Téridő nélkül

Az álom akkor kezdődik,

amikor lehunyom a szemem,

amikor a világ elfelejt

megnevezni.

Ilyenkor eltűnik a nevem.

Marad egy test,

amelyben erdők lélegeznek,

tavak emlékeznek arra,

hogyan lehet mozdulatlanul élni.

Jelenlét áll bennem.

Egy irány,

amerre a gondolat

tovább oldódik.

Az idő szétterül,

mint egy vízfelület,

amely elnyel

és megtart.

Fák nőnek a mellkasomban.

Figyelnek.

Gyökereik a tegnap hiányába érnek.

Az álom történik.

A felébredés után

a tér kitágul,

és minden visszatalál

oda,

ahol különbség nélkül

egy volt a bent

és a kint.

www.muzsakkonyvtara.hu

A lap szélén

A történet a lap szélén született, ott, ahol a mondatok elvékonyodnak, és a papír elkezd kételkedni a saját anyagában. A könyv nyitva feküdt, nem olvasásra készen, inkább tartásban, mint ami pontosan tudja, hogy amit őriz, nem betű, hanem irány. A sínpár mindig is ott húzódott benne, láthatatlanul és megmásíthatatlanul, a vas tisztán és egyenesen futott végig a lapokon, olyan pontossággal, amely nem hajlik, nem keres kiskaput, nem alkuszik.

A vonat megjelent, jelenlétté sűrűsödött, mint egy felismerés, amely régóta létezett, csak most kapott végre helyet. A fák álltak, a hó hullott, a világ nem tett hozzá semmit, mert nem volt mit fokozni rajta. Ez nem hívás volt és nem búcsú, hanem állapot, annak felismerése, hogy a történet nem engedélyt kér, hanem helyet, és csendesen annyit mond: itt vagy.

A könyv lapjai megtanulták, hogyan lehet megtartani valamit birtoklás nélkül, egyensúlyba kerültek, és ami ott maradt utánuk, az nem hiány volt, hanem súly, rendezett, tiszta erő, amely nem lehúz, hanem a helyére tesz. A történet nem folytatódott, hanem létezni kezdett.

Ennek a létezésnek pontos következményei lettek, anélkül hogy bármi látványosan megváltozott volna. A mozdulatok célba értek, a mondatok rövidebbek lettek, a döntések megszülettek, és apró eltérések jelentek meg ott, ahol eddig minden elsimult. Valaki megállt egy ajtó előtt, kezében a kilinccsel, majd elengedte, és nem ment be soha többé. Valaki másik utcán ment haza, egy kéz félúton megállt, egy tekintet elfordult a megfelelő pillanatban, és ezek a pillanatok most nem vesztek el egymás után, hanem megálltak ott, ahol valóban történnek.

Az emberek éltek tovább ugyanazzal az arccal és ugyanazzal a hanggal, mégis könnyebb lett elengedni azt, ami nem igaz, és könnyebb lett ott maradni, ahol valóban jelen vannak. A könyv közben aránnyá vált, mértékké és viszonyítási ponttá, és aki egyszer meglátta, attól kezdve másképp mérte a súlyt, nem a dolgokét, hanem a pillanatokét, azt, hogy mit tart meg, mit enged továbbhaladni, és mit hagy eltűnni a zajban.

A történet ott dolgozott tovább, ahol addig minden elmosódott, és amikor valaki visszalapozott, akár csak gondolatban, nem új mondatokkal találkozott, hanem egy állapottal, olyannal, amely már eldőlt benne. Ezért nincs folytatás, ezért nincs megfejtés, mert a lényeg a helyén maradt, miközben minden továbbmozdult.

www.muzsakkonyvtara.hu

Nem marad velem

A szoba félhomályban lélegzik,

az ablaknál megáll a fény.

Bennem egy üres tér húzódik,

amit nem érint meg senki.

A csend nem békés –

üres szék az asztalnál,

ahol a szeretet kabátja

rég lecsúszott a vállról.

Hiány vagyok,

mint el nem küldött levél,

mint kulcs a zsebben,

ami nem talál zárat.

A szív kérdez,

de nem jön válasz,

a magány lassan tanít meg arra,

milyen hangja van az egyedüllétnek.

Mégis –

a sötét nem végállomás.

A fény nem kér, csak érkezik,

és egyszer majd rám talál.

Lesz kéz, amely ölel,

lesz hang, amely a nevemet

suttogja halkan,

és a magány helyett

a szerelem lesz velem.

www.muzsakkonyvtara.hu

A három tündér varázstűje

A tél csendesen borult a hegyek közé simuló völgyre. A fenyők ágai roskadoztak a hótól, a levegőben frissen hasított fa illata keveredett. Karácsony közeledett, és a táj lassan ünneplőbe öltözött.

