A Bölcsességek Fája

Mike évek óta vándorolt, egyetlen cél vezette minden lépését: megtalálni azt, ami igazán kitölti az életét. A hatalom, gazdagság, siker… mindezek vonzották, de egyre inkább úgy érezte, hogy üresek, hogy nem adnak neki igazi boldogságot. Keresett, kutatott, új városokban élt, új emberekkel találkozott, de mindegyik út végén ugyanazt a hiányt érezte. Valami nagyobb dologra vágyott, valami olyanra, ami túl van a külvilág csillogásán.

Egy nap, miközben egy sűrű erdő mélyén járt, hirtelen különös érzés fogta el. Az illatok és a csend mindent betöltöttek, mintha valami titkos, elfeledett helyre érkezett volna. Ahogy mélyebbre haladt az erdőben, valami ismerős, de mégis új érzés öntötte el, mintha már régóta várt volna erre a pillanatra.

A fák között egy hatalmas, évezredek óta álló fa tornyosult. A törzse széles, repedezett, az ágai szinte végtelennek tűntek, mintha egy egész világot öleltek volna át. A levelek finoman rezegtek, mintha ősi bölcsességet tartalmaztak volna. A fa körül különös ragyogás volt, és az egész helyet egy varázslatos, földes illat lengte körül – friss eső utáni földillat, keveredve a fák és a mohák természetes, édes leheletével. Az illat olyan volt, mint a nyugalom, amit Mike keresett, mintha a fa maga is szimbolizálná az élet igazi értelmét.

A fa mély, erőteljes hangon szólalt meg:

— Miért vagy itt, vándor?

Mike lassan közelebb lépett, és a hangja kissé megakadt, ahogy megpróbálta megfogalmazni a kérdéseit.

— Évek óta keresem a választ. Mindent akarok: hatalmat, gazdagságot, sikert… De valami hiányzik. Valami, amit nem találok sehol. Keresek valamit, amit talán nem is értek teljesen… Azt hiszem, valami mélyebb választ keresek, hogy mi az élet valódi értelme.

A fa halk morajlással reagált, ahogy ágai lassan lengtek, mintha figyelte volna Mike szavait.

— A világ tele van lehetőségekkel. Mindenkinek egy-egy ajtót nyitok, te döntesz, hogy melyiken lépsz be.

Mike előtt négy ajtó jelent meg. Mindegyik másféle energiát sugárzott.

— Ez az első ajtó — mondta a fa, és az ajtó hűvös, szikár fényben ragyogott. — A hatalom ajtaja. Ha ezen lépsz be, mindent irányíthatsz. Mindenki téged követ, és minden szavad törvényt jelent. Az élet a te kezedben lesz. De kérdezd meg magadtól: Mi az, amit szeretnél, ha mindent megnyersz, de elveszíted önmagad?

Mike elgondolkodott. A hatalom csábító volt, de valami mégis visszatartotta.

— A második ajtó a gazdagság ajtaja. — A következő ajtó aranyfényben tündöklött. — A világ összes kincse a tiéd lehet. Minden, amit kívánsz, a lábad előtt hever. De vajon mit ér a gazdagság, ha közben a szíved üres marad?

Mike szíve egyre inkább elbizonytalanodott. A gazdagság már nem vonzotta annyira, mint korábban.

— Ez a harmadik ajtó a siker ajtaja. — A harmadik ajtó ragyogott, mint egy csillag az éjszakai égbolton. — Ezen az úton minden projekted sikeres lesz. Minden lépésed célba ér. De vajon mit ér a siker, ha közben elveszíted azt, ami igazán fontos?

Mike érezte, hogy a siker sem adhatja meg neki a válaszokat. Az ajtók mindegyike vonzó volt, de mindegyik valami elérhetőt kínált, de mégsem töltötte volna ki a szívét.

