A tábor a tó mellett állt, messze az országúttól. Három faház, egy ebédlő, két régi zuhanyzó és egy vaskapu. Ennyi volt az egész. A part felé keskeny ösvény vezetett, a fák alatt mindig nyirkos maradt a föld, a víz felől algaszag jött, esténként pedig füst és szúnyogriasztó szaga ült meg az udvaron.
Az utolsó estén tábortűz volt.
A gyerekek a parázs körül ültek, szalonnát sütöttek, nevettek, egymás szavába vágtak. Valaki elemlámpával világított a bokrok közé, valaki azt állította, látott ott valamit, de a többiek kinevették. A fiúk a nyársakkal hadonásztak, a lányok a padokon ültek, és arról beszéltek, ki kinek ír majd levelet a nyár végén.
A táborvezető az egyik fatuskónál állt. Világoskék ing volt rajta, kezében barna mappa. Egész héten nála volt az a mappa. Abból olvasott névsort reggel, abból ellenőrizte, ki ment le a tóhoz, ki maradt a faházban, ki kapott levelet otthonról.
Aznap este is kinyitotta.
– Névsort olvasok.
A gyerekek sóhajtoztak, de elhallgattak. Sorban jelentkeztek, ki rendesen, ki nevetve, ki maszatos kézzel. Amikor az utolsó név is elhangzott, a táborvezető becsukta a mappát.
– Holnap mindenkiért jönnek – mondta.
A gyerekek ennyit értettek belőle: vége a tábornak.
Éjjel a faházakban még sokáig suttogtak. Recsegett az emeletes ágy, zörgött a nejlonszatyor, valaki a párnája alatt zseblámpát kapcsolgatott. A deszkafalakban benne maradt a nappali meleg. A tó felől békák hangja hallatszott, aztán lassan mindenki elaludt.
Reggel arra ébredtek, hogy már nem férnek el a hálózsákban.
Először csak nyögések hallatszottak. Aztán egy mély férfihang felkiáltott az egyik felső ágyról. A többiek riadtan felültek. A pizsamák szűkek voltak, a pólók feszültek, a lábak lelógtak az ágyakról.
Egy fiú a kezét nézte. Nagy, erős kéz volt, nem az övé. Egy lány a hajához kapott, aztán az arcához. Szólni akart, de felnőtt női hang jött ki a torkán.
A faházban egyszerre tört ki a kiabálás.
Kirohantak a mosdóhoz. Lökdösődve álltak a repedt tükör előtt.
Nem gyerekek néztek vissza.
Felnőtt arcok. Férfiak. Nők. Ráncok, szakáll, ősz szálak, idegen vonások. Mégis mindegyik arcban ott volt valami a tegnap esti gyerekből. Egy sebhely a szemöldök fölött. Egy szeplő. Egy ferde mosoly. Egy anyajegy az áll alatt.
Az udvaron megszólalt a kolomp.
Ugyanaz a kolomp, amely egész héten reggelihez hívta őket.
Lassan kimentek a faházak elé. Volt, aki takarót csavart magára, volt, aki kinőtt pólóban állt a porban. Senki sem tudta, hová nézzen.
A táborvezető az ebédlő lépcsőjén állt.
Ugyanúgy nézett ki, mint előző este. Ugyanaz a világoskék ing. Ugyanaz a barna mappa. Egyetlen nappal sem lett idősebb.
– Sorakozó – mondta. – Tízkor érkeznek a szülők.
Erre egyszerre kezdtek beszélni.
– Mi történt velünk?
– Hol vagyunk?
– Ez milyen játék?
– Engedjen ki minket!
Néhányan a kapuhoz futottak. A vaskapu zárva volt. A láncon lakat függött.
Az egyik fiúból lett férfi visszarohant a táborvezetőhöz, és kikapta a kezéből a mappát.
– Most már elég volt!
A táborvezető nem védekezett.
A férfi kinyitotta a mappát. A többiek köré gyűltek.
A lapokon évszámok álltak: 1936, 1966, 1996, 2026.
Minden évszám alatt nevek sorakoztak. Minden név mellett három rubrika volt.
Érkezett.
Hazament.
Maradt.
