Egy éjszakai órában ülök a parton, a tenger hullámai lassan elérik a lábamat, mintha hívnának maguk közé. A víz hideg érintése megborzongat, de nem rettent vissza. Ahogy a mély vizet figyelem, egy láthatatlan erő húz le, mintha a mélység sötétje magához szólítana. Felállok, és lassan elindulok befelé, egyre mélyebbre, hagyom, hogy a tenger körülöleljen, és a mélység csendje belém hatoljon.
Ahogy tovább merülök, a napfény fokozatosan eltűnik, és minden egyre hűvösebbé, sötétebbé válik. Az utolsó foszforeszkáló fények egy pillanatra még felvillannak, mint kísérteties, halvány csillagok, de aztán minden teljesen elsötétedik körülöttem. A víz egyre nehezebb, a mély nyomás szinte rám telepszik, mintha a bánat egész súlya a vállaimra nehezedne. Leérek a tenger fenekére, a csend mélyére.
Itt, a legmélyebb sötétben megpillantom őket. A bánat lényei, gomolygó, hatalmas árnyékokként lebegnek körülöttem, bizonytalan, elmosódott formákkal. Némelyikük szeme halványan villan, sápadt és élettelen, mégis egyenesen rám szegeződik. Másokból lassan mozgó, csápszerű karok nyúlnak felém, a vízben kavarogva közelednek, mintha egy érintésre várnának, hogy engem is magukkal húzzanak.
A lények csendes körökben lebegnek körülöttem, figyelnek, mintha halkan suttognának. Üzenetük, amelyet csak én hallok, egyszerre gyengéd és könyörtelen: — Add át magad. Hagyd, hogy mi legyünk a támaszaid, ismerjük minden fájdalmadat. Velünk pihenhetsz.
Ahogy egyre közelebb vonnak, érzem a sötétségük mély vonzását. Az árnyékok lassan körbevesznek, halk örvényszerű forgásuk csalogat, hívogat. Ahogy nézem őket, szinte elveszítem a vágyat, hogy a felszínre visszatérjek, mintha minden ellenállásom eltűnne a mély bánat súlya alatt. Egy pillanatra úgy érzem, hogy elnyel a magány, és a sötét csápok körülfonódnak rajtam, elvonják minden erőmet.
De valami belül, valahol mélyen, egy halvány fény feléled bennem. Egy apró, meleg szikra – egy érzés, amitől újra erőt érzek. A lények közelednek, de tudom, hogy még van választásom. Az élet iránti vágy, a felszín csendes fénye egyszerre meleg és hívogató. Érzem, hogy választanom kell.
Minden erőmmel a felszín felé indulok, küzdök a bánat lényeinek vonzása ellen. Mintha mély álomból ébrednék, a szívem újra dobogni kezd, erősebben, minden mozdulattal közelebb hozva a fényt. A sötét lények követnek, de tudják, hogy ma nem ők lesznek a győztesek.
A felszínen áttör a hold fénye, hűvös levegő tölti meg a tüdőmet. A tenger hullámai lassan visszahúzódnak, ahogy kimerülten leülök a parton, hagyva, hogy a csendes éjszaka körülöleljen. A hold és a csillagok tisztán ragyognak, mintha megértőn figyelnének. Érzem, ahogy a fájdalom lassan feloldódik, szinte kioldódik belőlem, ahogy a könnyek lassan végigcsordulnak az arcomon.
Egy pillanatra felnézek az égre, és látom, ahogy egy hullócsillag suhan el felettem. Érzem, hogy ez az üzenet nekem szól: „Drágám, lesznek még boldog pillanataid. Nem vagy egyedül.” Szívemben csendes béke árad szét, mintha láthatatlan angyalok vennének körül, megvédve és szeretettel átölelve. Ott, a tenger partján, ahol a legmélyebb sötétséggel néztem szembe, most a csillagok fénye alatt újra érzem, hogy újjászülettem.
