1593 őszén korán érkezett a hideg Rothenburg ob der Tauber falai közé. A Tauber völgye felől reggelente köd kapaszkodott fel a városhoz, ráült a falakra és a tornyokra, olykor még a Szent Jakab-templom tetejét is eltakarta. A keskeny utcák köveire nedves falevelek tapadtak, az ereszekről víz csöpögött, a kéményekből pedig már kora reggel füst szállt a szürke ég felé.
A Német-római Birodalomhoz tartozó szabad birodalmi város piacterén mindeközben zajlott az élet. Posztót mértek, hordókat gördítettek, liszteszsákokat cipeltek egyik szekérről a másikra. A pékségből friss kenyér és köményes cipó illata áradt, a mészárosok sora felől vér, nedves szalma és füst szaga érkezett. A kereskedők hangosan kínálták portékáikat, lovak dobbantottak a kövezeten, asszonyok alkudoztak az árusokkal.
Anna Falk húszéves volt. Amikor végigment a piactéren, sokan megnézték, és nem csupán azért, mert Martin Falk hóhér lánya volt.
Anna feltűnően szép lány volt. Hosszú, sötétbarna haja vastag fonatban ért csaknem a derekáig. Arca finom vonású, bőre világos, nagy szeme szürkészöld volt. Magas, karcsú termetén még az egyszerű barna gyapjúruha is szépen állt. Nem viselt drága ékszert vagy csipkét, haját sem díszítette feltűnően.
A férfiak gyakran utána fordultak. Némelyik asszony azonban, amikor felismerte, félrehúzódott előle, és volt, aki még a köszönését sem fogadta. Anna gyermekkorában megtanulta észrevenni az ilyesmit, később pedig azt is, hogyan menjen tovább anélkül, hogy bármit mutatna abból, amit érez.
Aznap éppen lisztet és sót vásárolt, amikor nagy csattanás hallatszott a tér túlsó oldaláról. Egy posztóval megrakott szekérről lecsúszott az egyik nehéz köteg, a mellette dolgozó férfi pedig hátratántorodott és elesett. Fájdalmas kiáltása még a vásári zajt is túlharsogta.
Anna letette a kosarát, és odasietett. A munkás a földön ült, bal kezét a mellkasához szorította. A csuklója természetellenes szögben állt.
– Ne mozdítsd, mert csak nagyobb bajt csinálsz vele! – szólt rá Anna, és letérdelt mellé.
A férfi ekkor ismerte fel. Zavartan hátrébb húzódott.
– Te Martin Falk lánya vagy.
– Az vagyok. A csuklód attól még ugyanúgy eltört, akárki lánya térdel melletted.
A férfi bizonytalanul nézett rá.
– Nem tudom, akarom-e, hogy hozzányúlj.
Anna felállt.
– Akkor nem nyúlok hozzá. De ha most rögzítés nélkül mész tovább, sokkal rosszabb lesz. Döntsd el te.
Valaki elnevette magát mögöttük.
Anna hátrafordult.
Egy fiatal férfi állt néhány lépésre tőle. Huszonnégy éves lehetett. Barna haja kilógott sötét sapkája alól, zöld posztókabátját jó minőségű rézgombok fogták össze. Ruhájáról látszott, hogy nem rakodómunkás, csizmáján azonban vastagon állt a sár.
Anna összehúzta a szemét.
– Ha már ilyen jól szórakozol más baján, talán hasznosabb lenne, ha keresnél két egyenes falécet.
A fiatalember rögtön elkomolyodott.
– Szívesen megteszem. Mondd meg, körülbelül milyen hosszú legyen.
Anna a sérült ember alkarjára mutatott.
– Ekkora elég. És lehetőleg egyenes darabokat hozz, mert különben hiába fáradsz.
A férfi elindult, és néhány perc múlva két megfelelő léccel tért vissza.
Anna ismét a munkás mellé térdelt.
– Most még egyszer megkérdezem. Hagyod, hogy rögzítsem?
A férfi káromkodott egyet, de végül odanyújtotta a kezét. Anna vászoncsíkot kért, óvatosan megtámasztotta a sérült csuklót, majd a két léc segítségével rögzítette.
– Még ma mutasd meg apámnak. Megnézi rendesen.
A férfi arca újra elkomorult.
– A hóhérhoz?
Anna felsóhajtott.
– Ha nem akarsz hozzá menni, keress mást, aki ért a törött csontokhoz. De ne várj holnapig.
A munkás társai felsegítették, és elindultak vele.
A fiatal férfi azonban ott maradt.
– Ügyesen csináltad. Látszik, hogy nem először látsz ilyen sérülést.
Anna felvette a kosarát.
– Apám mellett sok mindent megtanultam.
– Azt látom. Azt is látom, hogy túlságosan szerény sem vagy.
Anna szája sarkában mosoly jelent meg.
– A szerénységtől még nem forrt össze senkinek a csontja.
A férfi elnevette magát.
– Lukas Hartmann vagyok.
