A Nap első csókja

Álmosan tekintek ki az ablakon,

a napfény csókot hint arcomon.

A lágy szellő finoman borzolja hajamat,

az asztalon a kávém hívogat.

Micsoda reggel! Csodálkozom,

a madárdal kíséri halk sóhajom.

Rózsák illata lengi be kertemet,

s pillangók szállnak, játszanak a szirmokon.

Kávémat kortyolgatom, hálát adok az égnek,

hogy ilyen szépség lakozik a csendben és békében.

Még ha mindezt csak képzelem – a versemben átélhetem.

/A képet mesterséges intelligencia készítette./

A Bölcsességek Fája

Mike évek óta vándorolt, egyetlen cél vezette minden lépését: megtalálni azt, ami igazán kitölti az életét. A hatalom, gazdagság, siker… mindezek vonzották, de egyre inkább úgy érezte, hogy üresek, hogy nem adnak neki igazi boldogságot. Keresett, kutatott, új városokban élt, új emberekkel találkozott, de mindegyik út végén ugyanazt a hiányt érezte. Valami nagyobb dologra vágyott, valami olyanra, ami túl van a külvilág csillogásán.

Egy nap, miközben egy sűrű erdő mélyén járt, hirtelen különös érzés fogta el. Az illatok és a csend mindent betöltöttek, mintha valami titkos, elfeledett helyre érkezett volna. Ahogy mélyebbre haladt az erdőben, valami ismerős, de mégis új érzés öntötte el, mintha már régóta várt volna erre a pillanatra.

A fák között egy hatalmas, évezredek óta álló fa tornyosult. A törzse széles, repedezett, az ágai szinte végtelennek tűntek, mintha egy egész világot öleltek volna át. A levelek finoman rezegtek, mintha ősi bölcsességet tartalmaztak volna. A fa körül különös ragyogás volt, és az egész helyet egy varázslatos, földes illat lengte körül – friss eső utáni földillat, keveredve a fák és a mohák természetes, édes leheletével. Az illat olyan volt, mint a nyugalom, amit Mike keresett, mintha a fa maga is szimbolizálná az élet igazi értelmét.

A fa mély, erőteljes hangon szólalt meg:

— Miért vagy itt, vándor?

Mike lassan közelebb lépett, és a hangja kissé megakadt, ahogy megpróbálta megfogalmazni a kérdéseit.

— Évek óta keresem a választ. Mindent akarok: hatalmat, gazdagságot, sikert… De valami hiányzik. Valami, amit nem találok sehol. Keresek valamit, amit talán nem is értek teljesen… Azt hiszem, valami mélyebb választ keresek, hogy mi az élet valódi értelme.

A fa halk morajlással reagált, ahogy ágai lassan lengtek, mintha figyelte volna Mike szavait.

— A világ tele van lehetőségekkel. Mindenkinek egy-egy ajtót nyitok, te döntesz, hogy melyiken lépsz be.

Mike előtt négy ajtó jelent meg. Mindegyik másféle energiát sugárzott.

— Ez az első ajtó — mondta a fa, és az ajtó hűvös, szikár fényben ragyogott. — A hatalom ajtaja. Ha ezen lépsz be, mindent irányíthatsz. Mindenki téged követ, és minden szavad törvényt jelent. Az élet a te kezedben lesz. De kérdezd meg magadtól: Mi az, amit szeretnél, ha mindent megnyersz, de elveszíted önmagad?

Mike elgondolkodott. A hatalom csábító volt, de valami mégis visszatartotta.

— A második ajtó a gazdagság ajtaja. — A következő ajtó aranyfényben tündöklött. — A világ összes kincse a tiéd lehet. Minden, amit kívánsz, a lábad előtt hever. De vajon mit ér a gazdagság, ha közben a szíved üres marad?

Mike szíve egyre inkább elbizonytalanodott. A gazdagság már nem vonzotta annyira, mint korábban.

