2026. november 21., szombat

🖤 Fekete könnyeim

 



Rab maradok saját életemben,
néma falak közt, mély börtönben,
nem látok ki, csak befelé,
fájdalmam zárul szívem köré.
Szememből már más nem pereg,
csak fekete könnyem kesereg,
arcomon sötét nyomot hagy,
mint éj, amely a fénybe harap.
Szívem szúr, a lelkem remeg,
összedőlt, mit hittem teljesnek.
Jövőképem papírra írva,
hamuvá lett, szélbe sírva.
Nem látok már, és nem hallok,
csak kérdezem: miért akarok
újra hinni, bízva bízni,
ha utána bánatban kell sírni?
Szívemnek oly kedves jövőkép,
miért nem lettél végül az enyém?
Miért ragyogtál fel előttem,
ha hamuvá hulltál a kezemben?
Megbuktam ma önmagamnak,
hitem romjai rám szakadtak,
hinni többé nem akarok,
magányos farkasként ballagok.
A tanulás kemény, kegyetlen,
szívem megszakad,
fekete könnyek tócsájában
állok, s csak rácsokat látok.
Mélységek, már nem akarlak,
túl sok sebbel betakartak,
sok volt ez már, elég nekem,
fáradtan dobban a szívem.
Hadd lássam a fényt derengni,
hadd tudjak még továbbmenni,
hadd nyíljon rés a sűrű ködön,
hadd lépjek túl a börtönön.
Tudom, mindezt én teremtettem,
senki sem hibás helyettem,
fájdalmam is enyém marad,
míg eloszlik köd és harag.
Mégsem maradok így, tudom,
szeretetmag él bennem mélyen,
őrzöm csendben, míg a fényre felébred,
s fekete könnyemből gyémánt éled.

