2026. november 17., kedd

Elvonulás





Most félreállok. Nem hív a világ,
hadd menjen nélkülem egy kicsit tovább.
Nem bántott senki, nincs bennem harag,
csak szeretném hallani önmagamat.
Nem kell most szó, sem újabb ígéret,
elég, ha érzem, hogy bennem van élet.
A csendben lassan helyére kerül,
amit a zajban nem értettem belül.
Ha majd a hajnal vállamra hajol,
nem kérdi tőlem, merre jártam, s hol.
Csak rám talál, és én is rálelek,
mert néha távol kell lennem, hogy jelen legyek.

Ami valóban a tiéd



Nem minden felismerés
érkezik gondolatként.
Van, amelyik egyszerűen
helyet talál magának a csendben.
Nem kell megkeresned,
nem kell megértened.
Ami valóban a tiéd,
azt nem veszítheted el.
A fény nem kér engedélyt arra,
hogy ragyogjon.

Csütörtök



Baltazár különös mesterséget űzött. Olyan dolgokkal kereskedett, amelyekről az emberek nem is tudták, hogy elveszítették őket. Volt nála három üvegbe zárt első csók, egy meg nem történt veszekedés, tizenkét elfelejtett álom és egy igen sértődékeny vasárnap délután.
Az üzlet remekül ment. Egészen addig a bizonyos keddig.
Aznap egy elegáns, lila kalapos hölgy lépett be hozzá.
– Jó napot! Csütörtököt szeretnék vásárolni.
– Melyiket, asszonyom?
– A következőt.
Baltazár megvakarta a fejét.
– Attól tartok, az még nem érkezett meg.
– Nem baj. Előre fizetek.
A hölgy letett az asztalra három aranygombot, egy gyöngyöt és egy olyan nevetést, amelytől a befőttesüvegek táncolni kezdtek.
Baltazár gondolkodás nélkül elfogadta az ajánlatot. Elővett egy apró, ezüstszínű ollót, kivágta a következő csütörtököt a naptárból, gondosan összehajtogatta, és átnyújtotta a hölgynek.
Másnap még minden rendben volt. A szerda pontosan úgy telt, ahogy egy tisztességes szerdának illik. Csütörtök reggel azonban nem érkezett meg. Az ébresztőórák pénteket mutattak, a naptárakból hiányzott egy nap, és az emberek teljesen összezavarodtak.
A pékek nem tudták, melyik kenyeret süssék meg. A tanárok hiába keresték a csütörtöki órarendet. Egy idős úr pedig kétségbeesetten reklamált, mert negyven éve minden csütörtökön bablevest evett.
– Ez felháborító! – kiabálta. – A bablevesemnek joga van a csütörtökhöz!
Baltazár belátta, hogy hibázott. Felkereste hát az Időügyi Minisztériumot.
Az ügyintéző egy apró termetű, szemüveges manó volt, akinek a bajusza két különböző irányba mutatta az időt.
– Eladta a csütörtököt? – kérdezte döbbenten.
– Véletlenül.
– Egy egész napot?!
– Nem tudtam, hogy ennyire hiányozni fog.
A manó elővett egy hatalmas könyvet, és lapozgatni kezdte.
– Hát, kérem, ez súlyos szabálysértés. Egy napot csak akkor lehet eladni, ha előtte minden ember beleegyezett.
– És ezt miért nem akadályozták meg?
– Mert mi csak utólag ellenőrzünk.
– Akkor mire való a minisztérium?
A manó sértődötten becsukta a könyvet.
– Kérem, ne keverjük össze az ügyintézést a problémamegoldással!
Baltazár úgy döntött, ezt a kérdést inkább nem feszegeti tovább.
– És most mit tegyek?