— És végül, itt van az utolsó ajtó. — A fa mutatott az utolsó ajtóra, amely egyszerű, de tiszta fényben ragyogott. — Ez a boldogság ajtaja. A tisztaság és az egyszerű élet ajtaja. Ha ezen lépsz be, megtalálod a belső békét, a szeretetet és a harmóniát. De kívülről lehet nem sokat kapsz. A boldogság nem a külső világban található, hanem a szíved mélyén.

Mike hosszan nézte az ajtót. A fa válasza mintha a szívében egy ismerős érzést keltett volna. Ez volt az, amit keresett: egy élet, ami nem a külső dolgokban rejlik, hanem a belső békében és szeretetben.

— A boldogságot választom. — mondta végül, és elindult az egyszerű, tiszta ajtó felé.

Ahogy átlépett rajta, minden megváltozott körülötte. Az erdőben a madarak csicsergése, a levelek susogása, a szél lágy simogatása mind egy olyan világot alkotott, ahol az élet egyszerű, de teljes volt. Mike leült a fa tövében, és rájött, hogy amit keresett mindig is ott volt, a nyugodt és boldog pillanatokban.

A fa halk susogással azt mondta Mikének:

— Ne felejtsd el, vándor: A boldogság mindig ott van, ahol a szíved van.

/A képet mesterséges intelligencia készítette/

Őrizzük álmaink

Mikor megláttalak, szívem dobbant,

Szerelem lángja, rég volt, de lobbant,

Fiatalságunk fénylett, mint a Nap,

Szívünk együtt szállt, fel a magasba.

Kezed fogtam, indult a hosszú út,

Múltunkba írtuk örömünk nyomát,

Minden lépésnél, nappalon, éjjel,

Te voltál a fényem, és reményem.

Évek szőtte szerelmünk napjait,

Lelkünkben őrizzük álmainkat,

Két fa lettünk, egymásnak támasza,

Gyökerünk ment mélyre, összeérve.

Most hajunkon idő színe játszik,

Szívünkben fény szeretete ragyog,

Mit együtt gyújtottunk, féltve óvunk,

Szeretettel öleljük a múltunk.

Köd és homály

Homályba von mindent, a szépséget rejti,

tejfehér fátyol, mely mindent betakar.

Színe nincsen, csak súlya van, súlya a csendnek,

mely lassan ereszkedik a tájra, mint a szándék,

lassan, puhán, mégis mindent áthatva.

Elveszi a formákat, a vonalak keménységét,

széleit megpuhítja, majd elnyeli az időt is.

E csipke finom burkot, mely nem sejt semmit,

csak a jelen ürességét,

s mögötte, rejtve a valódi világot.

Lebegő fátyol, mely önnön titkával terhes,

átölel mindent, és végtelent,

ködbe bújtatva születik újjá a csend,

bármi megtörténhet benne, mert nincsen sem vég, sem kezdet,

csak a halvány tünemény – s mögötte a rejtett világ.

Lassan tűnik el, mint szélben a pára,

s előttem áll a valóság világa.

Homályt hoz hogy tisztábban lássak,

csendből szülessen meg a látomás varázsa.

/A képet mesterséges intelligencia készítette./

A vihar titka

                          

  

 

A vihar nem kérdezi, hogy miért jön, vagy miért megy el, hirtelen borítja el az eget, mint egy félelmetes, szép álom, mi darabokra szedi a csendet, a szél ordít, mintha elveszett volna, az ég feketére vált, és a villámok, mint vad táncosok, futnak át rajta, villanó fények az éjszakában, mintha minden egy pillanatra láthatóvá válna.

A vihar nemcsak a külső világban tesz kárt, hanem belül is dolgozik, mint egy eltemetett gondolat, mi egyszer csak utat talál, a szívet megremegteti, a lelket felszabadítja, és minden elfojtott érzés kitör, mint eső, mi elönti a száraz földet.

De ahogy jött, úgy megy is el, csak a csend marad utána, mint egy elfojtott, tomboló fájdalom, mi egyszer csak áttöri a csendet, a levegő friss és tiszta lesz, mint aki egy vihar után kezd új életet.

