Volt egyszer egy falu, amely olyan messze feküdt a nagyvilágtól, hogy még a térképkészítők is rendszerint elfelejtették berajzolni. Nem volt benne sem királyi palota, sem arannyal megrakott kincstár, de akadt egy aprócska cipészműhely, amelynek kirakatában olyan lábbelik sorakoztak, amilyeneket ember még sohasem viselt. Voltak ott mogyoróhéjból készült papucsok, harmatcseppekkel díszített csizmácskák, sőt egy pár ezüstszínű cipő is, amely akkora volt csupán, hogy egy hangya is elveszett volna benne.
A műhely gazdáját Barnabásnak hívták.
Barnabás különös ember volt. Nem szerette a nagy beszédet, annál jobban a gondos munkát. Minden cipőt úgy készített el, hogy a jobb és a bal lábbeli még véletlenül se veszekedhessen egymással. Egyetlen furcsasága akadt: cipőket készített a köveknek.
A falubeliek ezen persze jókat nevettek.
– Barnabás, ugyan hová menne egy kavics? – kérdezte egyszer a pék.
– Azt én nem tudhatom – felelte a cipész. – Soha nem kérdeztem meg tőle.
– De hát a kövek nem beszélnek!
– Lehet, hogy csak veled nem.
Ezen aztán még nagyobbat nevettek. Barnabás azonban nem sértődött meg. Esténként kiült a műhelye elé, tenyerébe vett egy-egy követ, gondosan megmérte, aztán hozzáillő cipőt varrt neki. Az egyiknek puha talpat készített, mert éles szélei voltak. A másiknak magas szárú csizmát, nehogy megsértse a láthatatlan bokáját. A harmadiknak pedig piros cipellőt, mert olyan vidám, kerek kavics volt, hogy Barnabás szerint bizonyára szeretne egyszer táncolni.
Így teltek az évek. A cipész megöregedett, a haja megfehéredett, és a műhely polcain már több ezer apró lábbeli sorakozott.
Aztán egy novemberi éjszakán különös dolog történt. Barnabás éppen lefekvéshez készülődött, amikor halk kopogást hallott. Nem az ajtón. Az ablaküvegen.
Odakint egy kicsiny, szürke kavics állt. Pontosabban nem állt. Toporgott. Barnabás felvette a szemüvegét, közelebb hajolt, és majdnem elejtette a gyertyát. A kavicsnak két apró lába volt. Mezítláb didergett a hidegben.
– Jó estét, cipészmester! – szólalt meg vékony hangon. – Elnézést a késői zavarásért, de sürgős dolgunk akadt.
Barnabás kinyitotta az ablakot.
– Csak tessék! Miben segíthetek?
– Elérkezett a kövek vándorlásának éjszakája.
– Százévente egyszer útra kelhetünk. Egyetlen éjszakára. Ilyenkor minden kő elmehet oda, ahová a legjobban vágyik.
Barnabás úgy érezte, ennél szebb hírt még életében nem hallott.
– Hát ezért készítettem a cipőket! – suttogta.
– Pontosan ezért – bólintott a kavics.
– Csakhogy nagy baj történt.
– Az Öregkő nem tud elindulni.
Az Öregkő hatalmas szikla volt a falu határában. Olyan régen állt ott, hogy még az első házak építésére is emlékezett. Árnyékában nemzedékek pihentek meg, mohás oldalán gyermekek játszottak, és tavasszal mindig ibolya nyílt a tövében.
– Miért nem tud elindulni? – kérdezte Barnabás.
– Mert túlságosan nehéz. És nincs cipője.
A kavics szomorúan megrázta magát.
– Egy éjszaka alatt? Akkora cipőt?
Barnabás elgondolkodott. Aztán felkapta a kabátját.
– Előbb beszélnem kell vele.
Az Öregkő a falu szélén várakozott. A hold fénye végigsimította repedezett oldalát, és Barnabás most először látta, hogy a sziklának arca van. Nagyon öreg, nagyon barátságos arca.
– Jó estét, Barnabás – dörmögte mély hangon a szikla.
– Hallom, utazni szeretnél.
Az Öregkő hallgatott egy darabig. Aztán olyan halkan szólalt meg, hogy a cipésznek egészen közel kellett hajolnia.