A Télapó legszebb ajándéka



Andris egy kis faluban élt az édesapjával. Szeretett játszani, szánkózni és hóembert építeni, de valaki nagyon hiányzott neki. Az édesanyja. A szülei elváltak, anyukájának pedig egy másik országba kellett mennie dolgozni, mert otthon nem talált munkát. Ritkán találkozhattak. Néha beszélhetett vele telefonon, de a telefonból nem lehetett puszit kapni. Hiába simogatta meg a képernyőn édesanyja arcát, az nem simogatta vissza. És megölelni sem tudta.
December ötödikén este édesapja papírt és színes ceruzákat tett elé.
– Holnap jön a Télapó! Írd meg neki, mit szeretnél!
Andris elgondolkodott, aztán elővette a piros ceruzáját, és nagy, kerek betűkkel írni kezdett.
Kedves Télapó!
Én nem kérek játékot, se csokit. Csak azt szeretném, hogy az anyukám hazajöjjön, és mindig velem maradjon. Nagyon hiányzik. Már azt is elfelejtettem, milyen illata van a hajának.
Szeretettel: Andris
A levelet gondosan összehajtotta, és betette az ablakba készített, tisztára törölt kiscsizmájába. A papír ekkor apró aranyfénnyel felragyogott, majd egy szempillantás alatt eltűnt. Már repült is a Télapóhoz!
Aznap éjjel, messze északon, a Télapó éppen a leveleket olvasgatta. A manók sürögtek-forogtak körülötte. Egyikük csokoládét csomagolt, másikuk mogyorót számolt, a harmadik pedig véletlenül beleragadt egy hatalmas piros masniba.
– Segítség! Ajándék lettem! – kiabálta.
A Télapó akkorát nevetett, hogy még a szakálla is beleremegett. Ám amikor Andris levelét olvasta, elcsendesedett.
– Ejnye, ejnye! – sóhajtotta. – Hát ezt bizony nem lehet a csizmába tenni!
Felállt, magára kapta piros kabátját, és nagyot kiáltott:
– Rénszarvasok! Indulunk! Ma különleges dolgunk akad!
Eközben Andris édesanyja már hazafelé tartott. Végre úgy alakult, hogy többé nem kellett messze dolgoznia. Alig várta, hogy megölelhesse a kisfiát. Ám egyszer csak hatalmas hóvihar kerekedett. A szél süvített, a hó kavargott, és az autóbusz alig tudott haladni.
– Nem mehetünk tovább! – szólt a sofőr, és megállította a buszt.
– Jaj, ne! – kiáltott fel az édesanya. – Andriskám vár rám!
Elővette a telefonját, hogy hazaszóljon, de az éppen lemerült. Könnyes szemmel nézte a kavargó havat.
– Kisfiam, úgy szeretnélek már megölelni! – suttogta.
Odakint ekkor különös csilingelés hallatszott. Csiling-csiling! Csiling-csiling!
– Mi lehet ez a csilingelés? – csodálkozott az édesanya.
A hófüggöny mögül egyszer csak előbukkant egy piros szán, nyolc rénszarvassal. A bakon maga a Télapó ült!
– Hahó! – kiáltotta. – Nem látott errefelé valaki egy édesanyát, akit nagyon vár a kisfia?
A nő meglepetésében még a könnyeit is elfelejtette letörölni.
– Én vagyok az! De honnan tudja?
– Egy kiscsizmából! – kacsintott a Télapó. – No, kapaszkodjon! Hosszú út áll előttünk!
Az édesanya felült a szánra, a Télapó pedig puha, meleg takarót terített a vállára.
– Indulás, pajtások!
A rénszarvasok nekirugaszkodtak, és a szán felemelkedett a földről. Átrepültek a havas háztetők fölött, elhagyták a hegyeket, és már a felhők között jártak, amikor hirtelen hatalmas széllökés kapta oldalba őket.
– Hóha! Balra! Balra! – kiáltotta a Télapó.
A szán megpördült, a zsákból kirepült egy zacskó mogyoró, és egy rénszarvasnak a fejére csúszott a Télapó sapkája.
– Hát most aztán te lettél a Télapó! – nevetett az öreg.
De a hóvihar egyre erősödött. A rénszarvasok már alig látták az utat. A Télapó elővette aranycsengőjét, és háromszor megrázta. Csiling! Csiling! Csiling!
A csengőből apró aranyszikrák röppentek elő. A szikrák egymás után gyulladtak ki a sötét égen, és fényes ösvényt rajzoltak a szán elé.
– Ezt az utat kövessétek! – kiáltotta a Télapó.
A rénszarvasok új erőre kaptak, és hamarosan feltűntek Andris falujának apró fényei.
A kisfiú eközben még mindig ébren volt. Az ablaknál üldögélt, és a kiscsizmáját nézegette.
– Tudod, csizmácska, én akkor is örülnék, ha üres maradnál. Csak az anyukám jöjjön haza!
Édesapja odalépett hozzá, és megsimogatta a fejét.
– Gyere, kisfiam! Késő van már.
Andris éppen indulni készült, amikor különös hangot hallott. Csiling-csiling!
– Apa! Hallod?
A következő pillanatban valami nagy és piros suhant el az ablak előtt.
– A Télapó! – kiáltotta Andris.
A szán puhán leszállt a ház elé. A Télapó leugrott róla, majd a kezét nyújtotta valakinek. Andris az ablakhoz nyomta az orrát. Egy nő szállt le a szánról. Piros sál volt a nyakában, és hosszú, barna hajára hópelyhek hullottak. A kisfiú szíve akkorát dobbant, hogy szinte beleremegett.
– ANYA!
Már rohant is az ajtó felé. Mezítláb szaladt ki a tornácra, és mire édesapja utolérte volna, már az udvaron volt. Az édesanyja elejtette a táskáját, letérdelt a hóba, és kitárta a karját. Andris úgy bújt hozzá, mintha soha többé nem akarná elengedni.
– Anya! Anya! Tényleg te vagy az?
– Én vagyok, kisfiam! Én vagyok!
Az édesanyja csókolgatta a homlokát, az arcát, a hideg kis kezét. Andris a nyakába kapaszkodott, aztán egyszer csak felemelte a fejét.
– Anya, ugye most már velem maradsz?
Az édesanyja szeméből könnyek gördültek le. Magához szorította a kisfiát, és a fülébe súgta:
– Igen, kicsim. Most már mindig.
Andris egy pillanatra lehunyta a szemét. Érezte édesanyja meleg arcát, a hajának ismerős illatát, és azt a puha ölelést, amelyre olyan régen vágyott. Aztán hirtelen eszébe jutott valami.
– Télapó! – kiáltotta, és az öreg felé fordult. – Várj!
A Télapó már éppen felszállt volna a szánra.
– Mi történt, Andriskám?
– Elfelejtettem megköszönni!
A kisfiú odaszaladt hozzá, és két karjával átölelte a nagy, piros kabátot.
– Köszönöm, hogy hazahoztad az anyukámat!
A Télapó lehajolt hozzá.
– Tudod, Andris, sok ajándékot vittem már a gyerekeknek. De ilyen szépet még én sem láttam!
Azzal megsimogatta a kisfiú fejét, felült a szánra, és vidáman megrázta a csengőjét. A rénszarvasok a magasba emelkedtek. Andris még sokáig integetett utánuk.
Amikor végre bementek a házba, édesanyja levette a kabátját, és leült a kisfiú ágya szélére.
– Meséljek neked? – kérdezte.
Andris bebújt a takaró alá, és boldogan bólintott.
– Igen, anya! De előbb ölelj meg még egyszer!
Az édesanyja magához húzta.
– Hányszor öleljelek meg, kisfiam?
Andris elgondolkodott, aztán mosolyogva felelte:
– Annyiszor, ahány hópehely esik odakint!
Az édesanyja nevetett, és újra átölelte. Az ablak előtt pedig csak hullott, hullott a hó.
Odafent, a csillagok között a Télapó még egyszer visszanézett a kis házikóra. Aztán elégedetten megsimogatta a szakállát. Hiszen azon az éjszakán egyetlen játék sem került Andris kiscsizmájába.
De a kisfiú mégis megkapta a világ legszebb ajándékát

