2026. augusztus 10., hétfő

Atlantisz köve Negyedik rész IV. fejezet – A kék pántok városa



Két héttel később Mira az Atlanti-óceán fölött repült.
Nem tudta pontosan megmagyarázni, miért indult el.
Az utóbbi napokban azonban újra és újra ugyanazt a partot festette.
Fekete sziklák.
Zöld hegyoldalak.
Óceán.
Végül szállást foglalt São Miguelen, az Azori-szigeteken.
Amikor Andrásnak elmondta, a férfi néhány másodpercig hallgatott.
– Egyedül mész?
– Igen.
– Mindent lefoglaltál?
– Igen.
– Biztos vagy benne?
Mira elmosolyodott.
– Nem.
– Akkor legalább őszinte vagy.
Három nappal később Mira az óceán partján állt.
A szél erősen fújt.
A levegő sós volt, a hullámok fehér habbal csapódtak a fekete bazalthoz.
Az első két napon semmi különös nem történt.
A harmadik délután Mira már saját magán nevetett.
– Remek – mondta hangosan. – Eljöttem idáig egy festmény miatt.
Visszaindult az autóhoz.
Az ösvény mellett keskeny hasadékot vett észre a sziklák között.
Nem volt igazi barlang, inkább csak egy mélyebb üreg.
Belépett.
Odabent elcsendesedett a szél.
Valahonnan víz csöpögött.
Mira kivette a táskájából a követ.
Mióta elindult otthonról, mindig magánál tartotta.
A kék csík halványan megvillant a félhomályban.
Mira ujjai közé fogta.
A következő pillanatban újra Seyra szemével látott.
Atlantisz városa megváltozott.
A kék pántok szinte mindenütt jelen voltak.
Már nemcsak gyógyításra használták őket.
Iskolákban is megjelentek.
Munkahelyeken.
A Tanács épületeiben.
A változás lassan ment végbe, ezért sokáig alig tűnt fel bárkinek.
Seyra azonban észrevette.
Egy piacon három asszony állt előtte.
Beszélgettek.
Egyszerre nevettek fel.
Ugyanolyan hangsúllyal.
Ugyanabban a pillanatban.
Seyra megborzongott.
Kael hónapokkal korábban otthagyta a munkáját, és Seyrával együtt Tienbe költözött.
A húga, Asha azonban a városban maradt.
– Nem akarok hegyek között ülni és egész nap magamat figyelni – mondta akkor.
Most Asha Seyra előtt állt.
Kék pánt simult a homlokára.
– Vedd le – kérte Seyra.
– Miért?
– Csak vedd le.
Asha elmosolyodott.
A mosoly ismerős volt.
Mégis idegen.
– Jól vagyok.
Seyra közelebb lépett.
– Éppen ettől félek.
Aznap este Kael vissza akart menni a Központi Házba.
– Ismerem a rendszer felépítését – mondta. – Talán még meg tudok szakítani néhány kapcsolatot.
Seyra elé állt.
– Egyedül nem mész.
– Te nem ismered úgy az épületet.
– Évekig dolgoztam ott.
– Seyra…
– Ne kezdd.
– Veszélyes lesz.
– Tudom.
Kael hallgatott.
– Asha miatt mész vissza – mondta Seyra. – Én pedig miattad megyek.
– Ez nagyon rossz érv.
– De hatásos.
Aznap éjjel belopóztak a Központi Házba.
A régi kezelőtermek nagy része üres volt.
A legbelső csarnok felől azonban mély, egyenletes zúgás hallatszott.
Kael megtorpant.
– Ez régen nem volt itt.
Beléptek.
A hatalmas teremben százával sorakoztak a kék pántok.
Nem emberek fején.
Polcokon.
Mégis mind ugyanabban az ütemben rezgett.
Seyra a mellkasában érezte a hangot.
A gondolatai lassan összekuszálódtak.
Maradj.
Nem tudta, honnan jött a szó.
Kael megragadta a vállát.
– Seyra!
A hang újra megszólalt benne.
Itt biztonságban vagy.
Seyra becsukta a szemét.
És hirtelen savanyú alma illatát érezte.
Liora.
Tien.
A hegyek.
Felnyitotta a szemét.
– Most!
Kael a vezérlőegységhez rohant.
A teljes rendszert nem tudták kikapcsolni, de néhány fontos kapcsolatot még meg tudtak szakítani.
Seyra megragadott egy vastag csatlakozót.
– Együtt!
Kael bólintott.
Egyszerre rántották ki.
A mély zúgás éles sivítássá változott.
A fények villogni kezdtek.
A padló megremegett.
Seyra azt hitte, ők okozták.
Aztán újabb lökés érkezett.
Sokkal erősebb.
A mennyezetről por hullott.
Valahol messze mély robaj hallatszott.
Kael Seyrára nézett.
– Ez nem a rendszer.
Újabb rengés rázta meg az épületet.
A falon hosszú repedés futott végig.
A város alatt megmozdult a föld.

