Bezárva

 

Saját börtönünkben bezárva léteztünk,

Elhittük, hogy szabadságban élhetünk,

Pici fény néha bevillant a börtön ablakán,

Mint szomjazónak egy esőcsepp az ajakán.

Lekorlátoztuk saját magunkat,

Az életről elhittük amit tanítottak,

Tudatra ébredve láthatóvá válik,

Az élet miértje, valódi igazi értelme.

A börtön falai teljesen leomlanak,

Ha a fénysugarak utat mutatnak,

A létezés új útjai megmutatkoznak,

A szabadság korlátjai örökre lehullanak.

Titkos üzenet

A betűk mit tintával írtam, fényesen megcsillannak,

Ahogy a reggeli napfény sugarai megvillannak,

A papíron táncoló betűkre rápillantanak,

Melyek, álmukból felébredve büszkén sorokba állnak.

A tintával írt soroknak hatalmas ereje van,

Üzenet, melyek papíron rögzítve lettek,

Talán fennmaradnak, vagy elvesznek,

Vagy, palackban zárva a vízen lebegnek.

A titkos üzenet palackban zárva,

Várja, hogy valaki végre megtalálja,

Mint a mesében, lassan a partra sodródik,

Valaki szívével egyszer összefonódik.

Bánat király és a szerelem

 

Hol volt, volt hol nem volt, volt egyszer valahol egy királyság. Ennek a királyságnak a királya Bánat király volt. A király tele volt bánattal és szomorúsággal. A könnycseppjei szürke színűek voltak, amikor sírt. Fiatal volt még, és nagyon szép király, de meg volt keseredve. Mindennap, amikor megérezte, hogy valaki bánatos lett, odament, odarepült az emberekhez, és elültette a szívükbe a bánatot, keserűséget, szomorúságot. Ha sikerült neki olyan mélyen az ember szívébe beültetni, még szegény ember bele is halt a szomorúságába. Bánat király varázslatos képessége az volt, hogy tudott repülni, mert az apukája tündér volt. Az anyukája ember. Sajnos, a királyságban több volt a bánatos ember, mint a boldog. Az égen a felhők is csupa szürkeséggel borították be az eget. A Nap néha ragyogott fel az égbolton. A házak falait is szürke színűre festették az emberek. Alig akadt egy pár színes és vidám ember és mosolygós boldog gyerek.

Élt a királyságban egy királynő is. Ő volt a Boldogság királynő. Varázslatos képessége volt, mert a nagyszülei tündérek voltak. Valamikor ők uralkodtak a királyságban, de elveszítették a trónt, mert legyőzte a Bánat király apja az ő édesapját. Nagyon szép palotája volt, tele virágokkal, ahol az égen a felhők fehéren fodrozódtak, a Nap is fényesen ontotta a sugarait. Sajnos, sokszor a szürke felhők többször voltak jelen az égbolton, és sokszor teljesen beborult az ég felettük. Nagyon igyekezett a Boldogság királynő, hogy a boldogság uralja a királyságot, de sokszor elfáradt, mert nem volt könnyű az emberek szívébe a boldogságot beültetni. Gyönyörű haja aranyszínben pompázott, amikor repült, és lobogott a szélben arany haját, mindenki csodálta. A szárnyait kitárva kellemes virágillatot hagyott maga után. Ég kék szemeiből boldogság áradt. Amikor az örömtől sírt, a szemeiből szivárványszínű könnycseppek folytak. Állandó mosollyal arcán az emberek szívét felmelegítette. Szolgálatot végzett, ahol csak tudott, szeretetet vitt az emberek szívébe és életébe.

Történt egy napon, hogy Kristóf gyönyörű biciklit kapott a születésnapjára. Anyukája és apukája örömmel adták át neki, hogy ezzel a biciklivel tanuljon meg kerekezni. Boldog volt Kristóf, csak úgy csillogtak a szemei az örömtől. Ki is készítették neki a biciklit, és nagy szemekkel figyelték, segítették a szülők tartották a biciklit, fogták az ülés hátulját, hogy minél hamarabb megtanuljon egyensúlyozni Kristóf. Már sokat gyakorolt, és egész ügyesen ment a kerékpározás, amikor egyszer csak elveszítette az egyensúlyát, és mivel még nem volt teljesen magabiztos Kristóf, hatalmasat esett. Nagyon megütötte magát, hangosan sírt, és csak úgy potyogtak a könnyei! Az egyik térdén jó nagy csúnya seb keletkezett, mely vérzett is. A seb telement porral, és fűszálakkal. A szülők futva igyekeztek Kristófhoz, hogy segítsenek neki

– Anya, Apa, nagyon fáj! – kiabálta Kristóf.

– Semmi baj, kicsim! Elég csúnya sebet szereztél, de meg fog gyógyulni. Ne sírjál, mindjárt kitisztítom a sebedet, és bekenem a kenőccsel. – válaszolta az anyukája Kristófnak.

Bementek a házba, az anyuka ellátta a sebeket, de Kristóf még mindig szipogott, mert bizony nagyon fájt a lába. Az apukája elmondta, hogy ez katonadolog. Erős és ügyes fiú, hamar meggyógyul. Nem is mert zokogni, hiszen ő erős fiú, ezért csak szipogott. Kavarogtak benne az érzések, hogy soha többet nem próbál meg biciklizni, mert félt, hogy újra elesik. Viszont annyira akart száguldozni és bravúroskodni, mint a többi nagyfiú. Minden vágya az volt, hogy megtanuljon biciklizni.

Erre a nagy sírásra és félelemre, szomorúságra felfigyelt a Bánat király. Gondolta, na most ismét lesz egy alattvalója. Ki is tárta szárnyait, hogy felkeresse a kisfiút és beültesse a szívébe a bánatot. Ahogy repült az égen a szürke felhők között, biztos volt benne, hogy egy időre elveszi Kristóf kedvét attól, hogy megtanuljon biciklizni.

Ahogy viszont Kristófnak csillapodott a fájdalma, egyre erősödött benne az a gondolat, hogy ő bizony újra megpróbálkozik a biciklizéssel. Nézte a szép új biciklit, megfogta, és kivitte az utcára. Szeretettel gondolt arra az érzésre, hogy ő bizony mindjárt megtanul biciklizni, és csak úgy száguldozik majd az utcában.

Bizony, ezt azonban megérezte a Boldogság királynő és tudta, mennie kell, hogy az örömöt, a boldogságérzést Kristófnak megerősítse a szívében. Kitárta a szárnyait, melyekből virágillat áradt, és boldogan elindult Kristófhoz. A kisfiú bekötött lábbal állt a biciklije mellett. Apukája mondta neki, hogy pihentesse még egy kicsit a lábait, majd megtanul még biciklizni. Kristóf azt mondta neki:

– Apa! Én már nagyfiú vagyok! Erős! Nem adom fel, és akkor is megtanulok biciklizni, ha fáj a lábam! – mondta büszkén és magabiztosan a kisfiú.

– Ahogy te érzed, kisfiam! Én büszke vagyok rád! Próbálkozzál, és a kitartás meghozza a gyümölcsét, hidd el! Én már csak tudom! Menni fog, és holnap már együtt biciklizünk! – mondta az apukája mosolyogva a kisfiának.

Persze, figyelték a szülők, vajon tényleg megpróbálja-e Kristóf, vagy fél még, és nem mer újra ráülni a biciklire.

Közben megérkezett a Bánat király nagy sebbel lobbal a kisfiúhoz. Figyelte, mit érez, és mit gondol, meglepetésére azt tapasztalta, hogy Kristóf már csak egy kicsit fél, és nincs benne annyi bánat, sőt, minimálisra csökkent ez az érzés benne. Gondolta:

– na, akkor most nekifog, és felerősíti benne a bánat érzést, és elveszi a kedvét örökre attól, hogy biciklire üljön. Éppen hozzá akart fogni, amikor megérkezett a Boldogság királynő.

Még soha nem találkoztak korábban. Mind a ketten meglepődtek. Nézték egymást. A Bánat király szemei kerekre nyíltak, olyan szépnek találta a királynőt, hogy észre sem vette: a szívébe beköltözött a szeretet. Igaz, még csak elkezdődött a változás a szívében. Boldogság királynő is megfigyelte, milyen jóképű a király, csak ne lenne olyan bánatos és szomorú! Tetszett neki, hogy magas és a fekete haja kékesen csillogott a fényben. A nagy barna szemeivel nézte őt. Megszólalt:

– Szervusz, Bánat Király! Jobb lesz, ha elmész, mert Kristóf még ma meg fog tanulni biciklizni. Sokkal több benne a szeretet, mint a bánat, a szomorúság. – mondta kedvesen, de határozottan a királynő.