– Szeretném látni a pipacsokat.
Barnabás meglepetten pislogott.
– Igen. Sok száz évvel ezelőtt egy vándor megpihent mellettem. Mesélt egy távoli mezőről, ahol nyaranta annyi piros pipacs virágzik, hogy a föld messziről vörös bársonynak látszik. Azóta szeretném egyszer látni őket.
– De hiszen november van! – mondta Barnabás.
– Most nem virágzik egyetlen pipacs sem.
A szikla nagyot sóhajtott.
– Csak arra gondoltam, ha már százévente egyszer megmozdulhatok, legalább elmehetnék megnézni azt a helyet.
Akkor is, ha most nincs rajta virág.
Barnabás szíve összeszorult. Egy pillanatig maga elé nézett, aztán hirtelen felragyogott az arca.
– Öregkő! Mondd csak, a kövek tudnak összefogni?
– Akkor még nincs veszve semmi!
Barnabás visszasietett a műhelybe. Kinyitotta az ajtókat, kitárta az ablakokat, és olyan hangosan kiáltott, ahogy csak a tüdeje engedte:
Erre aztán megmozdult az egész faluban minden kavics, kő. Előbújtak a kerítések mellől a gömbölyű kövek. Kikászálódtak az árokból a laposak. A patakmederből csillogó kavicsok másztak elő, a hegyoldalból pedig komoly képű, szögletes sziklácskák érkeztek. Némelyik kissé sáros volt, mások mohát viseltek kalap helyett.
Mindannyian cipőt szerettek volna.
Barnabás pedig dolgozott. Az apró cipők egyenként gazdára találtak. A piros cipellőt egy csíkos kavics választotta, aki rögtön táncolni kezdett benne. Egy fekete kő a magas szárú csizmát kérte, mert mindig arról álmodott, hogy egyszer katonásan lépkedhessen.
Hamarosan több ezer felcipőzött kő gyülekezett az Öregkő körül.
– És most? – kérdezte a hatalmas szikla.
Barnabás letérdelt, és megsimogatta az egyik apró kavicsot.
– Most mindannyian segítünk neked.
A kövek összenéztek. Aztán olyan különös dolog történt, amilyet még a hold sem látott. A kavicsok egymás mellé feküdtek, szorosan, egészen az Öregkő talapzatáig. A következő sor mögéjük gördült, azután újabb és újabb sorok érkeztek.
Barnabás egy vastag kötelet erősített a szikla köré.
– Készen! – felelték a kövek.
Az apró kövek megmozdultak. Lassan, nagyon lassan az Öregkő is elbillent. Először csak egy hajszálnyit. Aztán egy ujjnyit. Végül hatalmas teste ránehezedett a kavicsokra, akik egymást váltva gördítették előre. Amelyikük kiszabadult mögüle, gyorsan előresietett, és ismét lefeküdt az útjába.
Így indult el az Öregkő.
A falu aludt. Senki sem látta, ahogy több ezer apró cipő kopog a földúton, miközben egy hatalmas szikla életében először utazik.
Áthaladtak mezőkön, elkerültek erdőket, átgördültek egy elhagyatott hídon, és mire az éjszaka a végéhez közeledett, megérkeztek egy távoli völgybe.
Az Öregkő megállt. Előtte hatalmas, kopár mező terült el. A föld barna volt, a füvek elszáradtak, és egyetlen virág sem nyílt rajta.
– Ez az? – kérdezte Barnabás.
– Ez – felelte az Öregkő.
Sokáig nézte a mezőt. Aztán megszólalt:
– De hát nincsenek pipacsok.
– És nem is láthatod őket.
– Nem baj. Most már tudom, hol laknak.
A cipész erre nem tudott mit felelni.
Csak állt mellette, és nézte a novemberi mezőt.
Ekkor a kis szürke kavics, aki az ablakán kopogtatott, előrébb lépett.
– Barnabás mester! Talán mégis tudunk valamit tenni.
Azzal a kavics lerázta magáról a port, és az egyik apró repedéséből egyetlen fekete magocska hullott a földre.
– Ezt még nyáron sodorta hozzám a szél. Azóta őrzöm.
