem nézett vissza. Az ösvény előtte volt – az ösvény, ami végre az övé volt.

Kristóf és a varázskönyv

(A képet mesterséges intelligenciával készítettem.)


Egy esős délután, miközben Kristóf a szobájában ült, kezébe vette azt a könyvet, amit a nagymamája adott neki. A borítón egy hatalmas, szárnyas oroszlán és egy csillogó ezüst kulcs volt, mintha egy titkot őriztek volna benne. Kristóf alig tudta leküzdeni a kíváncsiságát, így gyorsan kinyitotta.
Ahogy az első oldalt átfordította, egy hirtelen szélfúvás kíséretében mintha egy szivárvány ölelte volna körbe, ragyogó fényekkel. Kristóf szinte azonnal egy másik világban találta magát.
Először csak a színek ragadták meg: a fák zöldje csillogott, mint a smaragd, a virágok szirmai aranyban és kékben játszottak, mintha éltek volna. Az ég pedig nem egyszerű kék volt, hanem szivárványszínű, és egy hatalmas, lila nap ragyogott benne. Kristóf nem tudott mit kezdeni a látottakkal, de valami azt súgta, hogy nyugodtnak kell maradnia. Minden, amit látott, a könyvből lépett elő.
Hirtelen egy apró, zöld manó ugrott elé, aki kék köpenyt viselt, és hatalmas, szőrös szemüveget hordott.
– Üdvözöllek, Kristóf! – mondta a manó vidáman. – A könyv elvezetett hozzád! Segítened kell nekünk!
– Hogy hívnak téged? – kérdezte Kristóf, miközben csodálkozva nézte a manót.
– Fivorán vagyok, a fény varázslója. – válaszolta a manó, miközben egy mosollyal intett. – A könyv, amit olvasol, nem csak egy történet, hanem egy titkos kapu. A világunk egyensúlyát fenyegeti egy gonosz varázsló, aki ellopta a legfontosabb kulcsot, ami az egész világunkat összetartja. Neked kell visszaszerezned, Kristóf!
Kristóf először azt hitte, hogy ez csak egy játék, de amikor megpillantotta a távolban a rémisztő, fekete várat, ahol a gonosz varázsló rejtőzködött, észrevette, hogy itt már nem csupán egy mese szereplője. Ő lett a hős, aki elindulhatott a veszélyes küldetésére.
Az út során egy másik varázslatos lény, egy beszélő, aranyszínű madár csatlakozott hozzá, aki segített neki eligazodni a könyv világában.
– A varázsló egy titkos labirintusban rejtette el a kulcsot. De vigyázz, Kristóf! Ha elveszíted a hitet, örökre elveszhetsz a történetben! – figyelmeztette a madár.
Kristóf mindent megtett, hogy sikerrel járjon. Útközben találkozott egy barátságos óriással, aki óvta őt a sötét erdőben, egy vízi tündérrel, aki csillagokat adott neki, hogy világítsanak az úton, és egy okos rókával, aki a legbonyolultabb rejtvényeket is megoldotta. De mind közül a legfontosabb tanulságot Fivorántól kapta, aki azt mondta:
– A legnagyobb varázslat a képzeletedben rejlik. Ha hiszel a történetben, minden lehetséges!
Végül elérte a várat, ahol a gonosz varázsló őrizte a kulcsot. A harc heves volt, de Kristóf nem adta fel. A varázsló erősebb volt, mint bárki más, akivel valaha találkozott, de Kristóf szíve tiszta volt, és tudta, hogy a jóság ereje minden másnál erősebb. Egy utolsó varázslatot mondott, amit a madár és Fivorán tanított neki, és a varázsló megsemmisült, a kulcs pedig visszakerült a helyére.
Mikor visszatért a saját világába, a könyvet ismét a kezébe vette, de most már tudta, hogy ez nem csupán papír és tinta – hanem egy kapu a végtelen világokhoz.
Egy életre megszerette a könyveket, mert megtapasztalta, hogy minden egyes történet egy új kalandot rejteget, amely bárhol és bármikor elkezdődhet, ha hiszel benne. És Kristóf már tudta, hogy a képzelet az igazi varázslat, amivel bármit elérhet.

