Álmodozó Angyal

(A képet mesterséges intelligencia segítségével készítettem.)

Szeretnék kapni illatos rózsát,

Melynek szirmai őrzik a szívem titkát,

Szép szavakat, melyek elsöprő erővel,

A lelkemig hatnak, s örökre nyomot hagynak.

Ölelést, mint tavaszi, lágy szellőt,

Mely éltet, akár a földet érintő gyönge zápor,

Megbecsülést, mint aranytükör,

Mi visszaveri tiszta szándékom fényét.

Édes csókot, mint reggeli harmat,

Mely ébreszti a virágot, és szívemet melegíti,

És ha még hozzáteszel egy kis varázst:

Szerelmet, mely szívemet öleli egy életen át.

Álmodozom, mert a lelkemnek oly jó,

Ilyenkor könnyű és boldog vagyok,

Felhők közt suhanok, és szabadon álmodok,

Örökre álmodozó angyalként maradok.

Egy év vége, egy új év reményei

Elérkezett az év vége, az a különleges pillanat, amikor megállunk egy percre, és visszatekintünk az elmúlt hónapokra. Ahogy végigpörgetem az emlékeket, sorra előbukkannak azok a pillanatok, amelyek érzésekkel és gondolatokkal teltek meg, és amelyek mára egybefonódtak az életem történetével. Az évek múlásával mindegyik egy apró darabja lesz annak, aki vagyok.

Volt fájdalom – olyan mély, szívbe markoló fájdalom, amely sokszor éjszakákra elnyelt, és csak a könnyeim tartották életben a reményt. A fájdalom fájt, szinte darabokra szedett, de valahol mélyen, egy sziklaszilárd meggyőződésben tudtam, hogy nem maradhatok ott. És akkor ott volt az öröm, mint egy hirtelen napsugár, amely áthatolt a felhők között. A legnehezebb pillanatokban is találtam valamit, ami átvitt a sötétségen. Azokban a pillanatokban úgy tűnt, hogy a világ súlya elviselhetetlen, és már nem marad erőm, hogy tovább lépjek. Olyan szakadékokat hagytam magam mögött, amelyeket akkoriban nem hittem, hogy át tudok lépni. De mégis megtettem, és most, visszatekintve, csodálkozom, hogy hogyan sikerült túlélni. Talán azért, mert a belső utazásaim fontosabbak voltak, mint bármi más. Megtanultam, hogy mi a valódi érték az életben, és elengedtem mindazt, ami már nem szolgált engem.

De nemcsak bánat kísérte ezt az évet, hanem örömök is. Az öröm, amelyet az írás ad. Az írás számomra több, mint puszta tevékenység: egy folyamat, amely a lényem szerves részévé vált. Írtam – egész évben. A szavakban találtam menedéket, a papíron pedig újra meg újra birtokba vettem a világot. Az írás lehetőséget ad arra, hogy mindazt, amit érzünk, átéljük és megértsük, s mindezt megoszthassuk azokkal, akik nyitottak rá. Minden egyes betűt a szívem szeretetével írtam, mert úgy érzem, hogy az írás nem csupán a szavak játékáról szól, hanem arról is, hogy a szeretet nyelvén kommunikáljunk egymással.

Az írás szabadság számomra. Amikor tollat ragadok, úgy érzem, hogy végre szabad vagyok – a gondolataim szárnyalhatnak, a világ határai eltűnnek. Minden egyes szóval egy újabb lépést teszek önmagam felé, mintha egy madár szárnyra kapna, és a légáramlatok segítségével könnyedén, erőlködés nélkül repülne. Ez az, amit az alkotás ad: szabadságot és teljességet.

Az örömök sorába tartozik, hogy idén megalapítottam a Múzsák Könyvtára csoportot, amely számomra nem csupán egy közösség, hanem egy szeretetteljes, támogató tér, ahol írók, költők és olvasók találkozhatnak, és közösen hozhatják létre a szépséget. Az ott született barátságok és a közös alkotások mind azt bizonyítják, hogy az irodalom képes arra, hogy összekapcsolja az embereket, és új kapcsolatokat, új fényt hoz az életünkbe. Ebben az évben sikerült létrehoznunk egy gyönyörű antológiát, a Karácsonyi Kincsesláda című könyvet, amely mindenki számára egy emlékezetes ajándék. A szeretet és alkotás ereje életre keltette ezt a projektet, és minden sorában ott van minden szerző lelkének egy darabja.