2026. november 20., péntek

Télapó, hol a hó?

 



Hé, hé! Álljon meg a menet!
Ki engedte be az őszt?

A nap még süti a hasam,
az ősz már kopog hangosan.
A homok még a gatyámban,
a papucsom meg az ágyban.

A meleg még itt heverész,
a hideg az ajtón benéz.
Az avarban henyél a nyár,
egy korsó hideg sörre vár.

Hé, Télapó, fordulj már!
A nyár még egy korsó sört vár!
Hé, Télapó, hagyd a havat!
A gatyám még rajtam marad!

A szomszéd fát hord a házba,
én meg kifekszem a napra.
Ő kabátban didereg,
én meg rajta nevetek!

A rénszarvas szörfdeszkán áll,
Télapó a parton sétál.
„Hol a hó?” – kérdi Télapó.
„Eltévedt a hóhozó!”

Hé, Télapó, fordulj már!
A nyár még egy korsó sört vár!
Hé, Télapó, hagyd a havat!
A gatyám még rajtam marad!

Hó helyett homok!
Csizma helyett papucs!
Ki kér még egy nyarat?
ÉN! ÉN! ÉN!

Hé, Télapó, fordulj már!
A nyár még egy korsó sört vár!
Hé, Télapó, hagyd a havat!
A gatyám még rajtam marad!

Télapó feladja,
a korsó sört megissza!