– Szervusz, Boldogság királynő! Nem mondod, hiszen én is látom! Mire ideértem, átváltozott az érzése. Amikor még elindultam, bánatos volt, és tele fájdalommal, félelemmel. Tied a kisfiú. Nyertél! – válaszolta bánatosan a király.

– Örülök, hogy belátod! – válaszolta mosolyogva Boldogság királynő.

Ahogy Bánat király figyelte a szép, mosolygós királynőt, egyre jobban tetszett neki. Gyönyörűnek találta, és a szíve egyre melegebb lett. Érezte, valami nincs rendben vele. Ilyet még soha nem érzett, mert csak a bánatot, szomorúságot, és fájdalmat ismerte egész életében. Gyorsan elköszönt, és hazarepült.

Hívatta az orvosait, és megvizsgáltatta magát, mert azt hitte, beteg lett, és meg fog halni. Arca elkezdett kifehéredni, a szürkeség eltűnt az arcáról. A szemei csillogni kezdtek. A szíve egyre melegebb lett, és bizsergett a szeretettől. Nem ismerte ezt az érzést. Nem tudta mi ez. Az orvosok nem találtak semmiféle betegséget. Nem hitte el. Újabb és újabb orvosokat hívatott, de mind ugyanazt mondta: nincsen semmi baja.

Volt egy öreg szolgája, aki születésétől mellette volt. Jól ismerte a királyt, és király csak őt tűrte meg maga mellett. Ő sejtette, mi történhetett a királlyal, és a szíve mélyén örült is neki, mert az ő szívében soha nem halt ki a szeretet, csak jól elrejtette. Úgy látta, beszélnie kell a királlyal, és odaállt az ágya mellé, és megszólalt:

– Drága királyom! Tudod, hűségesen szolgáltalak egész életemben! Mindig melletted voltam. Soha nem hagytalak el, mióta megszülettél. Most el kell mondanom neked, hogy mi történik veled. Engedd meg ezt nekem. Tudod, nem vagyok már fiatal, és sok mindent átéltem. Bizonyos dolgokat, amiket te nem.

– Mondjad szolgám! Tudom, meg fogok halni, azért érzem ezt a melegséget a szívemben. – válaszolta bánatosan a király, és a szemeiből szürke könnyek helyett már fehér könnycseppek gurultak le az arcán.

– Dehogy fogsz, királyom! Te most nem haldokolsz, hanem éppen meggyógyulsz! Amit érzel, az a szeretet, és szerelem érzése. Beleszerettél a Boldogság királynőbe, a szíved azért melegszik, mert beleköltözött a szeretet.

– Ó! Tényleg! Neked elhiszem, amit mondasz. Most mit csináljak? Nem tudom… Adj tanácsot, kérlek! Szép a királynő, nagyon tetszik, de én biztosan nem tetszem neki. Hiszen ő ragyog, én meg szürke vagyok a bánattól. Hogyan közeledhetnék felé, ha én ilyen vagyok! – mondta bánatosan, szomorúan a király.

– Kedves királyom! Addig, amíg nem mész el hozzá, ezt nem tudhatod. És ha tetszel neki, és vonzódik hozzád? Már te is változtál, már a szemeid is ragyognak, a szíved szeretettel töltődik, a könnyeid fehérek lettek. – mondta a szolga.

– Igazad van, szolgám! Készülj, velem jössz, és én is kicsinosítom magam, azután indulunk! Kapsz egy repülő unikornist, azzal repülsz velem a Boldogság királynőhöz. – válaszolt a király.

Így is lett. Szépen felöltöztek, és útnak indultak. A király izgatott volt, de öröm töltötte el, hogy újra láthatja a szépséges királynőt. A szolga figyelte a királyt, és mosolygott, mert tudta, nagy változások lesznek a királyságban. Egyszer csak megérkeztek. A Bánat király csak ámult – bámult, mennyire szép helyen élt a királynő. Az ő királysága szürke és virágok nélküli volt.

– Mi járatban itt nálam, Bánat király? – kérdezte a királynő.

– Hozzád jöttem, Boldogság királynő! El kell mondanom neked, hogy beléd szerettem. Amikor megláttalak, a szívem elkezdett meggyógyulni, mert megérintetted. – vallott szerelmet a Bánat király.

Közben átnyújtotta a királynénak az ajándékot, amit neki hozott. Egy gyönyörű gyémántgyűrűt, ami még a király édesanyjáé volt.

– Szeretném, ha feleségül jönnél hozzám! – kérte meg a kezét a király.

A királynő nagyon meglepődött. Tetszett neki a király. Amikor először meglátta, már megragadta a figyelmét a jóképű király. Boldog volt, mert látta, hogy már a királyban is a szeretet uralkodik, nem a bánat. Amikor a király kimondta, hogy szereti, abban a pillanatban a királynő szíve egyesült a királyéval. Gyönyörű, rózsaszínű fény jött ki mind a kettőjük szívéből, és összefonódott. Mindenki csak nézte ezt a csodát.

– Igen, boldogan, leszek a feleséged! Ígérd meg nekem, addig nem tartunk lakodalmi ünnepséget, amíg a királyságodban akár csak egy bánatos ember is lesz! Mindenkihez elmegyünk, és átadjuk nekik a boldogságot a szívükbe. Tele lesz virággal és gyönyörű fákkal az egész királyság. – kérte a királynő a királyt.

– Rendben, Szerelmem! Úgy lesz, ahogy szeretnéd. Még a mai napon elkezdem a munkát. Ugye velem tartasz? Együtt megyünk? – kérdezte Bánat király.

– Igen természetesen! Együtt dolgozunk, és szórjuk szét a szeretetet és a boldogságot! – válaszolta Boldogság királynő mosolyogva.

El is indultak, és kézen fogva repültek egyik házból a másikba. Nevetve a boldogságtól az egész királyságot bejárták. Nem maradt ki egy ember sem, akinek szomorúság, bánat maradt volna szívében. Ezután készültek a nagy lakodalomra. Bánat király teljesen megváltozott. Mosolygós és boldog király lett. Hatalmas lakodalmat ünnepséget rendeztek. Mindenki táncolt, mulatott, és nevetett. Boldogan életek amíg meg nem haltak.

Dolce destino – Édes sors

 

Jenna éppen bezárta a boltját, és úgy döntött, sétál egy kicsit. Ma lenne a kislánya kilenc éves, ma ünnepelnék a születésnapját. Nagyon nehéz ilyenkor otthon lennie, inkább sétálgat. Vannak olyan napok, amikor nagyon nehéz, hiszen hiába telt el öt év, akkor sem tudja magát túltenni a családja elvesztésén. Folyton lejátszódik előtte az a nap, amikor csörgött a telefonja, és akkor közölték vele, hogy a férje és a kislánya autó balesetben szörnyethaltak. A sokk, ami érte, talán soha nem múlik el. Könnyek öntötték el, és leült egy padra. Annyira hiányoztak neki a szerettei! Mióta elveszítette őket, csak a munkába merült el, nem járt sehova, nem beszélgetett senkivel. Egyedül a szívbéli barátnőjével, Carmennal tartotta a kapcsolatot. Ő nem hagyta magára, és minden nap felhívta, ha csak tehette, meglátogatta. Próbált segíteni a lelki fájdalmán, elterelni a figyelmét, ami nem igazán sikerült. Carmen tudta, hogy Jenna kislányának születésnapja lenne, és azt is tudta, ma nehéz napja lesz a barátnőjének. Felhívta:

– Szia, Jenna! Merre vagy? Hogy vagy, drága? – kérdezte Carmen.

– Szia Carmen! Éppen hazafelé sétálok, egy kicsit üldögélek egy padon. Olyan szép az idő! – válaszolta Jenna.

– Mikor érsz rá holnap? Szeretnélek meglátogatni, egy jót kávézni veled. Már egy hete nem láttuk egymást. Minden rendben? – kérdezgette barátnőjét, persze tudta, az nem fog neki panaszkodni, de a hangján hallotta, hogy sírt.

– Holnap zárva lesz az üzlet, mert ünnep lesz, így bármikor jöhetsz, és elmehetünk valahova sétálni, szép idő ígérkezik. Hogy hogy vagyok? Nem a legfényesebben. Ez a nap örökké fájdalmas lesz a szívemnek, hiszen tudod. – válaszolta Jenna.

– Igen, tudom, drága, nem is akartam ma menni, pont ezért. Ezen a napon egyedül szeretsz lenni. Szeretlek, tudod, és bármikor hívhatsz, ha úgy érzed, szükséged van rám. Holnap délelőtt tíz órára nálad vagyok. Pihenj. Puszi! – köszönt el Carmen.

– Szia! Oké! Várlak holnap, és köszi, hogy gondoltál rám! Neked is jó pihenést! – válaszolt Jenna.

