Jack felesége, Julia, akivel húsz évet töltöttek el együtt, évek óta súlyos szívbetegségben szenvedett. Az emlékek, ahogy a tengerparton sétáltak, vagy ahogy az első közös karácsonyukat ünnepelték, most csak árnyékként kísértették Jacket, miközben nézte, ahogy a nő, akit annyira szeretett, napról napra gyengült. Jack minden követ megmozgatott, minden lehetőséget kimerített, de Julia menthetetlen volt.
Egy éjszaka, a legnagyobb kétségbeesésében, amikor Julia már a halál küszöbén állt, Jack felnézett az égre, majd a semmibe suttogta:
– Az ördöggel is lepaktálnék, csak maradjon életben...
A szavak kimondása után valami megváltozott. A levegő hideggé vált, mintha a világ megállt volna egy pillanatra. Az árnyékok megnőttek, és az egyikből egy alak lépett elő. Az ördög volt az, elegáns, a sötét köpenye mögött rejtőzködő kegyetlenséggel. Arca széles mosollyal volt tele, de a szemeiben megcsillant az ördögi ravaszság, ami jelezte, hogy nem csupán egy alku van a levegőben, hanem az élet és a lélek tétje is.
– Megszólítottál – mondta az ördög lágyan, szinte udvariasan. – Kétségbeesésed messzire hallatszott. Mit ajánlasz cserébe, ha megmentem a feleségedet?
Jack remegve lépett egyet hátra, de nem volt hova menekülnie.
– Bármit – suttogta. – Csak éljen!
Az ördög lassan elmosolyodott.
– Bármit? Ó, ember, ezt mindig olyan könnyedén mondjátok! Nézz rám! – Jack felnézett a sötét, mélységes szemekbe. – Ha a feleséged életét akarod, nekem a szíved kell. Nem a tested, nem a lelked. A szíved. Soha többé nem fogsz szeretni. Egy hideg, üres árny leszel, aki csak létezik. A feleséged meggyógyul, de te soha többé nem nézel majd rá úgy, mint most. És szolgám leszel, amíg élsz. Ez az ajánlatom. Elfogadod?
Jack megdermedt. Nem gondolta végig a következményeket, csak a felesége arcára tudott gondolni, arra, ahogy Julia még egyszer mosolyogna rá, egészségesen, élve. Az áldozat hatalmas volt, de a kín, hogy elveszítheti, még nagyobb. Hát beleegyezett.
– Igen – mondta remegve, a hangjában már-már kétségbeesés csendült. – Csak mentsd meg! Kérlek, minden áron, bármilyen árat megfizetek! Csak ne veszítsem el!
Az ördög bólintott.
– Megvan az alku. Élni fog, te pedig többé nem fogsz érezni. Szolgálni fogsz engem, ahogy megbeszéltük.
Másnap reggel Julia csodával határos módon felépült. Az orvosok értetlenül álltak az eset előtt, de Jack tudta, mi történt. A nő boldogan ölelte magához férjét, de Jack szíve helyén már csak üresség volt. Nem érzett semmit. Julia érintése nem hozott neki örömöt, mosolya pedig fájdalmas emlék volt.
Jack tudta, hogy önmagát árulta el. Meggondolatlanul adta oda a szívét, ezzel valóban megmentette a felesége életét, de ő maga elveszett. Hátralévő életét az utcákon töltötte, ahol a város fényei csak távoli emlékekként villogtak, az emberek pedig körülötte siettek, miközben ő üresen bolyongott. A hideg szél csípte az arcát, a város zaja és a járókelők lüktetése egy olyan világot alkotott, ahová már nem tartozott.
Fásult és fáradt lábai alatt a beton hideg és kemény volt, akárcsak a szíve. Minden nap újabb árnyékokkal találkozott, amelyek csak emlékeztették az elveszett boldogságára. Szívében a szeretet helyén már csak üresség tátongott. Soha többé nem ment haza, soha többé nem tapasztalta meg azt az örömöt, amit Julia mosolya jelentett számára.
A bűntudat és az árulás súlya úgy nehezedett rá, mint egy ólomkabát, amelyet soha nem tudott levetni. Jack így élte le az életét, és egy téli napon, a hideg utcán végleg elaludt, miközben a hó csendesen hullott a világra, mintha a Föld is meg akarta volna érteni az ő fájdalmát.
