2026. május 13., szerda

Kabátok alatt



Voltam, vagyok, leszek,
nevem alatt élek,
identitások rétege
alá bújt régi lényem.
Valóságnak hitt valóság
tapadt rám kabátként,
szerepeim rám simultak
megszokott ruhaként.
Szavak, érzések mögött
rezdült energiamező,
mozdulat és rebbenés
lett bennem útjelző.
Árulkodó jelek sora
futott át arcomon,
minden régi mozdulás
ott élt a hangomon.
Lehull rólam minden réteg,
csupaszon megállok,
múlt, jelen és szerep mögött
önmagamra látok.

2026. május 11., hétfő

Az aranyhal és a harmadik kívánság



Zsuzsanna azon a délutánon nem akart halat fogni. Csak lement a folyópartra, mert otthon már minden ugyanúgy történt, és egy idő után a megszokott falak is nehézzé váltak számára.
Mostanában minden estéjük egyformán telt. László hazajött, levette a cipőjét, megmosakodott, aztán leült a konyhaasztal mellé. Zsuzsanna tett elé valamit enni, és teát főzött. Beszélni próbált hozzá a napról, a házról, kettőjükről, de a férfi többnyire csak bólintott. Ha megkérdezte tőle, figyel-e, László mindig ugyanazt felelte:
– Hallom, amit mondasz, Zsuzsa, csak fáradt vagyok ma este.
Csakhogy Zsuzsanna pontosan érezte, hogy a férje már régóta másképpen hallja őt. Nagy veszekedés sosem volt köztük. Talán éppen ez volt benne a legrosszabb. Az életük lassan kopott meg, mint egy kedves régi kabát, amelyet az ember még hord, mert megszokta.
Délutánra már nehéz lett neki a ház levegője. Fogta a régi hálót, amely évek óta a kamrában állt, és elindult a folyó felé. A parton nedves volt a fű, a nád között apró madarak mozdultak, a víz pedig lustán vitte magával a szürke délutánt. Zsuzsanna bedobta a hálót, és egy ideig csak állt a víz mellett.
Amikor a háló hirtelen megfeszült a kezében, először azt hitte, egy ág akadt bele. Lehajolt, hogy kiszabadítsa, de akkor meglátta az arany villanást. Egy apró hal feküdt a hálóban.
– Hát te meg honnan kerültél ide? – kérdezte Zsuzsanna halkan.
A hal megmozdította a farkát, aztán tisztán megszólalt:
– Onnan jöttem, ahová az emberek eldobott kívánságai kerülnek. Van, aki elfelejti őket, van, aki megbánja, de előbb-utóbb mind visszatalálnak valakihez.
Zsuzsanna elejtette a háló nyelét. A szíve gyorsabban vert, mégsem sikoltott.
– Ha jól hallottam, az előbb megszólaltál. Ilyen korban az ember már ritkán lepődik meg igazán, de ezt azért szeretném tisztázni.
– Hallottál engem – felelte az aranyhal. – Kérhetsz tőlem három dolgot.
Zsuzsanna keserűen elmosolyodott.
– Három kívánság. Pont úgy, mint a mesékben. Már csak az hiányzik, hogy azt mondd, sietnem kell, mert alkonyat után meggondolod magad.
– A mesék sok mindent megszépítettek – mondta a hal. – A három kívánság megmaradt bennük, de a következményeket többnyire kihagyták.
– Akkor bármit kérhetek?
– Bármit, amit pontosan ki tudsz mondani. Amit kimondasz, azt teljesítem.
– Ez túl könnyűnek hangzik.
– Inkább túl pontosnak.
Zsuzsanna ekkor Lászlóra gondolt. Arra a férfira, aki régen a szeme sarkából is észrevette, ha baj volt, most pedig úgy ült mellette, akár egy szobor.
– Azt akarom – mondta lassan –, hogy a férjem végre meghallgasson. Úgy hallgasson meg, hogy valóban figyeljen.
Az aranyhal szeme egy pillanatra megvillant.
– A kívánságod elhangzott. Menj haza este, és meglátod, milyen ereje van annak, amit kértél.
Zsuzsanna hazament. László a konyhában ült, a kabátja még rajta volt, pedig mindig levette, amint belépett az ajtón. Zsuzsanna megállt a küszöbön.
– László, szeretnék beszélni veled. Most igazán.
A férfi felnézett rá, és nyugodtan bólintott.
– Itt vagyok, Zsuzsa. Mondd el, amit szeretnél, és én végighallgatlak.
A nő szíve nagyot dobbant. Leült vele szemben, két kezét az asztalra tette, és beszélni kezdett. Elmondta neki, mennyire elfáradt. Elmondta, hogy néha úgy érzi, a ház tele van kimondatlan mondatokkal. Elmondta, hogy hiányzik neki az a férfi, aki régen még a hallgatásából is értett. László figyelt. A tekintete egy pillanatra sem siklott félre, a telefonjáért sem nyúlt, sóhaj sem hagyta el a száját. Csak ült, és hallgatta őt egy órán át, két órán át, egészen éjfélig.
– Most te következel, László. Szeretném hallani.
A férfi ült vele szemben, nyitott szemmel. Zsuzsanna először azt hitte, gondolkodik, aztán a mozdulatlansága túl hosszúra nyúlt.
– László, kérlek, mondj valamit. Bármit. Csak szólalj meg.