Az 1996-os oldalon megtalálták a saját nevüket.
Az első rubrika ki volt pipálva.
A második üres volt.
A harmadik is.
Valaki tovább lapozott.
Az 1966-os oldalon majdnem minden név mellett két pipa állt. Egy névnél azonban csak az első rubrika volt megjelölve.
Dénes Károly.
A „Hazament” üresen maradt.
A „Maradt” mellett fekete pipa állt.
A gyerekekből lett felnőttek lassan felnéztek.
A táborvezető mozdulatlanul állt az ebédlő lépcsőjén.
– Maga Dénes Károly? – kérdezte valaki.
A férfi nem felelt.
A kapu felől ekkor autók zaja hallatszott.
Egymás után álltak meg a kocsik. Idős emberek szálltak ki belőlük. Némelyikük fényképet hozott, más csak állt a kapunál, és kereste a saját gyerekét a felnőtt arcok között.
Egy ősz hajú asszony lépett be elsőként. A kezében régi fotót szorongatott. A képen copfos kislány állt a tóparton, rövidnadrágban, térdén horzsolással.
Az asszony végignézett az udvaron, majd megállt az egyik nő előtt.
– Zsófi?
A nő hátralépett.
Az idős asszony felemelte a fényképet.
– Zsófikám?
A nő a képre nézett, aztán az asszony arcára. Egy pillanatig nem mozdult. Aztán odalépett hozzá, és úgy kapaszkodott belé, ahogy előző este kapaszkodott volna, tizenkét évesen.
A többiekért is jöttek.
Anyák, apák, nagyszülők, testvérek. Volt, aki alig tudott járni. Volt, aki már csak fényképről ismerte fel azt, akiért érkezett. Volt, aki nem szólt semmit, csak megérintette a felnőtt arcot, és sírni kezdett.
A táborvezető visszavette a mappát.
Sorban pipálta a neveket.
Hazament.
Hazament.
Hazament.
A délelőtt lassan kiürítette az udvart. A felnőtt testbe zárt gyerekek az idős szülőkkel indultak a kapu felé. Némelyikük még mindig a táborvezetőt nézte. Választ vártak, de a férfi már a mappát rendezte.
Az egyik nő a kapunál visszafordult.
A férfi éppen az 1996-os oldalt zárta le.
Minden név mellett ott volt a pipa.
Érkezett.
Hazament.
Egyetlen sor maradt üresen.
A nő összehúzta a szemét.
A név mellett az első rubrika ki volt pipálva.
A „Hazament” üres volt.
A „Maradt” is.
A név ez volt:
Tóth Márk.
A nő körbenézett az udvaron.
Márkot előző este még mindenki ismerte. Alacsony fiú volt, vörös hajjal, ő találta ki a tűznél, hogy éjszaka le kellene menni a tóhoz. Reggel senki sem kereste. A kiabálásban, a tükörnél, a kapunál valahogy kimaradt.
– Hol van Márk? – kérdezte a nő.
A táborvezető ránézett.
– Aki a névsorban szerepel, annak megvan a helye.
A nő még kérdezett volna, de az idős anyja megszorította a karját.
Ekkor új busz fordult be az útra.
Régi, sárga busz volt, tele gyerekekkel. Megállt a kapu előtt, az ajtó kinyílt, és tizenkét-tizenhárom éves fiúk, lányok szálltak le róla hátizsákokkal, matracokkal, zacskókkal. Nevettek, lökdösődtek, egyikük már a tó felé mutatott.
A táborvezető tiszta lapot nyitott a mappában.
A lap tetején ez állt: 2026. Alatta halványan: 2056.
A gyerekek sorban léptek elé.
Az egyik kisfiú vörös hajú, alacsony, szeplős volt. Megállt a táborvezető előtt.
A nő a kapunál elsápadt.
– Márk? – suttogta.
A kisfiú nem nézett rá. Nem is hallotta.
A táborvezető beírta a nevét az új lapra.
Tóth Márk.
Az első rubrika mellé pipát tett.
Érkezett.
A kisfiú felnézett rá.
– Meddig tart a tábor?
A táborvezető becsukta a barna mappát.
– Csak egy éjszakáig.
