Karácsony szíve

 A faluban minden karácsonyeste felragyogott a főtéren álló nagy fenyő. Ám azon az évben nem történt semmi. A fények nem gyúltak ki, a csillag sem világított, és úgy tűnt, mintha a karácsony valahová elbújt volna.

Évike hosszan nézte a sötét fát, majd halkan megkérdezte:

– Anya… elromlott a karácsony?

– Talán elfáradt – simogatta meg anyukája gyengéden. – De biztos visszatér.

Aznap éjjel Évike különös fényre ébredt. A szobájában egy angyal állt: hosszú fehér ruhában, csillogó szárnyakkal, meleg mosollyal.

– Szia, Évike – szólt kedvesen. – Nagy baj történt. A Karácsony Szíve eltűnt, és nélküle nem tud felgyulladni a szeretet fénye. Szükségem van rád.

Évike egy pillanatig sem habozott.

– Szeretem a karácsonyt. Segítek – mondta határozottan.

Az angyal megfogta a kezét, és egyetlen suhanással a havas erdőben találták magukat. A hópelyhek táncolva hullottak köréjük, mintha örültek volna érkezésüknek.

Az erdő mélyén fényes, jégből épült palota magasodott. A kapuban két nagy hómedve ült – nem ijesztően, hanem szomorúan.

– Nem engedhetünk be – morogta az egyik. – Hóharmat Boszorkány megparancsolta.

Évike odalépett az egyikhez, gyengéden átölelte, és azt mondta:

– Én csak a karácsony szívét szeretném visszakérni. Nektek is jobb lesz úgy.

A medvék meglepődtek, majd lassan félreálltak.

– Mehetsz – mondta a másik csendesen. – Vigyázz magadra.

Bent, a trónteremben ott ült Hóharmat Boszorkány. Csillogó kék ruhája és havas haja gyönyörű volt, de a szeme mélyen szomorú. A kezében egy apró kristályszív pihent – olyan halványan világított, hogy alig látszott.

– Kérem szépen a szívet! – mondta határozottan a kislány. – Nem csak az ön tulajdona. Mindenkié.

– Nem adhatom oda – mondta halkan. – Ha a karácsony visszatér, mindenki boldog lesz… csak én nem. Engem rég elfelejtettek.

Évike lassan, puhán, óvatosan közeledett hozzá.

– Szomorú vagy? – kérdezte finoman.

A Boszorkány levegő után kapott, a hangja remegett.

– Régen én is szeretetet adtam… de egyszer nem kaptam vissza. Nagyon fájt. A szívem megfagyott, és azt hittem, ha elrejtem a karácsonyt, legalább nem kell néznem mások boldogságát, miközben én egyedül vagyok.

Évike megszorította a kezét – gyengéden, melegen.

– De most én itt vagyok – mondta mosolyogva. – Látlak. Érzem, hogy jó vagy. A szeretet nem fogy el. Neked is jut.

Hóharmat Boszorkány ajka megremegett, majd legördült az első könnycsepp. A kristályszív a kezében egyre fényesebben ragyogott, mintha a fény Évike szeretetéből születne újjá.

A Boszorkány lassan megérintette a mellkasát.

– Valami… megmozdult bennem – suttogta. – Meleg. Rég nem éreztem ilyet.

Évike bólintott.

– Ez a szeretet.

A Boszorkány tekintete már nem fájdalmat tükrözött.

– Azt hittem, soha többé nem tudok szeretni… – mondta halkan. – De tévedtem. A szeretet visszatalált hozzám. Újra tudok szeretni.

A kristályszív ekkor fényesen felragyogott, és a Boszorkány ruhája is melegebb színűvé vált, mintha a hideg végleg elhagyta volna. Ezután óvatosan Évike kezébe tette a kristályszívet – szeretetből, nem félelemből.

Egyetlen suhanással Évike újra a faluban állt. Az angyal felemelte a kristályszívet, és a nagy fenyő csúcsára tette. Abban a pillanatban a karácsonyi fények kigyulladtak, a csillag ragyogni kezdett, és a szeretet elárasztotta a falut: ölelések, nevetések és boldogság töltötték meg az emberek szívét.

Évike már indult volna haza, amikor az angyal gyengéden megszólította:

– Várj még, kicsi hősöm. Van valami a számodra.