Atlantisz köve Harmadik rész III. fejezet – Tien csendje



Tienhez nem vezetett egyenes út.
Két napig utaztak észak felé.
Lassan maguk mögött hagyták a várost, a kikötők zaját, a csatornákat és a forgalmas piacokat. A föld egyre magasabbra emelkedett, a levegő hűvösebb lett, estére pedig már fenyőhöz hasonló fák illata keveredett a nedves kövek szagával.
A második éjszakát egy kis fogadóban töltötték.
Seyra éjjel felébredt.
Kael nem feküdt mellette.
A ház előtt találta.
A férfi a sötét hegyeket nézte.
– Félsz? – kérdezte Seyra.
– Igen.
– Tientől?
Kael megrázta a fejét.
– Attól, hogy talán mindenkinek igaza van valamiben.
Seyra mellé állt.
– Mire gondolsz?
– Mi van, ha a harmonizálás valóban emberek ezreinek életét mentheti meg? Mi van, ha betegségeket tudunk vele megszüntetni?
– És mi van, ha közben olyasmit is elveszünk, amit nem lehet visszaadni?
Kael nem felelt.
Seyra megfogta a kezét.
– Ezért megyünk oda.
Másnap délelőtt érkeztek meg Tienbe.
Seyra egészen mást képzelt.
Hatalmas templomokra számított.
Oszlopokra.
Szobrokra.
Őrökre.
Ehelyett alacsony házakat talált a hegyoldalban. Keskeny patak folyt közöttük, a levegőben pedig fűszeres növények és nedves föld illata keveredett.
Az egyik ház előtt idős asszony ült.
Mezítláb.
Almát szeletelt.
Amikor meglátta őket, felnézett.
– Késtetek.
Seyra Kaelre pillantott.
– Ismer bennünket?
– Én biztosan nem ismerem őt – mondta Kael.
Az asszony felsóhajtott.
– Ezt mindig megkérdezitek.
Seyra közelebb lépett.
– Maga kicsoda?
– Liora.
– Várt bennünket?
– Mindenkit várunk, aki egyszer ideér.
Ezzel Seyrának nyújtott egy szelet almát.
– Egyél.
– Nem vagyok éhes.
– Nem is kérdeztem.
Seyra átvette az almát.
Savanyú volt és roppanós.
Liora figyelte.
– Mit érzel?
– Almaízt.
Az asszony elégedetten bólintott.
– Akkor máris jól kezdünk.
– Mit?
– Azt majd később megtudod.
Tienben Seyra az első napokban úgy érezte, semmi sem történik.
Senki nem adott neki könyveket.
Nem vizsgáztatták.
Nem tanították különös módszerekre.
Az emberek főztek, kertészkedtek, dolgoztak, beszélgettek, zenéltek, néha pedig hosszú ideig csak ültek egymás mellett.
A harmadik napon Seyra elvesztette a türelmét.
Ebéd közben letette a kanalát.
– Ez volna Tien?
Liora felnézett a leveséből.
– Ez.
– És mit csinálnak itt?
– Most éppen ebédelünk.
– Nem erre gondoltam.
– Tudom.
Seyra sóhajtott.
– Otthon embereket kötnek gépekhez, maguk pedig itt zöldséget vágnak és csendben üldögélnek.
Liora letette a kanalát.
– Ha minden időnket azzal töltenénk, hogy az ellen harcolunk, amitől félünk, előbb-utóbb semmi más nem maradna belőlünk.
Seyra hallgatott.
– Nem lehet mindenkit megmenteni? – kérdezte végül.
– Lehet segíteni. Lehet figyelmeztetni. Lehet választani. De mások helyett élni nem lehet.
Aznap este egy hegybe vájt terembe vezették őket.
Nem állt benne oltár.
Nem voltak szobrok sem.
A mennyezet egy része nyitott volt, fölöttük csillagok ragyogtak.
Körülbelül harmincan ültek körben.
Seyra Kael mellett foglalt helyet.
Senki nem szólt.
A csend először kellemes volt.
Aztán kényelmetlenné vált.
Seyra fejében gondolatok kergették egymást.
Mit kellene éreznie?
Miért vannak itt?
Mire várnak?
Már majdnem kinyitotta a szemét, amikor valami megváltozott.
Nem hallott hangot.
Nem látott képet.
Egyszerűen egy pillanatra megszűnt mindaz, aminek addig gondolta magát.
Nem volt a Központi Ház munkatársa.
Nem volt Kael társa.
Nem volt az a nő, aki mindenáron meg akarta érteni és helyre akarta hozni a világot.
Csak létezett.
A felismerés olyan egyszerű volt, hogy Seyra sírni kezdett.
Kael megfogta a kezét.
Seyra hagyta.
Aztán képek villantak fel előtte.
Ismeretlen városok.
Repülő szerkezetek az égen.
Apró, világító tárgyak az emberek kezében.
Utakat szelő járművek.
Végül egy nő.
Sötét hajjal.
Mezítláb ült egy diófa alatt.
Seyra nézte.
Valami különös ismerősséget érzett.
A nő egyszer csak felemelte a fejét.
És ugyanabban a pillanatban, évezredekkel később, Mira felriadt az ágyában.
A szájában savanyú alma ízét érezte.

