Az erdő szíve

Az erdő egy nagy család, a felhőket súroló hatalmas fákkal, az állatvilágával. Otthont ad oly sok mindennek. A fák élnek, szerintem szívük is van. Oltalmat nyújtanak, csak adnak. Olyan, mintha minden mindennel beszélgetne: a fák a patakkal, a kövekkel, a borokkal, a virágokkal. Egység van és harmónia.

A levegő olyan friss és tiszta, hogy szinte megérinteni lehet. Minden egyes lélegzetvétellel telítődik a tüdő, mintha a fák zöld levelei élet energiával töltenének fel mindent. Az erdő illata, a moha és a föld meleg keveréke mintha meggyógyítaná a fáradt lelket.

A hegyek sírnak, ha egy fa meghal. Az ég felé emelkedő sziklák között halk sóhaj száll, a szél zokogva körbejárja a letört törzset, mintha gyászos dallamot búcsúzna. De a fa nem sír. Némán, mély tisztelettel adja át utolsó ajándékát, gyökerein keresztül minden energiáját, életerejét a körülötte élő testvéreinek.

Az erdő nem csak hely – él, lélek is. Ha meghallod a hívását, soha többé nem felejted el a hangját. Újra és újra hallani akarod, mert hív az erdő, hiszen szíve van.

És ha elbúcsúzol tőle, az erdő tovább él benned, örökre ott marad, ahogy a fák gyökerei mélyen a földben. Az erdő szíve soha nem hagy el, mindig ott dobog benned.

Lőrinc bátyó

"Nem Pesten történt, amit hallotok,

ott ily regényes dolgok nem történnek."

Hanem egy poros úton, valahol az Alföld szívében, ahol Lőrinc bátyó, az öreg szekeres éppen hazafelé tartott. A négy ökre komótosan lépkedett, a nap pedig már alacsonyan járt, aranyló fényt hintve a földekre.

Egyszer csak egy poros ruhájú fiatalember ugrott elő a bokrok közül.

– Bátyám! Könyörgöm, segítsen!

A fiú arca kipirult, lélegzete szaggatott volt, mintha órák óta futna. Lőrinc bátyó végigmérte, de nem kérdezett semmit, csak intett a szekér hátsó ponyvája felé.

– Ugorj!

A fiú már alig bújt el, amikor az út kanyarulatánál pandúrok tűntek fel. A lovaik tajtékzottak, arcuk kemény volt.

– Hé, öreg! Nem látott erre egy fiatalembert? Szökevény, bujdosó!

Lőrinc bátyó lassan megrázta a fejét.

– Nem láttam én senkit, csak az utat magam előtt.

A pandúrok gyanakodva méregették a szekeret, de az öreg olyan nyugodtan ült a bakon, hogy végül továbbvágtattak. A fiú csak akkor mert előbújni, amikor már a távolban elhalt a patkók kopogása.

– Megmentett, bátyám – suttogta hálásan. – De miért?

Lőrinc bátyó elmosolyodott, és suhintott egyet az ostorral.

– Itt, ahol az emberek ismerik egymás nyomorúságát, mindig akad egy, aki segítő kezet nyújt.

A szekér döcögve indult tovább, és a fiú tudta: új esélyt kapott az élettől.

Egyedül

Ész szépet ígér,

szív mélyet remél,

valóság néha kér,

az út kanyarog,

csak hallgat, nem beszél,

az élet zenél, hegedül,

dönteni kell – egyedül.

Mosoly a világra

Megértettem, oly sok év után,

miért is éltem én igazán;

ki voltam, s ki lettem,

miért léteztem, s csak túléltem.

Sok fájdalom, szelíd öröm,

mind tapasztalás volt, semmi több.

Elértem mindazt, mire vágytam,

s közben önmagamra találtam.

Megtanultam szívből szeretni,

odaadóan, csendben érezni,

mosolyt csalni mások arcára,

szerető szívvel mosolyogni a világra.

Nagypapa műhelye

A napfény már rég bekúszott a kis műhely ablakán, ahol a poros polcokon sorakoztak a szerszámok: kalapácsok, csavarhúzók, régi fűrészek, megannyi eszköz, amelyek mind mesélni tudtak volna. A padlón egy apró láb dobogott izgatottan – Lacika ült ott, a hároméves kisfiú, aki ma különleges feladatot kapott.