Másnap Jenna kicsit jobban érezte magát. Jót aludt, nem kellett korán kelnie. Főzött egy kávét, és köntösben ki ült a teraszra, kellemes, friss reggeli levegő járta át. Az életén gondolkodott. Mi értelme van így élnie, a családja nélkül? Talán soha nem lép túl ezen a sok fájdalmon? Nem tudja őket elengedni. Szíve mélyén tudta, hogy a férje is azt szeretné, ha élné tovább az életét, de neki nem megy. Jenna harmincöt éves, vékony, szőke, hosszú hajú, kék szemű, szép arcú nő volt. Kedves tekintetű bájos külsejű. Egy kis boltot üzemeltetett, mert saját készítésű süteményeket árult. Volt pár alkalmazotta.

Nagyon szerette a szakmáját, melyben nagyon ügyes volt: Régebben több versenyt is megnyert, imádott új süteményeket készíteni, melyeket ő talált ki. Az elmúlt pár évben viszont már nem alkotott újat. A jelenlegi lelki állapotában nem ment. Közeledett a tíz óra, Carmen mindjárt megérkezik. Felöltözött, rendbe tette a frizuráját. Carmen mosolyogva lépett oda hozzá és megölelte.

– Szia Jenna! Hogy vagy, drága barátnőm? – kérdezte kíváncsian Carmen.

– Köszönöm szépen, egész jól vagyok. És te, hogy vagy, Carmen? – kérdezett vissza Jenna.

– Köszönöm szépen, én is nagyon jól vagyok. Boldog vagyok, mert egy örömhírt hoztam neked. Tudod, két hét múlva lesz a születésnapod. A párommal szeretnénk neked egy nagyon szép ajándékot átadni. Szeretnénk, ha fel is használnád. Ígérd meg nekünk, hogy felhasználod! – kérlelte Carmen a barátnőjét.

– Carmen, mi az? Hogy ígérhetnénk meg valamit, amiről azt sem tudom mi az? – válaszolta Jenna. Carmen átnyújtotta a borítékot.

– Boldog születésnapot kívánunk! Persze tudom, hogy hamar van, de ezt muszáj volt most átadnom. Ha kinyitod, meglátod, miért. – mondta boldogan Carmen. Jenna kinyitotta, és látta, hogy egy repülőjegy van benne, Olaszországba. Ráadásul teljes ellátással, apartman lefoglalva, és három nap múlva indulnia kellene.

– Ez nem fog menni, Carmen! Én nem tudok elutazni sehova, nagyon aranyosak vagytok! Mi lenne a boltommal? – kérdezte meglepetten.

– Én már mindent elintéztem az alkalmazottaiddal, és én is segítek, amíg hét napig odaleszel. Bízz bennem! Azt szeretnénk, ha kikapcsolódnál, kimozdulnál egy kicsit. Más környezet, más kultúra, más emberek, és pihennél. Állandóan csak keményen dolgozol! Megérdemled a pihenést. A lelked is megújul. – magyarázta Carmen, miért is kellene elfogadnia az ajándékukat.

– Hát nem is tudom… Végül is pont tegnap gondolkoztam azon, hogy a férjem is azt szeretné, ha tovább lépnek, és boldog lennék. Biztosan figyel, és nem tetszik neki, hogy ennyit szomorkodom… – válaszolta Jenna

– Pontosan! Nagyon örülök, hogy te is így gondolod! Akkor menjünk és vásároljunk be az Olaszországi nyaralásodra. Megveszünk mindent, ami kellhet az egy hetes pihenésedre. Gyere menjünk, és megebédelünk valahol. – mondta örömmel Carmen.

Nagyon boldog volt Carmen, mert tudta, Jenna elindult végre a lelki gyógyulás útján. Szép idő volt, sétáltak egy kicsit, majd bevásároltak az utazáshoz. Carmen jó alaposan felkészült, még listát is írt. Jenna meg is lepődött. Ittak egy finom kávét, majd hazaindultak. Jenna izgatott lett, milyen lesz egyedül utaznia, hogyan fogja magát érezni az úton. Carmen erre is felkészült. Mindent, amit érdemes megnéznie Velencében, azt összeírta egy jegyzetfüzetbe, és átnyújtotta a barátnőjének.

– Tessék, ez a tied! Minden rajta van, ahová érdemes elmenned. Hidd el, csodás lesz! – mondta Carmen.

– Köszönöm szépen! Nem is jutok szóhoz, meg vagyok hatódva. Ennyire figyelsz rám, drága barátnőm! Megölelte és elsírta magát Jenna.

– Annyira szeretlek, tudod, ugye? Ha te nem lennél, már lehet én sem. – válaszolta Jenna.

– Ugyan már, ne sírj! Én is imádlak! Te nem csak a barátnőm vagy, sokkal több annál! Ismerlek, te is megtennél mindent értem, ha én lennék nehéz helyzetben. – mondta Carmen.

Jenna és Carmen megölelték egymást, majd megbeszélték, hogy holnap felhívják egymást. Utazás előtti napon találkoznak és átnéznek mindent, nehogy itthon maradjon valami. Carmen kiviszi a repülőtérre Jennat. Kellemesen elfáradva, izgatottan aludt el Jenna. Másnap munka után elkezdett a bőröndjébe pakolni. Szépen összekészített mindent. Carmen is segédkezett, és át is ellenőrizték a dolgokat. Az alkalmazottaival is mindent megbeszélt. Carmen intézi a pénzügyeket a boltban, amíg távol lesz. Így nyugodtan utazhat el. Eljött a nagy nap. Izgult, mint egy kisgyerek.

– Jó utat, barátnőm! Aztán hívj engem, ha megérkeztél! Remélem, megismersz ott kint egy helyes olasz férfit! Ideje lenne boldognak lenned! – viccelődött Carmen.

– Carmen, miket beszélsz! Jó, tudom, jót akarsz nekem. Pont egy olasz férfi? Hát érdekes lenne! Hívlak persze, minden nap. – válaszolta mosolyogva Jenna.

– Miért is ne lehetne pont egy olasz pasi? Szép vagy, és csinos és kedves! Megérdemled a boldogságot! – ölelte meg a barátnőjét, és köszönt el Carmen.

– Szia, drága barátnőm! – köszönt el Jenna is.

Jenna felszállt a repülőgépre, és kényelmesen élvezte az utazást. Megérkezett az apartmanjába, majd hívta a barátnőjét, hogy megérkezett. Lepihent egy kicsit, mert éjszaka nem sokat aludt. Rendbe szedte magát, és úgy döntött, sétál egyet, és megvacsorázik valahol. Szétnéz ezen a csodálatos helyen. Elindult, és meglátott egy kis aranyos éttermet, ami közel volt a szállásához. Gondolta, eszik egy finom olasz ételt, és iszik egy kávét. Besétált, és helyet foglalt.

– Jó napot, mit hozhatok? – kérdezte egy kis akcentussal a jóképű pincér.

– Szeretném az étterem specialitását megkóstolni, és egy kávét kérnék még. – válaszolta Jenna.

– Rendben! Nagyon jól választott! Milyen kávét parancsol? Mokkát, cappuchinot vagy törököset? – válaszolta a pincér.

– Húha, nem is tudom… Mondjuk egy finom olasz hosszú kávét talán…

Közben nézelődött, és megakadt a szeme egy magas jóképű, sármos olasz férfin. A pincérrel beszélgetett. A férfi észrevette, hogy nézik, és visszamosolygott. Jenna meglepődött, és gyorsan ő is elmosolyodott, majd elfordította a fejét. Maga sem értette, miért mosolygott vissza. Már megtörtént. Kicsit mérges is lett magára. Mit gondolhat róla a férfi?! Az a hír járja, hogy az olasz férfiak imádják a nőket. Na ezt most jól megcsinálta. Már közeledik is hozzá a pasi. Jaj, pont felé tart. Most mit csináljon? A férfi oda is szól hozzá:

– Jó napot kívánok, hölgyem! Megengedi, hogy leüljek? Először jár itt nálunk ebben az étteremben? Antonio vagyok, az étterem tulajdonosa. – szólt tökéletes angol kiejtéssel a férfi.

– Igen, először járok itt! Jenna vagyok! – mutatkozott be meglepődve, zavartan Jenna.

– Ha bármire szüksége lenne, vagy szeretne információt Velencéről, keressen bátran! Ha gondolja, szívesen elkísérem egy városnézésre is. – ajánlotta fel Antonio.

– Ó! Köszönöm szépen, nagyon kedves Öntől! – válaszolta Jenna. Közben megérkezett a vacsorája is. Még meggondolom, lehet élek a kedvességgel. Minden hölgyet elkísér városnézésre, aki először tér be ide? – kérdezte kíváncsian Jenna.

