2025. november 19., szerda

Nem lát engem senki




Nem lát engem senki.
Átnéznek rajtam, mintha fényből lennék,
nem hagyok árnyékot a földön,
nem hagy nyomot a léptem.
Mosolygok, mert azt tanultam,
hogy aki tart másokat, az nem remeghet —
de belül néha elfárad a szív,
ha mindig ő az erős.
Nem kérdezi senki, hogy bírom.
Nem kérdezi senki, ki tart meg engem.
Csak azt, hogy adok-e még,
van-e még bennem egy újabb csoda.
Nem lát engem senki.
Pedig ott vagyok minden sorban,
minden ölelés mögött,
minden percben.
Nem kérek tapsot, nem kérek hálát,
nem várok vállveregetést —
de talán majd egyszer lesz egy pillanat,
amikor valaki végre a szívembe lát.
Addig is maradok, aki vagyok:
szívből adó, igaz ember.
Nem eltűnök — hanem ragyogok,
akkor is, ha nem látják, hogy ki vagyok.

Szintén megtekinthető a Múzsák Könyvtára weboldalon.

A tízéves rózsa


A hajnali köd lassan ráült a mezőre, a nap még csak sejlett a fák mögött. A régi, szürke fakerítés mellett egyetlen rózsatő állt — harmat gyöngyözött a levelein, a szirmai halványrózsaszínben ragyogtak.

Barna megállt előtte. Ugyanazon az úton lépett végig, amelyen tíz éve utoljára. A vállán a kopott katonakabát, a tekintetében az a súly, amit a háború felpakol az ember lelkére. Lehajolt, óvatosan leszakította a rózsa legszebb virágát.

— Hazaviszlek az én drága feleségemnek — mondta halkan.

A ház, amely előtt megállt, nem változott sokat. Csak a vakolat kopott meg, és a kapu nyikorgott egyet. Barna megtorpant. A szíve gyorsabban vert, mint bármely csatában. Kopogott.

Léptek közeledtek, majd kinyílt az ajtó. Melissza állt ott. A haja hosszabb lett, az arcvonásai érettebbek, de a tekintete ugyanaz maradt. A felismerés lassan futott végig rajta, mint a meleg hullám, amitől az ember kicsit megszédül.

— Barna…? — alig mert levegőt venni.

— Én vagyok — felelte halkan. — Végre… hazaértem.

Melissza ajka remegett, majd zokogva a nyakába borult. Barna úgy ölelte, mint először — talán annál is szorosabban.

— Azt mondták… azt mondták, hogy már nem jössz vissza.

Barna bólintott.

— Azt én is sokszor elhittem. De minden este láttalak, amikor lehunytam a szemem. És tudtam, hogy amíg a szívemben hazatérek, egyszer a lábaim is haza fognak.

Melissza megérintette a rózsát a kezében.

— Ezt… nekem hoztad?

— Ez abból a tőből van, amit veled ültettem. Azt mondtuk, addig virágzik majd, amíg vársz rám. — Barna halkan felnevetett, és a tekintete megtelt fénnyel. — Összeszámoltam… tíz évig virágzott.

Melissza a rózsát az arcához emelte, és beszívta az illatát — azt az illatot, amit oly jól ismert.

— Én soha nem adtam fel, hogy hazatérsz — mondta rekedt hangon. — A fiúnk is tudta, hogy egyszer kinyílik az ajtó, és belépsz rajta.

Újra szorosan megölelték egymást — úgy, ahogy csak az ölel, aki túlélt mindent azért, hogy valakihez visszatérhessen.

— Itthon vagyok — súgta Barna. — Örökre.

Melissza mosolya olyan volt, mint amikor a hajnal hirtelen áttör a ködön.

— A gyermek alszik — mondta halkan.

Barna belépett a házba, és mielőtt még levegőt is vett volna, tudta, merre induljon. Az ajtóhoz lépett, halkan lenyomta a kilincset és benyitott.

A félhomályos szobában egy ágy állt. Egy fiatal fiú aludt benne — már sokkal magasabb volt, mint amekkorának utoljára látta. A takaró félrecsúszott, a karja kilógott alóla, pont úgy, mint amikor kétévesen szendergett.

