A Hartmann-házban Lukas anyja, Margarethe is észrevette, hogy fia viselkedése megváltozott.
Margarethe ötvenkét éves volt. Visszafogott, elegáns asszony, barna haját már jócskán átszőtte az ősz. Régóta ismerte férje hallgatásait, és többnyire azt is tudta, milyen emlék vagy fájdalom húzódik mögöttük.
Matthiast is jól ismerte. Amikor húsz évvel korábban kivégezték, Margarethe már Elias felesége volt, Lukas pedig négyéves kisgyermek. Elias azon a reggelen nem engedte őket a vesztőhely közelébe. Elias anyja akkoriban velük élt a Hartmann-házban, így Margarethe nemcsak férje, hanem az idős asszony gyászát is végignézte.
Amikor először meghallotta Anna Falk nevét, nem szólt semmit. Csak Elias arcát figyelte, és látta, ahogy a férfi kezében megáll a pohár.
Aznap este Lukas apja dolgozószobájában állt.
Elias ötvenhat éves volt. Ősz szakállát rövidre vágta, magas termetét az évek még nem görnyesztették meg. A kereskedésben ritkán kellett kétszer szólnia. Nem azért, mert sokat kiabált, hanem mert mindenki tudta, hogy amit mond, azt komolyan gondolja.
Most azonban felemelte a hangját.
– Azt akarom, hogy ne találkozz többé azzal a lánnyal.
Lukas döbbenten nézett rá.
– Azért, mert Martin Falk lánya? Ha ez az oka, mondd ki.
– Azért kérem, mert tudom, milyen baj származhat ebből.
– Akkor magyarázd meg. Szeretem Annát, és ennél több magyarázatot érdemlek. Mondd el, miért nem akarod, hogy lássam.
Elias arca megfeszült.
– Néhány hete ismered.
– Attól még tudom, mit érzek.
– Huszonnégy éves vagy. Ennyi idősen az ember sok mindenben biztos, amiben később már nem lesz az.
Lukas egy pillanatig hallgatott.
– Ismered Annát?
– Nem.
– Akkor nem vele van bajod. Az apjával.
Elias megmerevedett.
– Ismered Martin Falkot. Ezt abból is látom, ahogyan a neve hallatán megváltozik az arcod.
– Lukas, hagyd abba.
– Nem hagyom abba addig, amíg el nem mondod, mi történt.
Elias az asztalra csapott.
– Martin Falk lánya nem lesz a feleséged!
– Akkor mondd meg végre, miért!
Elias szája megremegett.
– Azért, mert Martin Falk vágta le az öcsém fejét.
A szobában olyan csend lett, hogy hallani lehetett a tűz pattogását.
Lukas elsápadt.
– Neked volt egy öcséd? Miért nem beszéltél róla soha?
– Matthiasnak hívták.
Huszonnyolc éves volt, amikor kivégezték. Te akkor négyéves voltál. Alig emlékezhetnél rá.
– Mit tett?
Elias az ablakhoz ment.
– Én mindvégig hittem benne, hogy semmit. Hogy ártatlan volt.
Lukas hosszú ideig nem tudott megszólalni.
– És Martin Falk tudott erről valamit?
Elias megfordult.
– Nem tudom. Soha nem kérdeztem meg tőle, mit tudott Matthias ügyéről. Ha választ akarsz, tőle kell megkérdezned.
Margarethe ekkor közbeszólt.
– Elias, most már elég. Elmondtad Lukasnak, amit joga volt tudni. Ne mondjatok olyasmit egymásnak, amit később megbánnátok.
Elias felé fordult.
– Te tudod a legjobban, miért nem akarom, hogy a fiam közelebb kerüljön hozzá.
– Tudom, mit tett veled Matthias halála. De Anna nem Martin, Lukas pedig akkor még csak kisgyermek volt. Egyikük sem felelős azért, ami azon a reggelen történt.
Elias arca megkeményedett.
– Nemcsak erről van szó. Tudod, mit jelent a hóhér családjába házasodni. A város nem felejt könnyen ilyesmit.
– Tudom. Lukasnak ezt is meg kell értenie. De a döntést nem hozhatjuk meg helyette.
Lukas az ajtó felé indult.
– Beszélnem kell Annával.
Elias ránézett.
– Megmondtam, hogy nem akarom, hogy találkozz vele.
Lukas visszafordult.
– Most már olyan dolgot tudok, amely az ő családját is érinti. Nem tehetek úgy, mintha nem hallottam volna.
Amikor a fiú elment, Elias Margarethe felé fordult.
– Tehát szerinted hagynom kell, hogy tovább találkozzanak?
Margarethe lassan megrázta a fejét.
– Azt gondolom, hogy húsz év után sem szabad engednünk, hogy Matthias halála döntsön mindenről helyettünk.
Elias azon az éjszakán nem aludt.
Húsz év telt el, de amikor behunyta a szemét, ismét ott állt a Galgentoron kívüli vesztőhely közelében azon a hideg reggelen.
Harminchat éves volt akkor.
A köd még ott ült Rothenburg falai alatt, az út szélén pedig már jóval a kivégzés előtt gyülekeztek az emberek. Némelyek kíváncsiságból jöttek, mások azért, mert látni akarták, hogyan hajtják végre a város ítéletét. A nedves föld, a lovak párája és a füst szaga nehézzé tette a reggeli levegőt.
