Holdfény és szerelem

 

Az utca ezen az éjjelen különösen sejtelmes volt. Nemrég esett az eső, a járda nedvesen csillogott; minden apró pocsolya visszaverte a telihold hideg fényét. Az utcai lámpák tompán világítottak, halvány narancssárgába vonták a környező virágágyásokat, melyek széles sávokban futottak végig az utca mentén, tele tavaszi virágokkal. A levegőben még ott volt az eső friss illata, keveredve a virágok édeskés aromájával.

George türelmetlenül várakozott a kihalt utcán, szinte már elveszve gondolatai között. Az esőben nedvesre ázott járdán állt, kezében egy csokor virággal, melyet gondosan választott ki Juliának. A rózsák és margaréták szirmairól gyöngyszemekként csillogtak az esőcseppek, mintha a csokor maga is gyöngyözne az éjszaka hűvös, nedves levegőjében. Amint az órájára pillantott, megérezte a türelmetlenség mellett növekvő féltékenységet is; nem tudta, miért, de Julia minden késése, minden kimagyarázkodása egyre mélyebb kétségeket ültetett a szívébe.

Végre feltűnt Julia a saroknál; virágmintás esernyőjét ügyetlenül tartotta maga elé a szél ellen, és sietős léptekkel közeledett George felé. Ahogy odaért, a férfi már nehezen rejtette el csalódottságát és keserűségét.

– Megint késtél – mondta George, hangjában érezhető élességgel. Julia azonnal észrevette a férfi arcán átsuhanó fájdalmat, és egy pillanatra megtorpant.

– Ne haragudj... próbáltam ideérni, de késő estig dolgoztam – mondta Julia halkan, próbálva megőrizni nyugalmát, miközben érezte, hogy George tekintete szinte átfúrja.

George a kezében lévő virágokat forgatta, mintha az utolsó pillanatban elbizonytalanodott volna, hogy egyáltalán át akarja-e adni őket.

– Mindig csak ez a túlóra, nem igaz? Talán John mellett volt könnyebb az időt felejteni – vetette oda keserűen.

Julia szeme megvillant, de mély levegőt vett, hogy megőrizze türelmét.

– George, már elmagyaráztam. John csak egy kolléga, és az, hogy együtt dolgozunk sokszor túlórában, semmi mást nem jelent! Miért kell folyton bizonygatnom?

George arca sötétlett, és a feszültség csak nőtt közöttük.

– Miért? – kérdezte George halkan, tekintetét Julia szemeibe fúrva. – Mert itt állok, várok rád, és az jár a fejemben, hogy te talán már máshoz tartozol.

Julia arca megenyhült, és lassan közelebb lépett hozzá, szinte megsimította a férfi karját, mielőtt megérintette volna a virágcsokrot, amit George szorongatott.

– Ezek a túlórák értünk vannak, a közös jövőnkért. És igen, John segít a munkában, de csak ennyi az egész. Te vagy az, akit szeretek, és aki fontos nekem.

George arckifejezése megkönnyebbült, és lassan elengedte a féltékenységet, amely addig olyan szorosan markolta a lelkét. Ahogy Julia szemébe nézett, már nyugodtabb lett.

– Sajnálom, Julia – mondta halkan. – Néha csak... nehéz nekem. A féltékenység bolonddá tesz. Néha úgy érzem, hogy nem vagyok elég jó neked. Az exbarátnőm sosem mondta el, ha másvalaki tetszett neki, és én csak tátott szájjal néztem, ahogy elmegy... nem akarom, hogy ez újból megtörténjen.

Julia szemeiben megbúvó megértés és együttérzés ragyogott. A szíve összeszorult George félelmétől, és érezte, hogy az ő szavai által megnyugszik.

