2024. november 19., kedd

Énidő szigete




(A képet mesterséges intelligencia készítette. )
Paula már a negyedik ikszen túl volt. Évek óta keményen dolgozott, és már elfelejtette, mi az a pihenés. Az irodában reggeltől estig pörgött, a munka volt az élete, míg egy reggel a határidők, a pánik és a folyamatos telefonhívások között egyszer csak úgy érezte, hogy mindent elvesztett. Egy hiba, egy fontos e-mail elfelejtése, és az ügyfél dühödt hangja a telefonban végleg elérte nála a határt.

Kétségbeesetten lépett ki az irodából. A folyosón számára a munkahelye mintha teljesen idegen lett volna. Úgy döntött, hogy azonnal elutazik. Nem gondolkodott tovább. Nem érdekelte, hová, csak el kellett mennie.

Másnap már egy trópusi szigeten landolt. A levegő fülledt melege, a tenger sóssága keveredett a virágzó hibiszkuszok, jázminok és frangipániák édes illatával. A vízesés zúgása már messziről hallatszott, mint egy hívás, és ahogy közeledett hozzá, az egész táj egy mesebeli álommá vált. A zöldellő fák között színes madarak röpködtek, vidám trilláikkal betöltötték a levegőt. Az égbolton hófehér felhők úsztak, mintha egy festő ecsetvonásaival simogatták volna a kék végtelent.

Amikor Paula a vízesés alá lépett, a víz hűvös csobogása, a fák zöld árnyéka mind elnyelte a világ zaját. A víz hideg, mégis frissítően simogatta a bőrét, mintha minden egyes csepp le akarta volna mosni a múltat. A levegőben a víz és a növények illata keveredett: a friss, fűszeres, és az eső illata, mintha a föld magába szívta volna a tenger sóját és a hegyek, fák friss illatát.

Ahogy ott állt, a vízesés hangja mellett, a madarak dalát hallgatta, hirtelen rájött: évek óta elhanyagolta magát. Soha nem állt meg, hogy észrevegye az élet szépségeit. Most, a vízben állva, a szigetet érezve, úgy döntött, hogy mindent másképp fog csinálni. A határidők, a munka, a véget nem érő feladatok, mintha már csak emlékek lettek volna. Most végre megadja magának azt, amire mindig is vágyott: az időt, az énidőt.

A vízesés mögött a sziget szépsége, a madarak és a virágok dala, a napfény és a felhők mind egy új életet mutattak számára. Paula végre megértette: a munka volt az, ami kitöltötte az életét, de a pillanatok örömeit eddig figyelmen kívül hagyta. Élni és érezni – ez a legfontosabb.

A vízesésben, a fák zöld árnyékában Paula úgy döntött, hogy nem hagyja többé, hogy a munka elnyelje az életét. Itt, ezen a csodás helyen, végre megtalálta, és rájött az élet értelmére. Döntött. Most már másképp fog élni.

2024. november 18., hétfő

Fekete tó


(A képet mesterséges intelligencia készítette. )

Sötét vízen feküdtem,
Partot sehol nem leltem,
Hogy kerültem én ide?
A szívem szorult össze.

Úsztam gyorsan, félelemmel igyekeztem,
A tó fekete színeiben elvesztem,
Bűzös, nyálkás vízben sírva kapálóztam,
Lelkem sötét félelmeiben ragadtam.

Ide én teremtettem magam?
Saját fekete, bűzös tavam,
Nem volt más – félelmeim maga,
Szeretet, elvárás hiába.

Szeretteim nagyon kihasználtak,
Életemet, erőm rájuk szántam,
Szívemen vérző sebet ejtettek,
Fekete tó vizébe temettek.

Fekete tó elnyel engem,
Talán a partot meglelem,
Szívem fájdalommal teljes,
A fény még pislákol bennem.