Közös alkotás: Aurora Amelia Joplin és Roszka Máthé , Az angyal áldása


Aurora.A.J.

Lucian Veridicus egy angyalt festett, aki hirtelen kilépett a vászonról.
A meglepetéstől kiesett az ecset a kezéből. Ámulva nézte az angyalt.
– A fantázia valóságot teremt – mondta, majd kitárta csillogó szárnyait és elrepült, de előtte Luciant megáldotta.
Másnap Lucian a festményen egy üzenetet talált: „A hit és képzelet ereje felbecsülhetetlen”

Máthé. R.

Lucian még mindig hitetlenkedve nézte üres állványát.Kereste az okokat, hogy ez most mi is volt valójában.Hiába az áldás, hiába az egyértelmű üzenet.
–Sebaj! -gondolta és újra neki veselkedett művének, már majdnem szépséges angyal festménye végénél járt, de elszenderedett a fáradtságtól. Álmában ismét látta angyalát, hogy kilép a vászonjából.
– Mi ez, csoda?– ámulva értetlenkedett.
Hirtelen felriadt, Saját árnyékában Lucian-nak szárnyai voltak. Álom volt??...

Ne bújj el, légy látható


Ne bújj el, te egy csoda vagy,
Minden lépésed egyedivé tesz,
Másoknak is fényt adhatsz,
Ha megmutatod önmagad.
Ne rejtsd el azt, mi benned él,
Hisz mindegyikünk oly csodálatos.
Te vagy az, akinek hangja,
Új színt adhat annak, ki szeretetre szomjas.
Minden ember egyedi, különleges,
Hiszen más vagy, mint bárki más.
A gondolataid, a nevetésed,
A szemedben a fény egy remény.
Ne bújj el, hisz a lényed különleges,
A világ csak akkor teljes, ha te is ott vagy.
Minden, amit teszel, egy csodálatos történet,
Ami csak rád vár, hogy megíródjon.
Mi mind különbözünk, s épp ez a varázs,
Hogy minden lélek más, és mégis egy.
Egy-egy fénycsóva a sötétben,
Mely összefonódik, és együtt ragyog.
Ne bújj el! Légy látható,
A szíved ragyogásában mindenki felfedezheti
a saját igazságát, ami te vagy.
Mert te vagy az, aki különleges és egyedi csoda.

2024. december 14., szombat

Az ajándék, az idő

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)


Karácsony ünnepe újra közeledik,
Szeretet és fény a szívekbe költözik.
Hittel, reménnyel telik meg minden lélek,
Családok gyűlnek, ünnepelnek, békében élnek.
Angyalok szárnyán fény érkezik,
Áldás borítja be a világ részeit.
Béke és szeretet költözzön minden házba,
Karácsony dala szálljon fel az Égi magasságba.
Hallgasd meg a csend halk üzenetét,
Tisztán, szerényen készülj az ünnepre,
Figyelj magadra, légy kedves, óvatos,
Ne hagyd, hogy a rohanás elragadjon most!
Hiszen nincs fontosabb a szeretetnél,
A kedvesen együtt töltött időnél.
Az ajándék csak egy tárgy, oly múlandó,
Viszont az együtt töltött idő a szívekben soha el nem múló.

Hófehér csoda

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Egy szikla repedése rejtette,
a fehér virágot, mely ott született.
Nem kérdezte, miért ott, és miért így,
csak nőtt, mint a csend, a hangtalan éjben.
Szirmain a hajnal könnye ragyog,
apró harmatgyöngyök,
mintha az ég elfeledett csillagai
bújnának meg benne –
egy hófehér csodában.
Minden szála hajlik,
minden szirma táncol,
mintha tudná, hogy az élete
rövid, lesz, de nem számít,
csak a pillanat fényessége,
ahol kitárhatja önmagát.
Amikor eljön az utolsó hajnal,
a fehér virág még egyszer felragyog.
Szirmain, mint hópihe, lassan lehullik,
és a szél dalában csendesen elbúcsúzik.
De fényét őrzi a szikla mélye,
és az ég emlékszik tiszta szépségére.