Egy finom ezüstláncot vett elő. A láncon egy apró karácsonyi szívdarab ragyogott, mintha benne lakna egy pici csillag.

– Nálad van a helye – mondta.

Évike elkerekedett szemekkel nézett rá.

– De én csak egy kislány vagyok…

Az angyal átsimított a haján.

– Ember vagy, igen… de karácsonykor angyallá válsz. Amikor szeretettel teszel valamit, amikor megvigasztalsz, megölelsz vagy örömöt adsz valakinek… akkor te vagy valakinek a karácsonyi angyala.

Az angyal Évike nyakába akasztotta a láncot. Amint a kis szívdarab hozzáért a bőréhez, meleg, puha fénnyel felragyogott.

– Nem kell szárny hozzá – suttogta. – Elég a szíved.

Évike átölelte, és csendesen azt mondta:

– Ígérem, hogy szeretni fogok.

Az angyal bólintott.

– Tudom.

Amikor Évike hazaért és átkarolta anyukáját, a nyaklánc szívdarabja újra felragyogott. Nem volt nagy és nem volt hangos – épp olyan volt, mint maga a szeretet: csendes, meleg, igazi.

Attól a naptól kezdve a faluban mindenki tudta – még ha nem is mondták ki –, hogy:

Karácsonykor vannak angyalok a földön. Némelyikük gyermek.

És Évike közéjük tartozott.

A szelíd érkezés

Egyetlen lélegzet áll a lét fölött,

megpihen a csoda szárnya.

Nem menekül semmi elől,

most elfér benne a csend és bája.

A lepke érintése könnyű, mégis súlyt ad

annak, amit eddig nem neveztünk néven.

A színek lassan kinyitják a teret,

ahová csak bizalom léphet be egészen.

Az a béke érkezik meg,

amit nem kell bizonyítani senkinek.

Nem kér helyet,

mégis teret teremt,

és bennünk nyitja ki az otthonát.

A nagy tanítások néha észrevétlenek:

egy szárny, egy rezzenés, egy pillanat.

Nem visz semerre, mégis elmozdít belül,

és onnantól nincs visszaút régi önmagunkhoz.

…és attól a perctől kezdve tudjuk:

van bennünk hely a szépségnek — örökre.

Csendben lettem erős /Monológ/

Ma este végre csend van bennem.

Nem azért, mert minden rendeződött… hanem mert elfáradtam a harcban, és letettem a kardot.

És ahogy letettem, valami különös történt: nem estem össze. Megmaradtam.

Sokáig hittem, hogy az erő azt jelenti, hogy nem török meg.

Ma már tudom: az erő az, amikor megengedem magamnak, hogy összetörjek, és mégis felállok.

Itt állok most, saját árnyékom és saját fényem között.

A hold mögöttem lassan emelkedik, mégsem a hátamat világítja, hanem a mellkasomat.

Nem kívülről ragyog rám — belülről indul.

Minden seb, minden veszteség, minden csend egy darab fény lett bennem.

Nem takarom el már.

Futottam sokáig…

az után, aki nem látott,

az után, ami nem volt az enyém,

az után, amiről azt hittem, boldoggá tesz.

Ma először nem futok.

Nem várok.

Nem bizonyítok.

Csak vagyok — végre.

Sokszor mondták, hogy túl érzékeny vagyok.

Talán igaz.

De ami túl érzés volt, az egyszer csak erővé érett.

Az, hogy túl sokat láttam, túl mélyen szerettem, túl könnyen sírtam…

mind ugyanoda vitt: egy pontra, ahol a szívem már nem fél saját magától.

Megtanultam, hogy akitől szeretetet vártam, nem biztos, hogy tud adni.

Hogy lehet valaki mellettem, és mégis távol.

Hogy lehet valakihez tartozni papíron, de nem lélekben.

És azt is, hogy nem tartozni senkihez nem egyenlő a magánnyal.

Van olyan csend, ami gyógyít.

A tekintetem most az égre néz.

Nem kérdez, nem könyörög, nem alkudozik.

Csak tudja: ami jön, jön. Ami megy, megy.

Én pedig maradok önmagamnak.

Sokáig kerestem a hazatérést más emberekben.

Ma először érzem úgy: hazataláltam — ide, magamba.

Nem vagyok hibátlan.

Nem vagyok tökéletes.

Nem vagyok mindenki számára érthető.

De igaz vagyok.

