2026. május 11., hétfő

Az aranyhal és a harmadik kívánság



Zsuzsanna azon a délutánon nem akart halat fogni. Csak lement a folyópartra, mert otthon már minden ugyanúgy történt, és egy idő után a megszokott falak is nehézzé váltak számára.
Mostanában minden estéjük egyformán telt. László hazajött, levette a cipőjét, megmosakodott, aztán leült a konyhaasztal mellé. Zsuzsanna tett elé valamit enni, és teát főzött. Beszélni próbált hozzá a napról, a házról, kettőjükről, de a férfi többnyire csak bólintott. Ha megkérdezte tőle, figyel-e, László mindig ugyanazt felelte:
– Hallom, amit mondasz, Zsuzsa, csak fáradt vagyok ma este.
Csakhogy Zsuzsanna pontosan érezte, hogy a férje már régóta másképpen hallja őt. Nagy veszekedés sosem volt köztük. Talán éppen ez volt benne a legrosszabb. Az életük lassan kopott meg, mint egy kedves régi kabát, amelyet az ember még hord, mert megszokta.
Délutánra már nehéz lett neki a ház levegője. Fogta a régi hálót, amely évek óta a kamrában állt, és elindult a folyó felé. A parton nedves volt a fű, a nád között apró madarak mozdultak, a víz pedig lustán vitte magával a szürke délutánt. Zsuzsanna bedobta a hálót, és egy ideig csak állt a víz mellett.
Amikor a háló hirtelen megfeszült a kezében, először azt hitte, egy ág akadt bele. Lehajolt, hogy kiszabadítsa, de akkor meglátta az arany villanást. Egy apró hal feküdt a hálóban.
– Hát te meg honnan kerültél ide? – kérdezte Zsuzsanna halkan.
A hal megmozdította a farkát, aztán tisztán megszólalt:
– Onnan jöttem, ahová az emberek eldobott kívánságai kerülnek. Van, aki elfelejti őket, van, aki megbánja, de előbb-utóbb mind visszatalálnak valakihez.
Zsuzsanna elejtette a háló nyelét. A szíve gyorsabban vert, mégsem sikoltott.
– Ha jól hallottam, az előbb megszólaltál. Ilyen korban az ember már ritkán lepődik meg igazán, de ezt azért szeretném tisztázni.
– Hallottál engem – felelte az aranyhal. – Kérhetsz tőlem három dolgot.
Zsuzsanna keserűen elmosolyodott.
– Három kívánság. Pont úgy, mint a mesékben. Már csak az hiányzik, hogy azt mondd, sietnem kell, mert alkonyat után meggondolod magad.
– A mesék sok mindent megszépítettek – mondta a hal. – A három kívánság megmaradt bennük, de a következményeket többnyire kihagyták.
– Akkor bármit kérhetek?
– Bármit, amit pontosan ki tudsz mondani. Amit kimondasz, azt teljesítem.
– Ez túl könnyűnek hangzik.
– Inkább túl pontosnak.
Zsuzsanna ekkor Lászlóra gondolt. Arra a férfira, aki régen a szeme sarkából is észrevette, ha baj volt, most pedig úgy ült mellette, akár egy szobor.
– Azt akarom – mondta lassan –, hogy a férjem végre meghallgasson. Úgy hallgasson meg, hogy valóban figyeljen.
Az aranyhal szeme egy pillanatra megvillant.
– A kívánságod elhangzott. Menj haza este, és meglátod, milyen ereje van annak, amit kértél.
Zsuzsanna hazament. László a konyhában ült, a kabátja még rajta volt, pedig mindig levette, amint belépett az ajtón. Zsuzsanna megállt a küszöbön.
– László, szeretnék beszélni veled. Most igazán.
A férfi felnézett rá, és nyugodtan bólintott.
– Itt vagyok, Zsuzsa. Mondd el, amit szeretnél, és én végighallgatlak.
A nő szíve nagyot dobbant. Leült vele szemben, két kezét az asztalra tette, és beszélni kezdett. Elmondta neki, mennyire elfáradt. Elmondta, hogy néha úgy érzi, a ház tele van kimondatlan mondatokkal. Elmondta, hogy hiányzik neki az a férfi, aki régen még a hallgatásából is értett. László figyelt. A tekintete egy pillanatra sem siklott félre, a telefonjáért sem nyúlt, sóhaj sem hagyta el a száját. Csak ült, és hallgatta őt egy órán át, két órán át, egészen éjfélig.
– Most te következel, László. Szeretném hallani.
A férfi ült vele szemben, nyitott szemmel. Zsuzsanna először azt hitte, gondolkodik, aztán a mozdulatlansága túl hosszúra nyúlt.
– László, kérlek, mondj valamit. Bármit. Csak szólalj meg.
A férfi ajka nem mozdult. Zsuzsanna megfogta a kezét. Meleg volt, de mozdulatlan.
– Édes Istenem, mit tettem veled?
László csak nézte. Reggel is ugyanúgy ült az asztalnál. A szeme nyitva volt, a szája csukva. Az étel érintetlenül állt előtte, a tea kihűlt mellette. Már csak hallgatni tudott.
