Annyiszor megszületsz

Valahol felém hajlik az utad,

mint esti fény a folyó tükrére.

A távol hegyek mögött őrzi arcod,

tekinteted elér álmaim mélyére.

Álmomban végigsimítod az arcom,

mintha rég ismernéd vonásaimat.

A vállamra hulló éveket is szereted,

s ujjaid nyomán kivirágzik a bőröm.

Sokszor megéltem már első percünket:

a tenger lábunkhoz teríti az alkonyt,

a homokban két út egymásba mélyed,

s ajkad szerelmesen suttogja a nevem.

E földön vagy egy távoli dimenzióban

egyszer egymásba ér a két szív ritmusa.

Addig álmaimban mindig rám találsz,

s bennem annyiszor megszületsz újra.

A színek belső nyelve

Nemcsak látom a színeket,

érzem őket a kimondás előtti térben,

ahol a szó még nem szó,

csak rezdülés,

halk, ősi akarat.

Az arany nekem

emlékező méltóság,

templomcsend a mellkasomban,

ahol minden veszteség

lassan szent jellé válik.

A kék több az Égnél,

több a tengernél,

kapu két világ között.

Ha belenézek,

a végtelen néz vissza rám,

s bennem felszikrázik

egy időn túli táj.

A bíbor a vér imája,

a szerelem mély pecsétje,

női erő,

mely hang nélkül is

megremegteti az éjszakát.

A fehér bennem

születés előtti csend,

tiszta lap az Isten tenyerén,

ahová az kerülhet,

ami igazán megszentelt.

A zöld a Föld lélegzete,

gyökér és gyógyulás,

egy levélbe zárt üzenet:

ami lehullott, gyökérbe fordul,

s új hajtásként felel.

A lila bennem a titkok palástja,

múzsák halk lépte a küszöbön,

álom és valóság között

egy ibolyafényű mezsgye,

ahol a láthatatlan

először nevet ad magának.

S vannak színek,

amelyeknek nincs neve.

A hiány árnyalata,

kimondatlan mondatok fénye,

a túlélés halk, mély ragyogása,

amit földi szem soha nem lát,

mert csak belül nyílik ki.

Én hagyom, hogy a világ átfessen engem.

Színei átjárnak,

mint hajnalban az Aurora

rózsaarany szárnya,

s ahol hozzám érnek,

művé érik bennem

a láthatatlan.

Sugárból font madár

Ha ránk nehezül a napok szürke köve,

belül még mozdul az élet gyökere,

egy vékony repedés átjáróvá tágul,

s a zárt kapu végül sarokig kitárul.

A bánat malma őrölt már elég port,

de parázs maradt ott, ahol szív volt,

hamuból kel fel a kimondott erő,

lépcsővé válik minden régi kő.

Az Ég peremén rózsaselyem lobban,

hajnal mosakszik csillagporos habban,

s amit elvett a hosszú, vak vihar,

visszatér bennünk, mint sugárból font madár.

Így nyílik át az ember önmagán,

fény tör elő a megrepedt falán,

ki egyszer átlép az izzó résen át,

többé nem hord falat: Ő maga lesz a kapu már.

Lelkem is Magyar

Magyarországon születtem,

magyar lett az anyanyelvem.

Magyarul dobbant meg a szívem,

magyarul szólal meg a lelkem.

Magyarul ír a kezem,

magyarul szól nekem.

És amit bennem a csend vár,

az is magyarul ébred fel.

Magyar nyelv a legszebb nekem,

lelkem is így szólít engem.

Magyarul írom összes versem,

hogy is írhatnám le szebben?

Magyar nyelv a legszebb nekem,

magyarul dobban a szívem.

Magyarul írom összes versem,

ez az én igaz énekem.

Csengő, finom gondolataim,

szívet melengető magyar soraim.

Hisz a szellő is így simogatja arcom,

az eső is magyarul zuhog nekem.

Minden lélegzetem magyarnak érzem,

minden szóval közelebb lépek hozzád.