— Ez a harmadik ajtó a siker ajtaja. — A harmadik ajtó ragyogott, mint egy csillag az éjszakai égbolton. — Ezen az úton minden projekted sikeres lesz. Minden lépésed célba ér. De vajon mit ér a siker, ha közben elveszíted azt, ami igazán fontos?

Mike érezte, hogy a siker sem adhatja meg neki a válaszokat. Az ajtók mindegyike vonzó volt, de mindegyik valami elérhetőt kínált, de mégsem töltötte volna ki a szívét.

— És végül, itt van az utolsó ajtó. — A fa mutatott az utolsó ajtóra, amely egyszerű, de tiszta fényben ragyogott. — Ez a boldogság ajtaja. A tisztaság és az egyszerű élet ajtaja. Ha ezen lépsz be, megtalálod a belső békét, a szeretetet és a harmóniát. De kívülről lehet nem sokat kapsz. A boldogság nem a külső világban található, hanem a szíved mélyén.

Mike hosszan nézte az ajtót. A fa válasza mintha a szívében egy ismerős érzést keltett volna. Ez volt az, amit keresett: egy élet, ami nem a külső dolgokban rejlik, hanem a belső békében és szeretetben.

— A boldogságot választom. — mondta végül, és elindult az egyszerű, tiszta ajtó felé.

Ahogy átlépett rajta, minden megváltozott körülötte. Az erdőben a madarak csicsergése, a levelek susogása, a szél lágy simogatása mind egy olyan világot alkotott, ahol az élet egyszerű, de teljes volt. Mike leült a fa tövében, és rájött, hogy amit keresett mindig is ott volt, a nyugodt és boldog pillanatokban.

A fa halk susogással azt mondta Mikének:

— Ne felejtsd el, vándor: A boldogság mindig ott van, ahol a szíved van.

/A képet mesterséges intelligencia készítette/

Őrizzük álmaink

Mikor megláttalak, szívem dobbant,

Szerelem lángja, rég volt, de lobbant,

Fiatalságunk fénylett, mint a Nap,

Szívünk együtt szállt, fel a magasba.

Kezed fogtam, indult a hosszú út,

Múltunkba írtuk örömünk nyomát,

Minden lépésnél, nappalon, éjjel,

Te voltál a fényem, és reményem.

Évek szőtte szerelmünk napjait,

Lelkünkben őrizzük álmainkat,

Két fa lettünk, egymásnak támasza,

Gyökerünk ment mélyre, összeérve.

Most hajunkon idő színe játszik,

Szívünkben fény szeretete ragyog,

Mit együtt gyújtottunk, féltve óvunk,

Szeretettel öleljük a múltunk.

Köd és homály

Homályba von mindent, a szépséget rejti,

tejfehér fátyol, mely mindent betakar.

Színe nincsen, csak súlya van, súlya a csendnek,

mely lassan ereszkedik a tájra, mint a szándék,

lassan, puhán, mégis mindent áthatva.

Elveszi a formákat, a vonalak keménységét,

széleit megpuhítja, majd elnyeli az időt is.

E csipke finom burkot, mely nem sejt semmit,

csak a jelen ürességét,

s mögötte, rejtve a valódi világot.

Lebegő fátyol, mely önnön titkával terhes,

átölel mindent, és végtelent,

ködbe bújtatva születik újjá a csend,

bármi megtörténhet benne, mert nincsen sem vég, sem kezdet,

csak a halvány tünemény – s mögötte a rejtett világ.

Lassan tűnik el, mint szélben a pára,

s előttem áll a valóság világa.

Homályt hoz hogy tisztábban lássak,

csendből szülessen meg a látomás varázsa.