– Nem dehogy! Időm sem lenne rá, csak az ön bájos arca elbűvölt engem, és láttam, hogy egyedül érkezett. Bocsásson meg nekem, ha éltem ezzel a lehetőséggel, hogy megszólítottam, és felajánlottam a szolgálataimat. – válaszolta kedvesen a férfi.

Jenna elgondolkodott, hogy éljen–e a lehetőséggel vagy nem. Egyedül nem olyan élvezetes ezen a szép helyen. Ráadásul nagyon szimpatikus volt neki Antonio, volt benne valami, ami vonzotta. A jelleme is, ahogy beszélt, és a szemei! Olyan tiszták voltak, és huncutok. El lehetett benne veszni. Hát még a csábos mosolya. Még az ajkait is megfigyelte. Szép formás vastag szája volt, és azt vette észre, hogy elkalandozott azon mi lenne, ha meg csókolná. Hát ezen önmaga is meglepődött, még zavarba is jött. Eszébe jutott Carmen barátnője. Igaza volt, és lám belépett az életébe egy olasz pasi. Bizony ő elmegy vele városnézésre. Gyorsan felhívta a barátnőjét, és mindent elmesélt neki. Volt nevetés és kacagás a telefonban, Jenna boldogan izgatottan mesélt, Carmen nagyon örült neki, és viccelődött.

– Még lehet, hogy férjhez mész Olaszországban Jenna – mondta nevetve.

– Ugyan már Carmen! Ez, csak egy városnézés lesz Antonioval. – válaszolta Jenna.

– Na, az majd kiderül! – kuncogott Carmen.

Abban maradtak, hogy mindenről be fog számolni Jenna, mert Carmen kérte, hogy mindent tudni szeretne. Jenna megígérte hívni fogja, ha hazaért a városnézésből. Izgatottan feküdt le aludni, és úgy is ébredt másnap reggel. Kicsinosította magát, felvette a kissé tapadós, de szolid ruháját, majd elindult az étterembe. Gondolta megreggelizik és iszik egy kévét. Bízott benne találkozik Antonioval, és elmondja neki, hogy elfogadja a városnézést. Úgy is lett. Megreggelizett ivott egy finom kévét, és Antonio az étteremben volt aznap. Odament Jennahoz.

– Szép napot kívánok Jenna! Hogy érzi magát ezen a napsütéses szép napon? – kérdezte kedvesen, mosolyogva.

– Köszönöm szépen csodásan! És te Antonio, hogy vagy ma? – kérdezte Jenna, hogy további beszélgetésre invitálja a férfit.

– Köszönöm szépen, máris jobban vagyok, hogy láthatom kegyed gyönyörű mosolyát! – válaszolta huncut mosollyal Antonio, s közben helyet foglalt Jenna asztalánál.

Jenna nagyon örült így biztosan eltudja mondani, hogy elfogadja a meghívást a városnézésre, na meg szerette a férfi társaságát, és élvezte a bókjait.

– Azt szeretném mondani Antonio, hogy elkísérhetsz engem a városnézésre, nagyon örülnék neki. Bemutatod nekem Velence szépséges részeit. Így nem tévedek el, és biztonságban leszek. – mondta Jenna.

– Ó! Ez szuper! Kérdezni is akartam meddig maradsz Velencében? Ma ráérek, mindent elintéztem az étteremben, ha gondolod indulhatunk! – ajánlotta fel a férfi.

– Pár napom van még. Mehetünk! Hiszen erre vágyom, hogy élvezzem Velencét. Kifizette, amit fogyasztott, és elindultak.

Antonio kedvesen elvitte a legszebb helyekre, és beszélt meg mutatott mindent, ami csak eszébe jutott. Elvitte gondolázni  Jennat. Mindenhol csak víz, és egy romantikus pezsgőzésben volt részük. Jenna élvezte, hiszen mindig szerette volna átélni ezt az élményt. Most megtörtént.

 Antonio finoman érdeklődött, hogy férjnél van– e Jenna.

Jenna elmondta, hogy özvegy. Elveszítette a családját pár éve egy balesetben. Antonio nem is kérdezett többet, nem akarta felszakítani a sebeket. Jenna is megtudta, hogy elvált Antonio, és van egy hatéves kisfia. Egyedül él, és az étterem az élete a szíve csücske. Jenna beszélt a kis boltjáról, a süteményeiről, melyeket ő talált ki. Sok közös volt bennük. Antonio imádott főzni a konyhában sokat segít a szakácsoknak. Meg is pihentek egy kedves étteremben. Megebédeltek. Jó humora volt a férfinak így sokat nevettek. Nem is emlékezett Jenna arra, hogy mikor nevetett ennyit utoljára. Mikor megebédeltek elindultak hazafelé. Antonio meghívta egy fagyira.

– Jenna gyere meghívlak egy finom fagyira! Itt lehet kapni egész Velencében a legfinomabb fagyit. – szólt Jennahoz Antonio.

– Köszönöm szépen! – válaszolta Jenna.

Jó meleg volt a fagyi gyorsan olvadt. Jenna arca fagylaltos lett, és le is csurgott a pulcsijára. Antonio odalépett, és egy szalvétával letörölte az arcáról. Jó közel hajolt, és lágyan ért Jenna arcához. Érezték egymás illatát, és vibrált közöttük a levegő.

– Ó! Milyen idétlen vagyok! – szólalt meg Jenna.

– Dehogy is, csak meleg van és gyorsan olvad a fagyi. – válaszolt Antonio.

Antonio erős vonzalmat érzett Jenna iránt. Érezte a nő is akarja őt. Nem tudta hogyan is közeledjen, annyira vágyott a csókjára. Félt, nehogy az ellenkezőjét érje el, és megharagudjon. Úgy gondolta hazakíséri, és tesz egy próbát. Lesz, ami lesz! Haza értek Jenna szállásához. Jól elfáradtak. Jenna zavarban volt. Most mit csináljon? Behívja, vagy ne? Nem is ismeri. Viszont akarja, és szeretné, ha ölelné és csókolná. Össze volt zavarodva. Saját magán meg volt lepődve. Létezik ilyen? Szerelem első látásra? Nem hitt benne. Akkor, ha ez nem az, akkor mi történik vele? Nincs idő további gondolkodásra. Megszólalt:

– Antonio szeretném, ha bejönnél, és még egy kicsit beszélgetnénk! Persze ha te is szeretnél, és ráérsz még. – szólalt meg Jenna kicsit zavartan.

– Nagyon szívesen ráérek! – válaszolta izgatottan Antonio.

Mind a ketten zavarban voltak, mint a tinik. Pedig már nem voltak gyerekek. Antonio is érezte itt valami más van, eddig soha nem érzett ilyet. Bizsergett, zavarban volt, sőt a szíve is hevesebben vert, amikor egész közel került Jennahoz. Mi történik velem? Szerelmes lettem? Gyorsan odafordult Jennahoz, és megfogta az arcát, és odahajolt kedvesen. Jenna nem ellenkezett. Antonio odaérintette az ajkait Jenna ajkaihoz és elkezdte csókolni. Lassan majd egyre hevesebben. Jenna viszont csókolt. A szívük egyre hevesebben dobogott. A férfi finoman simogatni kezdte, lágyan érzékien. Egymást simogatva, felgyorsulva a szenvedélytől az ágyon folytatták. Megszűnt körülöttük a világ. Csak ők voltak, a vágyak a csókok, az ölelések, a felhevült testük. Szerették egymás minden porcikáját. Átadták magukat a vágyaiknak. Mintha mindig is ismerték volna a másik lelkét, és testét. Nem kellettek szavak, tudták hogyan szeressenek. Gyönyörben úszva fürödtek. Csodás pillanatokat éltek át. Minden tökéletes volt. Az együttlétük fantasztikusra sikerült.

 Antonio figyelte Jenna arcát, elbűvölte a nő szépsége, és bájossága. Megkérdezte tőle:

– Jenna nem bántad meg, hogy megtörtént? Nem szokásom hidd el, nem vagyok ilyen! – kérdezte.

– Nem bántam meg semmit! Sőt folytatnám, én sem vagyok ilyen, soha nem mentem el senkivel ilyen rövid időn belül. – mondta nevetve Jenna!

Antonio meglepődött, de ő is nevetett egy jót. Antonio megsimogatta, és folytatták újra. Szeretkeztek egész éjszaka.  Másnap jó sokáig aludtak. Antonio megpuszilgatta Jennát, és sietett az étterembe. Megbeszélték ott találkoznak.  Minden nap együtt voltak. Szerették egymást. Csodás éjszakákat töltöttek együtt. Jókat sétáltak, és beszélgettek. Mindent megbeszéltek az egész életüket. Szerelmesek pár lettek.

