2026. június 6., szombat

Távoli szívek éje - Evokáció Ady Endre Szívek messze egymástól című verse nyomán



Valahol egy árva sóhaj felszállt
S most lelkem mélyén pihen,
Valahol nevetés nyílt ki most
S mosolyba fordul szívem.
Valahol méz csordul az életre,
Mert férfi lelke után futok,
S valahol fekete gyökerű az átok,
Mert zokogni sem tudok.
Valahol egy szív még lüktet értem,
Lázas, sebhelyes szegény,
Fölitta vágy és vad mámor,
Mint bennem a vérző fény.
Hallják egymás lázas kattogását,
Míg rájuk sűrű éj leszáll,
Az éj torkában e pillanatban
Két könnybe zárt szív megáll.

H betűs hiénakaland



Haiti partján Henrik egy hibiszkusz alatt különös homokórát talált.
Aranyszínű por volt benne, de nem lefelé pergett, hanem fölfelé kúszott az üvegben, mintha az idő visszafelé indulna.
Henrik óvatosan felemelte.
– Ez vagy elromlott – mondta –, vagy többet tud nálam.
A hibiszkusz mögül ekkor előlépett Hermina. Egy hamburgi térképet tartott a kezében, és úgy nézett a homokórára, mintha pontosan tudná, mi az.
– Ez Hamburgból való – mondta. – Aki megfordítja, annak megmutatja, hol tért le a helyes útról.
Henrik azonnal visszatette a homokórát a földre.
– Akkor ezt jobb lesz békén hagyni.
– Késő – felelte Hermina. – Már megérintetted.
A homokóra megvillant. A hibiszkusz virága lehajolt, a tenger felől pedig furcsa nevetés hallatszott.
Henrik megfordult.
A part szélén egy hiéna ült.
– Ez meg hogy került Haitire? – kérdezte döbbenten.
Hermina a térképre nézett.
– Ugyanazon az úton jött, mint a homokóra. Csak ő valahol nagyon rossz irányba fordult.
A hiéna közelebb lépett, megszagolta Henrik cipőjét, majd leült elé, és várakozva nézte.
– Mit akar tőlem? – suttogta Henrik.
– Azt, hogy vidd haza – mondta Hermina.
– Hová?
Hermina felemelte a térképet.
– Hamburgba.
Henrik a hiénára nézett. A hiéna rávigyorgott.
– És ha nem viszem?
A homokóra újra felvillant, és az aranypor még gyorsabban kezdett fölfelé peregni.
Hermina komolyan nézett rá.
– Akkor minden napod ugyanitt kezdődik újra. Haiti, hibiszkusz, homokóra, hiéna.
Henrik nagy levegőt vett.
– Értem. Tehát vagy Hamburg, vagy minden reggel ugyanaz a vigyorgó hiéna.
A hiéna elégedetten bólintott.
Henrik sóhajtott, felvette a térképet, és elindult.
– Jó. De egy dolgot tisztázzunk – mondta a hiénának. – A hajón te alszol a kabinban, én biztosan nem.
A hiéna felnevetett.
Hermina utánuk kiáltott:
– Henrik!
– Igen?
– A homokórát itt hagyod?
Henrik visszanézett, aztán bólintott.
– Biztosan. Egy hiéna is bőven elég nekem.

2026. június 5., péntek

A betű kalandjai



Ausztráliába indultam ma reggel, mert úgy hallottam, ott még a kenguruk is jobb kedvvel ébrednek, mint én hétfőn.
Amszterdamban akartam átszállni, de Ábel már az állomáson eltűnt, mert meglátott egy automatát, és meggyőződése lett, hogy az személyesen őt sértegeti.
Alíz közben elővett a táskájából egy ananászt, mert szerinte egy rendes utazáson mindig kell valami, amit senki sem ért, de mindenki néz.
Ekkor mellénk lépett egy alpaka, selyemsállal a nyakában, és közölte, hogy ő csak ablak mellé ül, mert különben nem tud méltósággal bámulni.
A legnagyobb baj akkor kezdődött, amikor kiderült, hogy az ajándékba vitt aranyóra nem jár, viszont Ábel szerint így legalább mindig pontosan ugyanannyit késünk.
A mai nap tanulsága:
A betűkkel könnyű elindulni, csak az ember a végére vagy Ausztráliában köt ki, vagy egy alpakával vitatkozik az ülésrendről.