Az erdő szimfóniája

 


A reggeli nap finom fénnyel szórta be az erdőt, mintha aranyporral hintette volna be a fákat. Az árnyékok hűvösen táncoltak a földön, a levelek között átszűrődő fények remegtek, ahogy a szellő megborzolta az ágakat. Egy kis patak csörgedezett nem messze, lágy hangja mintha régi meséket suttogott volna a köveknek és a fűszálaknak.
Leültem a patak partján egy sima kőre, amelyet az idő és a víz simára csiszolt. Hallgattam, figyeltem. Nem a szokványos figyelem volt ez, nem csak a fák zizegését, a madarak dalát hallgattam – valami mélyebbre próbáltam hangolódni. Tudtam, hogy az erdő tele van történetekkel, ha elég csendes vagyok, talán megérthetem.
A patak először csak szelíd csobogásával szólalt meg, mintha üdvözölne.
– Ülj csak le – mondta halk zeneiséggel. – Engedd, hogy a gondolataid elcsituljanak, mint ahogy én csendesen továbbfolyok. Érzed, ahogy a belsőd is kisimul?
Bólintottam, és a víz tükrében megpillantottam saját arcomat. Nem úgy nézett vissza rám, ahogy megszoktam. Nyugodt volt, tiszta. A patak tovább suttogott:
– Minden kő, amit magamban hordok, egy történet. Lásd azt a kis kavicsot ott a partomon! Millió év alatt formálódott, míg végül itt talált otthonra. Ha figyelsz, elmeséli neked az utat, amit megtett.
Kezembe vettem a kavicsot. Hideg volt, sima, és mintha pulzált volna. Becsuktam a szemem, és hirtelen képek villantak fel előttem – hatalmas hegyek, dörgő lavinák, vad folyók. Éreztem az idő súlyát, a változások erejét. Egy apró kavicsban ott volt a világmindenség története.
A fölöttem hajló tölgyfa lombja megrezdült.
– Érezlek téged! – szólt mély, bölcs hangon.
– Tudod, hogy minden lélegzeteddel hozzám kapcsolódsz? A te levegőd az én létezésem gyümölcse. Mi együtt létezünk, nem külön. Nem vetted észre eddig?
Elmosolyodtam. Az igazságuk nyilvánvaló volt, mégis olyan könnyen elfelejtettem. A fa ágain madarak ültek, daluk szállt a szélben.
– A dallamaink a világ ritmusát követik! – trillázta az egyik kis rigó. – Hallgasd meg a szívverésed, ugyanaz a dallam szól ott is.
Úgy éreztem magam, mint egy hangszer, amelyre eddig senki sem figyelt, de most, ebben a pillanatban valaki rálelt, és megszólaltatta. Az erdő szimfóniája szárnyalt körülöttem, és hirtelen ráébredtem, hogy mindig is ott voltam ebben a zenében. Csak most hallottam meg, hogy az én hangom is ott rezeg benne.
Hirtelen a szél suhant át a tisztáson. Mintha kezek simították volna végig a bőrömet, felborzolta a fűszálakat, meghajlította a virágokat. A szél suttogva szólt:
– Én vagyok a hírnök. A világ minden szegletéből hozom a történeteket. A sivatag homokjától az óceán mélységéig, minden helyen ott vagyok. Hallod ugye, hogy szólok hozzád?
Ahogy lehunytam a szemem, éreztem, hogy valóban minden hangban, minden rezdülésben ott rejlik egy üzenet. A virágok illatával mesélték el a föld gazdagságát. Egy kék szitakötő szárnyainak suhogása a tó csendjét hozta elém.
A belső csendemből előbukkanó kérdésem halkan hangzott el:
– Mit tanítasz nekem, erdő? Miért szólítasz így magadhoz?
A patak, a fák, a szél, és a madarak egyszerre válaszoltak:
– Azért, mert te is része vagy ennek a nagy harmóniának. Csak úgy értheted meg, ha meghallgatod, ha igazán figyelsz. A világot nem uralni kell, hanem részeként élni benne. Nézd, tanuld, és éld meg a csendet.
Amikor ezeket a szavakat hallottam, minden kétség, minden kérdés elhalkult bennem. A szívem lassan, egyenletesen vert, mintha a patak ritmusát követné. A lélegzetvételeim könnyűek lettek, és éreztem, hogy a vállaimról lehullik valami nehézség, amit talán már évek óta cipeltem. A testem nem volt már elválasztva az erdőtől – a kezeim, lábaim a gyökerekkel fonódtak össze, a levegő, amit belélegeztem, az erdő tüdejéből érkezett.
Ahogy ott ültem, úgy éreztem, mintha egyre mélyebb kapcsolatba kerülnék az erdő minden lakójával. Nem voltak többé különálló dolgok – minden egyetlen nagy élőlény része volt, egyetlen nagy szimfónia. És én is ott voltam a dallamban, a része voltam.
Amikor felálltam, a nap már magasan járt. A patak vidáman csobogott, a fák levelei halkan susogtak, mintha búcsút intenének. A zsebemben ott lapult a kavics, egy apró darabka az erdő végtelen történetéből. Tudtam, hogy a szavak, amelyeket hallottam, nem hagynak el soha. Mindig ott lesznek, ha elcsendesedem, és újra hallgatni kezdek.
Ahogy visszanéztem a lombok árnyékába, egy csendes ígéret született bennem: sokszor visszatérek még ide. Az erdő nem siet, nem sürget, türelmesen vár majd rám. Tudtam, hogy bármikor, amikor újra meghallom a patak csobogását, a madarak dalát vagy a szél suttogását, az erdő szimfóniája újra körülölel majd, és én ismét a része lehetek.

