Hiszem, hogy vannak
még csodák,
de nem úgy,
ahogy gondolnád.
Hiszem, hogy a csoda,
a pillanat magja,
egy illat, egy mosoly,
az Isten maga.
Hiszem, mert érzem,
a pillanatokat megélem,
a csodák léteznek,
ha a szív is felébred.
Aurora Amelia Joplin írónő verseit, novelláit, meséit olvashatja a kedves olvasó. A versekben a lélek és szeretet összefonódik, az írásokban az önszeretetről, önismeretről, egy jobb élet elérésről kaphat leírást, amelyek a szerző saját tapasztalataiból íródtak és jelenleg is íródnak.
2026. április 6., hétfő
A hely, ami hív
Ez az én napom. Most képzelem, és közben ott vagyok. Sétálok a fenyvesek között, hegyek alatt, napfényben. Velem jön a patak, a csermely hangja, a pára, a föld szaga. Érzem a fenyők gyantás illatát, a nedves avar mély leheletét, a víz friss hűvösét. Minden él. Minden közel van. Minden átjár.
Ez több egyszerű csendnél. Több nyugalomnál. Valami tágas, ősi, teljes. Ahogy lépek, egyre mélyebben benne vagyok a tájban. A hegyek, a fény, a patak, az illatok, a föld, a pára együtt vesznek körül, és egyszer csak már nincs külön út és külön vándor. Eggyé válok vele.
Aztán leülök a patak partján. Hallgatom a természet hangját. A víz mozgását a kövek között, a lombok halk rezdülését, a távolból érkező madárszót, az erdő lélegzését. Az illatok tovább kísérnek, a földé, a vízé, a fenyvesé. Ott ülök, és tudom, hogy ez az enyém. Ez a jelenlét. Ez az együttlét. Ez az a nap, amelyben teljesen benne vagyok.
Ez az én napom.
Születésnapomra magamnak
Van egy nap, amikor a fény külön nevet visel,
amikor az idő egy pillanatra megáll,
és csendben körém gyűlik minden,
ami valaha fontos volt, és ami még csak most érkezik.
Ez a nap most az enyém.
Bennem nem csak évek élnek,
hanem történetek, amelyek túlmutatnak rajtuk,
egy szív, amely akkor is ad, amikor fáradt,
és egy lélek, amely még mindig képes hinni a szépségben.
Hordozom ezt a halk erőt.
Kevés ember tud úgy jelen lenni,
hogy közben másoknak is helyet teremtsen.
Ma semmit sem kell bizonyítanom.
Elég, hogy vagyok.
Kívánom magamnak, hogy legyen mellettem valaki,
aki úgy lát, ahogy én látok,
aki megérti a mélységet bennem,
és nem fél attól, amit ott talál.
Kívánom magamnak, hogy a hátralévő éveimben
a könnyedség jelen legyen,
és hogy egyszer csak természetes legyen az életem.
Boldog születésnapot magamnak.
Ez a nap nem csak egy dátum.
Ez egy emlékeztető arra,
hogy minden nap ajándék.
2026. április 3., péntek
Pamcsi család – Buborékok és Mó hisztije
Egy szép délelőtt a kis Pamcsik a virágos réten játszottak.
A csillogó harmatcseppekből színes buborékok születtek.
Sok buborék.
Kék buborék.
Rózsaszín buborék.
Sárga buborék.
A kis Pamcsik megálltak.
Nézték.
Nézték.
Aztán gurultak.
Gurultak a buborékok után.
– De szép!
– De jó!
Mó hozzáért egyhez.
Pukk!
Miri hozzáért egyhez.
Pukk!
Milu hozzáért egyhez.
Pukk! Pukk!
Nevettek.
Gurultak.
Pukkasztották a buborékokat.
Pukk!
Pukk!
Pukk!
Dél lett.
Lumi mama szólt:
– Gyertek, gyerekek! Ebédidő!
Miri megállt.
Milu megállt.
Mó gurult tovább.
– Mó, gyere!
– Nem!
– Játszani akarok!
– Játszani akarok!
A pamacsa zöld lett.
Zöld és mérges.
Mó lehuppant.
Topogott.
Gurult egyet.
Megint lehuppant.
– Nem megyek!
– Nem! Nem!
– Játszani akarok!
– Pukk!
– Pukk!
Gurult tovább.
Gyorsan.
Mérgesen.
Miri és Milu csak néztek.
Csendben.
Lumó papa odagurult.
Megállt Mó mellett.
Ránézett.
Aztán átölelte.
– Mó, kisfiam…
a játék megvár.
A pocakod most hív.
Mó még mérges volt.
Még toppant egyet.
Aztán megállt.
Nézte Lumó papát.
Nézte.
Nézte.
Lassan odagurult hozzá.
Hozzábújt.
Papa átölelte.
Mó pamacsa lassan újra sárga lett.
Hazagurultak.
Ebédeltek.
Később újra játszottak a buborékokkal.
Pukk.
Pukk.
Este Lumi mamához bújtak.
Ő átölelte őket.
És halkan énekelni kezdett:
Tente baba, tente,
itt van már az este,
álomcsillag születik,
szeretetben ringat itt.
Mama súgja halkan,
csillag néz az égen,
puha párna, mama karja
vigyáz rád az éjben.
Pislogtak egyet.
Pislogtak kettőt.
Csillagszemeik lecsukódtak.
A Szélfűház lágyan ringatózott reggelig a csillagok alatt.
