2026. április 15., szerda

Édesanyámtól kaptam (Anyák napi vers)



Kávé gőzölt korán, te már talpon álltál,
hajadba bújt a reggel, s rám halkan mosolyogtál.
Bögrém mellé tetted a legszebb, puha szót,
s egész nap abból éltem, abból kaptam útravalót.
Akadt olyan perc is, hogy fáradtan láttalak,
de két kézzel megsimítottad akkor is arcomat.
Tudtam mindig, bármi történik velem,
első szavad ez volt: „féltelek, kicsim!”
Ölelésed kikötő, ha bennem vihar támadt,
hangod meleg kenyér, ha megroppant a bánat.
Sokszor csak egy pillantás jutott egy hosszú napon,
mégis átjárt a nyugalom.
Most már anyaként, úgy nézek fel rád,
mint aki tőled kapta szíve tartását.
Anyák napján könny ül szemembe,
köszönöm, hogy a szeretetet Te ültetted a szívembe.

Sha’ar



Az erdő szélén hajnalban még a levegőnek is más illata volt, mint bárhol máshol a környéken. Hideg avar, átázott kéreg, régi esők maradéka. A fák szürkén álltak egymás mellett, az ösvény tompán húzódott befelé, és aki idáig eljutott, többnyire visszafordult. A faluban azt mondták, ezen a részen elfáradt a föld.
Shami minden hajnalban ide jött.
Hosszú szoknyája alján mélypiros, kék, arany és zöld színek futottak végig. A színek éltek rajta. A kezében egy fémkannát vitt, egyszerűt, kopottat, olyat, amelyről senki sem gondolta volna, hogy különös dolog rejtőzik benne. Ugyanahhoz a bükkfához ment minden hajnalban. A törzs széles volt, világos, repedezett, a gyökerei vastagon ültek a földben.
Megállt előtte, végigsimított a kérgen, aztán lassan önteni kezdett.
A kannából sűrű, fényes szín folyt a gyökerek közé. Festéknek látszott, de nem az volt. Ahogy végigkúszott a földön, megváltozott körülötte az erdő. A talajból nedves moha illata áradt fel, aztán valami édesebb is megérkezett, olyan, mint tavasszal az első almavirág. A kérgen melegebb árnyalat futott végig, az avar alatt zöld derengés támadt, nagyon finoman, nagyon halkan, mégis tagadhatatlanul.
– Szép hajnalt kívánok!
A hang mögötte szólalt meg. Férfihang volt, mély, visszafogott, udvarias.
Shami összerezzent, de csak annyira, hogy a kanna peremén megrebbent a szín.
Lassan megfordult.
A férfi pár lépésre állt tőle. Sötét kabátját átitta a pára, a cipőjén sár tapadt, az arcán hosszú éjszakákból maradt fáradtság ült. A tekintete mégis tiszta volt.
– Magának is szép hajnalt! – felelte Shami. – Meglepett. Ritkán jár erre valaki ilyen korán.
A férfi enyhén meghajtotta a fejét.
– Elnézését kérem. Előbb kellett volna köszönnöm. Hat napja látom magát itt, és ma reggel arra jutottam, hogy ennyi hallgatás után illik megszólalni.
Shami nézte egy pillanatig, aztán letette a kannát a fa tövébe.
– Hat napja figyel engem?
Shami tudta, hogy figyeli.
– Igen. Ezért is tartozom bocsánatkéréssel. Nem akartam tolakodó lenni, csak szerettem volna előbb megbizonyosodni arról, hogy jól látom, amit látok.
– És mire jutott?
– Arra, hogy ez a hely magával együtt megváltozik. A levegőnek más illata lesz, a földnek más színe, és tegnap este hazafelé ugyanazt az édes, nedves tavaszi illatot éreztem a kabátomon, amit gyerekkoromból ismerek. Pedig itt régen eltűnt minden ilyesmi.
Shami szemében halvány fény villant.
– Akkor jó az orra.
A férfi elmosolyodott.
– Egyelőre ennyit állíthatok biztosan. A többihez talán bemutatkozás is illene. Nándor vagyok.
A nő biccentett.
– Shami.
– Örülök, hogy megismerhetem, Shami.
– Én is örülök, Nándor.
Pár pillanatig hallgattak. A bükkfa gyökereinél a szín tovább futott, és egy apró, zöld levél jelent meg.
Nándor észrevette.
– Ez minden hajnalban így történik?
– Igen.
– És maga minden hajnalban ide jön, ugyanebben az órában?
– Igen.
– Megkérdezhetem, miért csinálja?
Shami visszafordult a fához, ujjával végigérintette a kérget.
– Azért, mert itt nyílik meg az, ami máshol zárva marad.
– Ez szép válasz – mondta Nándor –, de egyelőre csak még kíváncsibb lettem tőle.
– A kíváncsiság jó kezdet.