/A képet mesterséges intelligencia készítette./

A vihar titka

                          

  

 

A vihar nem kérdezi, hogy miért jön, vagy miért megy el, hirtelen borítja el az eget, mint egy félelmetes, szép álom, mi darabokra szedi a csendet, a szél ordít, mintha elveszett volna, az ég feketére vált, és a villámok, mint vad táncosok, futnak át rajta, villanó fények az éjszakában, mintha minden egy pillanatra láthatóvá válna.

A vihar nemcsak a külső világban tesz kárt, hanem belül is dolgozik, mint egy eltemetett gondolat, mi egyszer csak utat talál, a szívet megremegteti, a lelket felszabadítja, és minden elfojtott érzés kitör, mint eső, mi elönti a száraz földet.

De ahogy jött, úgy megy is el, csak a csend marad utána, mint egy elfojtott, tomboló fájdalom, mi egyszer csak áttöri a csendet, a levegő friss és tiszta lesz, mint aki egy vihar után kezd új életet.

A vihar egy titok, amit megélni kell, nem lehet megállítani, de lehet hagyni, hogy megtisztítson, mert bár rombol, új reményt hoz minden vihar után.

Ha tehetném

Ha tehetném, minden arc könnyét letörölném,

a szívekből a bánatot örökre eltüntetném.

Helyébe békét és szeretetet ültetnék,

mint szomjazó virágot, folyton öntözném.

Ha tehetném, a gonosz embereket

egy másik világba küldeném,

s a Földön nem létezne más,

csak a szeretet tiszta fénye és a boldogság szelíd lángja.

Ha tehetném, mindenkinek átnyújtanám

a bőség kosarát,

hogy ne legyen többé éhező száj,

csak jóllakottság és boldog kacagás.

Ha tehetném, tanítanám, hogy a halál

nem sötét és félelmes,

hanem tapasztalás és tanulás,

tanulás, mely bölcsességbe haladás.

A félelem szövete szőtte át,

s beépült a tömeg tudatába.

Félelem, amit elhittünk és tovább vittünk.

Ha tudnánk az igazat róla,

életünk könnyebb volna, mázsás kövek hullanának le róla.

Ha tehetném, tanítanám, hogy létezik egy boldog világ,

mely mindannyiunk szívében ott él,

oly tiszta és békés, mert szeretetből épült,

s minden szív egyes dobbanása a boldogságot vonzza magába.

/A képet mesterséges intelligencia készítette/

A szívem él

Ma valahogy minden megváltozott,

Szívemben a szépség helyet kapott.

Megnyugtató, finom érzések

Áradnak szét – a szívem él.

Mi történt? Magam sem tudom.

De szépnek látom tegnapot, holnapot,

S a mai napot, a ködben úszó, fátyolos napot.

Hiszen a belső tükrözi a külsőt:

ha belül szép, kívül is az lesz.

Még egy ködös nap is szép,

Ha a szívedben a szeretet él.

Amikor írok

El kell mondanom,

amikor írom a könyvemet,

a billentyűzetet ujjaimmal érintem, de a történetben már nem csupán gépelek, hanem egy másik világban élek – teljesen eggyé válok vele. Én vagyok a főszereplő, az utca, a virágok, az illatok, a gonosz.

Minden érzést átélek, minden egyesül velem.

Egyszerre vagyok minden szereplő és esemény, a levegő, a nap, a csillagok – mindez egy csoda.

Egy világot teremtek önmagamból, egy világot, amely magába foglalja a képzeletem, és érzéseim minden részletét.

Érzem az illatokat, hallom a szereplők gondolatait, érzem, mit élnek át – hiszen mind ők belőlem születtek. Még a gonosz is én vagyok, az árnyék, amely a történetben alakot ölt.

A helyszínek változása számomra szinte varázslatos, ahogyan a házak, kertek életre kelnek, és minden részlet teljessé válik. Minden apró mozzanat mintha élettel telne meg a kezeim alatt. Ahogy írom a fejezeteket, a történet folytatódik, és egyre bonyolultabbá válik, miközben egyre inkább elmélyülök benne. Fantasztikus.