Atlantisz köve Második rész II. fejezet – Seyra



A következő napokban az emlékek nem egyszerre érkeztek.
Apró részletekben tértek vissza.
Egy illat.
Egy kéz mozdulata.
Egy utca.
Egy mondat.
Mira lassan megértette, ki volt Seyra.
Huszonkilenc éves volt.
Atlantisz egyik nagyvárosában élt, és a Központi Ház érzékeléssel foglalkozó műhelyében dolgozott.
Növényi kivonatokból, gyantákból, virágokból és finomra őrölt ásványokból különféle keverékeket készített. Azt vizsgálták, hogyan reagál rájuk az emberi test, és milyen emlékeket képesek felszínre hozni.
Voltak illatok, amelyek lelassították a légzést.
Mások régi emlékeket idéztek fel.
Némelyik keveréktől az ember szíve gyorsabban vert, másoktól szokatlan nyugalom szállta meg.
Seyra rendkívül érzékeny volt az illatokra.
Amikor belépett egy helyiségbe, gyakran már abból tudta, hogy valaki fél, ahogyan megváltozott körülötte a levegő.
Nem valamiféle titokzatos szagot érzett.
Észrevette a test apró változásait.
A verejtéket.
A leheletet.
A bőr illatát.
Talán ezért választották ki erre a munkára.
Eleinte büszke volt rá.
A város nyüzsgött körülötte.
Széles csatornák választották el egymástól a városrészeket. Hidakat emeltek föléjük, a kikötőkben pedig reggeltől estig hajók érkeztek és indultak.
A házak lapos tetején kertek zöldelltek.
Reggelente sós pára érkezett a tenger felől, délutánra pedig a magasabban fekvő kertek virágainak illata ereszkedett a városra.
A Központi Házban azonban alig lehetett érezni bármit.
A falakat különleges anyaggal vonták be, amely nem őrizte meg a szagokat.
Seyra ezt sohasem szerette.
– Egy helynek legyen saját illata – mondta egyszer Kaelnek.
– Miért?
– Hogy tudd, hol vagy.
Kael megérintette a homlokát.
– Arra való az emlékezet.
Seyra elmosolyodott.
– Az emlékezet becsaphat.
– És az orrod nem?
– Ritkábban.
Kael mérnökként dolgozott.
Részt vett egy új szerkezet fejlesztésében, amelyet akkor még harmonizáló ívnek neveztek.
A cél kezdetben jó szándékúnak tűnt.
Atlantisz lakóinak teste nagyon különböző volt. Egyesek feltűnően magasak voltak, mások alacsonyak. Voltak családok, amelyekben bizonyos testi eltérések újra és újra megjelentek. Némelyek gyorsabban öregedtek, mások lassabban.
A kutatók azt remélték, hogy a szerkezet segítségével kiegyensúlyozottabbá tehetik az emberi test működését.
Kevesebb betegséget akartak.
Kevesebb szenvedést.
Seyra sokáig hitt ebben.
Egészen addig, amíg meg nem látta a gyermeket.
A fiú alig lehetett tizenkét éves.
Vékony nyaka volt és hatalmas barna szeme. Egy alacsony ágyon feküdt, homlokán kékes fémből készült pánt húzódott.
Seyra a mellette álló felügyelőhöz fordult.
– Miért van itt?
– Túl gyorsan fejlődik a teste.
– Beteg?
– Nem.
Seyra értetlenül nézett rá.
– Akkor miért kezeljük?
A férfi úgy felelt, mintha a válasz magától értetődő volna.
– Mert eltér a kívánatostól.
Ez a mondat egész nap Seyra fejében maradt.
Este megkereste Kaelt.
A külső vízgyűrű egyik hídján találta. A férfi a korlátnak támaszkodva nézte a vizet.
– Tudtad, hogy gyerekeken is használják?
Kael lassan felé fordult.
– Igen.
– Miért nem mondtad?
– Mit mondhattam volna?
– Az igazat.
– Seyra, nem akarják bántani őket.
– Ma láttam egy egészséges gyereket egy asztalhoz kötve, mert valaki szerint túlságosan eltér a többiektől.
Kael hallgatott.
Seyra közelebb lépett.
– Mi lesz ebből?
Kael körülnézett, mielőtt válaszolt.
– Láttam olyan terveket, amelyeket nem lett volna szabad látnom.
– Milyen terveket?
– A kutatás már nemcsak a testről szól.
Seyra érezte, hogy összeszorul a gyomra.
– Hanem?
Kael saját homlokára tette a kezét.
– Az elméről is.
Aznap este hallotta Seyra először Tien nevét.
Kael halkan mondta ki, mintha még a falaknak sem akarná elárulni.
– Vannak, akik régóta figyelmeztetnek erre.
– Kik?
– A hegyek között élnek.
– Papok?
– Nem.
– Tudósok?
– Nem egészen.
– Akkor kik?
Kael elmosolyodott.
– Ha őket kérdeznéd, valószínűleg azt mondanák: emberek.
Seyra bosszúsan nézett rá.
– Nagyon sokat segítettél.
– A helyet Tiennek hívják.
– Mit csinálnak ott?
Kael a víz felé fordult.
– Megpróbálnak emlékezni arra, kik vagyunk akkor, amikor senki sem akarja megmondani nekünk, milyennek kellene lennünk.
Seyra sokáig hallgatott.
Aztán megszólalt.
– El akarok menni oda.
Kael bólintott.
– Tudtam.
– Honnan?
– Ismerlek.
Seyra elmosolyodott.
– Akkor azt is tudod, hogy jössz velem.
– Ettől féltem.