És ez végre elég.

A hajamban csillagok, bennem hegyek, közöttük utak, amelyek látták az eséseimet és az újraindulásaimat.

A múlt nem ellenségem többé — csak tanúm.

Fekete angyal - /Eszmi hazatér/

A hold ragyogó fénye bevilágította a várost. A tető peremén két angyal ült: az egyik fehér szárnyakkal, a másik feketével.

A fehér szárnyú angyal gyönyörű volt. Ő volt Anase. Ruhája lágyan omlott végig a köveken, hajának aranyló színe finoman keretezte az arcát.

Mellette a fekete szárnyú angyal némán figyelte a mélységet. A fájdalom túl régóta volt a társa. Őt Eszminek hívták, de ezt a nevet kevesen merték kimondani.

– Eszmi… – törte meg a csendet Anase. – Még mindig figyeled és hallgatod a világot odalent.

– Hallgatom – válaszolta Eszmi halkan. – Bárhová fordulok, mindenkihez tartozom… és sehová sem.

Anase oldalra fordult, és óvatosan a vállához ért.

– Nem erre születtél. Nem ez vagy te. Eltévedtél.

Eszmi félrenézett.

– Dehogynem. A menny már nem az otthonom. A pokol sem az. Sátán nem vár tárt karokkal. Odafent pedig… nekem nincs helyem.

– Ki mondta ezt neked? – kérdezte Anase.

Eszmi csak vállat vont. Senki sem mondta.

Anase ekkor halkabbra váltott, szeretettel:

– Isten tudja, milyen terhet cipelsz. Nem eltaszítani akar. Visszahívni. Hazahívni.

Eszmi felemelte a tekintetét.

– Engem?

– Téged – felelte Anase. – Senki másról nincs most szó.

A szél gyengén megmozdította a szárnyaikat. Eszmi torka elszorult.

– És a pokol? – kérdezte. – Ha elmegyek… mi lesz vele?

– Semmi nem szűnik meg – mondta Anase. – Sátán uralja tovább. Nem te tartottad egyben. Te csak szolgáltad.

Eszmi megkönnyebbülten, de törékenyen sóhajtott.

– Azt hittem, ha kilépek… világok omlanak össze.

Anase megrázta a fejét.

– Csak te szabadulsz fel. Ennyi történik, és ez már időszerű. Készen állsz rá.

Eszmi ekkor lassan a saját szárnyához ért. A fekete tollak fakóbb árnyalatba váltottak, majd egyre világosabbá – a sötétség engedett, eloszlott, mintha levetné a terhét.

A szárnyak végül csillogó, hófehér ragyogásban tündököltek; a fény belülről született meg először, gyógyító szépséggel.

Anase felállt.

– Eszmi… hazatérhetsz.

A frissen ragyogó szárnyú angyal szinte félve kérdezte:

– Ki leszek… a mennyben?

– Az, aki mindig is voltál – felelte Anase. – Nem a bukás és a fájdalom angyala. A lényed, a lelked neve vagy. Eszmi vagy – a megbocsátás segítő angyala. Ez vagy te, drága testvérem.

Eszmi ekkor végre felnézett. Könny csillogott a szemében – melegség és fény költözött a szívébe.

– És az emberek? A jó és a rossz küzdelme tovább folytatódik?

Anase a várost nézte, ahol számtalan élet zajlott álomban, félelemben, örömben, csendben.

– Igen. Az emberek maguk választanak. A szívükben dől el, nem a mennyben és nem a pokolban.

Fénykapu megnyílt előttük.

Anase és Eszmi egymás mellett, kézen fogva hazaindultak.

Nem volt köztük feszültség, versengés vagy ellentét. Csak szeretet. Tiszta isteni szeretet.

Abban a pillanatban a város mélyén egy kisgyerek álmában átölelte az édesanyját, és mosolyogva suttogta:

„Olyan jó szeretni.”

A szív jól döntött

Petra öt éve dolgozott egy könyvesboltban a kikötő mellett. Nem szerette különösebben, de nyugodt volt, és senki nem várta tőle, hogy csodákat tegyen. Reggel nyolckor kinyitotta az üzletet, este hatkor bezárta. Nap közben kávé, csend, rutin, semmi különös.

Egy csütörtökön, záróra előtt két perccel bejött egy férfi. Nem nézelődött, nem kérdezett. Levett egy régi tengerészeti naplót a polcról, és az asztalra tette.