Sorsfonál



Egy régi orsón életünk fonala,
Minden megélt percünk egy-egy szála.
Van, hogy egyenesen fut előttünk az út,
Máskor összegabalyít mindent, ami múlt.
Kanyarog a fonál, olykor visszafordul,
A biztosnak hitt világ hirtelen felborul.
A tegnap még mosolygott, ma könnyeket fakaszt,
A holnap talán gyógyít, új reményt adhat.
Mennyi csomó rajta! Kimondatlan szavak,
Elengedett kezek, melyek nyomot hagynak.
Mennyi eltévedt álom, mennyi néma kérdés,
Mennyi szívbe zárt titok, fájdalmas megértés.
Nézd, a fonál milyen szépen ragyog,
Fényében ott élnek az elmúlt pillanatok.
Mert minden élet szent, bármerre is halad,
És a szeretet minden szívben megmarad.
Van, aki már nem látja fonalán a fényt,
Régen elvesztette az utolsó reményt.
Azt hiszi, szívében csak hideg hamu maradt,
Pedig a szeretet ott él a hamu alatt.
Nem kérdi, ki vagy, mennyit ér a neved,
Nem számolja vétked, sem a könnyeidet.
Nem válogat arcok, életek között,
Minden ember szívébe egyformán beköltözött.
Miközben a magunk fonalát vezetjük,
Mások történetébe is beleszőjük.
Egyetlen jó szó reményt gyújt a szívben,
Egy szerető kéz megtart a nehézségben.
Van, akinek csak egy pillanatot adunk,
Mégis egész életére nyomot hagyhatunk.
Van, aki mellettünk jár hosszú éveken át,
Mégsem halljuk meg szívének halk szavát.
Mennyi fonál maradt még a régi orsón!
Hány új találkozás jöhet még az úton!
Nem tudjuk, holnap merre fordul életünk,
Azt viszont tudjuk, hogy ma még itt vagyunk.
Nem minden csomót tudunk kibogozni,
Nem minden elveszett percet visszahozni.
A kezünkben lévő szálat vezethetjük,
A megtépázott fonalat újraszőhetjük.
Ne azt kérdezd, mennyi fonál jutott neked,
Hanem hogy mit alkotott belőle a kezed.
Mert egyszer véget ér minden földi történet,
A szeretetből szőtt fény túléli a létet.

A láthatatlan áramlás



Repülök.
Alattam hófödte hegycsúcsok emelkednek, körülöttem kékesfehér felhők úsznak a végtelen égbolton. A levegő hideg és kristálytiszta. Messzire látok, túl a hegyvonulatokon, egészen addig, ahol a távolság már feloldódik a fényben.
Fehér madár vagyok.
Hatalmas szárnyaimat kitárom. Érzem, ahogy a levegő végigsiklik a tollaim között, megérinti testem minden apró rezdülését. A szél hol magasabbra emel, hol lágyan továbbenged. Egy finom mozdulattal irányt változtatok, majd ismét átadom magam az áramlásnak. Könnyedén suhanok, mintha mindig is ehhez a határtalan térhez tartoztam volna.
Talán mindig is itt voltam.
Az idő elveszíti megszokott jelentését. Minden, ami valaha voltam, ami most vagyok, és ami még lehetek, egyszerre van jelen bennem. A múlt emlékei és a jövő lehetőségei egyetlen pillanatba simulnak, amelynek sem kezdete, sem vége nincs.
A hó érintetlen fehérsége szinte összeolvad a felhőkkel, tollaim pedig ugyanebben a tiszta ragyogásban fürdenek. A hegy mozdulatlan, a felhő alakot változtat, én pedig szárnyalok. Három különböző megnyilvánulás, mégis ugyanannak a végtelenségnek a részei.
És ott van a szél.
Láthatatlan.
Nem ismerem az útját, mégis érzem a jelenlétét. Megtart a magasban, miközben szabadon követhetem a saját irányomat. Nem uralkodik rajtam, és én sem akarom uralni. Mozdulataink találkozásában különös harmónia születik.
Ami láthatatlan, attól még nem kevésbé valóságos. Talán a létezés legmélyebb titkai éppen ott rejtőznek, ahol a szem már nem talál kapaszkodót.
A felhők lassan szétnyílnak előttem. Aranyló fény ömlik a havas hegyoldalakra, és egy pillanatra szárnyaimat is beragyogja. A magasban olyan csend vesz körül, amelyben a gondolatok is elhalkulnak.
Az emberi érzések távolivá válnak. Az öröm, a bánat, a vágy és a félelem elveszítik jelentőségüket. Mégis minden eleven. A hideg érintése, a mozdulat könnyedsége, a messzeség tisztasága.
És ebben a csendben ott van a teljesség.
Nem a boldogságból születik, hiszen az érzések változnak, akár az égbolton úszó felhők. A teljesség azonban érintetlen marad. Minden tapasztalatom hozzám tartozik, de egyik sem tehet többé vagy kevesebbé annál, aki vagyok.
A létezésemnek nincsenek feltételei.
Ahogy tovább emelkedem, a világ lassan kitárul alattam. A havas csúcsok egyre távolibbnak tűnnek, az ég kéksége pedig szinte végtelenné mélyül. Ebben a határtalan térben a szabadság már nem vágyként jelenik meg bennem. Olyan természetes, mint maga a repülés.
A szárnyaim csupán láthatóvá teszik azt, ami mindig is hozzám tartozott.
A láthatatlan áramlás továbbvisz. Érzem a tollaim finom mozdulatát, a tiszta levegőt, a magasság végtelen nyugalmát. A világ körülöttem változik, miközben bennem minden a helyén van.
Minden, ami voltam, ami vagyok, és ami lehetek, itt van velem.
És ebben a pillanatban már csak a létezés marad.
Repülök.
Vagyok.
TELJES VAGYOK.

