Seli, a tenger leánya

 

A tengerben élt már több száz éve boldogan Seli, a sellőlány. Egész nap a tengerben úszkált, felfedezte annak titkait. Imádta hallgatni a tenger habjainak suttogását. Szeretett a hullámok hátán feküdni, és ilyenkor élvezte a napfényt. Sokat játszott a delfinekkel, értette a nyelvüket. A tenger mélyéről különleges virágokat szedett. Jól érezte magát, nagyon boldog volt.  Messziről figyelte az embereket. Soha nem ment közel, mert azt megtanulta, hogy az emberek veszélyesek a sellők számára. Seli gyönyörű volt, kiemelkedően szép a sellőlányok között is. Aranyszőke, hullámos haja a derekáig ért. Smaragdzöld szemei ragyogtak a víz alatt is. Okos is volt, mert édesapja mindenre megtanította.  Egy szép, kellemes reggelen, ahogy a hullámokon játszadozott, felfigyelt egy hajóra. Messze volt a parttól, alig látszott. Kisméretű hajó volt. A távolból figyelte. Az emberi hangokat élesen, jól hallotta. Pár férfi utazott rajta. Arra gondolt, követi egy darabig, hátha gonosz dolgot akarnak véghez vinni. Sokszor szabadított már ki delfineket, bálnákat a hálóból. Jó pár óráig követte a hajót, de nem történt semmi. Az ég kezdett beborulni, egyre sötétebb lett. Vihar készülődött. Seli tudta, lesz is belőle nagy haddelhadd. A szele erős volt, és a villámok is közeledtek. A szél gyorsan hozta a fekete felhőket. A kis hajót egyre jobban dobálták a hatalmas hullámok. Seli gondolta, na, ez a hajó nem fogja kibírni ezt a vihart. Látott már rengeteg ilyet. Ő nem tehet semmit sem. Elindult haza, egyre mélyebbre úszott a tengerben, amikor egy hangot hallott.  Egy férfihangot.   – Segítség! Segítség! – kiabálta egy férfi.   A hangja kétségbeesett volt. Seli segített már ki embereket a partra. Ugyan tilos volt ez a sellőknek. Nem bírta megállni, most is a szívére hallgatott. Egy pillanatra elgondolkodott. Menjen? Vagy ne menjen? Gyorsan megfordult, és sebesen odaúszott. A hatalmas hullámok dobálták a férfit. Lehet, már nem is él, gondolta megnézi. A hajó elsüllyedt. A férfit átkarolta, és kiúszott vele a legközelebbi partra. A villámok csapkodtak körülöttük. A hullámokat a vihar több méteres magasságokba dobálta. Nem volt könnyű haladnia úgy, hogy a férfi meg ne fulladjon. Hallotta, amint még lélegzik. Több óráig úszott, amíg végre partot ért. Jól el is fáradt. Közben vihar szépen lecsendesedett. Szétnézett, nehogy embert lásson. Hiszen ők nem léteznek az embereknek, csak a mesében. Kisegítette a homokos részre a férfit. Akkor látta, hogy harmincas éveiben járó, fekete hajú, nagyon formás arcú férfi. Az alkata sportos, és izmos. Szépnek látta. Megnyomkodta a mellkasát többször is, és oldalra fordította, hogy a lenyelt víz kijöjjön belőle. Úgy is lett. A férfi magához tért, kinyitotta a szemeit, és megszólalt:   – A mennyben vagyok? Mivel Seli arcát látta, a smaragdzöld szemeit és arany színű, hullámos haját, így azt hitte angyalt lát. Hát, neki egy angyal volt, mert megmentette az életét.    – Nem! A földön vagy! Most mentettem meg az életedet. Mennem kell. Vigyázz magadra. – válaszolta Seli. Nem akarta, hogy meglássa az uszonyát. A férfi még gyenge volt és kába.   – Ki vagy te? Álmodom? Gyönyörű vagy! – sóhajtott a férfi.    – Seli vagyok! Most már minden rendben lesz. Pihenj. Aztán itt a közelben találsz egy kis falut. Barátságos emberek élnek ott. Segítenek majd neked. Viszlát! – mondta Seli.  – Várj! Köszönöm szépen! Látlak még? – köszönte meg a férfi.  – Nem hiszem! – mondta Seli.  – Szeretnélek megismerni! Martinnak hívnak. – mondta a férfi. Igaz, még mozdulni sem tudott. Nem látta, hogy Seli nem ember, hanem sellő. Seli elfordult, és eltűnt a tengerben.  