– Keresse meg a vevőt, és szerezze vissza a csütörtököt! Lehetőleg még ma, mert holnap már szombat lesz, és hétvégén nem dolgozunk.
Baltazár három teljes órán át kutatott, mire megtalálta a lila kalapos hölgyet. Egy cukrászdában ült, és elégedetten kanalazott egy óriási adag csokoládékrémet.
– Asszonyom! Vissza kell adnia a csütörtököt!
– Szó sem lehet róla.
– De miért kellett magának?
A hölgy letette a kanalát.
– Mert csütörtökönként mindig dolgoznom kellett. Most végre van egy csütörtököm, amely kizárólag az enyém.
– De asszonyom, maga nemcsak a saját csütörtökét vásárolta meg! Hanem mindenki másét is!
A hölgy meglepetten nézett rá.
– Valóban? Én azt hittem, mindenki megtartja a magáét.
– Sajnos nem. Egyetlen csütörtökünk van, és azt most mind magánál keressük.
– Ó, egek! – sóhajtott a hölgy. – Pedig én csak egy kis nyugalmat szerettem volna.
– És mit csinálna vele?
– Semmit.
– Semmit?
– Pontosan. Reggel nem kelnék fel korán. Délben nem sietnék. Délután nem teljesítenék semmit. Este pedig nem bánnám, hogy semmit sem csináltam.
Baltazár hosszasan nézte.
– Ezért vett egy egész napot?
– Igen. Tudja, kedves uram, az emberek mindent meg akarnak tölteni valamivel. Még a pihenésüket is feladatnak tekintik. Én egyszerűen szerettem volna egy napot, amelynek semmi célja.
Baltazár elmosolyodott.
– És ha visszaadná a csütörtököt, cserébe adnék valamit, ami sokkal értékesebb.
– Ugyan mit?
– Engedélyt arra, hogy bármikor semmit se csináljon.
A hölgy felnevetett.
– Ahhoz engedély kell?
– Nem. De úgy látom, ezt még senki sem mondta magának.
A hölgy sokáig hallgatott. Aztán elővette a retiküljéből a csütörtököt. Egészen apróra volt összehajtogatva, mint egy selyemzsebkendő.
– Tessék. Vigye.
Baltazár óvatosan kisimította, és visszaillesztette a naptárba.
Abban a pillanatban a világ összes órája egyszerre tüsszentett. A naptárak helyreálltak, a pékek megnyugodtak, és a péntekből ismét csütörtök lett. Az emberek ugyan kissé bosszankodtak, hogy újra át kell élniük a munkanapot, de az idős úr végre megkapta a bablevesét.
Baltazár visszatért az üzletébe, és az ajtóra új táblát akasztott:
„Elveszett pillanatokat vásárolok. De a csütörtök nem eladó!”
Másnap reggel különös csomagot talált az asztalán. A lila kalapos hölgy küldte.
Egyetlen apró doboz volt benne, ezzel a felirattal:
„Egy óra, amelyben semmi sem történik.”
Baltazár kíváncsian kinyitotta.
A doboz üres volt.
Várt.
Tíz perc múlva is üres volt. Fél óra múlva sem történt semmi.
Baltazár életében először nem próbált ezen változtatni. Leült, kényelmesen hátradőlt, és elégedetten felsóhajtott.
Ekkor a dobozból megszólalt egy vékony hang:
– Na, végre! Már azt hittem, sosem jössz rá!
Baltazár úgy megijedt, hogy leesett a székről.
A doboz pedig elégedetten hozzátette:
– Egyébként péntek van. Dolgozhatnál is!
És ezzel hivatalosan is véget ért a világ első olyan semmittevése, amelybe még a semmi is belebeszélt.

2026. november 14., szombat

A MÚZSÁK KÖNYVTÁRA ELSŐ SZÜLETÉSNAPJA – EGY ÉV ALATT TÖBB MINT 9600 ALKOTÁS!

