(A képet mesterséges intelligencia készítette. )
Paula már a negyedik ikszen túl volt. Évek óta keményen dolgozott, és már elfelejtette, mi az a pihenés. Az irodában reggeltől estig pörgött, a munka volt az élete, míg egy reggel a határidők, a pánik és a folyamatos telefonhívások között egyszer csak úgy érezte, hogy mindent elvesztett. Egy hiba, egy fontos e-mail elfelejtése, és az ügyfél dühödt hangja a telefonban végleg elérte nála a határt.Kétségbeesetten lépett ki az irodából. A folyosón számára a munkahelye mintha teljesen idegen lett volna. Úgy döntött, hogy azonnal elutazik. Nem gondolkodott tovább. Nem érdekelte, hová, csak el kellett mennie.
Másnap már egy trópusi szigeten landolt. A levegő fülledt melege, a tenger sóssága keveredett a virágzó hibiszkuszok, jázminok és frangipániák édes illatával. A vízesés zúgása már messziről hallatszott, mint egy hívás, és ahogy közeledett hozzá, az egész táj egy mesebeli álommá vált. A zöldellő fák között színes madarak röpködtek, vidám trilláikkal betöltötték a levegőt. Az égbolton hófehér felhők úsztak, mintha egy festő ecsetvonásaival simogatták volna a kék végtelent.
Amikor Paula a vízesés alá lépett, a víz hűvös csobogása, a fák zöld árnyéka mind elnyelte a világ zaját. A víz hideg, mégis frissítően simogatta a bőrét, mintha minden egyes csepp le akarta volna mosni a múltat. A levegőben a víz és a növények illata keveredett: a friss, fűszeres, és az eső illata, mintha a föld magába szívta volna a tenger sóját és a hegyek, fák friss illatát.
Ahogy ott állt, a vízesés hangja mellett, a madarak dalát hallgatta, hirtelen rájött: évek óta elhanyagolta magát. Soha nem állt meg, hogy észrevegye az élet szépségeit. Most, a vízben állva, a szigetet érezve, úgy döntött, hogy mindent másképp fog csinálni. A határidők, a munka, a véget nem érő feladatok, mintha már csak emlékek lettek volna. Most végre megadja magának azt, amire mindig is vágyott: az időt, az énidőt.
A vízesés mögött a sziget szépsége, a madarak és a virágok dala, a napfény és a felhők mind egy új életet mutattak számára. Paula végre megértette: a munka volt az, ami kitöltötte az életét, de a pillanatok örömeit eddig figyelmen kívül hagyta. Élni és érezni – ez a legfontosabb.
A vízesésben, a fák zöld árnyékában Paula úgy döntött, hogy nem hagyja többé, hogy a munka elnyelje az életét. Itt, ezen a csodás helyen, végre megtalálta, és rájött az élet értelmére. Döntött. Most már másképp fog élni.