– Nekem te vagy az első, George. A munka nem jelent többet nálad, és a késések nem azt jelzik, hogy másra vágyom. Kérlek, ne kényszeríts arra, hogy folyton bizonyítsam, hogy szeretlek. Csak higgyünk egymásban, és minden más háttérbe szorul. Kérlek, ne hagyd, hogy a féltékenységed elrontsa a köztünk lévő szerelmet.

George szívében melegséget érzett, ahogy Julia keze a sajátjába simult. A nő meleg, határozott érintése mindkettőjüket megnyugtatta, és mosolyogva néztek egymásra, majd szenvedélyes csókban forrtak össze.

Kezüket összekulcsolták, elindultak kéz a kézben, mintha minden nehézségük elpárolgott volna. A járda nedvessége továbbra is csillogott a holdfényben, és az utca csendjében csak lépteik halk kopogása hallatszott. George magához húzta Julia kezét, és egy halvány mosollyal suttogta:

– Mit szólnál egy vacsorához? Talán megünnepelhetnénk a békülést valami finomsággal.

– Ez nagyszerű ötlet! – válaszolta mosolyogva Julia.

Boldogan mentek az étterembe, körülöttük a színes virágok illatával és a telihold ragyogó fényével.

(A képet mesterséges intelligencia készítette)

Árul az Én Sárkánya

Ádám hosszú ideje úgy érezte, mintha az élete darabokra hullott volna. Az ismerős dolgok, emberek és érzések lassan távolodni látszottak tőle, és mintha minden, amit szeretett, kicsúszott volna a kezei közül. Egy nap, amikor már nem találta önmagát, egy csendes tóhoz sétált, hogy végre egyedül lehessen a gondolataival. A tó vize kristálytisztán tükrözte a világot, és Ádám leült a partjára, hogy elmerüljön a csendben. Ekkor azonban egy árnyék suhant el a víztükrön.

Felemelte a fejét, és egy hatalmas sárkány állt előtte, aranypikkelyekkel borítva, melyek csillogtak a nap fényében. A sárkány szemei bölcsességtől ragyogtak, tekintete azonban felfoghatatlan erőt sugárzott. Ádám egész testében megremegett.

Félt. A sárkány, Árul, nemcsak hogy hatalmas volt, hanem olyasfajta erőt árasztott magából, amely túlmutatott mindazon, amit Ádám valaha is ismert. Mintha egy másik világból érkezett volna, ahol az idő és a tér szabályai másképp működnek. Árul szemeiben valami olyan igazság tükröződött, amitől Ádám ösztönösen rettegett.

– Miért félsz tőlem? – kérdezte a sárkány lassú, mély hangon, amely megreszkettette a tó vizét is.

– Te olyan vagy, mint egy álom… és mégis valóságos. A világ, amit képviselsz, idegen számomra – suttogta Ádám, próbálva összeszedni a bátorságát. – Félek attól, amit nem értek. Félek attól, amit képviselsz.

Árul szelíden elmosolyodott, és lassan leült Ádám elé. – Az ismeretlentől való félelem természetes. De gyakran azok a legnagyobb félelmeink, amelyek a változás lehetőségét rejtik. Én a változás őrzője vagyok, maga a tűz, a megtisztulás.

Azokat vezetem, akik elmerik hagyni a régi világot, hogy újba lépjenek.

Ádám mély levegőt vett, és a sárkány nyújtott mancsára nézett. Minden porcikája remegett, de valami, egy mély belső hang arra sarkallta, hogy tegyen egy lépést a változás felé. Árul hátára mászott, és erősen kapaszkodott a pikkelyekbe, miközben a sárkány hatalmas szárnyai lassan kitárultak. Egy pillanattal később a levegőbe emelkedtek.

Ádám szorosan lehunyta a szemét, ahogy egyre magasabbra emelkedtek, de Árul hangja csendesen szólította:

– Nyisd ki a szemed, Ádám. Amit látni fogsz, az a saját belső világod.