A szeretet ünnepe. Valóban?



Közeledik a karácsony. A szeretet ünnepe. Milyen szép érzéseket és gondolatokat tud kiváltani az emberből! De vajon mi a valóság?
Biztosan vannak olyan családok, ahol valóban szeretetben, egymásra figyelve telnek ezek a napok. Ahol az édesanya nem teljesen kimerülve ül le este, és nem a drága ajándékok jelentik az ünnep lényegét. Ahol senkinek sem kell mindenáron megfelelnie.
Hiszen ez az időszak arról is szólhatna, hogy végre együtt van a család. Több időt tölthetnénk egymással, beszélgethetnénk, figyelhetnénk a másikra. Ehelyett mi történik sok helyen? Rohanás, ajándékvásárlás, bevásárlás az ünnepi ebédhez és vacsorához, nagytakarítás, sütés-főzés. Mire elérkezik a szenteste, sokan már annyira elfáradnak, hogy éppen egymásra marad a legkevesebb idejük.
Legtöbben annyira szeretnének jó anyák, jó apák lenni, mindenkinek örömet szerezni, minden elvárásnak eleget tenni, hogy közben saját magukról is megfeledkeznek. Kívülről pedig senki sem tudja, milyen áron kerül mindaz a karácsonyfa alá és az asztalra. Mennyi munka, lemondás, fáradtság és olykor anyagi nehézség áll mögötte.
Miért nem lehet egyszerűen leülni a kandalló mellé és beszélgetni? Nem azt mondom, hogy ne legyen finom étel, sütemény, szépen megterített asztal. De miért kell sok-sok ezer forintot ajándékokra költeni? Egy könyv, egy apróság miért nem elég? Vagy akár egy ölelés, ha valaki szerény körülmények között él?
Miért kell lelkiismeret-furdalást okozni annak, aki nem tud hasonlóan drága ajándékot adni viszonzásul? Akár családon belül is? Miért kellene bárkinek rosszul éreznie magát azért, mert csak annyit tud adni, amennyire lehetősége van? Hiszen az érzéseink értékét nem lehet pénzben mérni.
És ebben a média szerepét sem lehet figyelmen kívül hagyni. Már jóval december előtt elkezdődik a reklámok áradata. Vásárolj, ajándékozz, lepd meg a szeretteidet! Mintha az érzelmeket is pénzben kellene kifejezni. A világ és a média szerintem nagyon rossz irányba vitte el ezt az ünnepet. Egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a külsőségek, a tökéletes meglepetések, a hibátlanul megterített asztal. De közben mi történik az emberi kapcsolatokkal?
Nem az ajándékozással vagy a készülődéssel van baj. Hanem azzal, amikor mindez elvárássá válik. Amikor annyira igyekszünk mindenkinek megfelelni, hogy közben éppen arra nem marad időnk, ami a legfontosabb lenne.
Biztosan akadnak olyan otthonok, ahol megértik és elfogadják egymást, ahol őszinte örömmel telnek ezek a napok. De sajnos úgy érzem, egyre kevesebb helyen látni ezt. Én már évek óta nem látom azt az igazi, egészséges szeretetet, amelyről ennek az ünnepnek szólnia kellene.
Nekem a karácsony az egymásra figyelést, az öleléseket, a szeretetet, a sok-sok kedves mosolyt, nevetést és beszélgetést jelenti. Az együtt töltött időt, amikor nem kell rohanni, és valóban jelen vagyunk egymás számára.
És attól tartok, hogy mindez lassan már csak emlék marad.
Hol maradt a karácsonyi egészséges, tiszta szeretet?