Carmennek mindent elmondott Jenna. Carmen örült, de egy kicsit féltette Jennát. Mindjárt jön haza, és elfelejti Antoniot. Gondolta jobb lesz ez így. Volt szép pár napja a férfival. Egy kicsit másként alakultak a dolgok. Utolsó előtti nap az étteremben volt Jenna, éppen Antonoval beszélgettek, és szorosan ölelte a férfi, amikor egy nő hirtelen megjelent és elkezdett kiabálni:

– Ki ez a Nő Antonio? Akkor ezért nem jössz a fiadhoz? Ezzel a szőke ribanccal töltöd inkább az idődet mintsem velünk? – kiabálta mérgesen a fekete hajú szép olasz nő.

Jenna meglepődve hallgatta a nőt, és Antonio arcát figyelte.

– Fejezd be a kiabálást! Hogy viselkedsz már megint? Mi ez a féltékenykedés? Mi már nem élünk együtt. Hányszor mondjam még el neked, én már nem szeretlek téged! – próbálta leállítani Antonio a volt feleségét.

– Azt ígérted, hogy átgondolod a fiunk miatt! Tudod, hogy én még nagyon szeretlek téged! Kérlek gyere vissza hozzánk! – mondta sírva, zokogva a nő.

Ezeket hallva Jenna gyorsan kisietett az étteremből, és idegesen hazament a szállására. Meg volt lepődve. Antoniot a felesége még mindig szereti. Van egy fiuk. A család mindennél fontosabb. Lehet kibékülhetnek még, és ő nem áll az útjukba. Hiszen holnap hazautazik, és folytatja otthon Angliában az életét. Jobb is lesz ez így. Gondolkodott, és ekkor kopogtak az ajtaján. Antonio volt.

– Jenna kérlek bocsájtsd meg ezt a jelenetet kérlek! Sajnos a volt feleségem ilyen heves, és kiabálós. Már ezerszer megmondtam neki, hogy nem megyek vissza hozzá. Nem lehetett vele együtt élni. Mondtam neked miért váltunk el. Nem érti meg. – magyarázkodott Antonio.

– De ő még mindig szeret téged! A kisfiatok miatt is át kell gondolnod. Én visszautazom holnap, és élem az életemet, te is a te életedet. Volt pár szép napunk. Menj vissza a családodhoz. A család a legfontosabb. Hidd el! – mondta Jenna Antonionak.

– Én téged szeretek. Már amikor először megláttalak beléd szerettem.  Veled akarok élni, és nem vele. Tudom te is így érzel Jenna. Próbáljuk meg együtt. Minden kialakul. – válaszolta a férfi.

– Nem Antonio! Neked a családoddal kell lenned. A kisfiad mindennél fontosabb! Menj el elkérlek. Nagyon szép napokat töltöttünk együtt. Igen, én is szeretlek, beléd szerettem, de a családod az első. Felejts el! Menj haza! – kérte Jenna.

Antonio lehajtott fejjel elment. Jenna elsírta magát, mert tudta a férfi is szereti, és ő is nagyon szereti. Jobb lesz ez így. Antonio kisfia jutott az eszébe. Neki apa kell.

Összepakolt a bőröndbe, mert holnap korán reggel indul a gépe. Szétnézett és eszébe jutott a sok szép pillanat, amit együtt töltöttek Antonioval. Még mindig érzi a férfi illatát. Nagy nehezen elaludt. Antonio küldött pár üzenetet, de nem válaszolt rá. El kell felejteniük egymást. Nekik nincs jövőjük együtt. Korán reggel ment a taxi, és kivitte a repülőtérre. Aludt a gépen, mert egész éjszaka sírdogált nem sokat aludt. Leszállt a gépről, Carmen várta a repülőtéren.

Boldogan megölelték egymást.

Fáradtan érkezett haza. Elmesélt mindent a barátnőjének. A szakítás nehéz volt, mert szeretik egymást Antonioval. Carmen vigasztalta, próbálta kibillenteni a szomorúságból, de nem igazán sikerült neki. Elköszönt Jennatól, és megbeszélték, holnap találkoznak. Carmen mindent elmondott a bolttal kapcsolatosan, hiszen, amint tudjuk, ő felügyelte, amíg Jenna Olaszországban volt. Másnap Jenna már a boltban dolgozott, így sikerült elterelnie valamennyire a gondolatait. Teltek a hetek, már egy hónap is eltelt. Antonio nem adta fel. Folyamatosan próbálta hívni, és írta az üzeneteket. Jenna nem reagált rá, de letiltani nem tudta. Az nem ment, mert szerette, és nagyon hiányzott neki a férfi. Carmennel megbeszéltek egy találkozót. Együtt töltenek egy délutánt. Meg is érkezett, de Jenna még a süteményeket rendezgette a boltban. Barátnője főzött egy kávét, és el is készítette, úgy, ahogy Jenna szereti. Tizenöt éve szívbéli barátnők, nagyon jól ismerték egymást.

–  Jenna, gyere, kész a kávé! Ideje pihenned! – kérlelte Carmen.

– Megyek, már itt is vagyok! – válaszolta Jenna.

Leültek, és beszélgettek, közben Jenna belekortyolt a kávéjába, és pár perc múlva elszaladt, egyenesen be a mosdóba. Carmen hallotta, hogy hány. Odaszaladt megállt az ajtó előtt és kérdezte:

– Jenna jól vagy? Mi történt? – kérdezte Carmen.

– Biztosan valami rosszat ettem. Túl sokat van hányingerem pár napja. – válaszolta a mosdóból.

Kijött, leült, és ekkor Carmen megszólalt:

– Jenna, jól ismerlek, még akkor sem hánytál, amikor a legnehezebb hónapokon mentél keresztül, mert nagyon stresszes voltál. Megvolt rendesen a menstruációd? Nem vagy terhes? Ugyanúgy készítettem el a kávédat, ahogy tíz évvel ezelőtt is. Ahogy te szereted. Nekem gyanús vagy, barátnőm. – mondta Carmen.

– Késik, már több mint egy hete meg kellett volna jönnie. Valóban gyanús. Eljönnél velem tesztet venni? – válaszolt, és kérte Jenna.

– Persze! Hogyne! Menjünk! – válaszolta Carmen.

Elmentek, és megvették a tesztet. Carmen izgatottan várta Jennát, hogy elmondja, mit mutat. Izgult, hiszen Jennának pont nem hiányzik egy gyerek. Egyedül nevelné fel, és az nagyon nehéz dolog lenne számára. Viszont érezte, hogy terhes. Szinte tudta. Akkor most vajon mi lesz?

– Carmen, terhes vagyok! – közölte Jenna meglepetten.

– Mit fogsz most tenni? Jól át kell gondolnod, barátnőm! – kérdezte Carmen.

– Felnevelem, Carmen! Lesz, ahogy lesz, nem lesz könnyű, tudom. Az én gyermekem, szerelemgyerek. Antonio nem fogja megtudni, hogy babát várok. Talán majd egyszer. – válaszolta Jenna.

– Biztosan tudtam, hogy ezt válaszolod. Ismerlek. Én mindenben segítek, és támogatlak Jenna. – mondta Carmen.

Beszélgettek hogyan és miként legyen tovább. A boltot még egy darabig tudja üzemeltetni, de ha megszül, akkor hónapokig nem tudja felügyelni. Annyi tartalék pénze nincsen, hogy valakit felvegyen, aki irányítja az alkalmazottait. Carmen felajánlotta a segítségét. Amiben tud, segít, de neki is van munkahelye, ezért csak besegíteni tud.

Jenna elég sokat rosszul volt a terhesség alatt. Nagyon örült a babának, és elképzelte a picit, érzete, hogy biztosan az apukájára fog hasonlítani. Már most imádta, pedig csak pár hónapos a pocakjában. Minden rendben volt, amikor megvizsgálták, az eredményei és a vérképe tökéletes.

Antonio folyamatosan írt neki. Elolvasta, de nem reagált, nem válaszolt neki. Szíve szerint felhívta volna, de az esze azt mondta, nem. Antonionak a családja mellett a helye.

Carmen éppen hazafelé tartott, amikor megcsörrent a telefonja. Nem tudta felvenni mert éppen vezetett. Otthon látja, hogy Antonio hívta. Üzenetet küldött neki. Azt írta, hogy két nap múlva odarepül és kérdezte, kimenne-e a repülőtérre érte. Jennat akarja látni, és beszélni akar vele. Ő az élete értelme, és tudja, Jenna is szereti. Beszélniük kell. Carment kérte Antonio, ne árulja el Jennanak, hogy odautazik, meglepetés lesz. Carmen meglepődött. Nagyon örült, mert bízott benne, hátha rendeződik a kapcsolatuk. Ráadásul végre megismerheti Antoniot. Visszaírta, hogy rendben, várja a repülőtéren.

Antonio izgatott volt a találkozás miatt. Carment sem ismerte, de tudta Jennától, hogy nagyon aranyos, kedves nő.

