Egy nyári, esős estén sétára indultam. Az arcomat lágyan érintő, szelíden szitáló eső egyáltalán nem zavart – sőt, kifejezetten élveztem. Az eső frissítő illata átjárta a levegőt, mintha megtisztította volna a forró, fülledt nap nyomasztó terhét. Ahogy lépkedtem, a gondolataim lassan elcsendesedtek, a lelkem megnyugodott. Az utca fényei meghitten ragyogtak körülöttem, mintha mindegyik lámpa egy apró reményt sugárzott volna felém.
Egy esernyőt tartottam a kezemben, de ahogy haladtam, úgy éreztem, minden lépéssel egy-egy szomorúságot hagyok magam mögött. Az évek során felgyülemlett fájdalmak és csalódások lassan szertefoszlottak, akár az esőcseppek, amelyek új életet fakasztanak a kiszáradt földön. Úgy tűnt, ez a séta engem is újraéleszt. Egyszer csak megálltam, és letettem az esernyőt. Rájöttem, hogy nincs rá szükségem. Miért is védekeznék a nyári eső ellen, amely maga a tisztaság és a megújulás?
Széttártam a karjaimat, és hagytam, hogy az esőcseppek lágyan végiggördüljenek az arcomon. Éreztem a friss eső tiszta illatát, amely egy pillanat alatt életkedvet csepegtetett belém. A szám mosolyra húzódott. Rájöttem, hogy régóta elfelejtettem igazán élni, megélni a pillanatokat. Belevesztem a mindennapok sodrásába, és problémáim szorításában éltem. De most megértettem: még nem késő. Még élhetek, élvezhetem az élet apró csodáit. Eldöntöttem, hogy ezentúl így lesz.
Mosollyal az arcomon, a szívemben örömmel folytattam a sétámat. Az esernyőt ott hagytam – örökre. Már nincs szükségem rá, mert nincs mitől félnem. Semmi és senki nem árthat nekem, hiszen a boldogság védelmező pajzs, amit senki nem törhet át. Visszanéztem az esernyőre, amely most már a múltamat jelképezte – a fájdalmakat, a terheket, amelyeket végre letehettem.
Az eső egyre jobban esett, de nem bántam. Hagytam, hogy lemossa rólam a múlt sebeit, fájdalmait. Minden lépéssel könnyebb lett a szívem. Mély hálával fogadtam ezt az esőt – ezt az ajándékot, amely tisztára mosott, és újraéledést hozott az életembe.
