A piros lufi

A búcsúban Pali bácsi minden léggömböt eladott, csak a pirosat vitte haza. A konyhaablak kilincsére kötötte, hogy legyen mire ránéznie, amikor magában kanalazta a levest. A faluban legyintettek: özvegyember furcsasága.

Egy délután a lufi kiszabadult, végiggurult a főutcán, be a varrodába. Ilonka néni kapta el, aki Rózsi ruháit szabta valaha.

Másnap becsöngetett vele.

– Ezt maga árulja a búcsúban?

Pali bólintott.

– Rózsi egyszer piros ruhát kért tőlem. Azt mondta, abban szeretne táncolni velem.

Pali bácsi másnap egy piros lufit kötött Ilonka ajtajára. A cédulán ez állt: „Táncolunk?” Este előkerült a régi gramofon, félszegen, mégis lassan ünnepien. Meghatottan táncoltak ketten.

www.muzsakkonyvtara.hu

Lakodalmi leltár

Mariska menyasszonyi fátyla a nagy szélben elszállt, egyenesen Pista bácsi szalmakazlára. A násznép utána rohant: elöl a vőlegény, mögötte a zenekar, leghátul a tyúkok, mert a prímás zsebéből kukorica hullott. A fátyol fenn libegett, Mariska pedig karba tett kézzel nézte.

– Józsi, mássz fel érte!

Józsi felmászott, ám odafent meglátta a szomszéd Juliska régi alsószoknyáját is.

A nagymama keresztet vetett, a násznagy pálinkát kért bátorságért, a duda pedig elhallgatott.

Lent mindenki tátott szájjal állt. Pista bácsi megvakarta a fejét:

– Na, fiam, most döntsd el gyorsan, esküvőre jöttél, vagy leltárra!

Mariska felkiáltott:

– Hozd a fátylat, Józsi! Az alsószoknyát hagyd, az már tanú!

Barackízű nyár

nyár volt

a zápor után

a kövekből még

a nap heve áradt

a talpunk alá

hajad vizesen simult

a nyakad ívéhez

egy csepp elindult rajtad

és bennem ért le

közelebb húztál

tenyered a derekamra ért

a bőröm alatt

apró bizsergés gyúlt

ajkad az ajkamhoz ért

barack

eső

só

a csók íze

lassan oldódott a számban

ujjad nyoma

ott maradt rajtam

ahol a ruha vizes lett

a nyári zápor után

a válladon vízcseppek ültek

én egyenként éreztem őket

a bőrömön

szívverésemben

akkor lett a perc

olyan forró

hogy a nevem is

másképp hangzott a szádon

még most is érzem

a nyakamon az esőt

a bőrömön kezed helyét

a számon

ajkad szenvedélyét

Sóból írt nevem

a hajók ma is elindulnak

de én már nem integetek utánuk

a mólón állok

sós szélben

hajamra vízcseppek

tapadnak

béke lassan rám szárad

mint só a tengervíz után

tudom

aki hozzám tartozik

kiköt bennem

aki továbbmegy

a nyílt víz felé

az más partot keres

mert aki marad

annak mellkasában

az én nevem dobban

amikor partra lép

talpa alatt

ott marad

sóból írt nevem

és együtt írjuk tovább a jelent

Aranyló Alföld

Itt születtem, itt is élek

az Alföld síkságán

határnál búza ragyog

aranylik a táján

Bálák pihennek a földön

arany pecsét a tarlón

újra meg újra megigéznek

fényük marad az arcomon

Itt a felhők szabadon

bejárják a kék eget

a föld felett forró légben

a nap aranya remeg

Gyermekként bálákon ugráltunk

kacagás szállt a nyárban

később gyermekeim nevettek

a bálák közt, a határban

Újra elvarázsol engem

szeretem igazán

itt dobban a szívem mélyén

az Alföld, mely az én hazám

Ilyen vagyok…

Aurora vagyok, anya, feleség,

Szívemben fény van, mély érzékenység.

Mosollyal fogadom, mit hoz az életem,

Szeretetből őrzöm minden reménységem.

Szeretem a hajnalt, a párás kerteket,

A fényben fürdő, rezdülő leveleket.

Amikor a reggel lassan rám talál,

A lelkem mélyén valami hazavár.

Szeretem a kávé finom melegét,

Az első kortyban a nap üzenetét.

Azt a kis percet, mely még az enyém,

Mielőtt sok kéz nyúlna újra felém.

Szeretek festeni, színekkel beszélni,

Virágot, eget, arcot megidézni.

Amit a szó néha elmondani fél,

Az ecset alatt mégis útra kél.

A testem sokszor próbára tesz engem,

Fájdalom jár néha mélyen bennem.

Vannak napok, mikor nehezebb minden,

Mégis keresem a szépet idebenn.

Imádom a rétet, a fák levegőjét,

A hajnal tiszta, aranyló derűjét.

A tücsökdal este lágyan rám simul,

A szívem ilyenkor újra kisimul.

Ilyen vagyok: érzékeny ember,

Szeretni tudok egész szívemmel.

Anyaként adok, feleségként társ vagyok,

Alkotóként színt és melegséget hagyok.

Ismerj meg engem a versek mélyén,

Kávéillatú hajnal fényén.

Aki rám néz, talán csak arcot lát,

De bennem sok megélt történet áll.

Reggeli kérdések…

Még csak most kelt fel a nap, de már sorban érkeztek a reggeli kérdések.

Mit főzök ma? Kinek válaszolok? Mire lesz ma erőm? Miben kell türelmesebbnek lennem? Mit tudok ma szeretettel elvégezni?

Megálltam egy pillanatra, és sorra vettem őket.

– Mivel indítod ma a napot, Aurora?

Elmosolyodtam.

– Szeretettel. Azzal, amely ott van a gondosan megkevert ételben, a virág öntözésében, a szépen odakészített tányérban, a tisztára törölt asztalban, egy kedves válaszban, és abban, ahogy reggel ránézek a mai napra.

A kérdések tovább jöttek.

Mire figyelek ma jobban? Hol tudok szebben szólni? Melyik dolgomat végzem el először? Kinek adhatok ma egy jó mondatot? Miből lehet ma alkotás?

Azt feleltem:

– Abból, ami előttem van.

A hétköznap sokszor egyszerű ruhában érkezik. Mosatlan edényben, bevásárlólistában, félretett levélben, elintézendő ügyben, családi szóban, munkában, fáradtabb percben. Mégis lehet benne valami nemes, ha én is hozzáteszem a magam részét.

A napot az első jó mozdulattal kezdem. Egy rendezett asztallal. Egy szeretettel készített étellel. Egy virággal, amely vizet kap. Egy mondattal, amely után könnyebb lesz a nap. Egy verssorral, amely megérkezik hozzám, amikor éppen helyet adok neki.

A reggel ekkor újra megszólított:

– Mit szeretnél ma adni?

– Derűt. Figyelmet. Türelmet. Emberi hangot. Olyan szeretetet, amely a legegyszerűbb dolgokban is felismerhető.

Hiszem, hogy a nap attól lesz szebb, ahogyan benne állok. Ahogyan főzök, írok, válaszolok, gondoskodom, dolgozom, figyelek.

Ma is lesz feladat. Ma is lesz, ami próbára tesz. De én ma is választhatok egy szebb mozdulatot, egy tisztább mondatot, egy melegebb tekintetet.

A reggeli kérdések lassan elrendeződtek bennem.

Mivel indítom ma a napot?

Szeretettel.

Mit teszek hozzá?

Azt, ami bennem igaz.

Ez az én titkom.