 



2025.november 15-én megnyitotta kapuit a Múzsák Könyvtára. Néhány nap múlva ünnepeljük az első születésnapját.
❤️
Minden egy különleges ajándékkal kezdődött.
Az én drága fiam, Janó, aki programozó is, egy teljes éven át dolgozott azon, hogy elkészítse nekem a Múzsák Könyvtárát. Ajándékba kaptam tőle. Nem csupán egy weboldalt, hanem egy lehetőséget arra, hogy megvalósítsam egy régi álmomat: egy olyan irodalmi otthont, ahol az alkotások méltó helyet kapnak.
És igen, nagyon büszke vagyok rá!
Az oldal még rendkívül fiatal, de nézzétek, mennyi értékes alkotás talált már otthonra benne!
📚
A Múzsák Könyvtára számokban:
✒️
6 702 vers
📖
2 290 novella
🧚
381 mese
💬
246 idézet
Összesen: 9 619 irodalmi alkotás!
És mindez alig egyetlen év alatt! Ezek mögött a számok mögött szerzők, gondolatok, érzések és történetek állnak.
A Múzsák Könyvtárának egyetlen adminisztrátora van: én. Naponta ellenőrzöm a beküldött műveket, elvégzem a szükséges szerkesztési feladatokat, és engedélyezem a megjelenésüket. Fontos számomra, hogy minden alkotás igényes, rendezett környezetben kerülhessen az olvasók elé.
📖
Miért különleges a Múzsák Könyvtára?
Sokszor leírtam már, de nem győzöm hangsúlyozni: a Facebook-oldalakon megosztott alkotások idővel eltűnnek a hírfolyamban. Néhány nap vagy hét múlva már alig talál rájuk valaki.
A Múzsák Könyvtárában viszont megmaradnak!
Visszakereshetők, újraolvashatók, és akár évek múlva is felfedezhetik őket az olvasók.
Az oldal jól működő SEO-rendszerrel rendelkezik. Tapasztalataim szerint a Google sok esetben körülbelül 40 perc alatt indexeli az új alkotásokat, így azok a keresőben is hamar megtalálhatók.
Ez nem csevegőoldal, és nem is a kedvelések gyűjtéséről szól. Ennél sokkal több!
Természetesen bárki hozzászólhat az alkotásokhoz, megoszthatja a véleményét. Krediteket is gyűjthettek, amelyekkel kiemelhetitek az írásaitokat.
A Múzsák Könyvtára egy év alatt komoly, folyamatosan fejlődő irodalmi platformmá vált.
És néha elgondolkodom: ha egy év alatt idáig jutottunk, milyen lesz öt év múlva?
❤️
A működésről is szeretnék néhány szót szólni.
A Múzsák Könyvtára anyagilag semmilyen bevételt nem hoz számomra. A fenntartásának azonban vannak költségei, a mindennapi szerkesztői és adminisztrációs munka pedig rengeteg időt igényel.
Mindezt azért végzem, mert hiszek az irodalom és az alkotó ember értékében.
Ha szereted a Múzsák Könyvtárát, és szeretnéd támogatni az oldal fennmaradását, valamint a munkámat, erre is van lehetőséged. Kérlek, keress meg privát üzenetben. Minden támogatást hálás szívvel fogadok.
🌷
Kedves Alkotók!
Ha még nem regisztráltatok, szeretettel hívlak benneteket a Múzsák Könyvtárába! Ha pedig már tagjai vagytok, töltsétek fel bátran az újabb alkotásaitokat!
Ne hagyjátok, hogy az írásaitok eltűnjenek a Facebook hírfolyamában! Adjatok nekik méltó helyet, ahol évek múlva is megtalálhatják őket az olvasók.
A Múzsák Könyvtárának hivatalos Facebook-oldala is van, ahol többek között azt is láthatjátok, kinek az alkotása nyerte el a Nap verse címet.
📚
Weboldal:
❤️
Hivatalos Facebook-oldal:
Végezetül szeretném megköszönni minden szerzőnek és olvasónak az elmúlt egy év bizalmát.
Külön köszönöm a fiamnak, Janónak, hogy egy év munkájával életre hívta ezt a különleges ajándékot.
Egy évvel ezelőtt egy álom kapott otthont. Ma már 9 619 alkotás őrzi benne az emberi gondolatokat, érzéseket és történeteket.
És ez még csak a kezdet!

Végre esik az eső!



