Megyek az utamon, haladva rendesen,
Van, hogy virágok nyílnak lábam előtt,
Van, hogy árnyékban pihenek – elkeseredetten.
Az út végén a fény ragyog, csillog fényesen,
Néha a messzeségtől csak fénytelen,
Van, hogy homályosan elképzelem,
Néha kézzel foghatóan érzékelem.
Megyek az utamon, lelkesen haladva,
Néha megállok, mert az út elrejti magát,
Kétségek árnya táncol a lelkemen át,
De a szívem vágya újra magára talál –
A fény vezet, hív, oltalmazva – világít.
De míg odaérek, még sok dolog vár rám,
Túl kell jutnom minden mély szakadékon,
Meg kell értenem, miért fagy be a szív,
S miért dobban újra, ha fényben fürödve sír.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése