Igaz történet alapján, férjem gyermekkori emlékei nyomán
Jancsika hatéves volt azon a nyáron, és már jól ismerte a Fokközre vezető utat. Két hétre érkezett Ilonka nénihez, aki az édesanyja nővére volt. Minden évben örömmel várta ezeket a napokat, mert Fokköz egészen más világot jelentett számára. A két falu között elterülő vidéken messzire lehetett látni, a földeket rétek, fasorok és megművelt táblák váltották. Sándor bácsiék háza magában állt a kertészet mellett, a legközelebbi házak jóval távolabb, bent a falvakban sorakoztak.
Július köze volt. Kellemes nyári meleg járta át a vidéket, a rét üde zöldjét időnként végigsimította a szél. A nyitott ablakon át frissen kaszált széna, lombok és érő gyümölcs illata áradt az autóba. Jancsika már messziről meglátta a házat, és nagy, kerek barna szeme rögtön felragyogott. Sötétbarna, hullámos haja az utazás alatt összekócolódott, arcát sok apró szeplő borította. Világos bőrét nyár végére mindig szép barnára fogta a nap. Csendes, figyelmes kisfiú volt, de ha valami igazán érdekelte, egyik kérdés követte a másikat.
– Már látom a házat! Ilonka néni is kint áll az udvaron.
Ilonka néni valóban várta őket. Elmúlt hatvanéves, ősz haját kendő takarta, ruhája előtt tiszta kötényt viselt. Nyugdíjas tanítónő volt, és megmaradt benne az a türelmes, finom beszéd, amellyel hosszú éveken át a gyerekekhez fordult. Kedvesen és halkan szólt, ám ha valami igazán felbosszantotta, annak messzire hallatszott a hangja.
– Jancsikám, hát megjöttetek végre! Gyere csak ide, hadd nézzelek meg! Tavaly nyár óta megint nőttél egy nagyot.
Jancsika odaszaladt hozzá. Ilonka néni magához ölelte, majd hátrasimította a homlokába hulló haját.
– Én is nagyon vártam már, hogy eljöjjünk hozzátok. Sándor bácsi kint van a gyümölcsösben?
– Kint bizony. Reggel óta a fákat járja. Menj csak utána, nagyon fog örülni neked.
– Megnézem, mennyi barack érett már meg.
– Menj csak, de óvatosan járj a fák között. Sándor bácsi sokat dolgozott az idei termésért.
Jancsika szülei még maradtak egy rövid ideig, beszélgettek Ilonka nénivel, aztán elbúcsúztak. A kisfiú kikísérte őket az udvar végéig, integetett az autó után, majd szinte azonnal visszafordult a kertészet felé. Előtte állt két teljes hét, és már azon gondolkodott, mennyi mindent fog ezalatt megmutatni neki Sándor bácsi.
Ismerte a fasorokat, mégis minden alkalommal talált közöttük valami érdekeset. Hol egy madárfészket vett észre a lombok között, hol egy különös bogarat figyelt, máskor olyan növényt talált a fűben, amelynek rögtön meg akarta tudni a nevét. A rét felől időnként megszólalt a kakukk, hangja tisztán csengett a csendben.
A kertészetben alma, körte, szilva, meggy, cseresznye és többféle barack termett, de Sándor bácsi nevét leginkább az őszibarack tette ismertté. Amikor elérkezett a szedés ideje, az ország távolabbi részeiről is érkeztek hozzá vevők. Ládákkal vitték el a nagy, zamatos gyümölcsöt, és aki egyszer megkóstolta, a következő évben rendszerint visszatért érte.
Sándor bácsit az őszibarackfák között találta meg. Ő is elmúlt már hatvanéves. Ősz haja kilátszott világos nyári kalapja alól, vékony, szikár termetén lazán állt az inge. Keskeny vállú ember volt, de szívósan dolgozott, mozdulatain pedig látszott a sok évtizedes gyakorlat.
Éppen egy őszibarackfa mellett állt. Tenyerét az egyik gyümölcs alá csúsztatta, óvatosan megemelte, majd finoman elfordította. A barack könnyedén elvált az ágtól. Sándor bácsi a tenyerén tartotta, és szeretettel nézte a munkája eredményét.
– Sándor bácsi, megjöttem!
Az öreg felnézett és elmosolyodott.
– Látom ám. Már vártalak. Ilonka néni reggel óta emleget, úgyhogy tudtam, hogy ma végre lesz mellettem egy kíváncsi segítő.
Jancsika közelebb ment.
– Megmutatod nekem, honnan tudod, melyiket lehet már leszedni? Én is szeretném megtanulni, hogyan kell ilyen szép barackot termeszteni.
– Megmutatom szívesen. Először nyisd ki a tenyered, és fogd meg ezt.
A fiú mindkét kezét kinyújtotta. Sándor bácsi óvatosan beletette a gyümölcsöt.
– Finoman tartsd. Az érett őszibarack könnyen megnyomódik, ezért sohasem markoljuk meg. Megtámasztjuk a tenyerünkkel, és óvatosan bánunk vele.
A barack héja meleg volt a napsütéstől, finom pihéje csiklandozta Jancsika ujjait.
– Én csak azt látom, hogy szép nagy. Honnan tudod, hogy belül is megérett?
– Sok minden elárulja. Figyelni kell a színét, az illatát, a tapintását és azt is, hogyan válik el az ágtól. Ehhez idő és sok tapasztalat kell.
– Téged ki tanított meg erre?
– Édesapám. Már kisfiúkoromban magával vitt a fák közé. Ő pedig a saját édesapjától tanulta mindazt, amit később nekem továbbadott. Az ember aztán évről évre hozzáteszi a maga tapasztalatát is.
– Akkor ezt már a nagyapád is tudta?
– Bizony tudta. Egy jó kertészethez tudás, türelem és kitartó munka kell. Mindig van tennivaló.
– Engem is megtanítasz rá?
– Megtanítalak arra, amit már meg tudsz érteni. Először figyelni tanulunk.
Jancsika elmosolyodott.
– Én nagyon fogok figyelni. Ha valamit nem értek, megkérdezlek.
– Efelől semmi kétségem. Ismerlek már annyira, hogy tudjam, kérdésből nem lesz hiány.
A fiú a kezében tartott barackra nézett.
– Ezt most már megehetem? Olyan jó illata van, hogy alig bírom tovább tartani.
– Persze, hogy megeheted. Kóstold meg, aztán mondd meg, megérte-e vele ennyit dolgozni.
Jancsika nagyot harapott belőle. Az édes lé rögtön végigcsordult az ujjain, és néhány csepp a pólójára is jutott.
– Szerintem megérte. Még a tavalyinál is finomabb.
– Ezt jó hallani, mert tavaly ugyanezt mondtad.
– Lehet, de most tényleg így gondolom.
Sándor bácsi felnevetett.
– Töröld meg az álladat, mielőtt visszamegyünk. Ilonka néninek elég lesz a pólódra néznie, és rögtön tudni fogja, hogy barackot ettél.
Nemsokára a ház felől valóban meghallották Ilonka néni hangját.
– Sándor! Jancsika! Gyertek ebédelni, mert kihűl a leves!
– Hallod? Jobb, ha indulunk, mert másodszor már hangosabban fog hívni bennünket.
A közös ebédek is hozzátartoztak a fokközi nyarakhoz. Ilonka néni mindennap friss ételt főzött, az asztalra pedig sokszor finom sütemény is került. Jancsika jó étvággyal evett, aztán alig várta, hogy ismét kimehessen.
Másnap reggel korán felébredt. Sándor bácsi megígérte, hogy körbeviszi a kertészetben, a fiú pedig ezt semmiért sem mulasztotta volna el. A füvön még ott csillogott a harmat, amikor elindultak a fasorok között.
Sándor bácsi hol egy levelet fordított meg, hol a földet vizsgálta a fa tövénél, máskor egy ágat emelt fel. Jancsika minden szavára figyelt, egy idő után azonban feltűnt neki, hogy az öreg az egyik lábára óvatosabban lép.
– Sándor bácsi, neked fáj a lábad? Azért mész ma ilyen lassan?
Az öreg megállt.
– Fáj bizony. Időnként előjön, főleg a hűvösebb reggeleken.
– Mi történt vele? Megsérültél régen?
– Nagyon régen történt. Orosz fogságban voltam, és ott megfagyott a lábam.