2024. december 12., csütörtök

A Szív Karácsonya


Ó, Karácsony, szent ünnep, édes szeretet,
Meghittség ölel át családi perceket.
Mosoly ül arcokon, gyermeki kacaj zeng,
Szívünkben melegség, mindenhol szeretet.
Karácsonyfa csillog, a díszek fénylenek,
Mint csillagok, hintik ránk a szent angyalok.
Gyertya lángja lobban, kandalló tüze ég,
Melegsége ölel át karácsony estjén.
Mézeskalács, fahéj, édes illatok szállnak,
Áldást hintenek ránk fentről az angyalok.
Az asztal körül ül a szeretett család,
Boldogan ragyog minden arc, minden szempár.
Ó, Karácsony, maradj itt, nemcsak e percben,
Lobbanj, mint gyertyafény, szívünk mélyén csendben.
Mint csillogó dísz a fán, szépen ragyogjon,
Érezzük, hogy szívünkben van szent Karácsony.

A gyertya fénye

/A képet mesterséges intelligencia készítette /

A tél vastag, fehér takarót terített a kis falu fölé. A házak ablakai mögött meleg fények pislákoltak, az utcákon lassú léptekkel sétálgattak az emberek, és mindenki tudta, hogy egy különleges este közeleg: karácsony.
A falu szélén, a fenyőfák között, egy kis ház állt, amely egyetlen embernek adott otthont. Anna, a magányos nő, aki évről évre egyedül töltötte az ünnepeket. Fiatal korában egy boldog család tagja volt, de a sors kegyetlen folytán a férje és gyermekei egy balesetben örökre elhagyták őt. Azóta minden évben ugyanabban a magányos fájdalomban élte le az ünnepeket, hiszen nem tudott mit kezdeni a fájdalommal és az ürességgel.
Idén karácsonykor azonban valami más történt. Anna úgy érezte, mintha valami titkos erő hívogatná, hogy ne zárkózzon be teljesen a világtól. Valahogy olyan érzése volt, mintha a szeretet egy másik formában, más módon próbálna elérni hozzá. Reggel, miután felébredt, egy papírdarabka volt az ajtó elé téve, egy kézzel írt üzenettel:
„Ne feledd, a szeretet mindig ott van, ahol a szívek nyitottak.”
Anna elmosolyodott, de az üzenet mégis furcsa szomorúságot ébresztett benne. Miért éppen most? Miért most? De elhatározta, hogy nem hagyja figyelmen kívül ezt az apró jelet, és elindult, hogy megnézze a falu ünnepi készülődéseit.
A falu központjába érve a templom környékén gyülekező embereket látta, ahogy díszítenek, énekelnek, és mindenki mosolygott. A téren fenyőfa gyönyörűen ki volt díszítve, a gyerekek boldogan futkároztak körülötte. Anna megállt, és csodálkozva nézte őket, mikor egy ismerős hang szólította meg:
— Anna! Miért nem jössz el velünk az éjféli misére?
Az ismerős hang egy öregasszonytól jött, aki mindig segített neki, amikor szüksége volt valamire. Anna kicsit habozott, de végül úgy döntött, hogy elmegy. Talán most, talán ezen az estén valami más történhet.