Ezen felül megtiszteltetések is értek – oklevelek, elismerések, amelyek szívből jólestek. Mégis, számomra az igazi érték nem ezekben rejlik. Az írásom nem a hírnévről szól, hanem arról, hogy elérjem az olvasók szívét. Célom, hogy a verseim, novelláim, gondolataim tükröt tartsanak a világ elé, hogy elérjék mindazokat, akik elolvassák őket, és egy-egy pillanatra örömöt, vigaszt vagy elgondolkodtató üzenetet adjanak. Az igazi elismerés számomra az, amikor valaki azt mondja, hogy az írásom segített neki.

A következő évben nagy vágyakat dédelgetek, amelyek mindegyike új kihívásokat tartogat számomra. Szeretném végre kézbe venni a saját verseskötetemet, amely már hosszú ideje érik bennem. Ez a kötet nemcsak egy álom megvalósulása, hanem egy utazás lezárása is lesz – annak a bizonyítéka, hogy a szenvedély és kitartás meghozza gyümölcsét. Emellett szeretném befejezni a regényemet is, amely szintén ott él a gondolataim között, és csak arra vár, hogy valósággá váljon. Ehhez időre, egészségre és anyagi bőségre is szükségem lesz, hogy minden tervem megvalósulhasson.

Ez az én kívánságom az új évre. A családom számára azt kívánom, hogy minden álmuk és vágyuk teljesüljön, hogy mindig erősek és boldogok legyenek. Kedves ismerőseimnek, írótársaimnak és minden kedves olvasómnak sok örömet, sikert és boldogságot kívánok.

Én pedig nyugalmat kérek: hogy elég időm és energiám legyen önmagamra és az alkotásra. Kérek bőséges ihletet, hogy mindig legyen mit papírra vetnem, és kérek egészséget és kitartást, hogy mindent véghez vihessem, amit elterveztem. És talán egy csokor illatos rózsát is szeretnék, hogy emlékeztessem magamat: minden új évben ott a lehetőség, a megújulás.

Újév kapujában

Legyen lépted mindig könnyű,

Szíved lángja tiszta, gyönyörű.

Álmok szárnyán szállj az égig,

Szeretetben élj mindvégig!

Legyél mindig fény és hála,

Szórj reményt a nagyvilágra.

Minden könnyed csillag legyen,

S öröm kísérjen szüntelen!

Lelked őrizd, tisztán, ébren,

Hitben élj és egészségben.

Újév hajnala békét hintsen,

Szeretetben fürödj egész évben!

2025-ös Újévi köszöntő

Új év topog, az ajtódon kopog,

Új év topog, az ajtódon kopog,

Reménnyel töltsd meg minden napot!

Hozzon békét, sok szép csodát,

Hagyj hátra mindent, mi nem kell már!

A holnap tiszta, a perc a tiéd,

Írj új lapokra boldog mesét!

Mosolyból építs színes hidat,

Szeretet kösse össze napjaidat!

Legyen az új évben fényed s erőd,

Álmokból sződd meg az új jövőd!

Legyen szíved könnyű és szabad,

Kívánom legyél a legboldogabb!

Új Év, Új Kezdet

(A képet mesterséges intelligenciával készítettem.)

Izabella reszketeg sóhajjal emelte fel a fejét. Az arca vörös volt a sírástól, a könnyei apró foltokat hagytak a takarón, amelyen ült. A szoba csendje szinte fojtogatta, mintha még a falak is osztoztak volna a magányában. A karácsony egy hazugság volt. Nem mesélte el senkinek, mi történt. Hogyan is mondhatta volna el, hogy Róbert elhagyta? Az egykori boldogság helyén csak üresség maradt.

Emlékei visszatértek ahhoz a naphoz, akarata ellenére. Az iroda sárgás fénye, a cipősarkak koppanása a padlón. Visszament az aktáért, amit ottfelejtett, és abban a pillanatban, amikor belépett, meglátta őket. Róbert és az a nő, nevetve, bizalmasan közel hajolva egymáshoz. Mintha az ő jelenléte és élete sosem számított volna.

Azóta minden nap küzdelem volt. A munka egy üres kötelességgé vált, amelyet csak azért végzett, mert muszáj volt valamiből megélni. A szüleit nem akarta terhelni az igazsággal. Mindig is azt gondolták, hogy ő az erős lányuk, aki mindent képes megoldani.

Most azonban, az év utolsó estéjén, a magány újra szinte ránehezedett. Az órára pillantott. Este kilenc volt. "Még három óra, és vége ennek az átkozott évnek" – gondolta keserűen.