A férfi ajka nem mozdult. Zsuzsanna megfogta a kezét. Meleg volt, de mozdulatlan.
– Édes Istenem, mit tettem veled?
László csak nézte. Reggel is ugyanúgy ült az asztalnál. A szeme nyitva volt, a szája csukva. Az étel érintetlenül állt előtte, a tea kihűlt mellette. Már csak hallgatni tudott.
Zsuzsanna akkor értette meg, hogy az aranyhal mindent szó szerint teljesít. Kabátot kapott magára, és visszarohant a folyóhoz. A hal már várta a sekély vízben.
– Azonnal segíts rajtam! – kiáltotta Zsuzsanna. – A férjem nem tud beszélni, enni, aludni. Én azt kértem, hogy hallgasson meg, nem azt, hogy egész életére hallgatásba zárd.
Az aranyhal mozdulatlanul lebegett a vízben.
– A kívánságod teljesült. A férjed meghallgat téged, ameddig csak előtte állsz.
– De ez szörnyűség.
– Ez pontosság.
– Akkor adj lehetőséget, hogy helyrehozzam.
– Kérhetsz új kívánságot. De amit egyszer kimondtál, annak nyoma marad.
Zsuzsanna a hajába túrt. A szél hidegen kapott az arcába.
– Akkor azt kívánom, hogy legyen megint olyan, mint régen.
Az aranyhal lassan megfordult a vízben.
– A kívánságod elhangzott.
Másnap reggel László a konyhában állt húsz évvel fiatalabban. A haja sötét volt, az arca simább, a tekintete idegenül tiszta. Azt a barna kabátot viselte, amelyben Zsuzsanna először látta őt nagyon régen, egy esős délutánon. A nő a konyhaajtóban megtorpant.
– László, ugye tudod, hogy ki vagyok?
A férfi udvariasan bólintott, de a szemében semmi felismerés nem volt.
– Elnézést kérek, asszonyom. Biztosan félreértés történt. Meg tudná mondani, hol vagyok, és hogyan kerültem ide?
Zsuzsanna szája remegni kezdett.
– Itthon vagy. Ez a mi konyhánk. Itt éltünk együtt huszonkét évig.
László zavartan körülnézett.
– Én ezt a helyet most látom először. Sajnálom, de bizonyára összetéveszt valakivel.
Zsuzsanna lassan hátralépett. A konyhaasztalon ott állt két csésze. Az egyik az övé volt, a másik Lászlóé, amelyből hosszú évek óta minden reggel ivott. Most azonban a férfi úgy nézett rá, mintha idegen tárgy volna. A nő megértette. Minden olyan lett, mint régen. Pontosan olyan. Abból az időből, amikor László még nem ismerte őt. Amikor még nem tudta a nevetését, a félelmeit, a reggeli mozdulatait. Amikor még semmi sem kötötte hozzá.
Zsuzsanna újra a folyóhoz futott. Az aranyhal ott lebegett a sekély vízben, mintha egyetlen pillanatra sem mozdult volna el.
– Ezt sem így akartam – mondta Zsuzsanna zihálva. – Én a férjemet kértem vissza, nem egy idegent az emlékeink nélkül.
– Azt kérted, legyen olyan, mint régen.
– Régen szeretett engem.
– Régen volt olyan idő is, amikor még a nevedet sem tudta.
Zsuzsanna összeszorította a száját. A harag helyén lassan félelem maradt.
– Akkor kérem a harmadik kívánságomat.
A hal közelebb úszott.
– A harmadik kívánság mindig a legveszélyesebb. Az elsőben az ember vágyik, a másodikban javítani próbál, a harmadikban már menekül.
Zsuzsanna sokáig nézte a vizet, aztán kimondta:
– Azt kívánom, hogy minden olyan legyen, mintha meg sem találtalak volna. Legyen minden pontosan úgy, ahogyan az első kívánság előtt volt.
Az aranyhal szeme megvillant.
– Ezt a mondatot már sokan kimondták előttem. Biztosan ezt akarod?
– Ezt akarom. Vissza akarom kapni azt az életet, amelyből elindultam.
A víz egy pillanatra elsötétült. Amikor Zsuzsanna kinyitotta a szemét, otthon állt a konyhában. László az asztalnál ült, ősz hajjal, fáradt arccal, a régi bögréjét tartotta a kezében. Zsuzsanna odalépett hozzá, és a megkönnyebbüléstől elcsuklott a hangja.
– László, azt hittem, elveszítettelek. Olyan volt, mintha minden kifordult volna a helyéből.
A férfi letette a bögrét, és lassan felnézett rá.
– Egész éjjel beszéltél a folyóról, a halról és a kívánságokról. Azt mondtad, azt akarod, hogy végre meghallgassalak.
Zsuzsanna megdermedt.
– Te emlékszel arra, ami történt?
– Emlékszem minden szavadra – mondta László halkan. – Te kívántad úgy, hogy minden legyen olyan, mintha meg sem találtad volna.
A nő hátralépett.
– Akkor hogyan emlékezhetsz rá?
László sokáig nézte. Aztán elmosolyodott, de abban a mosolyban már valami idegen mozdult meg.
– Mert nem te találtál meg engem, Zsuzsanna.
A nő háta mögött halk csobbanás hallatszott. Megfordult. A konyha mosogatójában aranyhal úszott a vízzel teli tányérok között. László hangja egészen közelről szólalt meg mögötte:
– Én találtalak meg téged.