Carmen várta a repülőtéren, és kedvesen megölelte. Megkérdezte, hol szállt meg, hova viheti. Arra kérte Antonio, hogy egyenesen Jennahoz vigye, mert nem tud tovább várni, annyira látni akarja. A továbbiakat majd meglátják. Carmen megszólalt:

– Antonio, gyere igyunk meg egy kávét! Valamit el kell mondanom neked! Ezt most kell megtudnod, mert nagyon fontos. Jennaról kell mondanom valamit! – mondta határozottan Carmen.

– Rendben! Ugye jól van, nincs baja? Minden rendben van vele? – aggodalmaskodott Antonio.

– Igen, jól van!

Közben kikérte a kávét, és leültek elfogyasztani.

– Jól van, csak öt hónapos terhes a te gyermekeddel! Megígértem neki, hogy nem mondom el neked. Jenna elveszítette a kislányát és a férjét, ezt te is tudod. Neki a család szent. Még akkor sem választana el téged a családodtól, ha most babát vár tőled. Felnevelné egyedül. Mivel ideutaztál, úgy gondolom jobb, ha elmondom, és tudod, hogy kislányod fog születni. Jenna azért nem válaszolt, mert azt akarta, a családoddal élj.

– Hát ez nagyszerű hír! Jaj, de örülök! Kislányunk születik! – örvendezett Antonio.

– Antonio, ez komoly dolog! A családoddal élsz Olaszországban! Jenna itt él. Ez nem olyan egyszerű. Mindent meg kell beszélnetek. Fogalmam sincs, Jenna hogy fogad majd téged. Tudom, hogy szeret, de most állapotosan elég ingadozó a hangulata. – válaszolta Carmen.

– Nem élek a családommal, amióta elváltunk, külön élek. Miután Jenna hazajött, elmagyaráztam a volt feleségemnek, hogy soha nem is fogok vele élni. Elmondtam neki, hogy Jennat szeretem tiszta szívemből, és vele szeretném leélni az életemet. A kisfiamról mindig gondoskodni fogok, és sok időt töltök vele, ő az én mindenem. – válaszolta Antonio.

Carmen látta, tényleg szereti Antonio Jennat. Valóban jóképű férfi, és intelligens. Elindultak Jennahoz. Csendben voltak végig. Mind a ketten azon gondolkodtak, vajon hogyan fogadja majd Jenna Antoniot. A férfi egyre izgatottabb lett, és a szíve egyre gyorsabban dobogott. Antonio örült, hogy kislányával várandós Jenna. Milyen gyönyörű időt töltöttek együtt! Szerelemgyermekük születik.

Megérkeztek. Carmen arra kérte Antoniot, várjon egy kicsit, előre megy és kihívja Jennat a boltból.

– Szia Jenna! Lenne egy pár perced? Szeretném, ha odajönnél az autómhoz! Hoztam neked meglepetést! – mondta Carmen.

– Máris megyek! – válaszolta Jenna.

Sietett is, hogy odamenjen, mert kíváncsi volt, mit hozott neki a barátnője. Antonio az autó mellett állt. Jenna hirtelen megállt, annyira meglepődött. Elkezdett gyorsabban verni a szíve, de Antonionak is. A férfi látta a gömbölyödő pocakját, és még szebbnek találta, mint eddig. Egyszerre megindultak egymás felé, egyre gyorsabban. Ahogy összeértek, mind a ketten széttárták a karjukat, és megölelték egymást. Antonio elkezdte puszilgatni össze - vissza, ahol csak tudta. A fülébe suttogta:

– Annyira hiányoztál, annyira szeretlek, drága Jenna.

– Én is szeretlek, nem telt el nap, hogy ne gondoltam volna rád! – mondta halkan Jenna.

Carmen látta mindezt, mennyire szeretik egymást. Remélte, minden jól alakul közöttük. Elköszönt. Nem akarta őket zavarni.

Jennaék bementek az üzletbe, és elkezdtek beszélgetni. Mindent megbeszéltek. Antonio elmondta, tudja, hogy kislányuk fog születni. Jenna nem haragudott Carmenre, amiért elmondta.

– Nem mentem vissza a volt feleségemhez, mert nem szeretem már. Téged szeretlek, és veled akarom leélni az életemet. A fiútestvérem vigyáz az étteremre, amíg itt tartózkodom.

Jenna boldogan mutatta meg a boltját. Minden süteményt meg kellett kóstolnia Antonionak.

Egy hónapig volt Jennanál Antonio. Megtervezték a jövőjüket. Antonio visszament Velencébe, és Jenna egy hét múlva kirepült hozzá. Elkezdték megtervezni az új otthonukat. A süteményes boltot Jenna végleg bezárta. Olaszországba költözik végleg, mert Antonionak ott a kisfia, és az étterme. A múlt fájdalmait Angliában hagyja. Carmen segíti a bolt eladásában.

Antonio családja igazi olasz család volt. Szeretettel fogadták a szőke, vékony alkatú Jennat. Furcsa volt nekik, hogy a fiúk nem olasz lányt választott, de elfogadták. Mindig etették volna, mert sovány alkatúnak tartották. Amikor megtudták, hogy Jenna milyen finom süteményeket tud sütni akkor végleg a szívükbe zárták.

Jenna pocakja egyre nőtt, és közeledett a szülés ideje. Antonio a tenyerén hordozta. Mindent úgy rendeztek be, ahogy Jenna eltervezte. Megbeszélték, ha a pici már nagyobbacska lesz, az étterem mellett kialakítanak egy cukrászdát, ahol Jenna újból sütheti a finom süteményeit.

Eljött a nagy nap. Jenna és Antonio együtt csinálták végig a szülést. Antonio olyan izgatott volt, törölgette Jenna homlokát. Minden szépen simán ment, és megszületett a nagy, fekete hajú, gyönyörű egészséges kislányuk. Jenna sírt az örömtől, amikor először megfogta. Antonio is sírt, amikor meglátta a szerelmük gyümölcsét. A Donatella nevet adták a babának, melynek jelentése: Istentől ajándékozott. Átkarolta őket, és tudta, ők az ő élete értelmei. Jenna nézte Antoniot, ahogy szeretettel tartja a karjában a pici lányukat. Tudta, élete legjobb döntését hozta, amikor elfogadta a Carmenéktől az egy hetes Olaszországba szóló nyaralást. Hiszen valójában a boldogságba utazott.

Szebb világ

 

Mi lenne, ha a világ tele lenne szeretettel,

Sebek helyett őszinte tiszta érzetekkel,

Mi lenne, ha a fájdalom nem rémálomként létezne,

A reménysugár még a falon is átmenne.

Mi lenne, ha az emberek megértenék,

Hogy a különbség híd, nem pedig szakadék,

Mi lenne, ha a békéért nem vérontás kellene,

Hanem együtt dobbanó szívek összessége.

Mi lenne, ha a természet kedvesen,

Őszintén érintene és átölelne lelkesen,

Mi lenne, ha a zaj helyett a csend lenne a győztes,

Hol a lelkünket körül vevő villámok,

csendben jönnének mint, a fénynyalábok.

Mi lenne, ha a választás minden sorsot átírna,

Segítenének a csillagok, megkérdeznék őket az angyalok,

Fénysugárral megérkeznek az emberi szívekbe,

A földön élő létező összes ember lelkébe.

A fény

 

Lelkem a gyöngyszem,

Csillog a napfényben,

Beragyog mindent,

Vakítóan a hitben.

Nem bírja az, ki sötét,

Megvilágítom a lelkét,

Szembesül önmagával,

A fény valóságával.

Árasztom a fényem,

Fényként létezem,

Bölcsességem átadom,

Szívemből árasztom.

A szív szava

 

Írta: Aurora Amelia Joplin és Rose Logan

 

(Aurora Amelia Joplin)

 

Augusztus vége volt, fülledt meleg már kora reggel. Még egy kis szellő sem áramlott be az ablakon. Amanda az ágyon feküdt és azon gondolkodott, hogyan mondja meg az anyjának, hogy terhes. Még csak tizenhét éves és tanulnia kell. Azt sem tudja a két fiú közül melyik lehet a gyermeke apja. Otthon minden káosz, anyja folyton részeg. Jönnek mennek a férfiak a házban. Nem is érdekli az anyját mi van vele, el van a saját világában. Meg kell találnia azt a pillanatot amikor józan, és lesz rá pár perc figyelme. Nem tarthatja meg hogyan nevelné fel? Szeretné a szíve mélyén, mert lenne, akit szerethetne, és lenne, aki szeretné. Ilyen helyen, ahol most él nem szülhet gyereket. Miből élne meg? Meggondolatlan volt, hitt a fiúknak, a szép szavaknak, igen elcsábították. Annyira jól esett neki, hogy szerették, és ölelték. Naivan viselkedett, de már nem tud ezen változtatni. Tanult belőle. Hallotta, hogy az anyja felkelt és kávét főz. Megpróbálja elmondani neki, hiszen a babát el kell vetetnie. Ebben csak az anyja tud segíteni, van benne tapasztalata. Félt, hogy kiabálni fog vele, de elébe állt.