„És lőn világosság”

 


Belépek egy sötét helyiségbe. Nem látom, mi vesz körül. Meggyújtok egy gyufát, és hirtelen az egyetlen apró láng világosságot teremt. Nem nagy fény, mégis elég ahhoz, hogy a sötétség többé ne legyen teljes.


„És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság.” (Mózes első könyve 1:3)


Ahogy ezen a bibliai mondaton gondolkodom, felmerül bennem egy kérdés. Milyen világosság lehetett az, amikor még nem létezett a Nap, a Hold és a csillagok sem? Hiszen a teremtéstörténet szerint az égitestek csak a negyedik napon jelentek meg. Akkor honnan származott az első fény? Milyen természetű lehetett?


A Biblia azt írja, hogy kezdetben sötétség volt a mélység színén, és Isten Lelke lebegett a vizek felett. Aztán megszületett a világosság, és Isten elválasztotta a sötétségtől.


Elválasztotta őket. Ezen érdemes elgondolkodni. Mi volt az elválasztás előtt? Lehetséges, hogy a világosság már ott volt a sötétségben, csak még nem nyilvánult meg? Hogy a kettő egyetlen, megkülönböztethetetlen állapotban létezett?


És mi van, ha a sötétség nem a világosság hiánya volt, hanem az az állapot, amelyből a világosság megszületett?


Ez a gondolat különösen megfogott. Hiszen Isten nem semmisítette meg a sötétséget. Elválasztotta a világosságtól. A fényt nappalnak nevezte, a sötétséget éjszakának. Mindkettő megmaradt, és mindkettő része lett a teremtett világnak.


Akkor miért társítjuk a sötétséghez a gonoszságot?


Ki döntötte el, hogy a fény a jó, a sötétség pedig a rossz? Az emberek évezredek alatt annyi jelentést kapcsoltak ezekhez a szavakhoz, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire természetesnek tartjuk az összetartozásukat.


Pedig a sötétség egyszerűen egy állapot. Nem akar ártani senkinek, nem hoz döntéseket, és nem követ el semmit. Ahogyan a világosság sem erkölcsi minőség. A természetben egyik sem jó vagy rossz. Egyszerűen léteznek.


A sötét földben csírázik a mag. Az anyaméh sötétjében fejlődik a gyermek. Az éjszaka pihenést ad az élővilágnak. Miért kellene mindehhez bármi rosszat társítanunk?


Az ember mégis gyakran a sötétséghez köti mindazt, amitől fél, amit elítél, vagy amit nem ért.


Pedig ha körülnézünk a világban, láthatjuk, hogy a legszörnyűbb emberi cselekedetekhez nincs szükség sötétségre. Háborúk zajlanak fényes nappal. Emberek bántanak másokat, testileg, lelkileg, érzelmileg. Van, aki nyíltan teszi, mások észrevétlenül manipulálnak, megaláznak, érzelmileg zsarolnak. A fizikai bántalmazásnak gyakran látható nyomai vannak, az érzelmi sérülések azonban sokszor rejtve maradnak. Ettől még ugyanolyan valóságosak.