Az Ég is meghajol



Eső csorog az arcomon,
könnyemmel összeér,
amit eddig tartottam,
ma végre földet ér.
A víz ősi rend szerint
utat keres, rám talál,
amit rólam lemos egyszer,
az többé meg se áll.
A könny a test igaz szava,
mikor bennem enged a zár,
ami rólam földre hullik,
az uralmat veszít már.
Felnézek az eső alatt,
s könnyebb lesz, ami volt,
amit bennem a víz felold,
arra az Ég is meghajol.

A lélek vágya


 

2026. május 9., szombat

A tavasz tenyerén Evokáció Wass Albert "Tavaszi séta" című versére



Ma megszólított a délután,
kitárta zöld szívét a rét,
s kiléptem árnyaim mögül,
hogy rám terítse friss fényét.

A domb gerincén Nap pihent,
aranyba öltözött a táj,
s fűszálak apró csúcsain
a harmat gyöngye táncot járt.

A szél virágport vitt tovább,
arany derűt a fák felett,
s minden rügyben mosolygott
az ébredő kikelet.

A patak tiszta homlokán
ezüstös fodra futott,
s ahogy csobogva hozzám ért,
bennem a bánat elpihent.

A fák kitárt karokkal álltak
az Ég derűs sátra alatt,
s lombjuk közt lágy, zöld ragyogással
a tavasz lelke átsuhant.

A Föld meleg szíve dobbant,
a rügyben új álom ébredt,
s minden bokor énekelte
a harmatfényű reggelt.

Megálltam ott, nem szóltam én,
beszélt helyettem lomb, patak,
beszélt a szél, a domb, a rét,
s a szívem dalra fakadt.

És úgy szerettem akkor azt,
mi fűben, fában él,
hogy bennem is életre kelt
egy rég lehullt levél.

Mire az este rám hajolt,
nem volt a lelkem már nehéz,
a tavasz tenyerén pihentem,
s bennem újra élt a fény.


2026. május 7., csütörtök

Esőbájoló Evokáció Radnóti Miklós „Bájoló” című versére


rebben a napfény
ablakom résén,
ülök a fényben,
várlak idézvén,
bokrokon átfut

rózsafa árnya,
mintha a kert is
téged kívánna,
sűrűsödik fenn
a sötét felleg,
villan távolban,
szívem felelget,
mélyül az égbolt,
kékje se tiszta,
tó tükrén rezzen
reszketőn vissza,
jöjj be a házba,
künn hideg árad,
hozd be a tested,
hozd be a vágyad,
hajadból áradjon
vállamra mámor,
szádról a vágyat
lecsókolom százszor,
már veri kint az
ereszt az eső,
bőrünkön ébred
a vágy, az erő,
mossa az eső
rólunk a múltat,
minden szavunkból
szerelem hullhat,
jöjj, amíg villám
hasít a tájba,
míg a világ kint
esőben áll ma,
s két külön szívünk
egy dobbanásban
összefut halkan
az esőszagú házban.

2026. május 6., szerda

Nem mondtam el



Nem mondtam el, pedig bennem maradt,
amit a szívem régóta tudott,
az eső mosta kint az éjszakát,
bennem egy mondat halkan elfutott.
Nem mondtam el, hogy más lett az idő,
amióta hangod ritkán érkezik,
a toll előttem mozdulatlan állt,
s hófehér lapján árnyékká lett a hiány.
Nem mondtam el, csak néztem az eget,
a fényeket a párás ablakon,
és úgy maradtál bennem, kedvesem,
mint forró tea téli hajnalon.
Nem mondtam el. Talán már késő is,
de amit hallgattam, most mégis él,
ha egyszer mégis rád talál e szó,
tudd meg: bennem maradtál kimondatlan.