Az írók világa teljesen egyedülálló. Most már értem, miért vagyunk mások, miért választjuk a magányt – mert ott, a csendben születnek az igazi történetek, ott teremtődnek meg számomra az események, ott válik a semmiből valósággá minden egyes szó.

Szárnyalni egy másik világban, ahol én magam teremtem és írom a történetet – olyan, mintha ott lennék, miközben éppen a billentyűket ütöm. Két helyen egyszerre: itt és ott.

Bámulatos és különleges számomra ez a világ, tele izgalmakkal és csodákkal, és minden egyes pillanata csupa boldogság.

Boldog vagyok, hogy végre megtaláltam azt a helyet, ahol önmagam lehetek, ahol megélem azt, aki valójában vagyok – mert ez a történet nem csupán a könyvem, hanem én magam is vagyok.

A Csend kincs..

Ha sosem vagy egyedül,

elveszel a világ apró zajában,

folytonos szavak hálójában,

hol csak külső képek vetülnek rád,

és saját arcod válik homályossá.

Ha sosem vagy egyedül,

nem hallod meg a belső csendet,

ahol a szavak elnémulnak, gondolatok hullanak,

s az idő, mint reggeli harmat,

feloldódik a fényben,

s a pillanat egybeforr veled.

Ha sosem vagy egyedül,

nem látod meg a világ szelíd részét,

ahogy minden apró pillanat fénnyé érik,

és a lét egyszerű, tiszta magvát,

mely csak némaságban tárul fel.

Ha sosem vagy egyedül,

elveszik a kulcs, mely benned rejlik,

s az ajtó, mi eléd tárulna,

zárva marad, míg meg nem hallod,

hogy te vagy a kulcs – a válasz.

De ha egyedül vagy, csendben,

meglátod belül önmagadat,

a kincset, aki te vagy.

És kint is minden szebbé válik,

mert egy álom valósággá válik.

Élet Elixír

Szerintem az élet elixír,

tiszta szeretet, mely szíveket hív.

Testvére az öröm, tiszta erő,

szívünkben él, velünk született fény.

A természetben is ott rejlik,

egy fa ölelésében fellelhető titok.

Egy virág finom illatában,

madarak édes dallamában.

Egy másik ember ölelésében,

a szívdobbanás mély lüktetésében.

Mint mennyei kéz érintése,

elixírré válhat egy egész életre.

Elixír lehetünk mi magunk is,

fény, szeretet, élet és tiszta hit.

Ha nem vársz cserébe semmit,

az mindent, s mindenkit megérint.

A Bölcsességek Fája

Mike évek óta vándorolt, egyetlen cél vezette minden lépését: megtalálni azt, ami igazán kitölti az életét. A hatalom, gazdagság, siker… mindezek vonzották, de egyre inkább úgy érezte, hogy üresek, hogy nem adnak neki igazi boldogságot. Keresett, kutatott, új városokban élt, új emberekkel találkozott, de mindegyik út végén ugyanazt a hiányt érezte. Valami nagyobb dologra vágyott, valami olyanra, ami túl van a külvilág csillogásán.

Egy nap, miközben egy sűrű erdő mélyén járt, hirtelen különös érzés fogta el. Az illatok és a csend mindent betöltöttek, mintha valami titkos, elfeledett helyre érkezett volna. Ahogy mélyebbre haladt az erdőben, valami ismerős, de mégis új érzés öntötte el, mintha már régóta várt volna erre a pillanatra.

A fák között egy hatalmas, évezredek óta álló fa tornyosult. A törzse széles, repedezett, az ágai szinte végtelennek tűntek, mintha egy egész világot öleltek volna át. A levelek finoman rezegtek, mintha ősi bölcsességet tartalmaztak volna. A fa körül különös ragyogás volt, és az egész helyet egy varázslatos, földes illat lengte körül – friss eső utáni földillat, keveredve a fák és a mohák természetes, édes leheletével. Az illat olyan volt, mint a nyugalom, amit Mike keresett, mintha a fa maga is szimbolizálná az élet igazi értelmét.