Csak egy éjszaka



A tábor a tó mellett állt, messze az országúttól. Három faház, egy ebédlő, két régi zuhanyzó és egy vaskapu. Ennyi volt az egész. A part felé keskeny ösvény vezetett, a fák alatt mindig nyirkos maradt a föld, a víz felől algaszag jött, esténként pedig füst és szúnyogriasztó szaga ült meg az udvaron.
Az utolsó estén tábortűz volt.
A gyerekek a parázs körül ültek, szalonnát sütöttek, nevettek, egymás szavába vágtak. Valaki elemlámpával világított a bokrok közé, valaki azt állította, látott ott valamit, de a többiek kinevették. A fiúk a nyársakkal hadonásztak, a lányok a padokon ültek, és arról beszéltek, ki kinek ír majd levelet a nyár végén.
A táborvezető az egyik fatuskónál állt. Világoskék ing volt rajta, kezében barna mappa. Egész héten nála volt az a mappa. Abból olvasott névsort reggel, abból ellenőrizte, ki ment le a tóhoz, ki maradt a faházban, ki kapott levelet otthonról.
Aznap este is kinyitotta.
– Névsort olvasok.
A gyerekek sóhajtoztak, de elhallgattak. Sorban jelentkeztek, ki rendesen, ki nevetve, ki maszatos kézzel. Amikor az utolsó név is elhangzott, a táborvezető becsukta a mappát.
– Holnap mindenkiért jönnek – mondta.
A gyerekek ennyit értettek belőle: vége a tábornak.
Éjjel a faházakban még sokáig suttogtak. Recsegett az emeletes ágy, zörgött a nejlonszatyor, valaki a párnája alatt zseblámpát kapcsolgatott. A deszkafalakban benne maradt a nappali meleg. A tó felől békák hangja hallatszott, aztán lassan mindenki elaludt.
Reggel arra ébredtek, hogy már nem férnek el a hálózsákban.
Először csak nyögések hallatszottak. Aztán egy mély férfihang felkiáltott az egyik felső ágyról. A többiek riadtan felültek. A pizsamák szűkek voltak, a pólók feszültek, a lábak lelógtak az ágyakról.
Egy fiú a kezét nézte. Nagy, erős kéz volt, nem az övé. Egy lány a hajához kapott, aztán az arcához. Szólni akart, de felnőtt női hang jött ki a torkán.
A faházban egyszerre tört ki a kiabálás.
Kirohantak a mosdóhoz. Lökdösődve álltak a repedt tükör előtt.
Nem gyerekek néztek vissza.
Felnőtt arcok. Férfiak. Nők. Ráncok, szakáll, ősz szálak, idegen vonások. Mégis mindegyik arcban ott volt valami a tegnap esti gyerekből. Egy sebhely a szemöldök fölött. Egy szeplő. Egy ferde mosoly. Egy anyajegy az áll alatt.
Az udvaron megszólalt a kolomp.
Ugyanaz a kolomp, amely egész héten reggelihez hívta őket.
Lassan kimentek a faházak elé. Volt, aki takarót csavart magára, volt, aki kinőtt pólóban állt a porban. Senki sem tudta, hová nézzen.
A táborvezető az ebédlő lépcsőjén állt.
Ugyanúgy nézett ki, mint előző este. Ugyanaz a világoskék ing. Ugyanaz a barna mappa. Egyetlen nappal sem lett idősebb.
– Sorakozó – mondta. – Tízkor érkeznek a szülők.
Erre egyszerre kezdtek beszélni.
– Mi történt velünk?
– Hol vagyunk?
– Ez milyen játék?
– Engedjen ki minket!
Néhányan a kapuhoz futottak. A vaskapu zárva volt. A láncon lakat függött.
Az egyik fiúból lett férfi visszarohant a táborvezetőhöz, és kikapta a kezéből a mappát.
– Most már elég volt!
A táborvezető nem védekezett.
A férfi kinyitotta a mappát. A többiek köré gyűltek.
A lapokon évszámok álltak: 1936, 1966, 1996, 2026.
Minden évszám alatt nevek sorakoztak. Minden név mellett három rubrika volt.
Érkezett.
Hazament.
