Barbara és Vilmos egy könyvtárban ismerték meg egymást, miközben anyagokat gyűjtöttek vizsgamunkájukhoz. Gyakran futottak össze, és elkezdtek beszélgetni. Barbara vékony, hosszú szőke hajú, bájos arcú, kedves, fiatal lány volt, húszas évei közepén járt. Vilmos hasonló korú volt, magas, sportos testalkatú, barna hajú, ég-kék szemű, intelligens férfi. Egy nap a könyvtárban Vilmos megkérdezte Barbarát:
– Barbara, mit szólnál, ha holnap kirándulnánk egyet? Túrázásra való idő ígérkezik.
– Te most randira hívsz? – kérdezte Barbara mosolyogva.
– Valami olyasmire. Na, és milyen választ kapok? Igent? – kérdezte Vilmos kíváncsian.
– Benne vagyok! Egy feltétellel: csak akkor, ha nem indulunk kora reggel! Legfeljebb nyolc órakor – válaszolta Barbara.
– Rendben! Én sem szeretek hajnalban kelni. Holnap nyolcra ott vagyok nálad. Kinéztem a helyet, és az időjárást is megnéztem: tökéletes kirándulóidő lesz. Vettem enni- és innivalót is. Hidd el, szuper lesz! – felelte Vilmos.
Elköszöntek egymástól, és hazaindultak. Erős vonzalmat éreztek egymás iránt, és Vilmos végül elhatározta magát. Izgatottan várták a következő napot. Ahogy felébredt, Vilmos gyorsan megivott egy kávét, bepakolt mindent az autójába, és elindult Barbaráért. Szépen sütött a nap, minden jól indult.
Barbara már várta, bepakoltak az autóba, és elindultak. Az út alig egy órácskát vett igénybe, közben beszélgettek, zenét hallgattak, és énekeltek. Egyre jobban oldódott a feszültség és izgalom közöttük, bár mindketten érezték, hogy valami komoly dolog bontakozik ki köztük.
Megérkeztek, leparkoltak, és a hátizsákokat felvéve indultak a hegyre. Egyre feljebb mentek, nevetgéltek, és csodálták a természet szépségeit. Vilmos magyarázta a különböző fákat és virágokat, Barbara pedig élvezettel hallgatta. Hosszú utat tettek meg, elfáradtak, így megálltak ebédelni. Miközben ettek, az ég elkezdett beborulni, és a szél is erősödött. Barbara aggodalmasan mutatott az égre:
– Ez nem túl biztató!
– Nem hiszem, hogy vihar lesz, hiszen mára nem ígérték. Ha mégis, akkor bajban vagyunk, innen nem érünk vissza az autóhoz! – mondta Vilmos.
Amint ezt kimondta, meghallották az első villámcsapást. Bár még távoli volt, az ég egyre sötétebbé vált. Találtak egy kis ösvényt, és elindultak azon, abban bízva, hogy találnak menedéket. Az eső egyre nagyobb cseppekben esett, csúszkáltak a sárban. Vilmos fogta Barbara kezét, hogy el ne essen. Végül megláttak egy rozoga kis házikót egy tisztáson.
– Barbara, nézd, ott egy viskó! Menjünk oda, ott kivárjuk a vihar végét! – mondta megkönnyebbülve Vilmos.
– Rendben! Jobb, mint a semmi! – felelte Barbara, akinek az arcát könnyek és esőcseppek borították.
Egymás kezét fogva mentek be a házikóba. Nem volt ott senki, a hely elhagyatottnak tűnt, de legalább fedél volt a fejük felett. Vilmos tüzet rakott, és ahogy a kályha mellett álltak, egyre melegebb lett. Vilmos Barbarát még szebbnek látta vizesen, ahogy a ruhái rátapadtak, és szinte vibrált köztük a levegő.
– Barbara, vegyük le a ruháinkat, és szárítsuk meg őket – kérte Vilmos.
Mindketten levetkőztek, és a ruháikat a kályha mellé tették. Barbara és Vilmos közelebb húzódtak egymáshoz, és átölelték egymást, hogy felmelegítsék a másikat. A tűz egyre jobban felmelegítette a kis viskót, és a kinti vihar sem riasztotta el őket. Ahogy egymás közelségét érezték, fokozatosan nőtt köztük a vágy. Vilmos gyengéden végigsimította Barbara arcát, majd közelebb hajolt hozzá. Ajkaik lassan összeértek, és a csók egyre szenvedélyesebbé vált. Barbara ujjai finoman szántották végig Vilmos haját, majd kezei a vállára siklottak.
Vilmos átkarolta Barbarát, és lassan a viskó sarkában lévő szalmára feküdt vele. Simogatásaik gyengédek és felfedezőek voltak, a közelségük és a tűz melege megtöltötte a teret biztonsággal és szenvedéllyel. Vilmos finoman cirógatta Barbara bőrét, aki nagyokat sóhajtott, és szorosan hozzábújt. Testeik szinkronban mozogtak, egymásra hangolódva, mintha a külvilág megszűnt volna létezni.
A villámok és a dörgés hangja elhalkult, és csak a szívdobbanásuk üteme maradt. Szerelmük betöltötte a viskót, ahogy odaadóan és gyengéden szerették egymást. Idővel a vihar is elcsendesedett, és a ruháik már megszáradtak a kályha melegénél. Egymásra néztek, és mosolyogtak.
– Barbara, ez csodálatos volt! Remélem, te is így érzed – mondta Vilmos, és megcsókolta Barbarát.
– Igen, az volt! Bízom benne, hogy lesz még folytatás! De nem itt! – válaszolta Barbara huncut mosollyal, és visszacsókolta Vilmost.
Felöltöztek, összepakoltak, és eloltották a tüzet. Csupa sáros volt a ruhájuk, de ez nem zavarta őket. Mosolyogva és nevetgélve mentek vissza az autóhoz. A Nap újra kisütött, boldogok voltak. Amikor megérkeztek Barbara lakása elé, Vilmos megkérdezte:
– Jöhet holnap egy újabb túrázás velem? Szép idő ígérkezik!
– Oké! Jöhet! De, ugye vihar is lesz? Meg egy kis viskó is? – válaszolta kacagva Barbara.
Megcsókolták egymást, hosszan és érzelmekkel telve, majd elköszöntek. Mindketten élvezték a meleg zuhanyt, és jól aludtak.
Innentől kezdve már összetartoztak. Szerelmespár lettek, minden szabadidejüket együtt töltötték. Elvégezték az egyetemet, és összeházasodtak. Néha elmentek túrázni a már ismert úton, kicsit átrendezték, rendbe tették a viskót, és mindig visszaemlékeztek arra a nagy viharra. Viharos napon viharos szerelem született a rozoga kis kulipintyóban.
