2025. április 26., szombat

Átálmodtam magam ( magyarul)



Nem ebbe a világba való vagyok.
Megpróbáltam maradni,
szelíden, hangtalanul,
de a szomorúság mindig előbb ébredt,
mint a reggeli fény.
A semmim sem maradt –
csak az, amit mögötte találtam:
az elvágyódás.
Itt a Földön csak pillanatokra jó,
mint egy halk sóhaj, amit elvisz a szél.
A test elfáradt,
a lélek fázik ebben a durva világban.
Nem haragszom, nem kérem többé.
Csak látom,
hogy más rezgésen vagyok.
Átálmodtam magam egy gyönyörű helyre,
ahol nincs több fájdalom.
Hol a fény nem bánt, csupán körülölel,
és a víz alatt nem fulladok,
csak ringatózom, mint aki hazaért.
Nem vagyok itt már egészen.
A szemem még nyitva,
de belül… már ott járok.
Ott, ahol a fény hív,
nem harsányan –
csak úgy, mintha mindig is tudta volna:
egyszer majd visszatalálok.
Ha keresnél, ne kiálts.
Csak hunyd le a szemed,
és engedd meg magadnak,
hogy álmodj.
Ott leszek.
Csendben. Létben, szabadon.
Igazán a fényben, újra én.

Kristálypillangó



Néha pillangóvá válok hajnalokon,
színes szárnyam kristályfényben ragyog,
minden rezdülésem táncolva száll,
a földet érintve, mint apró csillagfény,
Szeretetként hullik, mindenhova száll,
lágyan simítva minden fájó sebet átjár.
Én vagyok a változás tündéri szellője,
hol mosoly ébred, ott a szív újra éled.
S ha megérzed szárnyam lágy érintését,
tiszta szeretet gyúl benned, s te boldogan újra élsz.
Így szállok tovább, halkan, csendesen,
csillagport hagyva, mosolyod szélén.
S bár nem látsz többé – tudd, benned élek,
mert a szeretet örök, fényeként létezem énbenned.

I Dreamed Myself Away



I don’t belong to this world.
I tried to stay,
gently, silently,
but sadness always woke up first,
before the morning light.
I have nothing left –
only what I found behind it:
the longing.
Here on Earth, it’s good only for moments,
like a soft sigh carried away by the wind.
The body is tired,
the soul shivers in this harsh world.
I’m not angry, I ask no more.
I just see
that I’m on a different vibration.
I dreamed myself away to a beautiful place,
where there’s no more pain.
Where the light doesn’t harm, only embraces,
and under the water, I don’t drown,
I only sway, like one who has come home.
I’m not quite here anymore.
My eyes are still open,
but inside… I’m already there.
There, where the light calls,
not loudly –
just as if it always knew:
one day, I’ll find my way back.
If you search for me, don’t call out.
Just close your eyes,
and let yourself dream.
I’ll be there.
Silently. In being, free.
Truly in the light, once again, me.

Úgy táncolnék...



Táncolnék én, az élet színpadán,
hol árnyak is lépést tanulnak.
Hogyan? – kérdem csendesen,
mikor vállamon a nap súlya ül.
– Megmutatod, hogyan? –
suttogom egy harmatos hajnalnak,
de senki sem válaszol.
Hol a válasz? Talán csak egy mozdulat.
Könnyedén? – mint toll a szél tenyerén,
de belül a lépteim nehezek.
Nehézségek – hívnak és visszatartanak,
mégis minden rezdülésem: igen.
– Hol vagy? Ki tanítana? –
A fák? A csend? A könnyek?
Talán a szél, mikor arcomhoz ér,
s nem kérdez – csak simít.
Vagy te tanítasz – maga az élet?
Aki elesni enged, hogy megtanuljam,
hol rejtőzik az igazi erő?
Te vagy, aki nem szól – csak hallgat.
Senki sem tudja…
de mindenki táncol – egyszer.
Talán ezért születünk,
hogy megtaláljuk a zenét,
amit csak a szív hall meg.
Az élet: zene. A szívem ritmus.
És én? Én vagyok a mozduló válasz.