– Ezzel egyetértek. Csak azt érzem, magának már régen kész a története, én pedig még az első mondatnál vagyok.
Shami most ráemelte a tekintetét.
– Talán azért, mert maga később érkezett ebbe a történetbe.
Nándor a fa mellé lépett. A levegő körülöttük melegebb lett, és a hideg avar illata közé mézre emlékeztető édesség keveredett.
– Mondok valamit őszintén – szólalt meg. – Gyerekkorom óta ugyanerről a helyről álmodom. Erdő, köd, fakó törzsek, aztán valaki színt önt a földre, és az egész körülötte feléled. Sokáig azt hittem, különös álom, később azt hittem, gyerekkori láz emléke. A múlt héten erre jártam, megláttam magát, és olyan érzés fogott el, hogy egyszerre lett ismerős minden, és mégis teljesen idegen. Ezért jöttem vissza másnap. Meg azután is.
Shami arcán átsuhant valami lágy szomorúság.
– Akkor valóban köze van ehhez a helyhez.
– Ezt úgy mondja, mint aki többet tud rólam, mint én magamról.
– Van ilyen.
– Szeretném, ha elmondaná.
– Elmondom – felelte Shami nyugodtan. – Csak ahhoz végig kell hallgatnia, és közben félre kell tennie mindazt, amit eddig gondolt.
Nándor közelebb húzta magán a kabátot, bár a hideg már jóval enyhébb volt.
– Itt állok hajnal óta egy szürke erdőben egy nő előtt, aki színeket önt a földbe, és édes lesz a levegő. Azt hiszem, ennél nagyobb dolgot ma már nehéz kérni tőlem.
Shami ajka sarkán halvány mosoly jelent meg.
– Rendben. Akkor figyeljen. Ez a hely kapu. Héberül úgy mondják: Sha’ar.
– Kapu hová?
– Oda, ahol az élet sűrűbb, gazdagabb, teljesebb. Oda, ahol a földből még valóban földillat árad, ahol a gyümölcsnek íze, a fénynek mélysége van. Ezen a vidéken régen átjárt egymásba a két oldal. Azután az egyik bezárult. A másik itt maradt kifakulva, kimerülve, egyre üresebben. Én azért jövök, hogy átengedjem, ami még hiányzik belőle.
Nándor sokáig csak nézte.
– Ezt valaki megtanította magának?
– Inkább úgy mondom: ezzel születtem.
– És miért maga?
– Mert vannak, akik hordozzák a színeket. Nem a ruhájukon. Belül.
Shami a szívére mutatott.
A férfi a földre nézett, majd újra rá.
– És én miért álmodtam erről egész életemben?
Shami lassan felelt.
– Mert járt már a kapu közelében. Egészen kicsi volt még. Akkor is nyitva állt egy rövid időre. Az ilyen érintést elfelejti, de a lélek nem.
Nándor torka összeszorult.
– Azt mondja, hogy én valóban láttam ezt?
– Többet látott, mint gondolja.
– Akkor mondja el azt is, miért érzem úgy, hogy későn érkeztem.
Shami lehajolt a kannáért, és megemelte.
– Mert ma van az utolsó hajnal.
Nándor arcán megfeszült valami.
– Az utolsó?
– Igen.
– Mit jelent ez pontosan?
– Azt, hogy ennyi elég volt. A föld már át tudja venni. A gyökerek továbbviszik. Holnapra ezt maga is látni fogja.
– És maga?
Shami ránézett.
– Én visszamegyek.
Nándor közelebb lépett.
– Oda, ahonnan mindezt átengedi?
– Oda.
– A kapu nyitva áll azoknak, akiknek még dolguk van vele. Az enyém itt most ért véget.
A férfi hirtelen, szinte ösztönből megfogta a kezét. A mozdulatban semmi durvaság nem volt, inkább kétségbeesés.
– Ne haragudjon – mondta rekedten. – Tudom, hogy ezt alig egy órája hallom magától, és talán különös, hogy ilyen gyorsan beszélek. Mégis azt érzem, hogy maga után megint ugyanaz maradna minden bennem, mint előtte. Egy hiányos mondat. Egy ajtó, amelyről sejtem, hogy létezik, mégsem tudom kinyitni. Maradhatna még egy napot. Vagy kettőt. Vagy annyit, hogy legyen időm felfogni, amit most mond.
Shami megszorította a kezét.
– Éppen azért kell ma elmennem, mert a kapuknak is megvan a maguk rendje. Ha túl sokáig maradok két oldal között, az egyik helyen sem leszek egészen jelen. Maga ezt érzi most rajtam, ezért ver gyorsabban a szíve.
– Azt is érzi, hogy gyorsabban ver a szívem?
– Azt is.
Nándor elkeseredetten elmosolyodott.
– Akkor legalább azt mondja meg, miért fáj ennyire, hogy elveszítem, amikor valójában alig ismerem.
Shami tekintete mélyebb lett.
– Mert maga régebb óta ismer, csak másképp. Vannak találkozások, amelyek később öltenek alakot. Magában sok éve ott élt ennek a hajnalnak a helye. Most kapott hozzá arcot, hangot, kezet.