A fa mély, erőteljes hangon szólalt meg:

— Miért vagy itt, vándor?

Mike lassan közelebb lépett, és a hangja kissé megakadt, ahogy megpróbálta megfogalmazni a kérdéseit.

— Évek óta keresem a választ. Mindent akarok: hatalmat, gazdagságot, sikert… De valami hiányzik. Valami, amit nem találok sehol. Keresek valamit, amit talán nem is értek teljesen… Azt hiszem, valami mélyebb választ keresek, hogy mi az élet valódi értelme.

A fa halk morajlással reagált, ahogy ágai lassan lengtek, mintha figyelte volna Mike szavait.

— A világ tele van lehetőségekkel. Mindenkinek egy-egy ajtót nyitok, te döntesz, hogy melyiken lépsz be.

Mike előtt négy ajtó jelent meg. Mindegyik másféle energiát sugárzott.

— Ez az első ajtó — mondta a fa, és az ajtó hűvös, szikár fényben ragyogott. — A hatalom ajtaja. Ha ezen lépsz be, mindent irányíthatsz. Mindenki téged követ, és minden szavad törvényt jelent. Az élet a te kezedben lesz. De kérdezd meg magadtól: Mi az, amit szeretnél, ha mindent megnyersz, de elveszíted önmagad?

Mike elgondolkodott. A hatalom csábító volt, de valami mégis visszatartotta.

— A második ajtó a gazdagság ajtaja. — A következő ajtó aranyfényben tündöklött. — A világ összes kincse a tiéd lehet. Minden, amit kívánsz, a lábad előtt hever. De vajon mit ér a gazdagság, ha közben a szíved üres marad?

Mike szíve egyre inkább elbizonytalanodott. A gazdagság már nem vonzotta annyira, mint korábban.

— Ez a harmadik ajtó a siker ajtaja. — A harmadik ajtó ragyogott, mint egy csillag az éjszakai égbolton. — Ezen az úton minden projekted sikeres lesz. Minden lépésed célba ér. De vajon mit ér a siker, ha közben elveszíted azt, ami igazán fontos?

Mike érezte, hogy a siker sem adhatja meg neki a válaszokat. Az ajtók mindegyike vonzó volt, de mindegyik valami elérhetőt kínált, de mégsem töltötte volna ki a szívét.

— És végül, itt van az utolsó ajtó. — A fa mutatott az utolsó ajtóra, amely egyszerű, de tiszta fényben ragyogott. — Ez a boldogság ajtaja. A tisztaság és az egyszerű élet ajtaja. Ha ezen lépsz be, megtalálod a belső békét, a szeretetet és a harmóniát. De kívülről lehet nem sokat kapsz. A boldogság nem a külső világban található, hanem a szíved mélyén.

Mike hosszan nézte az ajtót. A fa válasza mintha a szívében egy ismerős érzést keltett volna. Ez volt az, amit keresett: egy élet, ami nem a külső dolgokban rejlik, hanem a belső békében és szeretetben.

— A boldogságot választom. — mondta végül, és elindult az egyszerű, tiszta ajtó felé.

Ahogy átlépett rajta, minden megváltozott körülötte. Az erdőben a madarak csicsergése, a levelek susogása, a szél lágy simogatása mind egy olyan világot alkotott, ahol az élet egyszerű, de teljes volt. Mike leült a fa tövében, és rájött, hogy amit keresett mindig is ott volt, a nyugodt és boldog pillanatokban.

A fa halk susogással azt mondta Mikének:

— Ne felejtsd el, vándor: A boldogság mindig ott van, ahol a szíved van.