A vihar egy titok, amit megélni kell, nem lehet megállítani, de lehet hagyni, hogy megtisztítson, mert bár rombol, új reményt hoz minden vihar után.

Ha tehetném

Ha tehetném, minden arc könnyét letörölném,

a szívekből a bánatot örökre eltüntetném.

Helyébe békét és szeretetet ültetnék,

mint szomjazó virágot, folyton öntözném.

Ha tehetném, a gonosz embereket

egy másik világba küldeném,

s a Földön nem létezne más,

csak a szeretet tiszta fénye és a boldogság szelíd lángja.

Ha tehetném, mindenkinek átnyújtanám

a bőség kosarát,

hogy ne legyen többé éhező száj,

csak jóllakottság és boldog kacagás.

Ha tehetném, tanítanám, hogy a halál

nem sötét és félelmes,

hanem tapasztalás és tanulás,

tanulás, mely bölcsességbe haladás.

A félelem szövete szőtte át,

s beépült a tömeg tudatába.

Félelem, amit elhittünk és tovább vittünk.

Ha tudnánk az igazat róla,

életünk könnyebb volna, mázsás kövek hullanának le róla.

Ha tehetném, tanítanám, hogy létezik egy boldog világ,

mely mindannyiunk szívében ott él,

oly tiszta és békés, mert szeretetből épült,

s minden szív egyes dobbanása a boldogságot vonzza magába.

/A képet mesterséges intelligencia készítette/

A szívem él

Ma valahogy minden megváltozott,

Szívemben a szépség helyet kapott.

Megnyugtató, finom érzések

Áradnak szét – a szívem él.

Mi történt? Magam sem tudom.

De szépnek látom tegnapot, holnapot,

S a mai napot, a ködben úszó, fátyolos napot.

Hiszen a belső tükrözi a külsőt:

ha belül szép, kívül is az lesz.

Még egy ködös nap is szép,

Ha a szívedben a szeretet él.

Amikor írok

El kell mondanom,

amikor írom a könyvemet,

a billentyűzetet ujjaimmal érintem, de a történetben már nem csupán gépelek, hanem egy másik világban élek – teljesen eggyé válok vele. Én vagyok a főszereplő, az utca, a virágok, az illatok, a gonosz.

Minden érzést átélek, minden egyesül velem.

Egyszerre vagyok minden szereplő és esemény, a levegő, a nap, a csillagok – mindez egy csoda.

Egy világot teremtek önmagamból, egy világot, amely magába foglalja a képzeletem, és érzéseim minden részletét.

Érzem az illatokat, hallom a szereplők gondolatait, érzem, mit élnek át – hiszen mind ők belőlem születtek. Még a gonosz is én vagyok, az árnyék, amely a történetben alakot ölt.

A helyszínek változása számomra szinte varázslatos, ahogyan a házak, kertek életre kelnek, és minden részlet teljessé válik. Minden apró mozzanat mintha élettel telne meg a kezeim alatt. Ahogy írom a fejezeteket, a történet folytatódik, és egyre bonyolultabbá válik, miközben egyre inkább elmélyülök benne. Fantasztikus.

Az írók világa teljesen egyedülálló. Most már értem, miért vagyunk mások, miért választjuk a magányt – mert ott, a csendben születnek az igazi történetek, ott teremtődnek meg számomra az események, ott válik a semmiből valósággá minden egyes szó.

Szárnyalni egy másik világban, ahol én magam teremtem és írom a történetet – olyan, mintha ott lennék, miközben éppen a billentyűket ütöm. Két helyen egyszerre: itt és ott.

Bámulatos és különleges számomra ez a világ, tele izgalmakkal és csodákkal, és minden egyes pillanata csupa boldogság.

Boldog vagyok, hogy végre megtaláltam azt a helyet, ahol önmagam lehetek, ahol megélem azt, aki valójában vagyok – mert ez a történet nem csupán a könyvem, hanem én magam is vagyok.