Jancsika meglepetten nézett rá.
– Tényleg megfagyott? Annyira hideg volt ott?
– Nagyon hideg volt. Kevés ruhánk volt, rendes lábbelink sem volt, és sok időt kellett a hidegben töltenünk. A lábam később rendbe jött, de nem teljesen. Azóta néha megfájdul.
– Sokáig kellett ott maradnod?
– Sokáig. Rengeteget éheztünk is, én pedig nagyon lesoványodtam.
Jancsika végignézett Sándor bácsi szikár alakján.
– Akkor azért vagy most is ilyen vékony?
– Részben azért. A sok éhezés nagyon megviselt. A gyomrom sem lett teljesen rendben, és a tüdőm is gyengébb maradt.
– Beteg is voltál?
– Maláriát is kaptam. Magas lázzal járt, hol rázott a hideg, hol nagyon melegem volt. De abból is felépültem.
Jancsika néhány lépésen át csendben ment mellette.
– Sándor bácsi, te féltél akkor?
– Féltem. Sokszor arra gondoltam, milyen jó lenne újra itthon lenni, látni a földeket, a fákat, és dolgozni közöttük.
– A gyümölcsösre is gondoltál?
– Arra is. Eszembe jutott édesapám és mindaz, amit tőle tanultam. Amikor végre hazajöttem és erőre kaptam, folytattam azt a munkát, amit gyerekkorom óta szerettem.
– Én ezt is szeretném megtanulni tőled.
Sándor bácsi elmosolyodott.
– Menjünk tovább. Haladjunk. Ma még sok mindent meg tudok mutatni.
Jancsika attól a reggeltől valamivel másképpen nézett rá. Hatévesen még nem érthette teljesen, mit jelentett a fogság, az éhezés vagy a betegség, de annyit megértett, hogy Sándor bácsi sok mindent átélt, mielőtt újra hazatérhetett a fái közé.
A következő napokban egyre több időt töltöttek együtt. Jancsika megtanulta, hogy egy jó kertész a leveleket, a földet és az időjárást is figyeli. Sándor bácsi sokszor hosszasan nézte az eget, a felhők vonulását és a szél irányát.
– Sándor bácsi, te honnan tudod, mikor fog esni?
– Mindig pontosan én sem tudom, de sok mindent elárul a levegő, a szél és a felhők járása. Ha hosszú éveken át figyeled őket, egyre többször megérzed, mikor készül eső vagy vihar.
A kertészet mellett elterülő réten Jancsika a szénagyűjtésbe is belekóstolt. Az elején inkább csak figyelte a felnőtteket, később maga is próbálkozott. Estére a széna illata beleült a hajába és a ruhájába, ő pedig büszkén mesélte Ilonka néninek, mennyit dolgozott.
A két hét gyorsan eltelt. Reggelente madárhangra ébredt, napközben Sándor bácsi mellett járt, délben Ilonka néni ebédje várta, esténként pedig a ház körül lassan elcsendesedett a vidék. A távolból gyakran megszólalt a kakukk, és Jancsika olyankor mindig megállt egy pillanatra, hogy meghallgassa.
Akkor még úgy gondolta, ezek a nyarak mindig visszatérnek.
Az évek azonban teltek. Jancsikából János lett, a gyermekkori nyarak véget értek, Sándor bácsi és Ilonka néni pedig megöregedtek. A kertészetet sem volt, aki ugyanazzal az odaadással továbbvigye. Megváltozott az időjárás is, a forróbb, szárazabb nyarak egyre nehezebb körülményeket teremtettek a régi gyümölcsös számára. Végül eltűntek a híres barackfák, és az a kertészet is, amelyért egykor messzi vidékről érkeztek az emberek.
János számára azonban Fokköz nem tűnt el egészen. Ha egy szép, érett őszibarack kerül a kezébe, eszébe jut Sándor bácsi mozdulata. Az öreg soha nem markolta meg a gyümölcsöt. A tenyerére vette, óvatosan megtartotta, és szeretettel nézett rá.
Ezzel az egyetlen mozdulattal együtt visszatér a rét, a frissen gyűjtött széna illata, Ilonka néni hangja, a kakukk szava és két hét egy régi nyárból.
A gyümölcsös már nincs meg, de az emléke igen.