Maradt.
Az 1996-os oldalon megtalálták a saját nevüket.
Az első rubrika ki volt pipálva.
A második üres volt.
A harmadik is.
Valaki tovább lapozott.
Az 1966-os oldalon majdnem minden név mellett két pipa állt. Egy névnél azonban csak az első rubrika volt megjelölve.
Dénes Károly.
A „Hazament” üresen maradt.
A „Maradt” mellett fekete pipa állt.
A gyerekekből lett felnőttek lassan felnéztek.
A táborvezető mozdulatlanul állt az ebédlő lépcsőjén.
– Maga Dénes Károly? – kérdezte valaki.
A férfi nem felelt.
A kapu felől ekkor autók zaja hallatszott.
Egymás után álltak meg a kocsik. Idős emberek szálltak ki belőlük. Némelyikük fényképet hozott, más csak állt a kapunál, és kereste a saját gyerekét a felnőtt arcok között.
Egy ősz hajú asszony lépett be elsőként. A kezében régi fotót szorongatott. A képen copfos kislány állt a tóparton, rövidnadrágban, térdén horzsolással.
Az asszony végignézett az udvaron, majd megállt az egyik nő előtt.
– Zsófi?
A nő hátralépett.
Az idős asszony felemelte a fényképet.
– Zsófikám?
A nő a képre nézett, aztán az asszony arcára. Egy pillanatig nem mozdult. Aztán odalépett hozzá, és úgy kapaszkodott belé, ahogy előző este kapaszkodott volna, tizenkét évesen.
A többiekért is jöttek.
Anyák, apák, nagyszülők, testvérek. Volt, aki alig tudott járni. Volt, aki már csak fényképről ismerte fel azt, akiért érkezett. Volt, aki nem szólt semmit, csak megérintette a felnőtt arcot, és sírni kezdett.
A táborvezető visszavette a mappát.
Sorban pipálta a neveket.
Hazament.
Hazament.
Hazament.
A délelőtt lassan kiürítette az udvart. A felnőtt testbe zárt gyerekek az idős szülőkkel indultak a kapu felé. Némelyikük még mindig a táborvezetőt nézte. Választ vártak, de a férfi már a mappát rendezte.
Az egyik nő a kapunál visszafordult.
A férfi éppen az 1996-os oldalt zárta le.
Minden név mellett ott volt a pipa.
Érkezett.
Hazament.
Egyetlen sor maradt üresen.
A nő összehúzta a szemét.
A név mellett az első rubrika ki volt pipálva.
A „Hazament” üres volt.
A „Maradt” is.
A név ez volt:
Tóth Márk.
A nő körbenézett az udvaron.
Márkot előző este még mindenki ismerte. Alacsony fiú volt, vörös hajjal, ő találta ki a tűznél, hogy éjszaka le kellene menni a tóhoz. Reggel senki sem kereste. A kiabálásban, a tükörnél, a kapunál valahogy kimaradt.
– Hol van Márk? – kérdezte a nő.
A táborvezető ránézett.
– Aki a névsorban szerepel, annak megvan a helye.
A nő még kérdezett volna, de az idős anyja megszorította a karját.
Ekkor új busz fordult be az útra.
Régi, sárga busz volt, tele gyerekekkel. Megállt a kapu előtt, az ajtó kinyílt, és tizenkét-tizenhárom éves fiúk, lányok szálltak le róla hátizsákokkal, matracokkal, zacskókkal. Nevettek, lökdösődtek, egyikük már a tó felé mutatott.
A táborvezető tiszta lapot nyitott a mappában.
A lap tetején ez állt: 2026. Alatta halványan: 2056.
A gyerekek sorban léptek elé.
Az egyik kisfiú vörös hajú, alacsony, szeplős volt. Megállt a táborvezető előtt.
A nő a kapunál elsápadt.
– Márk? – suttogta.
A kisfiú nem nézett rá. Nem is hallotta.
A táborvezető beírta a nevét az új lapra.
Tóth Márk.
Az első rubrika mellé pipát tett.
Érkezett.
A kisfiú felnézett rá.
– Meddig tart a tábor?
A táborvezető becsukta a barna mappát.
– Csak egy éjszakáig.