 

– Anya! Beszélnünk kell. Bajban vagyok! Terhes vagyok! – mondta félve Amanda.

 

– Na, még csak ez hiányzott. Miért nem vigyáztál? Ki az apja? – válaszolt mérgesen az anya.

 

– Nem tudom. Két fiúval voltam. – mondta a lány.

 

– Meg akarod tartani? Hogyan nevelnéd fel? Vagy el akarod vetetni? – kérdezgette az anyja.

 

– Ha elveteted nem biztos, hogy lehet még valaha gyereked. Ha megtartod fel kell nevelni. Ez komoly dolog, egy életre szóló. Az iskolát is be kellene fejezned. Van még egy lehetőség. Kihordod és intézetbe adod, onnan ki kerül egy családhoz, lehet jó helyre kerül a baba, és szépen felneveli az a család amelyikhez kerülhet, ha kiveszik az intézetből. Kérsz segítséget, és támogatnak addig, amíg meg nem szülsz. Gondold át, te döntesz. – magyarázta el anyja a lehetőségeket.

 

Amanda visszament a szobájába és gondolkodott. Egy élet van a pocakjában. Döntött. Kihordja és bízik abban, hogy jó helyre kerül majd a kicsi. Anyja elkísérte, és meglepően támogatta, segítette Amandát. Az iskolát is folytatta terhesen. A pici szépen fejlődött, és elérkezett az ideje a szülésnek. Félt, és szomorú is volt mert tudta, mikor megszül akkor látja először, és utoljára. Az ő gyermeke, és a legjobbat akarja neki. A szíve mélyén érezte, lehet találkozni fog vele majd a jövőben. Gyönyörű kislánya született. Nagy fekete hajjal, egészségesen. Amit meglátott rajta az a kézfején lévő pici szív alakú anyajegy volt. Ennek végtelenül örült, mert, ha a jövőben találkozna vele erről fel tudja ismerni. A kislánynak a Jáde nevet adta. Elvették tőle és intézetbe került a kicsi. Hivatalosan is lemondott róla. Hazament a kórházból, megerősödött, befejezte az iskolát, és elkezdett dolgozni. Sokszor eszébe jutott a kislánya Jáde. Teltek az évek, élte az életét.

 

A kicsi Jáde is szépen fejlődőtt. Az intézetben élete a mindennapjait. Gyönyörű szép okos kislány lett belőle. Nagy szerencséjére egy ott dolgozó nevelő nő már akkor a szívébe zárta amikor odakerült. Úgy szerette, mint a saját lányát. Corának, mert így hívták a nevelőnőt nem volt saját gyermeke még csak férjnél sem volt soha. A kicsi Jádéval sokat foglalkozott, mindenre megtanította. Segítette a tanulásban is, sőt még a lelkivilágára is gondja volt. Esténként ott ült Jáde mellet és olvasta neki az esti meséket. Sokat játszottak együtt, mert Cora nevelőnő elvitte magával kirándulni, sétálni. Jadénak ő volt a pótanyukája, nagyon szerették egymást. Hirtelen elteltek az évek, és eljött a búcsú ideje. Jáde betöltötte a tizennyolcadik életévét, befejezte a tanulmányait. Mennie kellett az intézetből. Cora segített neki munkát és albérletet találni. Egy étteremben lett felszolgáló.

 

– Drága Jáde! Ugye meglátogatsz engem? Nagyon fogsz hiányozni nekem! – szólt kedvesen könnyeivel küszködve Cora.

 

– Ez nem kérdés, hiszen nekem te vagy az anyukám, és az is maradsz! Minden nap fel foglak hívni. Tudni fogod, hogy vagyok, és én is tudni akarom te, hogy vagy drága Cora néném! – válaszolta sírva Jáde.

 

Szorosan megölelték egymást és elbúcsúztak.

 

Jáde beköltözött az albérletébe, a kis bőröndjéből kipakolt, mivel nem volt túl sok mindene. Azon gondolkodott most mi lesz vele? Dolgozik, keres egy kis pénzt összegyűjti. Azon gondolkodik milyen lehet a valós élet? Holnap lesz az első napja az étteremben. Izgult, hiszen még soha nem dolgozott. Vajon hogyan fognak vele bánni? Milyen lesz a főnöke? Kedves? Ezer meg ezer gondolat cikázott a fejében. Nagy, nagy nehezen elaludt, de előtte felhívta a drága Corát, beszélgettek egy kicsit, Cora megnyugtatta, hogy biztosan minden rendben lesz, és aludjon nyugodtan.

 

 

(Rose Logan)

 

Eljött a másnap reggel Jáde álmosan lecsapta az ébresztő órát, 5:30. Még egyszer ránézett az órára á hirtelen tudatosult benne, hogy mennie kell dolgozni. Felpattant villámgyorsan, ki szaladt a fürdőszobába gyors zuhanyzás, öltözködés, kifutott a konyhába egy korty kávé,

 

– Júj ez hideg! – szisszent fel. Közben gyorsan lófarokba gumizta csodálatos ébenfekete haját. Kiviharzott ajtaján, le a lépcsőkön futott át a parkon keresztül megállt a zebra előtt, idegesen igazgatta haját. A kávézó a zebra túloldalán volt szerencsére. Végre a lámpa zöldre váltott, át-sietett gyorsan. Belépett a kávézóba. Egy érces hang így szólt:

 

– Elkésett, kislány. – mondta a hang.

 

– Sajnálom uram!

 

– Nem fordul elő többé. – válaszolta reszkető hangon Jáde.

 

Hátra rohant átöltözött, utána nekilátott a munkának. A rendelések felvételekor mindig kedvesen válaszolt és bájosan mosolygott a vendégekre. Hazaért 23:45 örült, amit főnöke mondott:

 

– Meg vagyok magával elégedve. – kislány. Emlékezett visszagondolva szavaira. Fáradtan ámbár boldogan lezuhanyozott és bezuhant ágyába altatni sem kellett. Másnap ugyanúgy indult a gyönyörű lány napja. Kora hajnal zuhanyzás, öltözködés, korty kávé rohanás le a lépcsőkön át a zebrán, gyors ruhacsere és beállt felszolgálni. Az idő kint esőre váltott. Már minden vendég elégedetten sietett haza az esőt látva. Csak egy kivételével ott ült a sarokban, újságját bújva néha-néha belekortyolt kávéjába. Jáde odament a fiatalemberhez, néma csendben várt egyszer csak így szólt:

 

– Parancsol még valamit? – kérdezte. Váratlanul a fiatal férfi felnézett az újságja mögül. Elakadt a szava a lányt látva maga előtt. Egy gyönyörű karcsú, ébenfekete hajú, csodaszép kék szemű lány állt várva, hogy végre megszólaljon. Jáde megismételte a kérdést.

 

– Kér még valamit? – mosolygott. A férfi sármos volt kék szemű barnás-szőke hajú jól szituált. Megbabonázta Jáde külseje. De feleszmélve kábulatából így szólt dadogva:

 

– Neem kérek semmit! – Köszönöm kisasszony. – válaszolta Matt. A férfi mégis csak meggondolta magát. Az éppen már távolodó Jádét látva.

 

– Kisasszony! – hangzott el a mondat onnan a távoli sarokból. A lány visszasietett az egyetlen vendéghez. – mosolygott és kedvesen megszólalt ismét.

 

– Mit parancsol uram? – kérdezte Jáde miközben tekintetük egymáshoz tévedt.

 

– Még egy kis kávét szeretnék, ha nem fárasztó. – kérte Matt kedvesen a pincérlányt.

 

– Ugyan uram! – nem tesz semmit ez a munkám. – felelte mosollyal az arcán. Visszasietett a pulthoz, a kávé még forró volt egy szempillantás alatt már a vendég előtt állt.

 

– Tessék uram, öntött a sármos férfi poharába kávét.

 

– Köszönöm! – mondta Matt kedvesen.

 

– Kérem kisasszony hozná a számlát? – kérte Matt udvariasan.

 

– Természetesen!

 

A fiatal férfi belekortyolt kávéjába, lerakott 1 dollárost az asztalra. Felállt az ajtó felé nézve elindult.

 

– Akkor a viszontlátásra – mondta a férfi visszanézett egy pillanatra a lányra.

 

Ahogy teltek múltak a hetek és hónapok, Jáde egyre jobban bele rázódott a munkájába, ha kellett kolléganőit is kisegítette, hogy helyettesítette őket. Főnöke is igazán meg volt vele elégedve. Az a bizonyos sármos fiatal férfi Matt minden egyes nap ott volt, egyre szorosabb lett a kapcsolatuk. Sokszor találkoztak a kávézón kívül is.