Atlantisz köve Első rész I. fejezet – A festményen túl





Aznap este Mira Váradi olyan helyet festett, ahol biztosan tudta, hogy soha életében nem járt.

Mégis ismerte.

A nyitott ablakon át száraz nyári levegő áradt a műterembe. A kertben álló öreg diófa levelei alig mozdultak, a szobában pedig festék, lenolaj és a vázában hervadó levendula illata keveredett.

Mira hátralépett a vászontól.

Fehér teraszok emelkedtek egymás fölé. Alattuk mélykék víz csillogott, távolabb vöröses kőből rakott hidak íveltek széles csatornák fölött. A házak lapos tetején kertek zöldelltek, mögöttük pedig halvány hegyvonulat rajzolódott az égre.

Mira sokáig nézte a képet.

Nem az zavarta, hogy nem tudta, mit ábrázol.

Hanem az, hogy ha valaki megkérdezte volna, mi van a legfelső terasz mögött, gondolkodás nélkül meg tudta volna mondani.

Egy keskeny lépcső.
Utána egy udvar.
Az udvar közepén hosszúkás medence.
A medence mellett három fehér oszlop.

Pedig egyiket sem festette még meg.
Negyvenhat éves volt. A Körösök vidékén, egy békési kisváros szélén élt férjével egy régi, széles ereszű házban. Gyermekei már felnőttek, és a saját életüket élték.

Férje, András szakácsként dolgozott egy folyami hajón. Hetekig távol volt, aztán két utazótáskával, fáradtan és jókedvűen hazatért, és már az első este elfoglalta a konyhát.

Mira festett és írt.

Sokáig egy nagy alkotói közösséget is vezetett. Naponta érkeztek hozzá versek, novellák, kérdések, kérések és emberi történetek. Szervezett, javított, segített, válaszolt, békített, biztatott. Sokáig természetesnek érezte, hogy szükség van rá.

Aztán egy nyári napon rájött, hogy elfáradt.
Nem haragudott senkire.
Egyszerűen becsukott egy ajtót.
Azóta több ideje maradt festeni.
És azóta jelentek meg ezek a különös képek.
Városok, amelyeket nem ismert.
Hidak, amelyek mégis ismerősek voltak.
Csatornák, tengerpartok, hegyek.
És szinte minden festményen feltűnt valahol egy vékony, kék vonal.