És ez már nem a sötétségről szól. Hanem az emberről.


Jézus azt mondta: „Az ő gyümölcseikről ismeritek meg őket.” (Máté evangéliuma 7:16)


Milyen egyszerű mondat, és mennyi minden van benne! Nem az számít, hogy valaki mit állít magáról, milyen szépen beszél, vagy milyen képet mutat a külvilágnak. A cselekedetei megmutatják, hogyan bánik másokkal.


Én azonban a „gonosz” szót nem szeretem használni. Nem azért, mert ne látnám, mennyi szörnyűséget követnek el az emberek. Éppen ellenkezőleg. Látom, és sokszor elgondolkodom rajta, hogyan lehet valaki képes mindarra, amit egy másik emberrel tesz.


Úgy gondolom, mindenki a saját tudatállapotából cselekszik. Aki másokat bánt, az is megmutatja, milyen érzelmi és szellemi szinten áll, mire képes jelenleg. Lehet, hogy ennyit tud adni magából. Nem lát tovább, nem ért többet, vagy nem képes másként viszonyulni a másik emberhez. Ettől azonban a tetteinek még súlyos következményei lehetnek. A tudatlanság azonban nem menti fel őket a tetteik és azok következményei alól.


És itt van valami, amiben mélyen hiszek.


Olyan ember nincs, akiben nincs fény. Ott van a legalacsonyabb érzelmi, szellemi szinten lévő emberben is. Akármit is tett az életében. Lehet, hogy mélyen el van temetve, de ott pislákol.


Ezért sem tudok egy embert egyszerűen gonosznak nevezni. A cselekedete lehet kegyetlen, embertelen, megbocsáthatatlan. De számomra az ember létezése nem merül ki abban, amit tett.


Persze ettől még nem válik kisebbé az okozott fájdalom. Nem lesz meg nem történtté egyetlen bántalmazás, háború vagy elvett élet sem.


Sokat gondolkodom azon is, hogy az emberiség milyen különös utat jár be. Egyre fejlettebb eszközöket alkotunk, hatalmas mennyiségű tudást halmozunk fel, és olyan dolgokra vagyunk képesek, amelyek néhány évszázaddal ezelőtt elképzelhetetlenek lettek volna.


Mégis újra és újra ugyanazokat a szörnyűségeket követjük el.


Az intelligencia fejlődése nem jelenti automatikusan a tudatosság és az együttérzés fejlődését.


A lexikális tudás és a tudatosság nem ugyanaz. Valaki rengeteget tudhat a világról, miközben alig érti önmagát vagy a másik embert. Lehet kiváló tudós, elismert szakember, művelt ember, és közben érzelmileg olyan szinten állhat, hogy képtelen valódi együttérzéssel fordulni másokhoz.


A tudás önmagában nem tesz senkit tudatosabbá.


És ha minden emberben ott van az a bizonyos fény, akkor miért képes az emberiség újra és újra ugyanazokat a szörnyűségeket elkövetni?


Talán azért, mert a lehetőség és a megvalósult képesség között óriási távolság van.


Ezen a ponton ismét eszembe jut a gyufaszál.


Milyen érdekes, hogy egy ilyen apró dolog indított el bennem ennyi gondolatot! Beléptem egy képzeletbeli sötét helyiségbe, meggyújtottam egy gyufát, és azon kezdtem gondolkodni, milyen lehetett az első világosság.


Aztán eljutottam az emberig. A cselekedeteinkig, a tudatosságunkig, és ahhoz a fényhez, amelyről úgy gondolom, mindannyiunkban ott van.


Most újra magam előtt látom a kis lángot. Néhány másodpercig ég, aztán kialszik. A helyiség ismét sötét lesz.


De vajon ugyanaz a sötétség vesz körül, mint mielőtt meggyújtottam a gyufát?


Hiszen most már tudom, hogy mi van benne.


www.muzsakkonyvtara.hu