Ami bennem él, az mind hazatalál,

ha magyarul mondom ki a világra.

Magyar nyelv a legszebb nekem,

lelkem is így szólít engem.

Magyarul írom összes versem,

hogy is írhatnám le szebben?

Magyar nyelv a legszebb nekem,

magyarul dobban a szívem.

Magyarul írom összes versem,

ez az én igaz énekem.

S kifejezni a magyar nyelv szépségét,

mint eső utáni finom, tiszta levegő.

Mint ezernyi réti virágmező,

illatfelhő az ég peremén.

És ha kérdezik, miért ilyen a dalom,

minden válaszom ugyanaz marad:

magyar szóval lettem igazán otthon,

magyar szóval nyílik meg a: szabad

Magyar nyelv a legszebb nekem,

lelkem is így szólít engem.

Magyarul írom összes versem,

hogy is írhatnám le szebben?

Magyar nyelv a legszebb nekem,

magyarul dobban a szívem.

Magyarul írom összes versem,

ez az én igaz énekem.

Vasasné Koszla Beáta és Aurora Amelia Joplin közös verse Körömcipő

 

V.K.B

V.K.B

Éjszaka fénye értem nyúl halkan,

csak lépkedem, ahogy követ a hajnal.

Báli ruhám ring, a szélre tapad,

s körömcipőm kopog, az éj csak hallgat.

A.A.J

Vizes köveken nyomomban ég a vágy,

combomra simul az éjvörös ruhám.

Szívem vad ritmust ver minden léptemen,

sarkam csókokat szikráz a köveken.

V.K.B.

Körömcipőmben a léptem táncra kel,

s az égig lassan felemel.

Karcsú kezével körbefonja lábam,

s én átadom magam e csodás ragyogásnak.

A.A.J

Piros cipőmben lépek most elébe,

szeme parazsa rám lobban az éjbe.

Karja körém zár, s a hajnal ránk talál,

ajkán a csókom bíbor pecsétként áll.

Robert Toth és Aurora Eva Nagy Aurora Amelia Joplin közös verse Sors

 Robert Toth és Aurora Eva Nagy Aurora Amelia Joplin közös verse

A sorsom útja hozzád vezetett,

minden könnyem téged keresett.

Szívedben végre otthonra lelhetek,

s csókodban örök szerelemre ébredek.

Életeken át kutattam léted.

Tudtam, egyszer Rád találok, de addig csak remélek.

A remény, hogy ez így lesz, csak az éltet.

Mikor megláttalak; tudtam: maradok végleg!

Megláttuk egymást, s a sors belénk remegett,

tekinteted ajkamig vágyat vezetett.

Egyetlen csókban a végzetünk született,

s szívem a szívedben örökre elveszett.

Állomásom Te vagy!

Sorsvonatom célhoz ért.

Itt vagy, itt kiszállok.

Szívem adom szívedért.

Csillagok közt lelkünk,

itt a Világ peremén.

Sors szőtte szőnyegen szállunk,

csak Te meg én.

Felhőszív

Fekete Ida Virág fotója

Felhők járnak az Ég kék tenyerén,

selyemléptű, fehér vándorok.

Fény bomlik rájuk alkony peremén,

sorsból szőtt, vékony fátyolok.

Egyikben madárszárny hajlik,

másikban arc dereng,

a harmadik foszló szélén

új álom leng.

Ha felhővé válhatnék egyszer,

szélre bíznám halk nevem.

Ég peremén Napfény érne,

s fényruhát öltene bennem.

Lennék fodros, könnyű fehérség,

majd mélyebb, szürke mozdulat,

mert felhőszívemben vált alakot

fényből születő pirkadat.

Nézném, ahogy két felhő összeér,

egy pillanatra közös testté válnak,

aztán kibomlanak az Ég ölén,

s két külön felhőként egy szélben szállnak.

Így szeretnék én is szeretni,

egy Ég alatt összesimulni,

két egymásba vágyó felhőként,

a szél ölelésében örökre maradni.