Ahogy kinyitotta a szemét, a felhők között egy másik világ bontakozott ki előtte: ragyogó zöld mezők, amelyek határok nélkül terültek el, hófödte hegycsúcsok, amelyek fénylettek a napfényben, és kristálytiszta folyók, melyek a szivárvány színeiben csillogtak. Mintha az egész égbolt egy végtelen festménnyé változott volna, ahol minden részlet új, ismeretlen érzést keltett Ádámban.

– Árul, milyen helyek ezek? – kérdezte áhítattal.

– Ezek a lelked tájai – válaszolta Árul lágyan. – Minden felhőn túl egy új világ rejtőzik, ahogy benned is számtalan világ létezik. Az életed eseményei, veszteségei és örömei alakították ki őket. A változás lehetőséget ad arra, hogy megismerd ezeket a tájakat, és újra rátalálj mindarra, ami mélyen benned él.

Ahogy tovább repültek, Ádám szíve egyre könnyebb lett. Árul szavai lassan eloszlatták benne a félelmet, és úgy érezte, mintha a régi énjének egy része, amely már nem szolgálta őt, eltávolodna tőle. Úgy tűnt, mintha minden szárnycsapás egy új, ismeretlen részét tárná fel a világnak és önmagának.

Árul újra megszólalt, csendesen, mégis határozottan:

– A változás soha nem könnyű, Ádám. Néha fájdalmas, mert azt jelenti, hogy el kell engedned azt, amit eddig ismertél. El kell búcsúznod mindattól, amihez eddig kötődtél. De ha képes vagy elengedni azt, ami már nem szolgál téged, megnyílik előtted egy új világ. Az igazi bátorság az, hogy belépsz ebbe az ismeretlenbe.

Ádám hallgatta a sárkány szavait, és mélyen megértette, mit jelent a változás. A múltjához való kötődése és a régi félelmei fokozatosan elhagyták, ahogy a felhők között utaztak.

Egy idő után Árul egy tisztásra ereszkedett le, amelyet fénylő virágok borítottak, és Ádám lassan lecsúszott a hátáról. Úgy érezte, mintha új emberré vált volna, mintha a szíve könnyebb lenne, és a világ megnyílt volna előtte.

– Köszönöm, Árul – mondta csendesen, mély hálával a hangjában. – Azt hiszem, most már értem, mit jelent igazán szabadnak lenni.

Árul szemeiben bölcs mosoly csillogott, és még egy utolsó tanácsot adott neki:

– Ne feledd, Ádám: a szabadság nem azt jelenti, hogy megszabadulsz mindentől. A szabadság azt jelenti, hogy megtanulsz együtt élni önmagaddal, és elengeded azokat a részeidet, amelyek már nem szolgálnak téged. A világod belőled születik, és ha megtalálod a békédet önmagadban, minden utad nyitottá válik.

Ádám csendben állt, míg Árul lassan felemelkedett, és a felhők közé repült. Ahogy nézte, ahogy eltűnik az égen, különös béke költözött a szívébe. Már nem érezte magát elveszettnek, és tudta, hogy képes lesz szembenézni mindazzal, amit az élet elé hoz.

Árul hangja azonban még egyszer visszhangzott a levegőben, mélyen és megnyugtatón:

– Én mindig itt leszek, Ádám. Ha szükséged van rám, csak hívj, és megjelenek.

E szavak hallatán Ádám megdöbbenve, de lassan felismeréssel nézett maga elé. Érezte, hogy a sárkány szavai nemcsak külső útitársról szóltak. Árul mindig is ott volt benne – mint az ő belső, igaz énje, amely csak most öltött formát sárkány képében. Az a bölcsesség és bátorság, amit eddig kívülről keresett, valójában mélyen benne lakozott.

Ádám végre szabadon lélegzett, és tudta, hogy bárhová is sodorja az élet, Árul bölcsessége vele marad. Többé nem kellett félnie – hiszen a változás sárkánya ott élt benne, és mindig mellette lesz, hogy vezesse. Árul és ő már tudatosan örökre egyek lettek.

