Két héttel később Mira az Atlanti-óceán fölött repült.
Nem tudta pontosan megmagyarázni, miért indult el.
Az utóbbi napokban azonban újra és újra ugyanazt a partot festette.
Fekete sziklák.
Zöld hegyoldalak.
Óceán.
Végül szállást foglalt São Miguelen, az Azori-szigeteken.
Amikor Andrásnak elmondta, a férfi néhány másodpercig hallgatott.
– Egyedül mész?
– Igen.
– Mindent lefoglaltál?
– Igen.
– Biztos vagy benne?
Mira elmosolyodott.
– Nem.
– Akkor legalább őszinte vagy.
Három nappal később Mira az óceán partján állt.
A szél erősen fújt.
A levegő sós volt, a hullámok fehér habbal csapódtak a fekete bazalthoz.
Az első két napon semmi különös nem történt.
A harmadik délután Mira már saját magán nevetett.
– Remek – mondta hangosan. – Eljöttem idáig egy festmény miatt.
Visszaindult az autóhoz.
Az ösvény mellett keskeny hasadékot vett észre a sziklák között.
Nem volt igazi barlang, inkább csak egy mélyebb üreg.
Belépett.
Odabent elcsendesedett a szél.
Valahonnan víz csöpögött.
Mira kivette a táskájából a követ.
Mióta elindult otthonról, mindig magánál tartotta.
A kék csík halványan megvillant a félhomályban.
Mira ujjai közé fogta.
A következő pillanatban újra Seyra szemével látott.
Atlantisz városa megváltozott.
A kék pántok szinte mindenütt jelen voltak.
Már nemcsak gyógyításra használták őket.
Iskolákban is megjelentek.
Munkahelyeken.
A Tanács épületeiben.
A változás lassan ment végbe, ezért sokáig alig tűnt fel bárkinek.
Seyra azonban észrevette.
Egy piacon három asszony állt előtte.
Beszélgettek.
Egyszerre nevettek fel.
Ugyanolyan hangsúllyal.
Ugyanabban a pillanatban.
Seyra megborzongott.
Kael hónapokkal korábban otthagyta a munkáját, és Seyrával együtt Tienbe költözött.
A húga, Asha azonban a városban maradt.
– Nem akarok hegyek között ülni és egész nap magamat figyelni – mondta akkor.
Most Asha Seyra előtt állt.
Kék pánt simult a homlokára.
– Vedd le – kérte Seyra.
– Miért?
– Csak vedd le.
Asha elmosolyodott.
A mosoly ismerős volt.
Mégis idegen.
– Jól vagyok.
Seyra közelebb lépett.
– Éppen ettől félek.
Aznap este Kael vissza akart menni a Központi Házba.
– Ismerem a rendszer felépítését – mondta. – Talán még meg tudok szakítani néhány kapcsolatot.
Seyra elé állt.
– Egyedül nem mész.
– Te nem ismered úgy az épületet.
– Évekig dolgoztam ott.
– Seyra…
– Ne kezdd.
– Veszélyes lesz.
– Tudom.
Kael hallgatott.
– Asha miatt mész vissza – mondta Seyra. – Én pedig miattad megyek.
– Ez nagyon rossz érv.
– De hatásos.
Aznap éjjel belopóztak a Központi Házba.
A régi kezelőtermek nagy része üres volt.
A legbelső csarnok felől azonban mély, egyenletes zúgás hallatszott.
Kael megtorpant.
– Ez régen nem volt itt.
Beléptek.
A hatalmas teremben százával sorakoztak a kék pántok.
Nem emberek fején.
Polcokon.
Mégis mind ugyanabban az ütemben rezgett.
Seyra a mellkasában érezte a hangot.
A gondolatai lassan összekuszálódtak.
Maradj.
Nem tudta, honnan jött a szó.
Kael megragadta a vállát.
– Seyra!
A hang újra megszólalt benne.
Itt biztonságban vagy.
Seyra becsukta a szemét.
És hirtelen savanyú alma illatát érezte.
Liora.
Tien.
A hegyek.
Felnyitotta a szemét.
– Most!
Kael a vezérlőegységhez rohant.
A teljes rendszert nem tudták kikapcsolni, de néhány fontos kapcsolatot még meg tudtak szakítani.
Seyra megragadott egy vastag csatlakozót.
– Együtt!
Kael bólintott.
Egyszerre rántották ki.
A mély zúgás éles sivítássá változott.
A fények villogni kezdtek.
A padló megremegett.
Seyra azt hitte, ők okozták.
Aztán újabb lökés érkezett.
Sokkal erősebb.
A mennyezetről por hullott.
Valahol messze mély robaj hallatszott.
Kael Seyrára nézett.
– Ez nem a rendszer.
Újabb rengés rázta meg az épületet.
A falon hosszú repedés futott végig.
A város alatt megmozdult a föld.