Két napja csendesen esik az eső. Nézem, ahogy a vízcseppek végigcsorognak az ablaküvegen. Egyik utoléri a másikat, összefolynak, majd apró patakokként indulnak lefelé. Hallgatom a kopogásukat. Néha egészen halkan, máskor erősebben verik az üveget. Különös dallam ez, amelyet soha nem unok meg.
Szürkeség borítja a tájat. A felhők alacsonyan járnak, a pára megül a fák között, a köd lassan elrejti a távolabbi házakat. Minden nedves, a világ mintha egy kicsit lelassult volna. És én gyönyörködöm benne. Hallom, ahogy mások panaszkodnak: milyen borús, csúnya idő van! Csúnya? Ugyan miért lenne az? Számomra a novemberi szürkeségnek is megvan a maga szépsége. A ködnek titokzatossága, a párának lágysága, az esőnek pedig olyan varázsa, amelyet nehéz szavakba önteni.
Az elmúlt hat hónapban talán hatszor esett az eső. A föld szomjazott, a növények küszködtek, a levegő nehézzé vált. A nyári forróságban, amikor a hőmérséklet az ötven fokhoz közelített, olykor még a lélegzetvétel is fárasztó volt. Most pedig végre megérkezett a kitartó, csendes, novemberi eső. Nem néhány percig tartó zápor, nem fákat tépázó vihar, hanem az a nyugodt, egyenletes esőzés, amelyre olyan régóta vártam. Minden cseppje kincs. Sőt, annál is több!
Imádom az eső illatát. A nedves föld semmihez sem hasonlítható, friss illatát, amely most újra betölti a levegőt. Mintha maga a föld sóhajtana fel megkönnyebbülten. Szeretek kimenni ilyenkor, megállni az esőben, felemelni az arcomat, és hagyni, hogy a cseppek végigfussanak a homlokomon, az arcomon. Érezni a hűvösségüket, ahogy a bőrömhöz érnek. Nem zavar a hideg, nem érdekel a sár, a nedves ruha vagy a vizes hajam. Egyszerűen örülök annak, hogy esik.
Van valami megmagyarázhatatlan abban, ahogyan az eső megérint. Nem csupán a vizet és annak hűvösségét érzem a bőrömön, hanem valamiféle belső tisztaságot is. Mintha minden csepp lemosna rólam valamit, amire már nincs szükségem. A levegő friss, párás, és milyen jó ilyenkor mélyet lélegezni! A nyári forróság után szinte ünnep minden lélegzetvétel. A természet fellélegzik, és vele együtt én is.
Aztán jólesik visszatérni a házba, leülni a kandalló mellé, és érezni a tűz melegét, miközben odakint tovább esik. A lángok csendesen táncolnak, az ablakon pedig újabb és újabb vízcseppek indulnak útnak. Hallgatom a kandallóban ropogó fát és az üvegen kopogó esőt. Két egészen különböző hang, mégis csodálatos összhangban vannak. Odakint a hűvös, párás világ, idebent a tűz meghitt melege. Nem azért jó bent lenni, mert odakint rossz, hanem mert innen is élvezhetem mindazt, amit az eső ad. Ilyenkor nincs szükségem zenére vagy beszélgetésre. Jólesik a csend, amelyben mégis annyi minden hallható.
November van. Az esőnek, a párának, a ködnek most van itt az ideje. A természet nem tévedett el az évszakok között. Nem kell mindig virágoznia, ragyognia, napsütésben pompáznia ahhoz, hogy gyönyörű legyen. Vajon miért gondoljuk, hogy a szépség csak a fényben létezik? Miért nevezzük szomorúnak a szürkeséget, amikor az is az élet természetes része? Egy ködbe burkolózó fa ugyanolyan csodálatos lehet, mint amikor tavasszal virágba borul. A lehulló eső éppen olyan értékes, mint a napsugár. Talán nem is a természet változik meg körülöttünk, hanem az, ahogyan nézzük.
És van ebben valami még mélyebb, amit nem mindig tudok szavakkal kifejezni. Amikor az esőben állok, nem érzem magam különállónak attól, ami körülvesz. A föld befogadja a vizet, a fák ágairól cseppek peregnek, a levegő megtelik frissességgel. Én pedig ott állok közöttük, és ugyanazt a megújulást érzem magamban. Mintha a természet és én ugyanannak a láthatatlan áramlásnak lennénk a részei. Nincs határ a kinti és a benti világ között. Amit a föld átél, abból valamit én is érzek. Nem kell keresnem ezt az állapotot, sem különleges jelentést tulajdonítanom neki. Egyszerűen megtörténik.
A természet nem akar más lenni, mint ami. Az eső nem kér engedélyt ahhoz, hogy essen. A köd nem szégyelli, hogy eltakarja a tájat, a fák pedig nem tiltakoznak a november ellen. Minden egyszerűen önmaga. Talán éppen ez az egyik legszebb felismerés, amelyet a természet adhat nekünk. Hogy nekünk sem kell mindig másra várnunk ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. Nem kell minden pillanatnak ragyognia, és nem szükséges mindennek úgy történnie, ahogyan előre elképzeltük. A létezés öröme olykor a legegyszerűbb dolgokban mutatkozik meg.
Ahogy figyelem az esőt, azon kapom magam, hogy mosolygok. Nem történt semmi rendkívüli. Nem kaptam ajándékot, nem érkezett különleges hír. Csupán esik az eső. Mégis boldog vagyok. Talán ez a valódi varázslat. Amikor nem akarunk semmit hozzátenni a pillanathoz, mert úgy teljes, ahogyan van. Amikor nem a holnapot várjuk, nem a tegnapot idézzük, hanem egészen benne vagyunk abban, ami éppen történik.
Két napja esik, és én még mindig ugyanolyan örömmel nézem, mint az első percekben. Hallgatom a kopogását, figyelem a cseppeket, beszívom az illatát. Arra gondolok, milyen különös az élet. Ugyanaz az eső valakinek kellemetlenség, másnak ajándék. Valaki bosszankodva húzza össze a kabátját, én pedig mosolyogva emelem fel az arcomat. Nem azért, mert másként esik rám, hanem mert másként fogadom.
Esik, esik, végre esik az eső!
És most nem kívánok ennél többet.

