Hajnalillat

Üresség ölel, mint fagyos téli csend,

Szívem mélyén fájdalom csendje van bent.

Szeretet lángja rég kihunyt, csak hamuja maradt,

Álmok közt bolyongok, s a lélek megfagyva hallgat.

A sötét égbolton csillagok fakulnak,

Fényük távolodik, szépen, lassan kialszanak.

Hó lepi a tájat, s ahogy lassan olvad,

A változás kísér, mint hűvös hajnalillat.

Elmúlás szárnyain suhan át az idő,

Örökké vágyom, de minden tovatűnő.

S ha elér a tavasz, s a jégszív is megenyhül,

Az üresség csendje talán új fényre lendül.

Gyönyörű havon megcsillan a fény,

Remény csókját hinti az éj peremén.

Lelkem mélyén a parázs, talán még él,

Fagyott álmaim lassan újra felébrednek még.

A sápadt égen egy csillag int felém,

Én tudom, holnap visszaintek – van még remény.

A tél talán elmúlik, új tavaszra vágyom,

Hogy lelkem olvadjon, s új fényre találjon.

Csoda

 

Van egy kincsem,

Kinél szebb nincsen,

Kinek olyan a mosolya,

Örökre szóló csoda.

Pici még, aprócska,

Ártatlan kis angyalka,

Mama szívét melengeti,

A napját szebbé teszi.

Mama ölébe veszi,

Ringatja őt, szereti,

Mondókákkal nevetteti,

Édesen dédelgeti.

Az unoka egy csoda,

Akinek van tudja

, Ha ránéz a mamára,

Egy álom válik valóra.

Erdő szíve

Sétálok a fák között,

a csend, mint takaró, körbefog,

lábam alatt zizeg az avar,

napfény játszik, levelek közt cikázik.

Ez az a hely, hol a lelkem megpihen,

ahol fák átkarolnak szelíden,

a levegőt mélyen lélegzem,

a napfény lágyan, puhán megérint.

Lelkem a fák között táncot jár,

sóhajom messzire elszáll,

illatok surrannak titokban,

hoznak nyugalmat, halk gondolatban.

A lombokon át tör rám a napfény,

bennem is feloldódik mindaz, ami nehéz,

a lelkem könnyedén szárnyra kel,

s a Föld mélyéből az erő átölel.

Csend vesz körül, az erdő pihen,

fények, fák, illatok mind egyszerre,

együtt lélegzünk, együtt vagyunk,

szépen lassan összeolvadunk.

Gyertyafényben Emlékezem

Mécses gyullad, a láng szelíden ég,

virág hajol, emlékek közt kísér,

szívemben őrzöm mosolyukat,

s csendben felidézem arcukat.

Gyertyafényben látom arcukat,

érzem, ahogy még átölelnek,

szívemben élnek, mint csillagok,

őrzöm őket, s velük maradok.

Most pihennek, csendben pihennek,

a túlsó partról rám figyelnek,

tudják jól, hogy bennem élnek,

így sosem szűnnek meg énnekem.

Lángjuk fénylik, mint szelíd szó,

itt ég bennem, mint örök lángoló,

s amíg a mécses csendben ég,

szívemben élnek mindörökké.

Halloween Kacaj

Halloween éjjel utcák élednek,

Jelmezes gyerekek előlépnek.

Boszorkány, szellem, kis vámpírsereg,

Házról házra járva kéregetnek.

Tök lámpás fénye lobban, remeg,

Cukrot gyűjtenek apró kezek.

„Csokit vagy csalunk!” – zeng fel a dal,

A holdfény alatt vígan szól a kacaj.

Ropog a léptük, kacajuk száll,

Halloween éjjel minden oly mókás!

A jelmezek alatt csillan a szem,

Mert édesség vár rájuk végtelen!

Életünk egy Puzzle

Életünk egy színpad,

játsszuk a szerepünket,

mint színészek, kiknek álarca

mosolyt és könnyet váltogat.

Miért történik mindez, ami történik,

s miért nem történik?

Kérdések özönlenek,

mint vihar a csendes tó felett.

Kirakózunk fejünkben,

puzzle-játékot játszunk –

talán a választ megtaláljuk,

mint elveszett csillagot a sötétben.

Illeszgetjük darabjainkat ide-oda,

de nem passzol sehova.

Ha végre odapasszol egy darab,

a szívünk végre megkönnyebbül,

mint hajó, vihar után

egy pillanat alatt.

Az életünk egy színpad,

színészek vagyunk rajta.

Elfeledtük, hogy mi is a darabunk,

mint rég elveszett könyvet a polcon,

s ezért nem illeszkednek a darabok.

Tudatos létezésben,

a pillanatokat keresve,

minden darab

magától a helyére kerül.

Mert – a válaszok – végre megérkeznek,

és összeállnak a darabok,

meglátjuk az összképet,

a válaszok megérkeznek a miértre.

Láthatatlan hívás

Eljött az idő, hát elindulok,

fáradt lábammal lassan bandukolok,

mázsás kövek nyomják léptemet,

új utamon talán elengednek.

Látom az utat, láthatatlan hívást,

az út szélén várnak rám sorban,

szeretet-angyalok, barátok –

tárt karokkal fogadnak, szívükkel dalolnak.

Egy új világ hív, ismeretlen táj,

hol csodás dimenziókon át

árad a szeretet mindenhol –

jobb, mint e földi létezés,

nincs ott bánat, nincsen éhezés.

Szívesebben maradnék és léteznék,

szívem már vágyik e létre,

hazamenni, felébredni nem akarok;

a földön szeretet nélkül élni nem tudok.

E földi létben szívem megszakad,

nem látok mást, csak szomorú arcokat,

félelem járja át e világot –

inkább megyek az új világba tovább,

hol a szeretet ölel majd át.