Nándor lehunyta a szemét egy pillanatra.
– Ez nagyon kevés vigasz.
– Tudom.
– És maga? Magának könnyű most?
– Könnyűnek egyáltalán nem mondanám. Én is örültem, hogy végre megszólított. Én is szerettem volna többet ebből a dologból.
A férfi lassan kinyitotta a szemét.
– Akkor miért beszél ilyen nyugodtan?
– Azért, mert aki kaput hordoz magában, az egy idő után megtanulja, hogy az érkezés és az elválás ugyanannak az útnak két széle.
A mondat után hosszú hallgatás maradt közöttük. A távolban madárszó rebbent, először egy, aztán kettő. Nándor felkapta a fejét. Az erdő szélén, ahol korábban csak fakó bokrok álltak, apró fehér virág nyílt az avar között.
Shami ekkor felemelte a kannát, és az utolsó színeket is a gyökerek közé öntötte.
Most erősebben futott végig a fény. A föld felitta, a törzsön arany és mélybarna színek húzódtak végig, a gyökerek mentén friss zöld kelt életre, és a levegő egyszerre telt meg eső utáni föld, moha, virágzó ág és érett alma illatával. Már az ösvényen túl is változott valami. A szürkeség oldódni kezdett a fák között.
A bükkfa közepén vékony, fényes hasadás nyílt meg.
Nándor megmerevedett.
A repedés mögött ragyogás húzódott, gazdag és mély, olyan, amit ezen a világon addig soha semmihez nem tudott volna hasonlítani.
Shami letette az üres kannát.
– Most már tovább él minden – mondta halkan. – Ennyit kellett átengedni.
Nándor szemében könny gyűlt.
– Tehát valóban eljött az a pillanat, amikor már nincs szükség magára itt.
– Úgy mondanám, hogy mostantól a föld is tudja, amit eddig én hoztam át neki.
Shami közelebb lépett hozzá. Olyan közel, hogy Nándor érezte rajta a friss föld és valami ismeretlen, tiszta virág illatát.
– Úgy, hogy körbenéz – mondta lágyan. – Úgy, hogy észreveszi holnap a rügyet, holnapután a levelet, aztán az első valódi tavaszi záport ezen az ösvényen. Úgy, hogy egyszer majd megérti, maga sem véletlenül maradt ezen az oldalon. Valakinek emlékeznie kell erre a hajnalra.
Nándor könnye végigfutott az arcán.
– Azt szeretném mondani, maradjon. Azt szeretném kérni, legyen most egyszer önző, és válasszon engem, ezt az oldalt. De ahogy nézem magát, egyre világosabb bennem valami. Maga azért tudta átadni az életet ennek a helynek, mert soha nem akarta birtokolni. Csak továbbadni. Talán nekem is ezt kell most megértenem.
Shami szemében is könny csillant.
– Igen.
Nándor felemelte a kezét, és végigsimított az arcán.
– Akkor hallja tőlem most – mondta remegő hangon. – Köszönöm, hogy eljött ide. Köszönöm, hogy végigcsinálta. Köszönöm, hogy ma megszólítottam, és köszönöm, hogy válaszolt. Nagyon fáj most, mégis azt érzem, ez így lesz jó. Menjen haza, Shami. Menjen úgy, hogy tudja, amit idehozott, abból bennem is marad.
Shami lehunyta a szemét az érintés alatt.
– Köszönöm, Nándor.
– Elengedem – mondta a férfi, és a hangja ekkor már megtört.
Shami homlokát finoman az övéhez érintette.
– Egyszer többre fog emlékezni ebből az egészből, mint hinné.
– Ezzel most be kell érnem.
– Egy időre igen.
Nándor hátralépett. A könnyeit már nem akarta elrejteni.
Shami még egyszer végignézett az erdőn. Az avar alól új zöld élet tört elő, a bokrok tövében virágok nyíltak. Aztán a bükkfa felé fordult, belépett a fényes hasadásba, és egyetlen pillanatra még látszott a szoknyája alján futó piros, kék, arany és zöld színek.
Utána a törzs összezárult.
Nándor mozdulatlanul állt még sokáig. A könnye sós íze elért a szájáig. A szél végigment az ösvényen, és már nem a régi, kimerült hideget hozta, hanem nedves, eleven tavaszt.
Lassan lehajolt a földhöz. Az ujja alatt puha moha simult szét. A talaj gazdag volt, sötét, tele élettel. Fölötte az ágak között apró levelek bontakoztak.
Ekkor értette meg egészen, hogy Shami valóban befejezte, amiért jött.
Ő pedig, könnyes arccal, fájdalommal telve, mégis tiszta szívvel, elengedte a nőt.
Pedig csak most talált rá.