A nagypapa éppen egy régi széket szerelt, szemüvege a homloka tetejére csúszva. Néha mosolyogva pillantott le az unokájára, aki minden egyes mozdulatát figyelte.

– Papa, ez micsoda? – bökött rá Lacika egy hatalmas franciakulcsra.

– Az ott egy franciakulcs, Lacikám. Nagy dolgokat lehet vele megjavítani.

– Miért hívják franciának? A kulcsok beszélnek franciául?

A nagypapa elnevette magát.

– Hát, azt nem tudom, beszélnek-e franciául, de biztosan jól értenek a csavarokhoz!

Lacika hatalmas szemekkel figyelte, ahogy a papa meghúz egy rozsdás csavart.

– Papa, miért kell meghúzni a csavart?

– Hogy erősen tartson, ne essen szét semmi.

– És ha nem húzzuk meg, leesik az ég is?

A nagypapa a fejét csóválta, majd lehajolt, és tenyerébe vette Lacika kis kezét.

– Az ég nem esik le, de a szék bizony összedőlne. És képzeld, neked is mindig vannak csavarjaid – mondta mosolyogva, mire Lacika elcsodálkozott.

– Nekem? Hol vannak? A zsebemben?

– Nem, kis szívem. A te csavarjaid itt bent vannak – bökött gyengéden a mellkasára. – A szeretet tartja össze őket. Minden ölelés, minden nevetés, minden kedves szó olyan, mint egy csavar. Ha jól meg vannak húzva, a szíved mindig erős marad.

Lacika elgondolkodott.

– És te meghúzod a csavarjaimat, papa?

A nagypapa letette a szerszámot, letörölte kezéről a fűrészport, és térdre ereszkedett a kisfiú elé.

– Minden nap, Lacikám. Minden egyes nap, amikor rád nézek, mikor megfogom a kezed, mikor együtt vagyunk itt a műhelyben. És tudod, te is meghúzod az enyémeket.

– Én? De én pici vagyok!

– Pont ezért, mert a te szereteted a legnagyobb. Olyan erős, hogy én is mindig rendben leszek tőle.

Lacika átkarolta a nagypapa nyakát, apró arcát a vállába fúrta.

– Akkor mindig itt maradok veled. Minden nap szerelünk együtt?

A nagypapa elmosolyodott, homlokon csókolta, és szeretettel ezt válszolta:

– Minden nap, kis mesterem.

Hattyúk szerelme

A tó víztükre lassan aranylik a lemenő nap fényében.

Két hattyú siklik egymás mellett – mozdulataik tükröződnek a vízen.

Nincs zaj, csak a víz halk fodrozódása,

és tolluk lágy susogása, ahogy egymáshoz érnek.

Tollazatuk hófehéren ragyog,

mint a nap utolsó sugara, mely csak őket érinti.

Karcsú nyakuk finoman hajlik egymás felé,

szárnyaik alatt a víz sima, nyugodt tükörként feszül.

Fejüket egymás felé hajtják,

minden mozdulatukban ott a hűség – az örök összetartozás.

A nap lassan lebukik,

a hattyúk mégis ott maradnak,

egy hófehér párként a tó aranyszín vásznán,

mint örök eskü a víz tükrén.

Szerelmük – csendes ígéret,

mely örökre szól a vízen, mint a víz moraja.

Lehunyom a szemem

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Testem fáj, lelkemben nyugalom,

Az álom súlya elnyom, fáradt vagyok,

Mégis, ott, mélyen, egy csendes helyen,

Rátalálok a békére, mikor lehunyom szemem.

Éjjel dolgozom, mikor minden elnémul,

Mindenki alszik, de gondolataim ébrednek,

Hajnal felé végre lepihenek,

A lélek halkan dúdol, s álmot hoz nekem.

Álomvilágban újjászületek,

Szabadon, boldogan repülhetek,

Új nap hív, vár, szívem írni vágyik,

Lelkem üzenetét küldi hozzám.