Anna tekintete megváltozott. Ismerte a nevet. Elias Hartmann a város egyik tekintélyes posztó- és borkereskedője volt. A család nagy kőháza a piactér egyik oldalán állt, földszintjén üzlettel és raktárral.
– Anna Falk.
– Tudom, ki vagy.
Anna fürkészve nézte.
– Akkor azt is tudod, ki az apám, és azt is, mivel foglalkozik.
– Tudom. Martin Falk a város hóhéra.
Anna várt.
– És nincs ehhez semmi mondanivalód?
Lukas vállat vont.
– Mit mondhatnék? Attól, hogy tudom, ki az apád, te nem lettél más, mint néhány perccel ezelőtt.
Anna erre nem talált azonnal választ.
Lukas a távolodó munkás után nézett.
– Az a férfi nálunk dolgozik. Gondoskodom róla, hogy még ma eljusson apádhoz. És köszönöm, hogy segítettél neki.
– Beszéld rá, hogy ne legyen ostoba. A többit majd apa elintézi.
Anna elindult. Néhány lépés után észrevette, hogy mosolyog. Bosszankodva összeszorította a száját, de a mosoly csak lassan tűnt el az arcáról.
Falkék a város egyik szerényebb utcájában laktak, közel a falhoz. A ház földszintje kőből épült, fölötte egyszerű favázas emelet húzódott. Az udvart magas deszkakerítés választotta el az utcától, hátul pedig kis gyógynövényes kert terült el. Zsálya, kakukkfű, fekete nadálytő és különféle szárított gyökerek lógtak kötegekben a gerendákról, ezért a házban szinte mindig érződött valamelyik főzet vagy kenőcs kesernyés illata.
Martin Falk negyvenkilenc éves volt. Magas, széles vállú férfi, rövidre nyírt, őszülő hajjal. Arcának bal oldalán vékony heg húzódott az állkapcsáig, egyik ujjának felső perce pedig hiányzott.
A városban sokan tartottak tőle.
Anna soha nem félt az apjától.
Gyermekként Martin faragott neki játékokat fából. Ő tanította meg olvasni, ő kötözte be a térdét, amikor elesett, és ő ült mellette egy egész éjszakán át, amikor tizenkét évesen súlyos láza volt.
Hóhéri hivatala mellett Martin értett a sebekhez, a törésekhez és a ficamokhoz is. Voltak, akik csak sötétedés után keresték fel, mert nappal nem akarták, hogy lássák őket a házánál, mások azonban szükség esetén nem törődtek azzal, mit beszél a város.
Anna anyja, Klara negyvenöt éves volt. Keskeny arcú, még mindig szép asszony, barna hajában sok ősz szállal. Nyugodtabb természetű volt a férjénél, de Anna tudta róla, hogy ha egyszer valamiben döntött, azon nehéz változtatni.
Aznap este Martin vacsora közben megszólalt.
– Hartmann egyik embere járt nálam. Azt mondta, te rögzítetted a csuklóját a piactéren.
– Igen. Leesett a szekér mellől, és csúnyán megsérült.
– Jól csináltad. Ha nem rögzíted, rosszabb állapotban került volna hozzám.
Klara a lányára pillantott.
– Azt is hallottam, hogy Lukas Hartmann segített neked.
Anna kezében megállt a kanál.
– Ezt honnan tudod?
– Ez Rothenburg, gyermekem. Mire hazaértél, valószínűleg a fél piactér tudta, hogy beszéltetek.
Martin arca komoly maradt.
– Mit akart tőled?
– Semmit. Segített, aztán bemutatkozott.
Martin néhány pillanatig hallgatott.
– Anna, azt szeretném, ha nem keresnéd a társaságát.
A lány lassan letette a kanalát.
– Nem keresem. Ma láttam először.
– Akkor jobb lenne, ha ennyiben is maradna.
– Miért mondod ezt úgy, mintha valami rosszat tettem volna?
– Nem tettél semmi rosszat.
Csak jobb lenne, ha nem kerülnél közelebb a Hartmann családhoz.
– Azért, mert ő egy gazdag kereskedő fia, én pedig a hóhér lánya vagyok?
Martin lesütötte a szemét.
– Nem erről van szó.
– Akkor mondd el, miről.
Martin nagy levegőt vett.
– Van valami a múltban, amiről eddig nem beszéltem neked. Még nem tudom, hogyan mondjam el.
Anna sokáig nézte.
– Akkor legalább ne tilts el valakitől olyan okból, amelyet csak te ismersz.
Martin nem felelt.
Anna felállt az asztaltól.
– Ha egyszer el akarod mondani, meghallgatlak. Addig azonban ne várd tőlem, hogy egyetlen szó nélkül engedelmeskedjem.
Bement a szobájába.
Klara megvárta, amíg az ajtó becsukódik.
– El kellett volna mondanod neki.
Martin fáradtan nézett maga elé.
– Tudom.
– Húsz éve tudod.
Martin erre már nem válaszolt.