Ahogy úszott egyre lejjebb a tengerben, elgondolkodott. A férfi helyes volt. Már vagy száz éve nem mentett meg senkit Seli. Igaz, eddig egyik sem tért ilyen hamar magához, de nem voltak ilyen helyesek. Elbűvölte a férfi kedves, és finom hangjával. Látni akarja! Gyönyörűnek nevezte! Valami nagyon furcsát érzett a szívében. Hazaért a tenger mélyén levő otthonukba. Csodás helyen élt. Édesapja mindent megadott neki. Már várta haza. Nem kellettek szavak, olvasott lánya fejében. Megrázta a fejét, és ennyit mondott.   – Tudod, hogy tilos! Veszélyes!  – Tudom, apa! A szívemre hallgattam. Ez olyan nagy baj? – kérdezte Seli.  – Baj is, meg nem is. Csodás teremtés vagy. Érzelmes, jószívű. Viszont titokban kell– tartanunk az emberek elől azt, hogy létezünk, ezt te is tudod. válaszolta az apja.  – Értem, apa! Nem fordul elő többet. – mondta szomorúan Seli.  Az apja figyelte a lányát, és látta, nem biztos, hogy szót fogad. Túl jószívű teremtés lett Seli, ezt az anyjától örökölte.   Seli, ahogy pihent, a férfi arcát és hangját felidézte. Martin elbűvölte a lányt. Mit szólna hozzá, ha tudná, ő egy sellő? Nem lehet, nem ismerheti meg jobban. Martin ember. El kell felejtenie!  Ahogy Martin összeszedte magát, elindult az illatok irányába. Sötétedett, és a gyenge szellő illatokat hozott. A faluból érkeztek. Gyenge volt még. Ahogy bevánszorgott a faluba, az emberek gyorsan odaszaladtak hozzá. Látták, hogy hajótörött. Bekísérték az egyik házba. Meleg étellel kínálták. Kapott egy szobát, és pihenhetett. Nagyon kimerült, de Seli arca volt előtte. Gyönyörű volt! Akár egy angyal.Elaludt. Azt álmodta, hogy egy gyönyörű nő viszi, úszik vele a tengerben. Felriadt. Vagy nem is álom volt talán?   Másnap beszélgetett a falusi emberekkel. Elmondta, hogy valaki megmentette. Elmesélték, hogy az idősek több ilyen történetet hallottak az ő szüleiktől. Egy gyönyörű női sellő mentette meg az embereket. De ezek csak mesék, ő szerintük.  Martin minden nap elsétált a partra. Tudta, a barátai mind meghaltak. Pedig csak a szabadságukat akarták eltölteni a tengeren. Sajnálta őket. Ő maradt egyedül életben. Látta, hogyan süllyedt el a hajójuk. Leült egy sziklára, és onnan nézte a már békésen hullámzó nagy vizet.  Seli messziről figyelte. Minden nap nézte, és egyre jobban vágyott a férfi közelségére. Martin is várta, hátha felbukkan a gyönyörű nő. Teltek a napok, hetek, és Martin tudta, haza kell mennie. A gyönyörű nő nem jött vissza.  Seli döntött végül. Megszólítja. Elmondja neki, hogy ő sellő. Lesz, ami lesz. A Nap aranyló sugarai ragyogtak a nyugodt tengeren, amikor Seli megszólította Martint. Az a szokott sziklán üldögélt, és nézte a tengert.   – Szia Martin! Odaúszott a szikla mellé.  – Szia Seli! Hát csak eljöttél? Gyere, ülj ide mellém. – kérte Martin.  – Rendben! De előtte el kell mondanom valamit. Martin, tudod én nem ember vagyok. Illetve az is, félig. Sellő vagyok. Elfogadod ezt? Válaszolj őszintén. Ha nem, akkor eltűnök, és soha többet nem látsz. – mondta Seli.  Felült a sziklára Martin mellé. Martin nézte az uszonyait. Gyönyörűen csillogtak a napfényben. Pár percig meg sem tudott szólalni. Nézte Seli gyönyörű arcát, hosszú aranyszőke haját, a csillogó uszonyát. Létezik? Nem álmodik? Itt ül mellettem a nő, akibe beleszerettem, és ő egy sellő! Eldöntötte, hogy szeretné jobban megismerni. Hogy milyen jövőjük lehet kettejüknek, az még rejtély marad.  – Nagyon megleptél! Azt hittem, ti nem is léteztek. Nem zavar. Minden nap vártalak!  Ahogy megláttalak először, már akkor beléd szerettem. Elbűvöltél. – válaszolta Martin.   Átölelte Selit, és megcsókolták egymást.  Jó ideje vágytak már egymásra.  