A völgy szélén, egy mohával fedett pici házikóban élt három tündér. Nem voltak nagyobbak egy gyerekkéznél, mégis régóta őrizték a gyógyítás és a szeretet titkait. Líra volt közülük a legidősebb, haja ezüstösen csillogott, tekintete mindent észrevett. Csendilla ritkán beszélt, de az ujjai alatt az öltések sosem tévedtek. Aprócska Pír mosolya pedig ott maradt a levegőben, akár egy meleg gondolat.

Azon az estén elővették a varázstűt. Nem közönséges eszköz volt. Egyetlen öltése össze tudta ölteni azt, ami elszakadt – nemcsak anyagot, hanem szeretetet, biztonságot és reményt is.

A falu szélén, egy kicsi házban élt Anna az édesapjával. Az édesanyja két éve meghalt, és a hiánya azóta is ott maradt minden csendben. Az apa egy hóviharos estén betegedett meg. Későn indult haza a munkából, hóvihar tombolt, különösen hideg volt, a kabátja átázott, ráfagyott a hideg. Mire hazaért, reszketett, és napokra ágynak esett.

Magas láza lett, a láztól félrebeszélt. Anna mellette maradt. Vizes kendőt tett a homlokára, teát főzött neki, itatta, figyelte a lélegzetét, és csak akkor aludt el, amikor az apja elszenderedett. A félelme csendes volt, de mély: attól rettegett, hogy őt is elveszíti.

Anna fájdalma nem tört felszínre. Nem sírt, csak attól félt, hogy egyedül marad. Esténként az ablaknál ült, nézte a hóesést, és próbált erős lenni, mert tudta, most neki kell annak lennie.

A tündérek nesztelenül léptek be a házba. Az asztalon egy régi kabát feküdt, kopott és megviselt, mégis gondosan összehajtva. Anna édesanyjáé volt egykor.

Csendilla halkan megszólalt. Tudta, mit kell tenniük. Nemcsak a kabátot kellett megvarrni, hanem mindazt is bele kellett ölteni, ami hiányzott belőle: a gyógyulást, a szeretetet és a hitet.

Líra kézbe vette a varázstűt. A fonal nem gombolyagról érkezett. Szeretet szálak voltak: egy szál isteni szeretetből, egy szál Anna szeretetéből, egy szál az apja szeretetéből, és egy szál az anyja emlékéből. Ahogy öltöttek, belevarrták mindazt, amit szavakkal nem lehetett elmondani – a gondoskodást, a kitartást, a szeretetet és a hitet.

Pír halkan dúdolt, és ahogy a hangja betöltötte a szobát, megpihent benne a béke.

Amikor elkészültek, a kabát ugyanaz maradt, mégis más lett. Megtelt.

Líra egy pillanatra megállt, majd a többiekre nézett, és elmosolyodott.

Ideje volt indulniuk, mert valaki még várta őket, és hívta.

Nemcsak Anna várt rájuk.

A másik szobában az apa feküdt. A tündérek köré gyűltek, meleget vittek a mellkasába, csendet az álmába, erőt a testébe – éppen annyit, amennyi elég volt a gyógyuláshoz.

Reggel Anna felvette a kabátot. Amikor magára öltötte, érezte, hogy nem fázik belül. Aznap az apja kevesebbet köhögött, másnap felült az ágyban, karácsony reggelén pedig felkelt.

Nem lett minden azonnal tökéletes, de lett együttlét, mosoly és öröm.

Este Anna meggyújtotta a gyertyákat. Édesapja magához ölelte őt, és Anna tudta, hogy számára ez a gyógyulás a legszebb karácsonyi ajándék.

A tündérek visszatértek a mohával fedett pici házikóba. A varázstű pihenni tért. Tudták, hogy karácsonykor ismét jót tettek.

www.muzsakkonyvtara.hu

Angyali érintés

Karácsony előtt

a szív kaput nyit halkan,

fény simít végig

mindenkin ezen az éjszakán.

Az angyal közel hajol,

érintése meleg, mennyei,

ahol a szeretet

él, mindenkit elér.

Ott áll egy gyermek mellett,

tenyerében bizalom,

szárnya biztonságot ad,

szeretettel oltalmaz.

Segítsége láthatatlan,

mégis súlya van –

mint gyertya fénye esténként

egy hideg ablakban.

Karácsony idején

az angyal bennünk él,

szeretetből fon hidat

szív és szív közé.

www.muzsakkonyvtara.hu

A fehér kendő

A tél levegője hideg volt, mégis puha, mintha valami régi emléket hordozna magában. A hó lassan hullott, olyan óvatosan, mintha tudná, hogy most nem szabad zajt keltenie. Mintha a világ is tudná, mit jelent valakit hiányolni. Matilda a kapu előtt állt, a fehér kendőt a mellkasához húzva. Nem azért, hogy ne fázzon, hanem mert belül fázott. Az anyukája kendője volt. Nem volt rajta már az anyu illata, mégis úgy tartotta, mintha maradt volna benne valami belőle – valami meleg, valami élő, valami, ami nem ment el vele együtt.