A többi kő egyszerre izgatottan mocorogni kezdett. Egy másik kavics repedéséből két apró mag került elő. Egy harmadik mohája alól három. Aztán a többiek is megvizsgálták a repedéseiket, a mohával borított oldalukat.
Barnabás ámulva nézte, ahogy százával, ezrével hullanak a földre az apró, fekete magok.
A kövek ugyanis hosszú évek alatt, mozdulatlanul is összegyűjtötték mindazt, amit a természet rájuk bízott. A szél által szétszórt magvakat. A mezők apró ígéreteit. A következő tavasz lehetőségét.
– Pipacsmagok! – kiáltott fel Barnabás.
Az Öregkő olyan boldogan nevetett, hogy a völgyben visszhangzott a hangja.
A kövek szétszórták a magokat a mezőn, aztán az Öregkő köré telepedtek. Már nem maradt idejük hazatérni. Az éjszaka véget ért, és a kövek ismét mozdulatlanná váltak.
Barnabás ott állt közöttük, kissé fáradtan, sáros kabátban, kezében az utolsó apró cipővel.
– Hát akkor itt maradtatok – mondta halkan.
A kövek nem válaszoltak. De a cipész tudta, hogy hallják.
Hazafelé indult. Hosszú volt az út, és mire visszaért a faluba, már alig állt a lábán.
A falubeliek természetesen nem hittek neki.
– Ezer kő cipőben? Egy vándorló szikla? Pipacsmagok novemberben? Barnabás, túl sokáig dolgoztál éjszaka!
A cipész csak mosolygott. Nem vitatkozott velük.
A következő tavasszal azonban híre ment, hogy a távoli völgyben valami csodálatos történt. Egy hatalmas, öreg szikla körül olyan sűrűn nyíltak a pipacsok, hogy messziről valóban vörös bársonynak látszott a föld.
A szikla körül pedig apró kövek sorakoztak. Különös kövek. Ha valaki nagyon figyelmesen megnézte őket, észrevehette, hogy valamennyinek cipője van.
Barnabás még azon a nyáron ellátogatott a völgybe. Leült az Öregkő mellé, levette a kalapját, és sokáig gyönyörködött a pipacsokban.
A szikla mély, elégedett hangon válaszolt:
– Pontosan ilyenek voltak a képzeletemben.
– És megérte ennyit utazni?
Az Öregkő sokáig hallgatott. Aztán így felelt:
– Tudod, Barnabás, én azt hittem, a pipacsokat szeretném látni a legjobban.
– De igen. Csak közben megtudtam valamit.
– Hogy egyetlen nagy kő sem juthat messzire, ha a kicsik nem segítenek neki.
Aznap este, amikor visszatért a műhelyébe, valami különöset talált az ajtaja előtt. Egy pár vadonatúj cipőt. Pontosan az ő méretében.
A talpa sima folyami kavicsokból készült, a fűzője puha fűszálakból, belsejében pedig egy apró üzenet lapult.
„Kedves Barnabás!
Mi már láttuk a világot. Most rajtad a sor.
Szeretettel: a kövek.”
A cipész sokáig nézte a lábbeliket. Aztán felnevetett.
Másnap reggel bezárta a műhelyt. Az ajtóra egyetlen mondatot írt:
„Elmentem megnézni, hová vezetnek az utak, amelyekre eddig csak cipőt készítettem.”
És Barnabás elindult.
A falubeliek sohasem tudták meg, merre járt. Csak azt vették észre, hogy amikor hónapokkal később hazatért, a cipője talpán egyetlen porszem sem volt. Helyette apró, piros pipacsszirmok hullottak belőle.
Attól kezdve a faluban senki sem nevetett azon, ha valaki lehetetlennek tűnő dologról álmodott. Mert ki tudhatná, melyik apró kavics várakozik éppen a küszöbén, hogy egy éjszaka elinduljon vele?
És ha egyszer arra jársz, talán még ma is megtalálod Barnabás régi műhelyét. A kirakatban mindössze egyetlen cipő áll. Picinyke, piros, kissé kopott cipellő.
„Viselte egy kavics, aki életében először táncolt.”
És azt beszélik, hogy amikor senki sem figyel, a cipellő néha még most is megmozdul.