Zsuzsanna akkor értette meg, hogy az aranyhal mindent szó szerint teljesít. Kabátot kapott magára, és visszarohant a folyóhoz. A hal már várta a sekély vízben.
– Azonnal segíts rajtam! – kiáltotta Zsuzsanna. – A férjem nem tud beszélni, enni, aludni. Én azt kértem, hogy hallgasson meg, nem azt, hogy egész életére hallgatásba zárd.
Az aranyhal mozdulatlanul lebegett a vízben.
– A kívánságod teljesült. A férjed meghallgat téged, ameddig csak előtte állsz.
– De ez szörnyűség.
– Ez pontosság.
– Akkor adj lehetőséget, hogy helyrehozzam.
– Kérhetsz új kívánságot. De amit egyszer kimondtál, annak nyoma marad.
Zsuzsanna a hajába túrt. A szél hidegen kapott az arcába.
– Akkor azt kívánom, hogy legyen megint olyan, mint régen.
Az aranyhal lassan megfordult a vízben.
– A kívánságod elhangzott.
Másnap reggel László a konyhában állt húsz évvel fiatalabban. A haja sötét volt, az arca simább, a tekintete idegenül tiszta. Azt a barna kabátot viselte, amelyben Zsuzsanna először látta őt nagyon régen, egy esős délutánon. A nő a konyhaajtóban megtorpant.
– László, ugye tudod, hogy ki vagyok?
A férfi udvariasan bólintott, de a szemében semmi felismerés nem volt.
– Elnézést kérek, asszonyom. Biztosan félreértés történt. Meg tudná mondani, hol vagyok, és hogyan kerültem ide?
Zsuzsanna szája remegni kezdett.
– Itthon vagy. Ez a mi konyhánk. Itt éltünk együtt huszonkét évig.
László zavartan körülnézett.
– Én ezt a helyet most látom először. Sajnálom, de bizonyára összetéveszt valakivel.
Zsuzsanna lassan hátralépett. A konyhaasztalon ott állt két csésze. Az egyik az övé volt, a másik Lászlóé, amelyből hosszú évek óta minden reggel ivott. Most azonban a férfi úgy nézett rá, mintha idegen tárgy volna. A nő megértette. Minden olyan lett, mint régen. Pontosan olyan. Abból az időből, amikor László még nem ismerte őt. Amikor még nem tudta a nevetését, a félelmeit, a reggeli mozdulatait. Amikor még semmi sem kötötte hozzá.
Zsuzsanna újra a folyóhoz futott. Az aranyhal ott lebegett a sekély vízben, mintha egyetlen pillanatra sem mozdult volna el.
– Ezt sem így akartam – mondta Zsuzsanna zihálva. – Én a férjemet kértem vissza, nem egy idegent az emlékeink nélkül.
– Azt kérted, legyen olyan, mint régen.
– Régen szeretett engem.
– Régen volt olyan idő is, amikor még a nevedet sem tudta.
Zsuzsanna összeszorította a száját. A harag helyén lassan félelem maradt.
– Akkor kérem a harmadik kívánságomat.
A hal közelebb úszott.
– A harmadik kívánság mindig a legveszélyesebb. Az elsőben az ember vágyik, a másodikban javítani próbál, a harmadikban már menekül.
Zsuzsanna sokáig nézte a vizet, aztán kimondta:
– Azt kívánom, hogy minden olyan legyen, mintha meg sem találtalak volna. Legyen minden pontosan úgy, ahogyan az első kívánság előtt volt.
Az aranyhal szeme megvillant.
– Ezt a mondatot már sokan kimondták előttem. Biztosan ezt akarod?
– Ezt akarom. Vissza akarom kapni azt az életet, amelyből elindultam.
A víz egy pillanatra elsötétült. Amikor Zsuzsanna kinyitotta a szemét, otthon állt a konyhában. László az asztalnál ült, ősz hajjal, fáradt arccal, a régi bögréjét tartotta a kezében. Zsuzsanna odalépett hozzá, és a megkönnyebbüléstől elcsuklott a hangja.
– László, azt hittem, elveszítettelek. Olyan volt, mintha minden kifordult volna a helyéből.
A férfi letette a bögrét, és lassan felnézett rá.
– Egész éjjel beszéltél a folyóról, a halról és a kívánságokról. Azt mondtad, azt akarod, hogy végre meghallgassalak.
Zsuzsanna megdermedt.
– Te emlékszel arra, ami történt?
– Emlékszem minden szavadra – mondta László halkan. – Te kívántad úgy, hogy minden legyen olyan, mintha meg sem találtad volna.
A nő hátralépett.
– Akkor hogyan emlékezhetsz rá?
László sokáig nézte. Aztán elmosolyodott, de abban a mosolyban már valami idegen mozdult meg.
– Mert nem te találtál meg engem, Zsuzsanna.
A nő háta mögött halk csobbanás hallatszott. Megfordult. A konyha mosogatójában aranyhal úszott a vízzel teli tányérok között. László hangja egészen közelről szólalt meg mögötte:
– Én találtalak meg téged.