Barna közelebb lépett. Tíz év súlya zuhant a mellkasára — minden kimondatlan mese, elszalasztott ölelés, eltűnt születésnap. A könnyei patakban folytak, ahogy az alvó fiát nézte.

— Mekkora lettél… — suttogta.

Reszkető kézzel, óvatosan végigsimította a gyerek haját — lassan, nehogy felébressze, mégis annyi szeretettel, hogy a szíve majd beleszakadt.

— Amikor elvittek, két éves voltál — folytatta halkan. — Együtt tanultuk meg, hogyan kell futni… most meg már biztosan gyorsabb vagy nálam.

Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy elbírja az érzést: végre újra megérintheti. A fejét a fiú vállához hajtotta, és úgy maradt egy másodpercig — nem bújva, nem elveszve, hanem megérkezve.

— Soha többé nem megyek el.

Nem tudni, a fiú érzett-e valamit álmában, de az ujja lassan, ösztönösen megmozdult és rásimult apja kezére. Barna levegőt sem mert venni — csak mosolygott a könnyein át.

Melissza az ajtóból nézte őket. A rózsa még mindig a kezében volt.

Barna felegyenesedett, és halkan így szólt:

— Most már olyan boldog vagyok.

Melissza közelebb lépett, megfogta a kezét, és ők ketten együtt nézték a gyermeket — akik tíz év várakozás után végre újra egy teljes család lehetnek.

Odakint a köd felszállt, a fény betöltötte a hajnal első óráját.

És benne egy apa, egy anya és egy gyermek csendes boldogsága — a rózsa illatával.

Pillanatnyi boldogság



Vannak pillanatok, amiket nem szabad elszalasztani. Meg kell élni őket akkor, ott, amikor megérkeznek. Mert ezek adják az örömöt és a boldogságot — nem hangosan, nem látványosan, csak csendesen. De pont így jó.
Ma, amikor hazafelé sétáltam, a nap épp lemenőben volt. Megálltam egy pillanatra, csak néztem. A színek valahogy mások voltak — mélyebbek, szebbek, mint amilyennek máskor látni szoktam. Lefotóztam, mert meg akartam őrizni… de már akkor tudtam, hogy a kép nem fogja visszaadni azt, amit akkor láttam és éreztem. A valóságot csak a szem és a szív tudja együtt megfogni.
Tovább indultam, aztán hirtelen megcsapott a fenyőfa illata. Annyira váratlanul ért, hogy egy pillanatra megálltam. A karácsony jutott eszembe — nem a rohanás, nem a készülődés, hanem az az érzés, amikor valahogy minden jó. Amikor béke van bennünk. Éreztem, hogy megérint.
Utána már más volt az út hazafelé. Semmi különös nem történt, mégis jó kedvem lett. Boldogan mentem tovább.
Ezek a pillanatok azok, amelyeket a szív megjegyez. A fénykép nem tudja megtartani — de a szív igen.
És bármikor előhívhatom őket.

Szintén megtekinthető még a muzsakkonyvtara.hu

Maradj még



Vörösen lélegzik a pohárban a bor,
fénye fölött ezüst hídra lép a Hold.
A percek lassan nyílnak, belénk simul a mámor,
s a szívet megtalálja Ámor.
A vágy körénk hajol, nem kérdez, csak figyel,
szerelmesen átölel.
A bor illatából heves történet születik,
s csókkal megpecsételődik.
Parázslik a levegő, lelkünk egymásra talál,
a pillanat csak a miénk,
szívünk halkan suttogja: maradj még,
s érzem, hogy melletted igazán élhetek én.