(A képet mesterséges intelligencia készítette)

Őszi csend

Szív hegedűjén pendül a bánat,

ahogy az őszi pára lassan leül,

falevelek közt bújik a csend,

és a szél halkan sóhajt, egyedül.

Bús az avar, fáradt arca ráncos,

emlékezik, mesél a múltról,

ahogy lassan megérik minden érzés,

s belehull a mély, csendes magányába.

Köd szitál – ölelésbe fonja az erdőt,

puhán takarja a fák ágait,

tél közeleg, s halkul a világ,

a madarak álomként szállnak tovább.

A fák, bölcs tanúk, susogják halkan,

hogy az elmúlás nem vég, csak egy kezdet,

águkon csend fonódik, mint végtelen dallam,

míg a szél viszi, gyengéden, egyre messzebb.

Nyugalom kúszik szívünk rejtekébe,

a béke csendje szavak nélkül zenél,

hiszen minden ágon ott zúg a múlt,

az élet halk, mégis örök dalt mesél.

A köd lassan oszlik, halkan tűnik el,

a napfény bekúszik a fák közé, szelíden,

de melege már csak emlék a levélnek,

s az erdő hallgat, ahogy a tél kopogtat,

fagyos ujjaival csendet hoz, végtelent.

Idő Szárnyán

 

Talán egyszer megérint a béke, mint puha szellő,

hegyek felett lebegve, felhők között suhan,

ahol az igaz szeretet ébred a csendben,

és minden pillanatban ott pihen a nyugalom.

Talán egyszer valóra válik egy álom,

fájdalmas múltunkból tiszta fény ragyog,

mint rejtett kincs, mélyben szunnyadó öröm,

melyet csak a lélek legmélyén találhatok.

Talán egyszer harmóniát találok,

ahol a felhők átölelik a hegyek gerincét,

s mint könnyű pillanat, suhan el a bánat,

hogy helyette a béke töltse meg szívemet.

Talán egyszer elérhető lesz minden,

kezemmel érinthetem a távol csöndjét,

ahol nyugalom lesz a legfőbb kincsem,

és az idő halk szárnyán tovább suhan az élet.

Mindent Átható Szeretet

Szeretet fája égbe nő,

anya szíve, mint drágakő.

Gyöngéd karja álmokat hoz,

benne a lélek szárnyat bont.

Testvéri szó, mint halk eső,

szívben melengető, tiszta erő.

Összefonódunk, egy vérből vagyunk,

szeretet útján mind együtt haladunk.

Természet ring, mint szívverés,

levél halk suttogása, éltet.

Föld ritmusában madarak éneke,

szívemben béke, az élet szentéke.

Szeretet az, mi gyógyító erő,

tépett lelket, sebzett kínt.

Mint napsugár, ha fényt szitál,

örökké tart, s mindenre rátalál.

Holdfény és szerelem

 

Az utca ezen az éjjelen különösen sejtelmes volt. Nemrég esett az eső, a járda nedvesen csillogott; minden apró pocsolya visszaverte a telihold hideg fényét. Az utcai lámpák tompán világítottak, halvány narancssárgába vonták a környező virágágyásokat, melyek széles sávokban futottak végig az utca mentén, tele tavaszi virágokkal. A levegőben még ott volt az eső friss illata, keveredve a virágok édeskés aromájával.

George türelmetlenül várakozott a kihalt utcán, szinte már elveszve gondolatai között. Az esőben nedvesre ázott járdán állt, kezében egy csokor virággal, melyet gondosan választott ki Juliának. A rózsák és margaréták szirmairól gyöngyszemekként csillogtak az esőcseppek, mintha a csokor maga is gyöngyözne az éjszaka hűvös, nedves levegőjében. Amint az órájára pillantott, megérezte a türelmetlenség mellett növekvő féltékenységet is; nem tudta, miért, de Julia minden késése, minden kimagyarázkodása egyre mélyebb kétségeket ültetett a szívébe.