Seli elmesélte, hogy milyen életet él a tenger mélyén. Több százéves már. Martin elmondta, hogy harmincnégy éves mérnök. Szabadságon van éppen. Mindent megtudtak egymásról. Selibe kapaszkodva bejárták a tengert. Sokat voltak együtt. A falubelieknek feltűnt, hogy sokat van oda a tengerparton. nem tartották túl jó dolognak.  Seli apja is követte egyszer a lányát és meglátta őket együtt. Látta, ahogy ölelik, csókolják egymást.  Mérges lett, sőt dühös. Alig várta, hogy hazaérjen a lánya.     – Merre jársz minden este? Túl sokat vagy el. – kérdezte.   –Tudod, apa, megyek, segítek a tenger állatainak. – lódított.  Pedig tudta, hogy az apja olvas a fejében.   – Seli, kérlek, légy velem őszinte! Az igazat mondd! – mondta mérgesen az apja.  – Hát jó! Apa, szerelmes lettem Martinba! Tudom, ő ember. A szívemnek nem tudok parancsolni! Ő is szeret. Az első pillanattól, ahogy meglátott. – válaszolta Seli.  – Lányom, ő ember! Nem lehet együtt közös jövőtök! Ezt te is tudod! Volt pár ilyen eset a történelmünk során, de mind tragikus véget ért. Nem találkozhatsz vele soha többet! Megtiltom! Bezárlak, ha nem fogadsz szót. – mondta dühösen az apa.  – Apa legalább hadd búcsúzzak el tőle. Kérlek! – könyörgött Seli.  – Rendben! Azt megengedem. – válaszolta az apa.  Seli, mint minden este, naplementekor ment találkozni Martinnal. Sírva úszott a sziklához, ahol már várta a férfi.  – Mi a baj szerelmem? – kérdezte.  – Apám rájött, hogy veled találkozom, és megtiltotta. Nincs közös jövőnk, mert te ember vagy, én meg sellő. Mit tehetünk? Mondd mit? Igaza van. Hiába szeretjük egymást. Az én otthonom a tenger, a tied a Föld. Szerelmem, nem találkozhatunk többet. El kell felejtenünk egymást. – mondta könnyes szemekkel Seli.  – Drágám, igen, két külön világban nőttünk fel. Lennie kell megoldásnak.  Én nem akarlak elveszíteni! Veled akarom leélni az életemet. Smaragdzöld szemű gyermekeket akarok veled felnevelni. Meg kell találnunk a megoldást! –válaszolta Martin.  Ölelte, csókolta vigasztalta Selit. Elmondta, pár hétre hazautazik Amerikába, és elintézi a dolgait. Vissza fog jönni. Itt várja majd a sziklánál a szokott helyen. Nagyon nehezen váltak el egymástól. Martin hazament. Elintézte az ügyes-bajos dolgait, ami több hetet vett igénybe. A barátai halálát is el kellett mondania a szüleiknek. Hiányzott neki Seli.  Alig várta, hogy újra lássa.  Nem is sejtette, hogy Seli mennyit sír, mert apja elmagyarázta neki, hogy soha többet nem láthatja Martint. Volt viszont egy öreg sellő a tenger-városban, Zineában. Egyszer véletlenül meghallotta Seli, hogy ő olyan dolgokat is tud, amik réges-régen történtek, sok ezer évvel ezelőtt.  Úgy döntött, hogy meglátogatja. Több ezer éves volt, az apjánál jóval öregebb.  A legrégebbi lakó Zineában, Mireának hívták. Seli beúszott az otthonába.  Mirea ránézett, és olvasott a fejében.  De azért megkérdezte:  – Mi járatban, fiatal lány?  – Szeretném, ha mesélne nekem olyan történetet, amikor egy sellő és egy ember szerelmes lett a múltban. – válaszolta Seli.  – Érdekes dolgot kérsz tőlem. Miért nem inkább azt kérdezted, van–e megoldás arra, hogy együtt élj az ember-szerelmeddel? – kérdezett vissza Mirea.  – Ó! Maga tudja? Honnan? Olvas bennem? Kérem, segítsen nekünk! Lennie kell megoldásnak! Ugye van? – kérdezett meglepetten Seli. – Hallottam egy varázsitalról. Egyszer az üknagyanyám is szerelmes lett egy emberbe.  Lábakat kért magának.  A varázslat nem sikerült, de üknagyapám viszont uszonyokat, és kopoltyút kapott. Itt élt sok száz évig boldogan a Zineában. –  ennyit tudok segíteni  – A varázsital receptjét nem tudja Mirea? – kérdezte Seli. – Ha apád megtudja, hogy itt jártál, és én segítettem neked, ki fog engem tiltani városból. – mondta Mirea.  – Nem mondom el! Megígérem! Kérem, segítsen! – könyörgött Seli.  – Látom, tiszta a szerelmed a férfi iránt.  