Csendes táj

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)


A csend olyan rejtett nagy kincs,
Melyhez fogható talán nincs.
A tó partján, míg lépdelek,
Lelkem mélyén béke lebeg.
A hegyeket köd rejti el,
A tó tükre csendben figyel.
A lombok színe ragyogó,
S álmodik a táj, ringató.
Sétálok a partján halkan,
Csak érzések hívnak lágyan.
Szívem mélyéről eljönnek,
Halkan szólva üdvözölnek.
A csendben válasz érkezik,
Lelkem régóta keresi.
Ott leltem rá, nem kerestem,
Szívem mélyebb rejtekében.

2024. november 17., vasárnap

Álomangyal

(A képet mesterséges intelligencia készítette)
Álmomban angyal vagyok,
Szárnyaimmal könnyedén szárnyalok,
Csillagokkal mindent megbeszélek,
A Holdnak halkan odaintek.
Álmomban a kék, csillagos éj
Illata olyan, mint a friss hóé.
Kellemesen hűvös, mégis üde,
Szívemet frissíti örömömre.
Álmomban angyal vagyok,
Szárnyalok, és közben mosolygok.
Hiszen olyan boldog vagyok,
Mert a csillagok közt ragyogok.
Álmomban angyal vagyok,
Más világokba látogatok,
Hol nincs se bánat, sem félelem,
Csak szeretet él az emberekben.
Mikor visszarepülök a Földre,
Hozom, mit láttam, s éreztem.
Szívemben dallamként zenélnek,
S verseimben általam útra kelnek.
Csillagok táncolnak velem az égen,
A Hold halkan visszaint nekem,
Angyali fehér ruhámat levetem,
Újból fénylő emberként ébredek.


2024. november 16., szombat

Álomösvény

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Szavak, mik táncolnak az égbolton,
Fényselyem szőtte őket, mint régi korokban.
Csillagok írása, hold könnye hull,
Szívemig ér, és ott nyomot hagy, múltba vonul.
Hullócsillag-sors, mi utat mutat,
Tudatos szépség, mi lelket kutat.
Álmok sűrűjében: égbe nyúló fák,
Egyenes szavak között örökös homály.
Az ég beszél, s a Föld hallgat rá,
Térképet rajzol, hogy merre, hol vár.
A hold vigyáz ránk, halkan üzen,
Hogy az út miénk, de célja végtelen.
Reneszánsz lélek, most ébredj fel,
Visszhang vagy e világ Teremtő csendjével.
Szavakból csillagok, csillagokból hit,
Egy ösvény, mi szívvel az éjbe visz.

Reggeli illatok

Reggel, mint egy friss festmény, tiszta és új,
A kávé illata, hívogatóan elvarázsol,
Pozitívitása fény a sötétben,
Új napra kelve, új gondolatokkal, reményt hozva.

Pillanatok szárnyalnak, mint lágy szellő a réten,
A napfény a tájat átöleli, mint egy anyai kéz,
Az illatok szélben titkokat zengenegek,
Minden reggel egy új csoda, a szerelem maga.

Gondolatok szárnyalnak, mint madarak a levegőben,
A szépsége ablakon át, egy csodát ígér,
A reggel, mint egy új lehetőség, tárt kapu,
Mely belépve magához vonz, és csak vonz és vonz.

2024. november 14., csütörtök

A bőrönd

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)



Angelika aznap hajnalban csendesen készülődött. A falu álmos csendje körülölelte a házat, ahol oly sok éven át élt, de ezen a reggelen már tudta, hogy ez az otthon nem őt szolgálja többé. Rájött, hogy mindaz a sok szeretet, gondoskodás, amit a családjába fektetett, soha nem tért igazán vissza hozzá. Életének minden mozzanata, minden áldozata a férje és gyerekei szolgálatában telt – ő maga sosem kapott viszonzást.

Okos és intelligens nő volt Angelika, és tudta, hogy ennek a felismerésnek most végre tettekben kell testet öltenie. Mindig is szerette a könyveket, a történetek világát, ahol a hősök eljutnak a saját igazságukhoz és boldogságukhoz. A könyvek világában talált menedéket, amikor saját életében a szeretet, amit adott, sosem tért igazán vissza hozzá. Ahogy most a bőröndjét csomagolta, életében először a saját boldogságára gondolt.