A paplanos tehén



– Mama, a tehén bevitte a paplant az istállóba! – rohant lihegve Palkó.
– Micsoda?
A mama utánaindult, és az ajtóban megdermedt. Bözsi a szénán feküdt, gondosan betakarózva a virágos paplannal.
– Bözsi, te meg mit művelsz?
– Pihenek – felelte a tehén álmosan.
– Paplan alatt?
– Hideg volt az éjjel.
– A tehén szalmán alszik!
– Az tegnap volt – bőgte Bözsi. – Ma új életet kezdtem.
Palkó vigyorgott.
– Olyan, mint egy nyugdíjas néni.
Bözsi sértetten fújt egyet.
– Tévedés. Én luxustehenészetet vezetek.
Ekkor a kecske is benézett.
– Szabad hely van?
– Csak paplannal és horkolás nélkül – felelte Bözsi méltósággal.
A tyúk az ablakból kotkodácsolt:
– Ez már panzió, istálló helyett, kérem szépen!

A szív előre tudja



Szerintem az igazi álompár létezik – csak ritkán úgy érkezik, ahogyan gyerekként elképzeltük. Sokszor egészen más arccal, más időben, más úton lép be az életünkbe, mint ahogyan valaha vártuk.
Van, hogy valódi emberként egyszer csak ott áll előttünk, és valami különös csenddel felismerjük benne azt, akire a lelkünk már régóta emlékezik. Van, hogy sokáig csupán vágy marad, halk sejtelem, egy belső kép, amely újra és újra felbukkan bennünk. Van olyan is, hogy először csak képzeletben létezik, a szív titkos terében, ahol a legmélyebb vágyaink őrzik mindazt, amire igazán vágyunk.
Az álompár számomra nem csupán azt jelenti, hogy valaki szép, különleges vagy vonzó. Sokkal inkább azt, hogy mellette hazaér a lélek. Hogy a jelenlétében ellazul a szív, és helyére kerül valami bennünk. Ahol a vonzalom mellett béke is van, a vágy mellett gyengédség, a csoda mellett biztonság. Ahol a szerelem nemcsak fellobban, hanem él. Ahol két ember között valami láthatatlan, mégis nagyon is valóságos híd épül.
Ezért hiszem, hogy az igazi álompár létezik. Néha előbb belül teremtjük meg, és csak azután talál ránk kívül is. A lelkünk már jóval a találkozás előtt elkezdi hívni azt, akivel egyszer majd egymásra ismerünk. Talán ezért tud olyan erős lenni egy álom, egy megérzés, egy megmagyarázhatatlan vonzalom is. Mert van, amit a szív hamarabb tud, és van, aki először csak álmainkban él, hogy egyszer aztán valóban megérkezzen hozzánk.
Vajon amikor valakit ennyire mélyen megálmodunk, valóban csak képzeletet szeretünk – vagy egy már létező lelket érzünk meg előre?