A Csend Ajtaja



Nézd ezt a csendet, mint egy ajtót,
Mi kinyílik, s lehetőséget ad,
Hogy figyelj arra, mi igazán fontos,
Mi szívedben, mélyen ott van, s ragyog.
Nem zörög, nem zaklatja a lelket,
Csak halkan szól, mint egy lágy fuvallat,
Minden szó, mi nem mondatik ki,
A csendben él, benned élő válasz.
Hagyj helyet neki, hogy megszólaljon,
A világ zaja elhalkuljon,
Mert a válasz ott rejlik benned,
A csendben, mi figyelve elérhető.

2025. április 24., csütörtök

Levendula lány




Az öregasszony évek óta ugyanabban az időpontban ült ki a mező szélére, egy fonott kis székre. Ölében egy fonott kosár, benne néhány kézzel hímzett zsebkendő és egy levendulacsokor. A falu népe tisztelettel, de némi kíváncsisággal figyelte – senki sem tudta pontosan, miért ül ott minden évben némán, a virágok között.
Volt, aki úgy gondolta, az emlékezés vezeti oda. Más szerint valakit várt.
A valóság sokkal egyszerűbb – és szomorú is.
Egykor, réges-régen, azon a mezőn sokszor sétált egy fiatal lány, Leandra. A szél gyengéden játszott a hajával, mintha egy régi dallamot suttogna bele, nevetése ringatta a virágokat, ruhája úgy libbent, mintha a napfény maga ölelte volna körbe, és amikor a levendulák közé lépett, mintha a mező lánya lett volna.
Ő volt az édesanya gyermeke. Egyetlen gyermeke. Az a fajta lélek, aki úgy érkezik a világba, mint egy pillangó: rövid ideig él, de amit maga után hagy, az örökké megmarad.
Leandra tizennyolc évesen hagyta el ezt a világot – egy betegség csendesen elvette tőle a nyarakat, a sétákat, a nevetést.
De a mező nem felejtett.
És az édesanya sem. Minden évben, ugyanazon a napon, Leandra születésnapján kijött ide. A levendulák közé, ahol látta sétálni a lányt. És ilyenkor mindig megjelent egy pillangó. Mindig ugyanaz a halványlila, aranyló széllel a szárnyain. Leszállt a kosár szélére, megpihent egy virágon. Egy rövid ideig ott volt.
Egyszer egy kislány lépett mellé a mezőn.
– Néni, miért tetszik mindig ugyanoda ülni minden évben?
Az édesanya ránézett, és finoman elmosolyodott.
– Mert régen itt sétált sokat valaki, akit nagyon szerettem.
– Már nem sétál itt?
– Már nem... de ha figyelsz, néha még látni lehet, ahogy a levendulák hajladoznak. Mintha ő lépne köztük újra, és a szél viszi a nevetését. Lehet hallani.
A kislány meghallgatott minden szót, majd egy darabig csak nézte a virágokat. Végül halkan megszólalt:
– Én is itt fogok majd ülni, hogy emlékezzek rá.
Az édesanya ekkor lehajolt hozzá, és egy levendulaszálat tűzött a hajába.
– Akkor te is emlékező leszel, mint én.
És a falu népe végül már nem kérdezett. Csak megálltak csendben a mező mellett, levették a kalapjukat, vagy lehajtották a fejüket.
Mert tudták.
A levendula leánya ott van. Mindig ott lesz.

Otthonom a Föld



Az ég kék kendőjébe burkolózva
mosolyog rám a Föld, az otthonom.
Lélegző csoda, zöldellő csillag,
mely szívem alatt ringatózik csendben.
A reggel virágként bontja ki fényét,
a fák karjai az ég felé nyúlnak,
mint anyai kezek, oltalmat kérve-adva,
s lombjukban dalra kel a szél.
A völgyek sóhaja, a hegyek büszkesége,
mint ősöreg mesék suttogása,
bölcsességet rejt minden neszben,
s a tavak tükrében a Nap arany szívet rajzol –
megfesteni sem lehetne szebben e szépséget.
Az óceán szívverése a partokat öleli,
mint hű szerető, ki mindig visszatér.
A természet kincs – nem arany, nem ékkő,
hanem élet, mely velünk együtt lélegzik.
Óvjunk hát minden fűszálat, minden gyökeret,
mert a Föld nem csak hely, ahol élünk –
ő maga az Élet szövete,
mi pedig fonal vagyunk benne, lágyan és örökre.