Öröm nélkül élet-e az élet?



Mit is jelent élni?
Embernek lenni?
Megszületünk, felnövünk, végigjárjuk a gyermekkor, a kamaszkor, a felnőttkor és az időskor állomásait. Tanulunk, dolgozunk, fejlődünk, szeretünk, veszítünk, újrakezdünk. Aztán egyszer elérkezik a végső búcsú. Ennyi volna az élet?
Sokszor több benne a fájdalom, mint az öröm. Mert tapasztalni jövünk ide. A földi lét nem rózsaszín felhő, hanem próbák, döntések, következmények és felismerések sora.
Gyermekkorban kapunk szeretetet, mintát, figyelmet, vagy éppen keveset kapunk belőle. Amit hozunk, azt továbbvihetjük, de dönthetünk úgy is, hogy másképpen élünk, másképpen szeretünk, másképpen bánunk azokkal, akik ránk vannak bízva.
Öröm is akad. Gyakran csak pillanatokban érkezik. Egy szerelemben. Egy gyermek születésében. Abban a mérhetetlen szeretetben, amellyel a gyermekeink felé fordulunk. Aztán jönnek a gondok, a veszteségek, az áldozatok, a fájdalmak, és egy életen át annyi minden megtörténik velünk, amit előre soha nem láthatunk.
Valójában kevés ember mondhatja el az élete végén, hogy az évei tele voltak örömmel. Biztosan akad ilyen ember is. Ő már igazi bölcs ember.
A mai rohanó korban torz mintákat látok. Az embereknek alig marad idejük egymásra. Sokszor már egy „köszönöm” kimondása is nehéz, mert ahhoz figyelem kellene. Oda kellene fordulni a másikhoz. Észrevenni, hogy ő is jelen van, ő is ad, ő is elfárad, ő is vágyik egy kedves szóra.
Öröm nélkül az élet elveszíti az ízét. Az öröm ad értelmet a napoknak. Ez lehet egy kávé, amelyet nyugodtan megiszunk. Egy meleg tea, amelyet szeretettel készítünk el valakinek. Egy mozdulat, amelyben benne van a törődés. Egy tekintet, amely valóban a másikra figyel.
A jelenlét a kulcs. Az odafigyelés. A cselekedet. Ott lenni a másik életében valóságosan, szavakkal és tettekkel is. Fizikailag. Emberien. Érezhetően.
Ezért hiszem, hogy az öröm adja az élet értelmét.
Az apró öröm.
Az, amely pénztől független.
Az, amelyet ember ad embernek.

2026. május 31., vasárnap

Amikor megszólal



egy dal elindul
bőröm rezdül
szívem más ütemre vált
vállamról lehull a nap
egy hang
végigsimít rajtam
arc nélkül is ismer
régi fényt hoz vissza
megérint
felold
itt tart
ebben a percben
ahol újra
puha vagyok
egy dallam
átmegy rajtam
könnyet hoz
mosolyt hagy
valami újra életre
kel bennem
Élő.

2026. május 30., szombat

Az Ég is meghajol című versem versfilm stílusban

 Egy álmom vált valóra.

Az Az Ég is meghajol című versemből különleges hangulatú, művészi versfilm született Jozsef Sps alkotói munkájának köszönhetően.Megható érzés látni, amikor egy vers képekben, mozdulatokban, fényekben és érzésekben is életre kel.Szívből, hálásan köszönöm szépen a nagyszerű munkát, az érzékeny látásmódot és azt a figyelmet, amellyel a versem új formát kapott.