Amikor fiatalon megismerkedett Lajossal, még hitte, hogy a férfi társa lesz mindörökre, de a valóság fájdalmasan másként alakult. Lajos idővel fásult lett, egyre kevesebbet adott magából. Angelika mindent megtett érte és a családért, míg férje figyelmet és kedves szavakat már egyáltalán nem adott. Ő volt az, aki mindig szolgálta, vigasztalta és ápolta őt, és sosem várhatott viszonzást. A mindennapok szürkeségében Lajos nem kényeztette, nem adta vissza azt a figyelmet és törődést, amit Angelika nyújtott neki. Csak elvárások voltak, amelyek mind Angelikára nehezedtek.

A gyermekeit – akik számára élete értelme voltak – odaadással és szívvel nevelte fel. A munka, amit elvégzett, és a szeretet, amit évekig rájuk szánt, mind az ő boldogulásukat szolgálta. És ahogy felnőttek, érezte, hogy egyre inkább kihasználják az ő erejét és odaadását. Míg egy anya szeretete természetes, Angelika felismerte, hogy amikor felnőtt gyerekei ismét visszatérnek hozzá, mert az életükben valami nehézséggel szembesülnek, az már nem az a természetes gondoskodás, amit egy szülő a gyerekéért megtehet. Bár szeretni fogja őket élete végéig, tudta, hogy most már a saját életére kell figyelnie.

Aznap reggel, amikor végre mindent átgondolt, egyetlen döntése minden korábbi fájdalmát felülírta. Összepakolt, hogy elmenjen.

Nem akarta, hogy búcsúzkodás legyen. Tudta, ha vár még, ha belenéz gyerekei szemébe, akik már felnőttek, de mindig visszajöttek hozzá, ha valami rosszul alakult az életükben, nem lesz ereje kilépni. Rájött, hogy szereti őket, és talán ők is szeretik őt – de nem elég csak szeretni. Megértette, hogy amíg ő ott van, mint a mindig biztos háttér, nem lesz számára változás. Így egy levelet hagyott az asztalon, csendben becsukta az ajtót maga mögött, és elindult egy új élet felé.

A levele egyszerű volt, de szívhez szóló:

„Drága Gyerekeim! Egész életemben ti voltatok a legnagyobb örömöm. Mindenemet nektek adtam: a szívemet, a szeretetemet, az időmet. Most mégis el kell mennem. Megértem, hogy nehéz lesz, és talán fájni fog, de tudnotok kell, hogy azért megyek, mert végre meg kell találnom önmagamat. Oly sok éven át vártam, hogy engem is megértsetek, de mostanra már tudom, hogy csak én segíthetek magamon. Szeretlek benneteket, és szeretni is foglak mindig. De most el kell engednetek engem. Szeretettel, Anyátok.”

Amikor később a gyerekek hazaértek, döbbenten olvasták édesanyjuk levelét. Először nem értették, majd lassan felfogták, hogy Angelika döntése nem ellenük szólt, hanem érte, és egész életében most először saját magáért hozta meg.

Angelika, miközben elindult az úton, minden lépésnél kicsit szabadabbnak érezte magát. Minden egyes lépéssel egyre könnyebb lett a szíve. Ahogy az új élet felé vette az irányt, tudta, hogy ez az út csak az övé. Érezte, hogy a béke, amire mindig is vágyott, már ott van benne – és tudta, hogy soha nem késő megtalálni önmagát.

A falu távolodó látképe mögött, ahol minden otthonos és megszokott volt, Angelika nem szomorúságot érzett. Inkább a hála könnyei szöktek a szemébe. Mindent megtett azokért, akiket szeretett, és most végre megtett mindent önmagáért is. Egy élet, egy bőrönd, és egy új kezdet – végre szabad volt.