Aznap este András felhívta a hajóról.
– Mit csinálsz?

– Festek.

– Ezen valamiért nem lepődtem meg.

Mira elmosolyodott.
– Ma valami furcsát.

– Mennyire furcsát?

– Annyira, hogy nem tudom, honnan jön.

– Küldj róla képet.

– Majd ha elkészült.

– Akkor megint hónapokig nem látom.

– Ismersz.

András éppen arról mesélt, hogy az egyik szakácssegéd elejtett egy egész tál sült zöldséget, amikor Mira előtt egy pillanatra elmosódott a műterem.

Nem szédült meg.
Nem fájt a feje.
Egyszerűen mást látott.

Egy hosszú, fehér falú teremben emberek feküdtek egymás mellett alacsony ágyakon. Homlokuk körül keskeny, kékes fémből készült szerkezet húzódott.
A levegőben különös, kesernyés növényillat terjengett.
Mira még az illatot is érezte.

– Mira?

Összerezzent.
Ismét a műteremben állt.
– Igen?

– Hol jársz?

– Sehol. Csak elbambultam.

– Fáradt vagy.

– Lehet.

Még beszélgettek néhány percig, aztán elköszöntek.
Mira letette a telefont.

Amikor visszafordult a festményhez, megdermedt.
A kép felső teraszán egy nő állt.
Mira biztos volt benne, hogy nem festette oda.
Hosszú, sötét ruhát viselt. Fekete haját vastag fonatban hordta a hátán. Félprofilból látszott, egyik kezében pedig lapos, sötét követ tartott.
A kő közepén vékony kék csík futott végig.

Mira közelebb lépett.
Abban a pillanatban eszébe jutott a kis fadoboz.
Aznap délután hozta be a kamrából. A doboz a nagyanyja hagyatékából került hozzá, és évek óta ott állt néhány régi családi holmi között.
Még ki sem pakolta.
Most odament hozzá.
Régi fényképek, megsárgult levelek, két hímzett zsebkendő és egy törött ezüstlánc feküdt benne.
Legalul egy vászondarabba csavart apró tárgyat talált.
Kibontotta.
Kő volt.
Lapos, sötétszürke.
A közepén keskeny kék csík húzódott.

Mira visszanézett a festményre.
A nő még mindig ott állt.
Ugyanezt a követ tartotta a kezében.
Mira óvatosan megérintette a követ.
Meleg volt.
Nem úgy, mint egy tárgy, amely egész nap a nyári hőségben feküdt.
Mintha belülről áradt volna belőle a meleg.

A következő pillanatban eltűnt a műterem.
Sóillat csapta meg az arcát.
Mira egy széles teraszon állt.
Előtte hatalmas vízfelület ragyogott. Keskeny hajók siklottak rajta, a túlparton fehér és vöröses kőből emelt épületek sorakoztak. Távolabb újabb vízgyűrű következett, azon túl pedig ismét házak emelkedtek.
Emberek haladtak el mellette.
Senki sem figyelt rá különösebben.
Mira lenézett.
A lábán világos saru volt.
Karján széles rézkarperec.
Hosszú, sötét haja a mellére omlott.
Valaki mögötte kiáltott.

– Seyra!
Megfordult.
Egy magas férfi sietett felé. Napbarnított bőre volt, vállig érő fekete haja és keskeny arca. Jobb fülében apró ezüstkarika csillogott.
– Mindenütt kerestelek.

Mira hallotta a saját hangját.
De a szavakat nem ő választotta.
– Mi történt, Kael?

A név magától jött.
Mintha mindig is ismerte volna.
A férfi megfogta a karját.
– A Tanács engedélyezte a következő próbát.

Seyra a távolban álló világos épület felé nézett.
– Embereken?

Kael néhány pillanatig hallgatott.
Aztán bólintott.
– Embereken.

A látvány egyetlen villanással szertefoszlott.
Mira ismét a műteremben állt.
A kő kiesett a kezéből.
Sokáig nézte a padlón.
Aztán lehajolt érte.
Most már hideg volt.

Aznap éjjel alig aludt.
Hajnal előtt felkelt, kiment a műterembe, elővett egy üres füzetet, és az első oldalra egyetlen nevet írt.

Seyra.
Sokáig nézte.

Aztán a név alá írt még egy mondatot.
Nem tudta, honnan jött.
Csak azt tudta, hogy igaznak érzi.

El kell jutnom Tienbe.