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Szeretet és Bánat

 

Minden ember egyedi,

Hisz a szeretet vezérli,

Még ha el is veszett,

Szívében él szeretet.

Csak egy kicsit elbújt most,

Bánatból most sok jutott,

Fény a szívben úgy ragyog,

Bánattal is társalog.

Néha több a bánat már,

De a szív ezt jól látja,

Ő szeretni tud, hiszi,

Szeretet az, mi élteti.

A bánat néha fáj nekünk,

De a szívből nő a fény,

Szeretet mindig velünk él,

Szívet átfonva útra kél.

Mesél az erdő

A Nap sugarai a fák között játszadoznak,  

A harmatcseppeken fényesen megcsillannak,  

A fák ágain a madarak gyönyörűn énekelnek,  

Az erdő, szellemével mindent megbeszélnek.

Mesélnek egymásnak régi emlékekről,  

Az erdő rejtélyes, titkos történeteiről.  

A színes pillangók örömmel táncolnak,  

Az erdő tündéreivel együtt játszanak.

A patak vize kékesen csillogva ragyog,  

Halkan kanyarogva csendesen csobolyog,  

Egy nyuszi a parton éppen szomját oltja,  

A reggeli szellő eközben simogatja.

Őz család friss harmatos füvet reggelizik,  

A kis gidák szaladgálnak, örülnek,  

Fakopáncs hangosan kopog a kemény fán,  

Az erdő lakói szorgoskodnak igazán.

Finom illatokat viszi a szél szerteszét,  

Az erdő erős, nyugtató, tiszta levegőjét,  

A természet zenéjét csendben hallgatva,  

Az emberi szívet és lelket megnyugtatja.

Gábor Bata fotója

Valóságos Élet

Elindultunk az élet útján –  

Őszintén, naivan, tisztán.  

Ragyogtunk, mint fényes csillag –  

De fényünk hamar ellankadt!

Szembejöttek a hamis szavak –  

Árulás és sár mind ránk tapadt.  

Tisztán indultunk, álmodozván –  

A leckéket kaptuk korán!

Képmutató emberek – árulások,  

Szívünket maró, gonosz szavak.  

Térdre kényszerítettek minket hamar –  

Fel kellett állni, új emberré válni!

Az őszinte szívnek fájdalma megérett –  

A sok tanulás bölcsébbé tett.  

Gyémántként csillog most minden seb –  

Büszkén viselem, bölcsességként szívemben!

Amíg Élek

Amíg élek, én csak szeretek! 

Két karommal én átölelek, 

Szavaimmal kedveskedek,  

Mosollyal örömet szerzek!

Amíg élek, én csak adok,

Fáradt lelkeknek vigaszt nyújtok,  

Könnyeket törlök le arcokról,  

Mosolyt varázsolok szavakból.

Amíg élek, én csak szeretek!

Akkor is, ha engem nem szeretnek.

Árasztom a Földnek, embereknek,  

Utolsó lélegzetemmel is szeretek!

Ha meghalok is illatozom,

A szeretetet szerte szétszórom, 

A szeretetnek csodás illatát,

A mennyekből a Földnek adom át.

Robika a papagáj

Kis uraság, folyton mondja:  

„Itt a papagáj!” — hangoztatja,  

Visít, élesen szirénáz,  

Minket akkor hideg ráz!

Szeretjük őt, ha kiabál,  

Reggel nekünk ébresztőt ad,  

Kicsit duci, de olyan cuki,  

Kedvence a szotyi!

Ő a szelet nem kedveli,  

Hangosan nekem jelzi,  

Ha jön az este, lenyugszik,  

Csendben elalszik!

A szabadban visszaénekel,  

Karattyol rigónak, cinegének,  

Barátkozik, próbálkozik,  

Sokszor szegény unatkozik!

Repülni nem tud a drága,  

Pörög, forog, csak úgy járja,  

Mivel duci a kis drága,  

Csak totyog a kalitkába.