Hazahív a szív
A gólya visszatér – fehérbe öltözött remény,
szárnyán ring a tegnap, s szíve a fészkében dobban.
Kémények fölé hajol, mint régi, hű barát,
megszólítja bennünk az otthon dallamát.
Csőrében nem ág van, hanem egy darab idő,
gyerekkorunk fénye, egy el nem múló erő.
Lépte a fészekben úgy koppan, mint a szó,
amit kimondani mindig csak hazatérve jó.
Mi is útra kelünk – láthatatlan, mély körben.
Visszahív egy illat, egy hely,
mert bennünk önmagát hívja vissza a múlt.
A föld átölel, mint türelmes, halk anya, a szív örök otthona.
A gólya ezt tudja, bennünk is dobban a hívás,
ezért tér vissza újra és újra,
ösztönösen tudja,
mert a szíve az útmutatója.
A szél csak szél
Fúj a szél, és nem kér bocsánatot.
Végigsöpör a dombon, belekap a fűbe,
meghajlítja a fát, és szétszór mindent,
ami útjába kerül.
Nem simogat, nem kérdez,
nem áll meg egyetlen pillanatra sem,
csak halad, mintha dolga volna azzal,
amit mi rendnek nevezünk.
Felveri a csendet, kitépi a leveleket az ágaikból,
szárít, tisztít, kavargat,
csak teszi azt, ami ő.
Nem harag ez, mégis annak tűnik.
Nem szándék, mégis erő.
Egyszerűen csak van, létezik,
ahogy léteznie kell.
Lehetne lágyabb,
lehetne halkabb, de ma nem az.
Ma a szél nem kedves.
Ahogy végigsöpör rajtunk,
valami fölöslegeset magával visz,
valami régit,
amire már nincs szükségünk.
A természet ilyen –
nem változik értünk,
csak igaz, hű marad önmagához.
Az ember másmilyen is lehetne,
mégis gyakran úgy tép, úgy mar.
A szél csak szél.
Mi emberek tudnánk csendesebben is fújni.
Mivel van választásunk.
A sötét ablak tükre ( Beszélgetés önmagammal
Késő este volt. A szoba félhomályában úgy ültem – olyan volt, mintha a nap rajtam felejtette volna a kezét. A levegő mozdulatlan volt, az ablakon túl a város fényei hidegen remegtek, bennem pedig ott maradt valami nehéz, névtelen rezdülés. Sokáig csak hallgattam. Aztán egyszer csak megszólalt bennem a fáradtság. Nem hangosan, inkább úgy, ahogy a repedés fut végig az üvegen – csendesen, mégis feltartóztathatatlanul.
– Már megint eljutottál idáig – mondta.
Nem ijedtem meg. Ismerős volt. Régebb óta ismert, mint bárki más.
– Azt hittem, ma még bírom.
– Mindig ezt hiszed – felelte bennem. – Aztán este leülsz, és végre lehull rólad mindaz, amit nappal még tartani próbáltál.
Az ujjaimat néztem. Azt a kezet, amely mindenkinek segít, ad, ad és ad egész nap.
– Miért jössz mindig vissza?
– Mert hívsz – mondta. – Minden alkalommal, amikor hallgatsz arról, ami fáj. Minden alkalommal, amikor megint te leszel az, aki megtart, megért, végighallgat mindenkit, és közben magadban egyre beljebb húzódsz.
Lehunytam a szemem. Ez már annyira igaz volt, hogy szinte fájt.
– Én csak azt szeretem, hogy rendben legyen minden.
– És te? – kérdezte bennem a hang. – Téged ki kérdezett meg, hogy jól vagy-e?
Erre már nem tudtam válaszolni. Csak az a sűrű, éjszakai csend maradt, amelyben az ember egyszer csak közelebb kerül magához.
– Azt hittem, erősnek kell lennem.
– Erős voltál – felelte a fáradtság. – Csakhogy az erő nem kőből van. Hanem húsból, idegből, szívből. És ami él, az egyszer el is fárad.
Az ablakra néztem. A sötét üvegben halványan ott volt az arcom, de mintha valaki más is nézett volna vissza belőle. Egy nő, aki túl sokáig állt egyedül az ajtóban, miközben mindenkit beengedett, csak önmagát hagyta odakint.
– Akkor te nem vagy ellenem? – kérdeztem halkan.
– Én vagyok az a pont benned, ahol már nem lehet tovább hazudni magadnak – mondta. – Nem bántani jövök. Csak szólni, hogy emberből vagy.
Ekkor valami megmozdult bennem. Nem nagy dolog. Csak annyi, mint amikor egy szoros csomó engedni kezd.
– És ha ezt más is meglátja?
A válasz lassan érkezett, mintha nem is a fáradtság mondaná, hanem valami mélyebb, valami bölcsesség.
– Akkor végre nem csak azt látja majd, milyen szépen viseled a terheidet, és milyen erős vagy, hanem azt is, hogy gyenge is vagy néha. Hogy attól, hogy elfáradsz, hogy vágysz egy ölelésre, egy megértő szóra, még ugyanúgy szerethető maradsz. Hogy az érzékenység nem repedés rajtad, hanem fényrés.
Sokáig ültem mozdulatlanul. A szoba ugyanaz maradt, az éjszaka is ugyanaz volt, mégis úgy éreztem, mintha beljebb kerültem volna önmagamban.
És akkor újra belenéztem az ablak sötét tükrébe. Az arcom már más volt. A szemem csillogott, és egy kedves, halk mosoly jelent meg rajta.
Igen. Szabad gyengének lennem.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)