Gyertyafényben Emlékezem

Mécses gyullad, a láng szelíden ég,

virág hajol, emlékek közt kísér,

szívemben őrzöm mosolyukat,

s csendben felidézem arcukat.

Gyertyafényben látom arcukat,

érzem, ahogy még átölelnek,

szívemben élnek, mint csillagok,

őrzöm őket, s velük maradok.

Most pihennek, csendben pihennek,

a túlsó partról rám figyelnek,

tudják jól, hogy bennem élnek,

így sosem szűnnek meg énnekem.

Lángjuk fénylik, mint szelíd szó,

itt ég bennem, mint örök lángoló,

s amíg a mécses csendben ég,

szívemben élnek mindörökké.

Halloween Kacaj

Halloween éjjel utcák élednek,

Jelmezes gyerekek előlépnek.

Boszorkány, szellem, kis vámpírsereg,

Házról házra járva kéregetnek.

Tök lámpás fénye lobban, remeg,

Cukrot gyűjtenek apró kezek.

„Csokit vagy csalunk!” – zeng fel a dal,

A holdfény alatt vígan szól a kacaj.

Ropog a léptük, kacajuk száll,

Halloween éjjel minden oly mókás!

A jelmezek alatt csillan a szem,

Mert édesség vár rájuk végtelen!

Életünk egy Puzzle

Életünk egy színpad,

játsszuk a szerepünket,

mint színészek, kiknek álarca

mosolyt és könnyet váltogat.

Miért történik mindez, ami történik,

s miért nem történik?

Kérdések özönlenek,

mint vihar a csendes tó felett.

Kirakózunk fejünkben,

puzzle-játékot játszunk –

talán a választ megtaláljuk,

mint elveszett csillagot a sötétben.

Illeszgetjük darabjainkat ide-oda,

de nem passzol sehova.

Ha végre odapasszol egy darab,

a szívünk végre megkönnyebbül,

mint hajó, vihar után

egy pillanat alatt.

Az életünk egy színpad,

színészek vagyunk rajta.

Elfeledtük, hogy mi is a darabunk,

mint rég elveszett könyvet a polcon,

s ezért nem illeszkednek a darabok.

Tudatos létezésben,

a pillanatokat keresve,

minden darab

magától a helyére kerül.

Mert – a válaszok – végre megérkeznek,

és összeállnak a darabok,

meglátjuk az összképet,

a válaszok megérkeznek a miértre.

Láthatatlan hívás

Eljött az idő, hát elindulok,

fáradt lábammal lassan bandukolok,

mázsás kövek nyomják léptemet,

új utamon talán elengednek.

Látom az utat, láthatatlan hívást,

az út szélén várnak rám sorban,

szeretet-angyalok, barátok –

tárt karokkal fogadnak, szívükkel dalolnak.

Egy új világ hív, ismeretlen táj,

hol csodás dimenziókon át

árad a szeretet mindenhol –

jobb, mint e földi létezés,

nincs ott bánat, nincsen éhezés.

Szívesebben maradnék és léteznék,

szívem már vágyik e létre,

hazamenni, felébredni nem akarok;

a földön szeretet nélkül élni nem tudok.

E földi létben szívem megszakad,

nem látok mást, csak szomorú arcokat,

félelem járja át e világot –

inkább megyek az új világba tovább,

hol a szeretet ölel majd át.

Hit és fény testvérek

 

Bennem él a hit, mint világító torony,

A fény ragyogva mutatja minden álmom.

Sötétségben vezet, amit szívem sugall,

Ez a szeretet fénye, mi ragyogva átölel.

Fényes hajnalban, mikor új nap kél,

Minden kétségem eltűnik, mint a szél.

A hit az erő, velem szüntelen él,

Szeretet fénye, a hittel szívemben él.

Tenger mélyén is, ha vihar támad,

Ez a fény ragyog, álmom őrzi mindennap.

Hisz a szeretet fénye, mi sosem apad,

Örökkön-örökké velem marad.

Szomorú sziromszív

A cseresznyefa alatt ültem, és néztem, ahogy a nap lassan aranyszínű köntösbe burkolja a kertet. Az áprilisi fuvallat gyengéden borzolta a fák leveleit, mintha titkokat susognának egymás között. A cseresznyefa virágai fehér sziromköntösben díszelegtek, amelyek az aranyló napsugarakban még tisztábbnak, még fényesebbnek tűntek, mint valaha. De a szépség nem hozott megnyugvást – a szívem egyre nehezebben verte ritmusát a mellkasomban.

Szomorúság ölelt körül, akár egy régi, kopott takaró. Talán, mert valami elveszett bennem, vagy csak mélyen megbújt a lelkem egy szegletében – egy olyan titok, amit nem mertem kimondani, mert féltem, hogy ha egyszer a szavak súlyával a világra engedem, örökre megváltozom.

A távolban, az ég peremén a nap lassan süllyedni kezdett, s ahogy aranyszíne egyre mélyült, a kert is más árnyalatot öltött. A fák törzse sötétebb lett, a virágok pedig, mintha búcsút vennének a fénytől, szomorú csillogással hajladoztak. Ahogy a cseresznyefa alá hajtottam a fejem, hallottam, ahogy egy-egy szirom aláhullik. Egy szirom a tenyerembe hullott, és velem együtt sírt, mintha gyászba borulna minden körülöttem.

Egyetlen gondolat tört fel bennem, mint ahogy a régi sebek néha, váratlanul, újra lüktetni kezdenek. Talán sosem fogok megszabadulni attól az érzéstől, ami itt, a cseresznyefa alatt úgy ölel magához, mint egy szívbe markoló sötét árnyék. Egy régi szerelem emléke volt ez, amely már csak foszlányokban élt bennem – egy mosoly, egy pillantás, amit talán csak én őrzök ennyire görcsösen.

Az aranysárga nap fénye lassan megfakult, és én ott maradtam egyedül, a cseresznyefa alatt, magamra hagyva a múlt árnyaival. A szívemben egy rés mindig szomorú marad, akárhány szirom is hullik még, akárhányszor is tör előre a tavasz újra meg újra. Az a szerelem, ami valaha olyan ragyogó volt, mint a napfény, most már csak egy halk, szomorú emlék, ami a lelkem legmélyén rejtőzik.

Kicsi hős, a hangya

Szürke égben gyűlik a vihar,

kis hangya lépked, nehéz most a teher,

az út sötét, vizes, meredek,

felette csak esőcseppek.

Milliónyi csepp hull rája,

míg a viharral küzd, de állja,

mintha óceánba lépne,

kicsiny hősünk menedéket remélne.

S ahogy eláll az eső végül,

a hangya új napra ébred végül,

apró lépte halk utat keres,

míg a nap fénye ismét ránevet