A templom csendes, megnyugtató légkörében Anna leült, és az emberek körülötte mind mosolyogtak. A szívek itt, a templomban valahogy egymásra találtak. A pap imája, az éneklő hívek hangja, a gyertyák fénye mind-mind egy hatalmas, szeretettel teli ölelést alkotott.
Amikor elérkezett az este csúcspontja, a pap azt mondta:
— Ma este, mi a szeretet fényét gyújtjuk meg. A karácsony nemcsak a családról szól, hanem arról is, hogy mindenki, aki tiszta szívvel közeledik a másikhoz, megtalálja azt a fényt, amit keres.
Anna szemei megteltek könnyekkel, de nem a fájdalom, hanem az érzelmek áramlása miatt. A templom egyetlen nagy közösséggé vált, amelyben mindenki ott volt egymás számára, ahol a szeretet nem ismer határokat.
Ahogy az éjféli mise véget ért, és az emberek szétszéledtek, Anna nem indult haza. Inkább megállt a templom udvarán, és az éjszakai égboltra nézett. A csillagok fényesen ragyogtak, és egyetlen gondolat öntötte el a szívét: „A szeretet mindig ott van, csak meg kell engednünk, hogy megtaláljon.”
Ekkor hirtelen egy apró kéz érintette meg a vállát. Anna megfordult, és egy kislány állt ott, kezében egy kis kosár, benne egy gyertyával.
— Ez a gyertya önnek szól, hogy emlékezzen rá, hogy soha nem lesz egyedül, ha a szeretetet a szívében hordja.
Anna megölelte a kislányt, és úgy érezte, mintha egy darab a múltjából tért volna vissza. Az éjszaka csendjében, a fenyőfák között, a karácsony valódi fénye ragyogott fel benne. A szeretet mindig ott volt, csak ő maga zárkózott el előle.
Az este végén Anna hazaindult, de most már nem érezte magát magányosnak. A szíve megtelt azzal a szeretettel, amit mások ajándékoztak neki, és tudta, hogy a karácsony valódi lényege nem más, mint hogy a szívünk képes megnyílni mások felé, és így válhatunk mi is részeseivé a szeretet határtalan áramlásának.

Az Ég a Földdel összeér

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A karácsonyfa csendben áll, mint halkan szőtt álom,
öleli körbe a szoba melegét,
gyertyák könnye csordul lassan,
s fényük ragyogtatja a fenyő zöld színét.
A család, mint körbefont imádság,
szavak nélkül zengi a szeretet dalát,
szívük húrján játszik az ünnep,
míg mögöttük angyalok őrzik a ház nyugalmát.
Az angyalok szárnya halk sóhaj,
szemükben csillagok puha világa,
láthatatlan áldásként állnak mögöttük,
s velük együtt álmodik a ház ma.
Jézuska léptei szélcsendként lebbenek,
nem érkezik, hisz mindig ott volt,
ajándéka a csend, a béke, a hit,
a karácsony maga – szívünkbe írt dala.
A szeretet olyan, mint a hó,
mely mindent befed, mindent újraír,
karácsony éje: egyetlen pillanat,
ahol az ég a földdel összeér.