2026. április 12., vasárnap

Pamcsi család – A kék Pamcsi vendégek


 Egy nyári napon a kis Pamcsik a réten játszottak.

Gurultak.

Nevettek.

Versenyeztek.

Miri gurult.

Mó gurult.

Milu gurult.

Egyszer csak két világoskék Pamcsi érkezett.

A kis Pamcsik megálltak.

Megijedtek.

Féltek.

– Mama! Papa!

– Mama! Papa!

– Mama! Papa!

kiabálta Mó, Miri és Milu.

A pamacsaik kékre váltottak.

Lumi mama odagurult.

Megsimította őket.

– Kedveseim, ők a rokonaink – mondta.

Lumó papa is odagurult.

A kislány a mamája mellé bújt.

– Ő Titi mama – mondta Lumi mama.

– Ő pedig Nimi.

A kis Pamcsik csak nézték őket.

– Sziasztok – mondta Nimi.

– Szia – mondta Miri.

– Szia – mondta Mó.

– Szia – mondta Milu.

– Miért vagytok kékek? – kérdezte Miri.

– A tengeren élünk – mondta Titi mama.

– A vízen is tudunk gurulni – mondta Nimi.

– Ha vízen gurulunk, aranyfény lesz rajtunk – mondta Nimi.

– Így száraz marad a bundánk.

– Hűha, azta! – mondta Mó.

Mó izgatottan Lumó papára nézett.

– Elmegyünk a tengerre hozzájuk? – kérdezte.

– Igen. El fogunk menni – mondta Lumó papa.

– Hurrá, de jó! – mondta Mó.

Mó pamacsa rózsaszín lett.

Milu közelebb gurult.

– Játszunk? – kérdezte.

– Játsszunk!

– Játsszunk!

– Játsszunk!

Gurultak.

Nevettek.

Játszottak.

Sokat játszottak.

Aztán elfáradtak.

A kis Pamcsik odabújtak Lumi mamához.

Titi mamához is odabújt a kék kis Pamcsi, Nimi.

Lumi mama és Titi mama együtt énekelni kezdtek:

Tente baba, tente,

itt van már az este,

álomcsillag születik,

szeretetben ringat itt.

Mama súgja halkan,

csillag néz az égen,

puha párna, mama karja

vigyáz rád az éjben.

Pislogtak egyet.

Pislogtak kettőt.

Azután édesen elaludtak.

A lila Pamcsik és a kék kis Pamcsi is.

A Szélfűház lágyan ringatózott a csendes éjszakában.


www.muzsakkonyvtara.hu

Az Ég felé (Fohász)



Hála ring bennem,
mint hajnal a dombok fölött,
arany szálakkal érkezik hozzám,
megsimítja a vállamat.
Fohász emelkedik felőlem,
szelíd lánggal az Ég felé,
Teremtő ereje árad át rajtam,
mint forrásvíz a száraz Föld szívén.
Fény érinti arcomat,
szeretet ül a mellem közepén,
átölel Isten láthatatlan jósága,
és szívem végre otthonra talál.
Segít a kéz, amely láthatatlan,
segít a kéz, amely belülről tart,
és amerre indulok,
ott puhább lesz alattam az út.
Tudom, hogy tartozom valahová,
hogy hív az Ég,
és válasz érkezik hozzám
minden felnéző mozdulat után.
Szívem kinyílik,
mint napra forduló virág,
s bennem él tovább Isten neve,
hiszen szeretet vesz körül.

2026. április 11., szombat

Hű társam, Mollyka



Mollyka, kis szívem,
puha lépteiddel mindig megérkezel hozzám.
Egy pillantásodból rögtön tudom,
hogy hozzád mindig hazatalálok.
Boldog kis tacskóm,
úgy bújsz hozzám,
mintha én lennék
a világ legjobb helye.
Úgy figyelsz rám,
olyan tisztán,
ahogy csak az tud szeretni,
aki teljes szívével szeret.
Ha mellém kuporodsz,
csendesebb lesz bennem minden.
Ha rám nézel,
egész közel jön az öröm.
Hű társam vagy,
kicsi testben nagy szeretet,
egyetlen mozdulatoddal is
sokat adsz nekem.
Szeretlek reggel,
szeretlek este,
szeretlek akkor is,
amikor csak itt vagy mellettem.
Mollyka, édes kiskutyám,
te hozzám tartozol,
én pedig hozzád,
és ettől szebb a világ.