Ahogy az ablakon kinézett, egy pillanatra elgondolkodott. Miért ne hagyhatna itt mindent? Miért ne kezdhetne új életet? A vidéki csend, a szülei közelsége... talán az gyógyírt jelenthetne. De ugyanakkor ott volt benne a félelem is. Mi van, ha a magány vidéken még mélyebb lenne?

Ekkor csipogott a telefonja. Egy ismeretlen számról érkezett üzenet:

"Boldog új évet kívánok, Izabella! Remélem, egyszer lesz lehetőségünk beszélgetni. Köszönöm, hogy annak idején segítettél nekem. Üdv, Dávid."

Dávid? Néhány pillanatig tűnődött, aztán eszébe jutott. Az új kolléga volt az, akinek néhány hónapja segített betanulni. Egy kedves, visszafogott fiú, akinek a mosolya mindig őszinte volt, bár akkoriban ő túl elmerült a saját fájdalmában, hogy jobban megismerje.

Egy pillanatnyi tétovázás után válaszolt:

"Köszönöm az üdvözletet. Boldog új évet neked is!"

Nem gondolta, hogy bármi lesz ebből az üzenetből, de alig egy perc múlva megérkezett a válasz. Dávid érdeklődött, hogy van, és nemsokára már úgy beszélgettek, mintha ezer éve ismernék egymást. Dávid megkérdezte, nem lenne-e kedve csatlakozni hozzá és néhány barátjához egy közeli téren, ahol tűzijáték lesz.

Izabella először habozott. A magány és a bizalmatlanság régi barátai voltak, de valami, talán a kíváncsiság vagy az a halvány remény, hogy valami megváltozhat, arra késztette, hogy igent mondjon.

Ahogy Izabella végignézett magán a tükörben, halvány mosoly jelent meg az arcán. Alkalomhoz illő ruhát vett fel, enyhe sminket tett az arcára, hosszú haját pedig egyszerűen kiengedte. Nem akart túlzásba esni, de most először hónapok óta azt érezte, hogy van értelme egy kis energiát fordítani önmagára. A szíve még mindig bizonytalanul dobogott, de valahol mélyen érezte, hogy ez az este más lehet.

Nem kellett messzire mennie. A találkozóhely mindössze néhány sarokra volt, és az utca ünnepi fényei már messziről köszöntötték. Szépen, határozott léptekkel odasétált, miközben megpróbálta megnyugtatni a szíve heves dobbanásait. Amikor meglátta Dávidot, aki a téren állt és mosolyogva integetett, hirtelen minden bizonytalansága szertefoszlott.

Amikor találkoztak, Dávid kedvesen üdvözölte.

– Köszönöm, hogy eljöttél. Nem gondoltam volna, hogy tényleg igent mondasz.

– Bevallom, kicsit vacilláltam. Nem szoktam ilyen hirtelen döntéseket hozni – válaszolta Izabella mosolyogva.

– És miért döntöttél mégis úgy, hogy eljössz? – kérdezte Dávid.

Izabella kis szünetet tartott, majd sóhajtva megszólalt:

– Talán azért, mert elegem lett abból, hogy mindig csak visszautasítom a lehetőségeket. Mostanában sok mindent elvesztettem… úgy éreztem, muszáj valamit változtatnom.

Dávid komoly arccal bólintott.

– Tudom, hogy nem vagyok túl régi ismerősöd, de amikor elkezdtem itt dolgozni, te voltál az első, aki igazán figyelt rám. Úgy gondoltam, ha valaki, akkor te megérdemelsz egy vidám estét.

– Ez… kedves tőled. Nem is tudom, mikor mondták nekem utoljára, hogy megérdemlek valamit – válaszolta Izabella, kicsit elpirulva.

Ahogy telt az este, Izabella egyre jobban felengedett. Egy-két pohár bort ivott, majd Dávid unszolására egy koktélt is megkóstolt. Nem volt hozzászokva az alkoholhoz, így hamarosan egy kellemes bódulat lett úrrá rajta.

A tűzijáték alatt Dávid gyengéden megfogta a kezét.

– Mondd, mi lenne az első dolog, amit megváltoztatnál, ha varázsütésre újrakezdhetnéd?

Izabella gondolkodott, majd elmosolyodott.

– Talán bátrabb lennék. Nem hagynám, hogy a félelmeim határozzanak meg. És te?

Dávid nevetett.

– Én? Talán kicsit kevésbé gondolnám túl a dolgokat. Például azt, hogy elhívjalak ma este.