Karácsonyi Angyal

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A hó puha takaróként borította be a kis falut, amely a hegyek lábánál húzódott. A fenyőfák ágai roskadoztak a hó súlya alatt, és az apró házak ablakaiból meleg fény szűrődött ki. A hópelyhek táncoltak a levegőben, mintha maga a tél is ünnepelte volna a karácsony közeledtét. A faluban mindenki lázasan készült az ünnepre; az utcákon gyermekek sikongattak, hóembereket építettek, és szánkók csúsztak le a domboldalakról.
Az erdő szélén állt egy kis ház, amelyben a Farkas család élt: Anna és Péter, a szülők, valamint a két gyermek, a nyolcéves Lili és az ötéves Bence. Karácsony estéje volt, és a család már izgatottan várta, hogy meggyújthassák a gyertyákat a fenyőfán. Lili és Bence úgy döntöttek, hogy elmennek egy utolsót szánkózni, mielőtt elkezdődne az ünneplés. Anna aggódott a közelgő hóvihar miatt, de a gyermekek addig kérlelték, míg végül beleegyezett, hogy elmehessenek a közeli dombra.
Azonban a hóvihar hamarabb érkezett, mint bárki várta volna. A szél egyre erősebben süvített, és a hó sűrű függönyként hullott az égből. A gyermekek nehezen találtak vissza az erdei ösvényre, amely eltűnt a hó alatt. A világ fehérsége mindent elnyelt, és Lili kezét szorosan fogva Bence sírni kezdett.
Otthon Anna és Péter észrevették, hogy a gyermekek túl régóta nem tértek vissza. Az apa sietve felkapta a kabátját és a lámpását, hogy elinduljon utánuk. Anna könnyek között maradt otthon, imádkozva, hogy minden rendben legyen.
A domb tetején Lili megpillantott valamit a hóesésen túl. Egy halvány fény tűnt fel az erdő szélén, mintha valaki várna rájuk.
– Gyere, Bence, arra menjünk! – mondta, és húzta maga után kisöccsét.
A fényhez közeledve egy apró, ódon házikóra bukkantak, amely korábban sosem volt ott. A házból egy idős nő lépett ki, mosolyogva, mintha éppen őket várta volna.
– Gyertek, gyermekeim, melegedjetek meg! – mondta lágy hangon, és bevezette őket a házába.
A kályha melege átjárta átfagyott kezüket, és az idős nő forró teával kínálta őket.
– Ne féljetek, apátok már közeledik. A csillagok segítenek neki megtalálni az utat.
Péter valóban a sűrű havazásban botorkált, és már-már elveszítette a reményt, amikor megpillantotta ugyanazt a fényt az erdő mélyén. Berohant a házba, és megölelte a gyermekeit. Könnyeivel küszködve köszönte meg az idős nőnek a segítséget, aki csak csendesen mosolygott.
Amikor a család hazaindult, és visszanéztek, a házikó már nem volt sehol. Az erdőben csak a hópelyhek táncoltak tovább, mintha semmi sem történt volna.
Otthon, a karácsonyfánál Lili halkan megkérdezte:
– Anya, szerinted ki volt az a néni?
Anna elmosolyodott, és magához ölelte gyermekeit:
– Talán egy angyal, ő vigyázott rátok.
Aznap éjjel a hó elcsendesedett, és a csillagok szikráztak az égen. A Farkas család összebújt a kandalló előtt, szívükben hálával és szeretettel. Karácsony estéjén ráébredtek arra, hogy a legnagyobb csoda nem a hóesés, a fa alatti ajándékok vagy a csillagok fénye – hanem az, hogy együtt lehetnek, bármi történjék is.