Az Ég is meghajol



Eső csorog az arcomon,
könnyemmel összeér,
amit eddig tartottam,
ma végre földet ér.
A víz ősi rend szerint
utat keres, rám talál,
amit rólam lemos egyszer,
az többé meg se áll.
A könny a test igaz szava,
mikor bennem enged a zár,
ami rólam földre hullik,
az uralmat veszít már.
Felnézek az eső alatt,
s könnyebb lesz, ami volt,
amit bennem a víz felold,
arra az Ég is meghajol.

A lélek vágya


 

2026. május 9., szombat

A tavasz tenyerén Evokáció Wass Albert "Tavaszi séta" című versére



Ma megszólított a délután,
kitárta zöld szívét a rét,
s kiléptem árnyaim mögül,
hogy rám terítse friss fényét.

A domb gerincén Nap pihent,
aranyba öltözött a táj,
s fűszálak apró csúcsain
a harmat gyöngye táncot járt.

A szél virágport vitt tovább,
arany derűt a fák felett,
s minden rügyben mosolygott
az ébredő kikelet.

A patak tiszta homlokán
ezüstös fodra futott,
s ahogy csobogva hozzám ért,
bennem a bánat elpihent.

A fák kitárt karokkal álltak
az Ég derűs sátra alatt,
s lombjuk közt lágy, zöld ragyogással
a tavasz lelke átsuhant.

A Föld meleg szíve dobbant,
a rügyben új álom ébredt,
s minden bokor énekelte
a harmatfényű reggelt.

Megálltam ott, nem szóltam én,
beszélt helyettem lomb, patak,
beszélt a szél, a domb, a rét,
s a szívem dalra fakadt.

És úgy szerettem akkor azt,
mi fűben, fában él,
hogy bennem is életre kelt
egy rég lehullt levél.

Mire az este rám hajolt,
nem volt a lelkem már nehéz,
a tavasz tenyerén pihentem,
s bennem újra élt a fény.


2026. május 7., csütörtök

Esőbájoló Evokáció Radnóti Miklós „Bájoló” című versére


rebben a napfény
ablakom résén,
ülök a fényben,
várlak idézvén,
bokrokon átfut

rózsafa árnya,
mintha a kert is
téged kívánna,
sűrűsödik fenn
a sötét felleg,
villan távolban,
szívem felelget,
mélyül az égbolt,
kékje se tiszta,
tó tükrén rezzen
reszketőn vissza,
jöjj be a házba,
künn hideg árad,
hozd be a tested,
hozd be a vágyad,
hajadból áradjon
vállamra mámor,
szádról a vágyat
lecsókolom százszor,
már veri kint az
ereszt az eső,
bőrünkön ébred
a vágy, az erő,
mossa az eső
rólunk a múltat,
minden szavunkból
szerelem hullhat,
jöjj, amíg villám
hasít a tájba,
míg a világ kint
esőben áll ma,
s két külön szívünk
egy dobbanásban
összefut halkan
az esőszagú házban.

2026. május 6., szerda

Nem mondtam el



Nem mondtam el, pedig bennem maradt,
amit a szívem régóta tudott,
az eső mosta kint az éjszakát,
bennem egy mondat halkan elfutott.
Nem mondtam el, hogy más lett az idő,
amióta hangod ritkán érkezik,
a toll előttem mozdulatlan állt,
s hófehér lapján árnyékká lett a hiány.
Nem mondtam el, csak néztem az eget,
a fényeket a párás ablakon,
és úgy maradtál bennem, kedvesem,
mint forró tea téli hajnalon.
Nem mondtam el. Talán már késő is,
de amit hallgattam, most mégis él,
ha egyszer mégis rád talál e szó,
tudd meg: bennem maradtál kimondatlan.

Nem nyílik rózsa



Üres papír van előttem,
nem mozdul rajta semmi szó.
Talán nem örökre néma,
csak most elbújt minden sor.
Kiszáradt a tintásüveg,
hallgat bennem a gondolat.
Pedig oly szépen süt a Nap,
de szívemben mégis árny marad.
Szeretne engem a szellő is,
lágyan simít arcomon.
Dalolnak nekem a madarak,
mégsem könnyül bánatom.
Talán a seb miatt van így?
Talán dér ül a szívemen?
Nem nyílik bennem rózsa,
csak vár egy éltető csókra.