A lelkek tánca

 


Nem érint a kéz, mégis remeg a bőr,
ahogy egymásba simul a csendem és a csended.
Az idő megáll — nem kérdez, nem dönt,
csak nézi, ahogy két lélek felismeri önmagát a másikban.
Te ott állsz — nem testtel, hanem emlékkel,
árnyék nélkül, fényből, hangtalan sóvárgással.
Én pedig közelebb hajolok, s te engeded —
csak lélek tud ennyire közel menni,
mert ha nem érlek el, szomorú lelkem sírni kezd.
Arcod nem érinti az arcom,
mégis minden csókod rajtam marad;
szempillád egy sóhaj, amely elém hull,
és én elkapom, mielőtt a földre érne —
mert ami a tiéd, az az enyém elveszni nem tud.
Két tollpihe tánca vagyunk a szélben —
egymáshoz simulunk, majd elrebbenünk,
de akármerre sodor a sors kegyelme vagy kegyetlensége,
úgy térünk vissza egymáshoz, mint a fény a hajnalhoz.
Nem lehetünk — mégis vagyunk.
Nem érhetünk össze — mégis összeérünk.
És ha elválaszt is ezer élet, ezer test, ezer név,
a tánc újra elkezdődik,
valahányszor a lelkünk megérzi a másik lélegzetét.
Mert ami egyszer felismerte önmagát a másikban,
az soha többé nem felejti el.
Ez a mi igazunk.
Ez a mi végzetünk.
Ez — a lelkek tánca.

2025. november 17., hétfő

Az érme üzenete



Senki sem tudta pontosan, mikor került oda; a falu szélén, a régi híd alatt egyszer csak ott feküdt egy arannyal teli zsák, mintha valaki odatette volna, vagy mintha mindig is ott lett volna, csak eddig nem vették észre. Az emberek megálltak előtte, de hamar továbbmentek — volt, aki félt tőle, volt, aki nem hitt benne, és volt, aki csak annyit gondolt: „Nem az enyém.”
Egy nap arra járt egy nő — fáradtan, csöndesen, gondolatokkal tele. Nem gazdagságot keresett, igazából semmit sem keresett már; csak menekült a napjai elől, ahol mindenki tőle várt valamit. Megállt a zsák előtt, nem nyúlt érte, nem csodálkozott, csak nézte. A zsákban aranypénzek csillogtak, a fény megérintette az arcát.
– Tudod… – suttogta a nő a zsák felé, bár nem volt kinek mondania. – A szerencse mindig elkerült engem.
A szava visszhang nélkül hullott a csendbe, aztán enyhe szél támadt, és az egyik érme legördült a zsák tetejéről, épp a lába elé, megállt ott, fényben ragyogva. A nő lassan lehajolt, és felemelte. A pénzen nem számok voltak, nem érték, nem évszám, csak egyetlen vésett mondat: „A szerencse ott kezdődik, ahol megérted és elfogadod önmagad.”
A nő keze megremegett, a levegő körülötte valahogy melegebb lett, és hirtelen megértett valamit — nem szavakban, nem mondatban, hanem felismerésben. Nem az arany számít, nem a zsák, nem a „megkapni” vagy „elveszíteni”, hanem az a pillanat, amikor rájössz: minden, amit kerestél, már benned volt.
A zsák hirtelen megmozdult, majd lassan összeesett, mintha sosem lett volna tele semmivel. Nem tűnt el — csak visszaváltozott egyszerű, régi vászonná. A nő tenyerében még ott volt az érme; halkan megszorította, aztán elmosolyodott.
Aznap hazament. Nem változott meg egyetlen külső körülmény sem — nem jött váratlan ajándék, telefon, csoda. És mégis minden más lett. Mert először érezte azt, hogy a szerencse sosem hagyta el — csak ő felejtette el észrevenni.

Csábító csokoládé



Csoki hív — mert édes, mézes,
nem kérdez, csak jön felém,
mosoly bújik ajkam szélén:
„Na jó… egy falat még.”
Olvad lassan, lágyan benn,
mint szívemben a szerelem,
dió omlik, kakaó íze vár,
minden porcikámra rátalál.
Nem édesség — varázslat ő,
csábító, titkos, erő,
ha egyszer hozzám ér, megcsókol,
nincs menekvés, elrabol.
Ha szívem fáradt, fáj,
a csoki mindig mellém áll,
ringat, vigaszt ad, szeret,
s újra élni hív, megnyugtat.
Így történik újra, újra,
minden este, mindig újra
megfogadom — ma vége van…
de mégis… mégis…
ellenállhatatlanul —
újra magához láncol.