Hová lett?

 


Tenyerében egy marék szivárvány pereg,

rálehel, s a színek szárnyra kelnek.

A kislány nevet, a fény is visszanevet,

egyetlen porszembe fér remény és szeretet.


Ki mondta, hogy a pocsolya csak sár?

Hisz benne az ég is mezítláb jár!

Egy csigaházban a tenger dalol,

hallja, aki kíváncsian lehajol.


Felnőttünk. A zápor már csak rossz idő,

a pitypang gyom, a csillag hideg kő.

Hová lett szemünk régi ragyogása?

Ki cserélte a csodát megszokásra?


Pedig a gyermek bennünk él még,

tenyerünkben por, szemünkben az ég.

Hány csodát hagytunk az út porában?

Megtaláljuk még az eget egy pocsolyában?

Nemzedékről nemzedékre A magyar nyelv napja – November 13.

 


Anyám hangján szólalt meg bennem a világ,

szavából nőtt az égig minden apró virág.

Betűiből hidat font a múlt a jelenen,

ezer évnek dobbanása lüktet nyelvemen.


A magyar szóban évszázadok lelke él,

minden hangja ősi titkokról mesél.

Mint mély folyó, mely századok közt továbbhalad,

medrében őrzi kincsét, mely örökre megmarad.


Van szó, amely sebet gyógyít, s van, mely szárnyat ad,

van, mely ősi dallamként a szívünkben marad.

Minden vers egy újabb csillag az idő egén,

minden kimondott igazság fény a föld ölén.


Ma ünneplőbe öltözik a magyar beszéd,

múltunk féltett kincseit hozza ma eléd.

Míg magyarul álmodik a szív, dalra nyílik a száj,

anyanyelvünk nemzedékről nemzedékre száll.