Az ő szerelme is tiszta irántad. Lehet, hogy sikerülni fog a varázslat. Egy titka van. Magában a varázslat kevés. Tiszta szív kell, mind a kettőtök tiszta szíve. Átadom a varázsigét és a receptet. Neked kell megfőznöd. A férfinak kell meginnia. Uszonyai lesznek és kopoltyúja, hogy itt élhessen veled. Teljesen le kell mondania a földi életéről. Soha nem térhet vissza.  Ezt tudatosítsd vele. Sok szerencsét kívánok!  Ha minden sikerül, várlak titeket egy finom ebédre. – fejezte be a beszélgetést Mirea.  Megölelte Mirea Selit. Csodálta a lányt.  A benne lévő szerelmet, szenvedélyt. Seli is megölelte, és megköszönte a segítséget.  Megígérte, Martinnal el fognak jönni egy ebédre.   Hazaért, és elolvasta a receptet. Napokig a tenger mélyét járta, mire összeszedte a különleges növényeket.  Volt egy, ami nagyon ritka volt.  Át kellett úsznia a világ másik végére érte.  Megtalálta azt is.  Titokban, amikor az apja nem volt otthon, elment pár napra, elkészítette.   Közben minden este elment a találkozóhelyükre. Martint várta. Hitte, hogy eljön. Bízott benne. Érezte.  Martin már úton volt Selihez. Alig várta, hogy újra megölelhesse.  A kis faluban örömmel fogadták. Sok finom édességet vitt a gyerekeknek.  Kiált a sziklára, úgy várta Selit. Boldogan látta a lány, hogy visszatért.  Ölelték, csókolták egymást.   – Martin, szerelmem! Megtaláltam a megoldást.  Hallgass végig! – mondta Seli.  Elmesélte, hogy mit tudott meg Mireától. Hogyan szedte össze több napig, kutatta fel a különleges növényeket.  A lényeget a végére hagyta.  – Ami a legfontosabb az, hogy neked lesz uszonyod és kopoltyúd. A földi életet teljesen el kell felejtened. Magad mögött kell hagynod. Igazán ezt akarod? Megteszed értünk? – kérdezte Seli.   – Valóban komoly döntést kell hoznom. Azt hiszem, már tudom a választ. Döntöttem.  Sellő leszek. A te férjed. Apád is elfogad akkor. Feleségül vehetlek. Megtanítasz nekem mindent a sellő életről? –válaszolta Martin.  – Mindent megtanítok. Apám el fog fogadni. A férjem leszel, és én a feleséged. –válaszolta Seli.  Levette a nyakából a varázsitalt, és átnyújtotta Martinnak. Arra kérte, hogy feküdjön le azonnal, ha megitta a főzetet. Át fog változni.  A lábai a vízben legyenek. Hogy be tudjon úszni majd a vízbe, mivel uszonyai nőnek.  Martin elhelyezkedett. Selivel megcsókoltak egymást. Megsimogatta utoljára a lábait. Megitta a varázsitalt. Seli elmondta a varázsigét. Csillogó fények vették körbe őket, amik Martinba beleáramoltak. Ragyogott a teste. A lába átalakult uszonnyá. A feje is átalakult, lett kopoltyúja. Pár perc alatt sellő lett.  Kinyitotta a szemeit.  Ránézett az uszonyára, és mosolygott. Selivel átölelték egymást. Boldogok voltak. Sikerült!  Együtt beúsztak a tengerbe. Martin visszanézett a földre. Már nem az az otthona. A tenger lett az új otthona, szerelmével, Selivel. Seli hazavitte Martint. Bemutattatta őt az apjának.  Az csak nézte a férfit.  Szemlélte. Bólogatott közben.  Seli mindent elmondott neki.  Az apja büszke volt a lányára.  Micsoda szerelem az övéké! Kitűzték az esküvő napját.  Mireát meglátogatták. Mirea boldog volt, hogy segíthetett, és sikerült Selinek és Martinnak, hogy egy pár legyenek.  Meghívták az esküvőjükre is. Hetedhét országra szóló nagy lakodalmat rendeztek. Több smaragdzöld szemű gyermekük is született. Boldogan élnek már sok száz éve együtt. Seli sokszor megemlegeti Martinnak, milyen jó, hogy hallgatott a szívére, és visszafordult, amikor Martin segítségért kiabált. Martin meg furcsa módon, de örült, hogy hajótörött lett. Mert csak így találkozhatott az igaz szerelmével Selivel. Minden úgy volt jó, ahogy történt. A tenger lánya lett a szerelme, a felesége, a gyermekei anyja.