Izabella mosolyogva nézett rá.

– Ez túlzottan átgondolt volt?

– Nem is tudod… vagy tízszer újrafogalmaztam azt az üzenetet, amit küldtem.

Izabella nevetett, majd egy pillanatnyi csend után Dávid felé fordult. Az alkohol és a pillanat varázsa megtette hatását; nem gondolkodott, csak közelebb hajolt hozzá.

Izabella mosolygott, majd egy pillanatnyi csend után Dávid felé fordult. Az alkohol és a pillanat varázsa megtette hatását; nem gondolkodott, csak közelebb hajolt hozzá.

A csók váratlan volt, de mégis tökéletesnek tűnt. Dávid keze gyengéden Izabella derekára simult, és a csók lassú, óvatos volt, mintha mindketten tartottak volna attól, hogy a pillanat túl törékeny. De ahogy a csók mélyebbé vált, minden kétség eltűnt. Csak ők ketten léteztek abban a pillanatban; a világ megszűnt körülöttük. Amikor lassan eltávolodtak egymástól, Dávid még mindig Izabella szemébe nézett, és halkan megszólalt:

– Lehet, hogy túl korai erről beszélni, de remélem, nem ez lesz az egyetlen találkozásunk.

Izabella lassan bólintott, szemei csillogtak, és gyengéden megszorította Dávid kezét.

– Én is remélem – suttogta.

Egymást átölelve élvezték az újévet. Táncoltak, mintha csak ketten lettek volna a világban. Izabella mosolygott, szíve könnyedséggel telt meg, amit rég nem tapasztalt. Egy biztos volt: minden csodásan indult az új évben.

Ráfáel angyal ajándéka

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A város ünnepi díszben állt, a karácsonyi fények színes ragyogása átitatta a havas utcákat. Az emberek sietve haladtak el egymás mellett, tekintetükben tükröződött az év végi rohanás és az ünnepi várakozás fáradtsága. Egyesek vidámak voltak, mások szótlanul vonszolták magukat a hidegben.

Egy elhagyatott utcasarkon egy kopott kabátos férfi ült egy gyűrött pléden. Az emberek alig vetettek rá egy pillantást; csupán egy újabb hajléktalannak tűnt, aki a város peremén él. Valójában azonban ő Ráfáel volt, Isten angyala, akit azért küldtek, hogy szeretetet és fényt hozzon a világba. Az ő dolga nem az ítélkezés volt, hanem a csendes jelenlét, amely reményt adhatott.

Mielőtt testet öltött volna, még az Égben beszélt Istennel:

– Uram, miért küldesz engem a Földre embernek? Az emberek nem ismernek fel, és talán meg sem állnak mellettem. Hogy segíthetnék nekik?

Isten elmosolyodott, de a mosolyában mélységes bölcsesség rejtőzött.

– Ráfáel, az emberek nem mindig látják, hogy mi segíti őket, de ettől még nem vagy ott hiába. Egyetlen apró pillanat is elég lehet, hogy valaki szívében újra gyúljon a remény. Bízz bennem, és figyeld, mit hoz a szeretet ereje.

Most, az utca zajában és a hóesésben ülve, Ráfáel ezekre a szavakra gondolt. Már órák óta figyelte a járókelőket, de senki nem állt meg. Egyszer azonban egy nő közeledett lassan.

A nőt Margaretnek hívták. Finom, elegáns vonásai ellenére olyan benyomást keltett, mint aki nem a külvilágban él, hanem a saját belső világában bolyong. Egy kis fehér kutya sétált mellette, de Margaret nem beszélt hozzá, nem játszott vele – mintha csak az árnyéka lenne.

A kutya váratlanul megállt Ráfáel előtt, és nyüszítve, barátságosan odabújt hozzá. Margaret először észre sem vette, de amikor meglátta a férfit, zavartan megállt.

– Ne haragudjon, nem szokott így viselkedni – mondta halkan.

Ráfáel mosolyogva nézett fel rá.

– Talán megérezte, hogy valakinek szüksége van egy kis figyelmességre.

Margaret tétovázott, majd lassan leült mellé a járdaszegélyre. A hó csendesen hullott körülöttük.

– Maga miért van itt? – kérdezte Margaret szinte suttogva, miközben az arcát nem emelte fel.

– Talán azért, hogy meghallgassak valakit, aki már régen nem mondott ki semmit, ami igazán a szívében van – felelte Ráfáel. – Maga miért olyan szomorú?