Elias mindebből alig érzékelt valamit. Csak arra tudott gondolni, hogy hamarosan idehozzák Matthiast.
Az öccse huszonnyolc éves volt. Gyermekkoruk óta mindig ő volt a hangosabb, a vidámabb. Gyorsan beszélt, nagyokat nevetett, és még akkor is tréfált, amikor másnak már nem volt kedve hozzá.
Aznap azonban lassan lépdelt a két őr között. Kezét összekötötték. Arca beesett volt a börtönben töltött napoktól, haja rendezetlenül hullott a homlokába. Elias egy pillanatig alig ismert rá.
Aztán Matthias felemelte a fejét, és meglátta a bátyját.
Elias húsz év alatt sem tudta elfelejteni azt a tekintetet. Nem könyörgés volt benne, hanem félelem. Olyan csupasz, emberi félelem, amelyet már sem büszkeséggel, sem bátorsággal nem lehetett eltakarni.
Matthias élni akart.
– Matthias! – kiáltotta Elias.
Az öccse megállt.
– Elias! Hála Istennek, hogy itt vagy!
Elias előreindult volna, de az egyik őr elé állt.
– Engedjen hozzá! Az öcsém. Legalább egyetlen percre engedjenek oda hozzá!
Nem engedték.
– Ártatlan! – kiáltotta Elias. – Nem ő ölte meg azt az embert! Hallják? Ártatlan embert készülnek megölni!
Valaki rászólt a tömegből, hogy hallgasson.
Elias tovább kiabált. Azt hitte, ha elég hangosan mondja ki, talán meghallja valaki, akinek hatalma van megállítani az ítéletet.
Akkor pillantotta meg Martin Falkot.
A vesztőhely mellett állt, két kezét a kivégzőkard markolatán tartva.
Abban a pillanatban Elias nem látott benne férjet, apát vagy embert. Csak azt látta, hogy ez a férfi fogja elvenni tőle Matthiast.
Amikor az őrök a kijelölt helyre vezették az elítéltet, Matthias Martin felé fordult. Kabátja alól egy többször összehajtott lapot vett elő.
– Ezt add oda Eliasnak – mondta. – Két ember neve van benne. Velük voltam azon az estén Dinkelsbühlben. Ők tudják, hogy igazat mondok.
Martin átvette a levelet.
Egy pillanatra a kivégzést felügyelő városi tisztviselő felé fordult, és elmondta neki, mit mondott Matthias. A férfi azonban azt felelte, hogy a tanácstól nem érkezett új rendelkezés, az ítélet érvényben van, és végre kell hajtani.
Martin eltette a levelet.
Elias mindebből csak annyit látott, hogy néhány szót váltanak egymással. Nem hallotta, miről beszélnek.
Matthiast letérdeltették. A lelkész odahajolt hozzá, néhány halk szót mondott neki, de Elias már nem hallotta, mit. Saját szívének dobogása minden más hangot elnyomott.
Matthias még egyszer felnézett, és megkereste bátyját a tömegben.
– Mondd meg anyánknak, hogy szeretem – mondta. Hangja egy pillanatra elakadt. – És mondd meg neki azt is, hogy nem féltem.
Elias akkor sírta el magát.
Nem azért, mert elhitte.
Azért, mert látta rajta, mennyire fél.
– Ne nekem mondd! Te fogod elmondani neki! Hazajössz, Matthias, és te magad mondod el neki!
Az öccse szája megremegett. Talán mosolyogni próbált.
Martin a helyére lépett.
Elias még akkor is azt várta, hogy történik valami. Lovas érkezik a város felől, egy őr odarohan, valaki felmutat egy iratot, és azt kiáltja, hogy álljanak meg.
Senki nem jött.
Martin felemelte a kardot.
Elias minden erejével előre akart törni. Két férfi fogta le.
– Matthias!
Az öccse még egyszer felnézett.
Ez volt az utolsó alkalom, hogy Elias látta az arcát.
A kard lesújtott.
Elias becsukta a szemét.
A kard suhanását azonban meghallotta.
Utána néhány pillanatra megdermedt körülötte a világ.
A térde megrogyott. Csak arra emlékezett, hogy hideg sár tapadt a tenyerére, és valaki megpróbálta talpra állítani. Ellökte magától.
Az emberek lassan szétszéledtek. Számukra véget ért. Hazamentek a családjukhoz, dolgoztak tovább, ettek, beszélgettek, és talán estére már másról szólt közöttük a szó.
Elias számára azon a reggelen semmi sem ért véget.
Este hazament.
Margarethe már otthon várta a kis Lukasszal. Amikor meglátta férje arcát, nem kérdezett semmit. Felvette a gyermeket, és kivitte a szobából.
Elias anyja az asztal mellett ült.
– Hol van Matthias? Miért nem jött veled?
Elias ki akarta mondani.
Nem jött hang a torkán.
Az asszony néhány másodpercig nézte a fiát.
Aztán megértette.
A sikolya betöltötte az egész házat.
Elias húsz évvel később sem a kard hangját gyűlölte a legjobban.
Hanem azt az estét.
Azt, hogy neki kellett belépnie az ajtón, és az anyja szemébe néznie.
Martin Falk egyetlen mozdulattal elvette Matthias életét.
Eliasnak pedig haza kellett vinnie a halálát.