 

(Aurora Amelia Joplin)

 

Jade és Matt egyre több időt töltöttek együtt, mert komoly vonzalom alakult ki közöttük. Jádénak Matt volt az első szerelme, és furcsa érzések kezdték átjárni. Megismerték egymás mivel sokat beszélgettek. A fiú az édesapja vállalkozásánál dolgozott. Matt türelmes volt és ki várta mikor érhet Jádéhoz hozzá. Ahogy kísérte haza a lányt megkérdezte.

– Megengeded nekem, hogy megcsókoljalak? – kérdezte halkan Matt.

– Igen! – válaszolta a lány.

Összeforrtak az ajkaik. Első csókjuk édes volt, és mámorító. Szerelmesek voltak és nagyon kívánták egymást. A fiú tudta várnia kell, mert Jádénak ő az első. Annyira megszerette a lányt, nem akarta elveszíteni. Úgy érezte ő az igazi, és mást nem tudna elképzelni a gyermekei anyjának. Szép is, és okos érzékeny finom lelkű lány. Minden nap találkoztak. Jáde tudta most már készen áll arra, hogy Matt a karjaiban tartsa és szeresse. A fiú egy nap egy csokor rózsával várta a lányt. Jáde boldogan fogadta el a virágot. Matt hazakísérte. Boldogan olvadtak egybe. Finoman szerette Matt és a lehető legédesebben szerette ahogy egy férfi szerethet egy nőt. Lassan szépen készítette fel a lányt, csókokkal halmozta el. A lány szintén csókjaival árasztotta el Mattot. Boldog mosollyal ébredtek másnap. Szabadnaposak voltak, így élvezhették újra egymást, csodás napot tölthettek együtt. Jáde érezte ő az, akivel szeretné le élni az életét.

– Drága Jáde! Mit szólnál hozzá, ha hozzám költöznél? Nem kell albérletet fizetned. Minden reggel egymás mellett ébredhetnénk. – kérdezte a fiú.

– Nem is tudom. Nem hamar van még? – kérdezte a lány.

– Miért lenne hamar? Hiszen szeretjük egymást, és jól megértjük egymást. Próbáljuk meg, és majd látjuk, hogy mennyire vagyunk jól el minden nap együtt. – válaszolta Matt.

– Végül is igazad van. – mondta a lány.

Összeköltöztek. Jól el voltak együtt. Jáde továbbra is felszolgálóként dolgozott. Egy nap egy középkorú hölgy tért be az étterembe. Ébenfekete hajú jól öltözött nő szép ápolt arcú foglalt helyet egy asztalnál. Jáde odament és megkérdezte.

– Mit hozhatok? Mit parancsol a hölgy? – kérdezte mosolyogva, kedvesen Jáde.

– Szeretnék valami finomat ebédelni, egy pillanat és választok az étlapról. – válaszolta a hölgy.

Jáde elébe tette az étlapot a hölgynek, és akkor a hölgy meglátta Jáde kézfején a kicsi szív alakú anyajegyet. A szemei kikerekedtek, a szíve gyorsan elkezdett dobogni, a pulzusa szapora lett. Elfehéredett az arca. Jáde megkérdezte gyorsan:

– Hölgyem rosszul van? Hozhatok egy pohár vizet? Segíthetek? – kérdezte.

– Semmi baj, csak egy kicsit megszédültem. Elfogadom a vizet. – válaszolta a nő.

Amanda, mert ő volt a hölgy, felismerte a kislánya anyajegyét. Amanda boldog volt, és izgatott is egyben, hogy hogyan is közeledjen a lányához. Megtalálta! Mennyit kereste, kutatta éveken át. A férjével mindent megtettek. Amanda élete jól alakult. Férjhez ment egy jómódú férfihoz, aki nagyon szerette őt, és mindent megkapott tőle. Boldog élete lett, de gyermekük nem született. Nem sikerült teherbe esnie. Hosszú éveket, sok időt és fáradságot nem kímélve keresték Jádét. Nem találták meg. Most itt áll előtte az ő gyönyörű lánya. Nézte, csodálta, és a könnyeivel küszködött. Gyorsan kigondolta mit is tegyen.

– Meddig dolgozik kedves? Biztosan nagyon elfárad, hiszen elég forgalmas ez az étterem. – kérdezte Amanda a lányát.

– Most este nyolc óráig, ma hamarabb végzek, rövid műszakom van. Valóban forgalmas, és el is fáradok, de szeretem a munkámat.

– Azt látom olyan kedves, és figyelmes. Köszönöm szépen. – mosolygott Amanda, mivel megtudta meddig dolgozik Jáde. Ezt akarta.

– Ugyan, ez a munkám! Természetes számomra. – válaszolta a lány.

Amanda fizetett, jó kis borravalót adott. Mosolyogva elköszönt. Boldogan mondta el a férjének, hogy megtalálta a lányát. Estére készült, mert úgy döntött elébe megy, ha indul hazafele, ő ott lesz, és elkezd vele beszélgetni. Félt is, de tudta mindent el kell mondania neki. Vagy megbocsájt neki, amiért intézetbe adta, vagy nem. Gondolta lesz, ami lesz. Erre várt sok, sok éve. Amanda férje látta mennyire izgatott a felesége, és ő is vele ment. Nem engedte, hogy ő vezessen. Nem ment oda az étterem elé, de ott volt, és várta a fejleményt. Jáde végzett és kilépett az étterem ajtaján.

– Szia! Elnézést! Lenne pár perced a számomra Jáde? Nagyon fontos kérlek! – szólította meg Amanda

– Hogyne persze! Honnan tudja a nevemet? Nem mutatkoztunk be egymásnak amikor itt volt ebédelni az étteremben. – válaszolta meglepődve a lány.

– Sétáljunk egy kicsit, és mindent elmondok. Kérlek, hallgass végig, és eldöntöd mit is akarsz a jövőben velem kapcsolatban. – kérte Amanda.

– Rendben! – válaszolta tisztelettudóan, és kíváncsian Jáde.

– Tudod, én adtam neked a Jáde nevet. Az édesanyád vagyok. Most találtam rád. Az anyajegyed a kézfejeden, az, amiről felismertelek. Hosszú éveken át kerestelek, kutattam utánad. Tudom hibáztam, de akkor nem tehettem mást. Fiatal voltam, és nehéz körülmények között éltem. A legjobbat akartam neked, ami tőlem tellett. Gyönyörű lány lettél. Meg tudsz nekem bocsátani, hogy nem én neveltelek fel?

Jáde megszólalni sem tudott. Mélyen soha nem értette miért mondott le róla az édesanyja. Miért dobta el magától. Hiányzott neki az igazi otthon, a normális család. Az igazi anyai szeretet. Cora volt az, aki szerette, és vigyázott rá egészen addig amíg felnőtté nem vált. Egy kis dühöt érzett és a szíve hevesen kalapált. Vett egy mély levegőt és megszólalt:

– Először is megkérdezhetem, hogy szólíthatom? Nem várja el ugye, hogy két perc után anyának szólítsam? – válaszolta kicsit dühösen és élcelődve a lány.

– Nem dehogy! Amanda vagyok. – válaszolta az anyja.

– Szeretném hallani az egész életemet addig, amíg intézetbe nem adtál engem. Haragudtam mindig rád. Miért dobtál el engem? Miért nem kellettem neked? Millió kérdésem van. – kérdezgetett Jáde.

– Mindent elmondok neked, és válaszolok az összes kérdésedre. – mondta Amanda.

Szépen elkezdte elmondani az egész életét Amanda. Mindent megtudott Jáde. A végén már mindketten elsírták magukat. Jáde is elmondta hogyan nőtt fel, Cora mennyi szeretetet adott neki, és mennyire hálás neki ezért. Amanda hallgatta és nézte. Nem győzött betelni a lányával. Látta nem csak szép, de csupa szív, és okos is.

Későre járt, így elköszöntek egymástól. Megbeszélték holnap folytatják. Amanda meghívta Jádét az otthonába. Sok időt töltöttek együtt. Hiszen nem ismerték egymást. Sok közös volt bennük. Jáde nagyon megszerette az édesanyját, mivel csupa szív volt, már az első beszélgetéskor megbocsátott neki. Amanda megismerte Corát. Hálásan megköszönte neki, hogy gondját viselte a lányának. Jádénak lett egy szép családja.

Matt is örült, mert látta milyen boldog a párja. Édesanyja hihetetlenül örült, és Jáde is, hiszen újra együtt lehettek. Ugyan kimaradt sok-sok év, viszont, ami a hátralévő idő, amit együtt tölthetnek, az az igazán fontos. Három szerető szív, újra együtt dobog.