Végre feltűnt Julia a saroknál; virágmintás esernyőjét ügyetlenül tartotta maga elé a szél ellen, és sietős léptekkel közeledett George felé. Ahogy odaért, a férfi már nehezen rejtette el csalódottságát és keserűségét.

– Megint késtél – mondta George, hangjában érezhető élességgel. Julia azonnal észrevette a férfi arcán átsuhanó fájdalmat, és egy pillanatra megtorpant.

– Ne haragudj... próbáltam ideérni, de késő estig dolgoztam – mondta Julia halkan, próbálva megőrizni nyugalmát, miközben érezte, hogy George tekintete szinte átfúrja.

George a kezében lévő virágokat forgatta, mintha az utolsó pillanatban elbizonytalanodott volna, hogy egyáltalán át akarja-e adni őket.

– Mindig csak ez a túlóra, nem igaz? Talán John mellett volt könnyebb az időt felejteni – vetette oda keserűen.

Julia szeme megvillant, de mély levegőt vett, hogy megőrizze türelmét.

– George, már elmagyaráztam. John csak egy kolléga, és az, hogy együtt dolgozunk sokszor túlórában, semmi mást nem jelent! Miért kell folyton bizonygatnom?

George arca sötétlett, és a feszültség csak nőtt közöttük.

– Miért? – kérdezte George halkan, tekintetét Julia szemeibe fúrva. – Mert itt állok, várok rád, és az jár a fejemben, hogy te talán már máshoz tartozol.

Julia arca megenyhült, és lassan közelebb lépett hozzá, szinte megsimította a férfi karját, mielőtt megérintette volna a virágcsokrot, amit George szorongatott.

– Ezek a túlórák értünk vannak, a közös jövőnkért. És igen, John segít a munkában, de csak ennyi az egész. Te vagy az, akit szeretek, és aki fontos nekem.

George arckifejezése megkönnyebbült, és lassan elengedte a féltékenységet, amely addig olyan szorosan markolta a lelkét. Ahogy Julia szemébe nézett, már nyugodtabb lett.

– Sajnálom, Julia – mondta halkan. – Néha csak... nehéz nekem. A féltékenység bolonddá tesz. Néha úgy érzem, hogy nem vagyok elég jó neked. Az exbarátnőm sosem mondta el, ha másvalaki tetszett neki, és én csak tátott szájjal néztem, ahogy elmegy... nem akarom, hogy ez újból megtörténjen.

Julia szemeiben megbúvó megértés és együttérzés ragyogott. A szíve összeszorult George félelmétől, és érezte, hogy az ő szavai által megnyugszik.

– Nekem te vagy az első, George. A munka nem jelent többet nálad, és a késések nem azt jelzik, hogy másra vágyom. Kérlek, ne kényszeríts arra, hogy folyton bizonyítsam, hogy szeretlek. Csak higgyünk egymásban, és minden más háttérbe szorul. Kérlek, ne hagyd, hogy a féltékenységed elrontsa a köztünk lévő szerelmet.

George szívében melegséget érzett, ahogy Julia keze a sajátjába simult. A nő meleg, határozott érintése mindkettőjüket megnyugtatta, és mosolyogva néztek egymásra, majd szenvedélyes csókban forrtak össze.

Kezüket összekulcsolták, elindultak kéz a kézben, mintha minden nehézségük elpárolgott volna. A járda nedvessége továbbra is csillogott a holdfényben, és az utca csendjében csak lépteik halk kopogása hallatszott. George magához húzta Julia kezét, és egy halvány mosollyal suttogta:

– Mit szólnál egy vacsorához? Talán megünnepelhetnénk a békülést valami finomsággal.

– Ez nagyszerű ötlet! – válaszolta mosolyogva Julia.

Boldogan mentek az étterembe, körülöttük a színes virágok illatával és a telihold ragyogó fényével.

(A képet mesterséges intelligencia készítette)