Margaret egy pillanatig nem válaszolt, majd nehezen megszólalt:

– Évekig álmodtam egy karrierről, egy életről, amelyben az emberek tisztelnek. Orvos lettem. Egy napon egy műtét során hibáztam. Egy férfi, akit megmenthettem volna, meghalt. A hiba az enyém volt, és azóta nem tudok a tükörbe nézni. Nem gyakorlom már a hivatásomat, pedig ez volt az életem értelme.

A nő hangja megtört, és elcsuklott.

– Azóta semmi sem számít. Csak létezem.

Ráfáel mélyen nézte őt.

– És azt gondolja, hogy az a hibája határozza meg, ki maga? Margaret, az emberek nem azért kapnak tehetséget, hogy tökéletesek legyenek, hanem hogy adhassanak másoknak. Ön már sokakat megmentett, de most meg kell tanulnia újra szeretni magát, hogy folytathassa.

Margaret szemei megteltek könnyel.

– Hogyan kezdhetném újra?

– Úgy, hogy elhiszi, a szeretet, amelyet másoknak ad, nem függ a múltjától. Apró lépésekből épül fel minden. Nem kell azonnal nagy dolgokat tennie. Csak kezdje el.

Margaret lassan bólintott, majd gyengéden megszorította Ráfáel kezét.

– Köszönöm. Nem tudom, ki maga, de ma este visszaadott valamit, amit elveszítettem.

Ahogy elbúcsúztak, Margaret lassan folytatta útját. A férfi szavai még mindig ott csengtek a fejében, de most már valami változott. A hópelyhek gyönyörűen hullottak a földre, érezte, hogy valami újra elkezdődött benne. Az érintés, amit az angyaltól kapott, mintha egy ismeretlen fényt gyújtott volna a szívében. Egyedül ment tovább a hóesésben, de nem érezte már annyira elhagyatottnak magát, mint korábban. A magány, ami eddig körülvette, mintha már nem lenne olyan súlyos, mintha a vállairól lekerült volna egy teher.

Ahogy végre hazaért, belépve a lakásába, egy furcsa, megnyugtató érzés fogta el. Mintha érzett volna egy kis békét a szívében, mintha a sötét zugok, amelyek eddig elzárták a világ elől, most kinyíltak volna. Már nem érezte azt, hogy mindennek vége. A férfi szavai megadták neki az erőt, hogy elhiggye: kezdheti újra. Talán az élet nem tökéletes, de érdemes újra próbálkozni.

Másnap reggel Margaret új lendülettel indult neki a napnak. A kórházban önkéntesként segített a rászorulóknak, és ételt osztott a hajléktalanoknak. Még soha nem érezte magát ennyire élőnek.

Ráfáel, mikor végre visszatért az Égbe, boldogsággal telve pillantott a Távoli Világra. Örült, hogy a világ egy apróbb, de fontos változáson ment keresztül.

Bár a szeretet gyakran láthatatlan, hatása sosem marad el.

Tudta hogy munkája nem mindig látványos, nem mindig azonnal érzékelhető. A szeretet, mint a fény, néha láthatatlan, de hatása végigkíséri az embereket, akik egyszer csak felismerik. Nem kellett nagy dolgokat tennie, csak elindulnia, hogy másokban fényt gyújtson.

Isten lágyan ránézett, és szavai tele voltak szeretettel.

– Látod, Ráfáel? A szeretet, amit adtál, mint a fénysugár, elérte a legmélyebb zugokat is. Munkád nem volt hiábavaló; a világ, még ha kicsit is, de jobb lett általa. Az a fény, amit magadban hordoztál, már mások szívében is ragyog.

Törékeny élet

(A képet mesterséges intelligencia késztette,)

Az élet halk dallama, egy titkos ima,

Egy szál virág, mit érint az esti pára.

Szíved mélyén egy láng, parázsnyi fény,

Mely suttogja: vár rád az égi remény.

Egy cseppnyi könny is gyémánt lehet,

Ha hited szárnyat ad a perceknek.

A szél mesél neked, a csillag vigasztal,

Minden sötétség mögött ott az aranyhajnal.

Az élet törékeny, akár az üveg,

De benne lüktet minden, mi lényeges.

Egy mosoly, egy érintés, egy halk sóhaj,

Lelkedben él, mint fénylő csillagraj.

Ne félj, ha most minden szürke,

A holnap színei már ragyognak az égre.

Te magad vagy a szép, a csoda, a fény,

Tarts ki – légy erős,

Te nem vagy más, csak egy Hős!