– Ajándék lesz? – kérdezte Petra, mert ezt szokta ilyenkor kérdezni.

– Nem – felelte a férfi, aztán váratlanul hozzátette: – Indulok.

Petra már majdnem beütötte az árat, amikor megállt a keze.

– Hova? – kérdezte kíváncsian Petra.

A férfi elmosolyodott és válaszolt:

– Fogalmam sincs, csak megyek.

Csend lett. Petra nem értette, miért érinti meg ennyire ez a mondat. Ő egész életében úgy hitte, csinálni kell valamit, amit mások is értenek: „biztos állás”, „rendes élet”, „legyen terv”. Mindenki ezért dicsérte, pedig olyan unalmas volt az élete, egyhangú.

A férfi átvette a könyvet. Már indult is kifelé, amikor Petra halkan utána szólt:

– Nem félsz attól, hogy valaki majd azt mondja, elszúrtad?

A férfi megállt az ajtónál. Nem fordult vissza, csak a hangja hallatszott:

– Az jobban fájna, ha nem próbálnám meg csak azért, mert félek.

A mondat úgy vágott bele Petra szívébe, hogy megkapaszkodott a pultban.

A következő két nap semmi különös nem történt. A harmadik napon viszont azon kapta magát, hogy minden belépő férfiról azt hiszi, ő az. A hetedik napon már tudta: ez nem szerelem. Ez irigység. A férfi tényleg kilépett abból, amiben ő élt. Ő meg nem mer.

Három héttel később Petra beadta a felmondását. Nem volt semmilyen terve, megtakarítása sem. A főnök értetlenkedve nézett rá.

– És mit fogsz csinálni?

Petra csak ennyit mondott:

– Nem akarok többé olyan életet élni, amit eddig. Én igazán élni akarok.

A főnök felnevetett, legyintett. Biztos volt benne, hogy Petra majd visszajön.

Nem ment vissza.

Egy hét múlva ott állt a mólón egy hátizsákkal. Nem volt körülötte senki. Nem fogta senki a kezét. Nem ígért senki semmit. Csak egy döntést hozott.

Petra felszállt a következő kompra. A komp lassan távolodott a parttól. Petra visszapillantott és mosolygott, a szívében pedig érezte: jól döntött. Nem tudta, mi vár rá, de már nem félt, boldog volt.

Ihlet

Gőzölög előttem a csésze,

a tej lassan összekeveredik a barna kávéval,

és bennem is megmozdul valami,

amit még nem neveztem nevén, de már közeledik.

A cukor elsimul, eltűnik,

ahogy az első gondolat is beépül a napba.

Minden korty közelebb hoz valamit,

ami régóta vár a papír szélén.

A szavak leülnek mellém,

nem hangosan, csak biztosan.

A papír figyel, mert érzi,

hogy most történik meg az, amit keresek.

A toll a kéz alatt engedelmes,

nem kérdez, csak követ.

Egy csésze kávé — és kibomlik bennem az igaz,

amit máskor nem találok meg ilyen könnyen.

Amikor az utolsó korty is elfogy,

a vers már ott van előttem,

éppen úgy, ahogy lennie kell —

kávéillatból születve.

Nem lát engem senki

Nem lát engem senki.

Átnéznek rajtam, mintha fényből lennék,

nem hagyok árnyékot a földön,

nem hagy nyomot a léptem.

Mosolygok, mert azt tanultam,

hogy aki tart másokat, az nem remeghet —

de belül néha elfárad a szív,

ha mindig ő az erős.

Nem kérdezi senki, hogy bírom.

Nem kérdezi senki, ki tart meg engem.

Csak azt, hogy adok-e még,

van-e még bennem egy újabb csoda.

Nem lát engem senki.

Pedig ott vagyok minden sorban,

minden ölelés mögött,

minden percben.

Nem kérek tapsot, nem kérek hálát,

nem várok vállveregetést —

de talán majd egyszer lesz egy pillanat,

amikor valaki végre a szívembe lát.

Addig is maradok, aki vagyok:

szívből adó, igaz ember.

Nem eltűnök — hanem ragyogok,

akkor is, ha nem látják, hogy ki vagyok.

Szintén megtekinthető a Múzsák Könyvtára weboldalon.

Olvasáshoz kattints ide.