Bent meleg volt. A kandalló halkan ropogott, narancs fényt lélegeztetve a szobába. A karácsonyfa lámpái lassan hunyorogtak. Az apa ott ült a kanapén, kissé előredőlve, összefont kézzel. Nem sírt. Csak tartotta magát – túlságosan is. Matilda tudta, hogy neki is hiányzik. A gyerekek az ilyen dolgokat nem tanulják, egyszerűen érzik.

– Anyu… – suttogta, és lehunyta a szemét. A mellkasa összeszorult, de könny nem jött. A hiány néha már nem sír. Csak ott él.

Ekkor valaki mellé érkezett. Nem hallatszott lépés, nem mozdult a levegő, csak egyszerűen ott volt. Egy fiú állt mellette, olyan korú lehetett, akivel együtt lehet hóangyalt csinálni. A kabátján a hópelyhek nem maradtak meg – mintha a hideg nem találta volna meg őt. A szeme volt az, ami megállította Matilda lélegzetét. Tiszta kék. Nem az égé, nem a vízé, hanem olyan kék, amitől az ember úgy érzi, valami mélyen, régen ismertet lát. Kék, amiben meleg volt, és mélység, és egy halk, gyógyító fény. Olyan kék, amitől a szív azt mondja: nem vagyok egyedül.

– Nagyon hiányzik? – kérdezte a fiú csendesen.

Matilda bólintott. A szíve fájva dobbant egy nagyot.

– Azt mondják, majd elmúlik – suttogta. – De nekem nem múlik. Sőt… mintha erősödne.

A fiú hangja lágy volt, mint amikor valaki félelemtől megtisztított igazságot mond.

– Nem is kell elmúlnia. A szeretet nem tűnik el. Csak helyet keres magának. Édesanyád tovább él benned. És édesapádban is. A szívben él. Örökké.

Matilda lenézett. A hó fehér volt, csendes.

– Apa is úgy van most, mint én? – kérdezte halkan, és a mellkasára tette a kezét.

A fiú bólintott, nagyon lassan.

– Igen. Ő is így érez. Csak fél attól, hogy ha kimondja, akkor még jobban fog fájni. Ezért tartja magát. De nem kellene egyedül csinálnia.

Matilda szempillája megremegett. A fájdalom nem tűnt el – de engedett. A fiú mellé ült, pont olyan közel, amennyit egy szív elbír.

– Ha bemész hozzá – mondta halkan –, és csak ott vagytok együtt… már az elég. Nem kell beszélni. A szeretet tudja a dolgát.

Matilda bólintott, és elindult. Mire a lépcső tetejére ért, a fiú már nem volt ott. Nem eltűnt – csak nem volt rá többé szükség.

Bent a kandalló fénye lágyan mozgott. Az apa még mindig a karácsonyfát nézte, de most már nem egyedül. Matilda odalépett hozzá, a kendőt két kézzel az apja kezébe adta.

– Nekem is hiányzik – mondta halkan. – Neked is. Ugye?

Az apa lehunyta a szemét, és végre nem tartotta tovább. Átölelte a kislányát – úgy, ahogyan az ölel, aki engedi, hogy fájjon. Mert tudja: attól nem esik szét. Attól gyógyul.

A kandalló lángjai magasabbra emelkedtek, és a meleg most már belül is helyet talált. A szeretet ott maradt, ahol mindig is volt: a szívben.

www.muzsakkonyvtara.hu

Fenyőillat és gyertyafény

Hó szállingózik,

lassan új ruhát kap a táj,

csend ül a földre –

ilyenkor minden szív hazatalál.

A lámpafény lágyul,

az este ünnepre vár,

s egy halk harangszó messziről

békéről és csodáról mesél már.

A konyhában kalács sül,

jó illata hív haza,

az asztalon gyertyafény táncol,

s a lélek ünnepi díszbe öltözik ma.

A mosoly most ajándék,

a tekintetek csillognak,

a szavak szeretetből fakadnak.

Kéz a kézben

végre minden lélegzet megpihen,

a szeretet a szívekben él szelíden.

A szív ma csendben nyílik,

mert érzi: angyalok oltalma védi,

és a múlt minden bánata

meg sem érinti.

Kint a táj hideg, hófehér,

jégvirágot rajzol az ablaküvegre,

bent a szoba melegében

ring a béke.

Karácsony estjén

ma mindenki megtalálhatja azt,

akihez tartozik –

a szeretet ünnepén

angyalok üzenete

a szívekbe költözik.

www.muzsakkonyvtara.hu