A Fájdalom Csendje

Rideg a világ, kihűlt minden,

Jégcsap nőtt a szívekben,

A szemekben fátyol ül,

Arcokon a bú már rég megül.

Az utcák csendje az éjben zenél,

Mindenki egyedül, senki se él.

A lelkek kihaltak, elvesztek,

A mosolyok az arcokról eltűntek,

A szavak értelmetlenek lettek,

Nem érezni mást, csak reménytelenséget.

Az álom is porrá vált, elfeledett,

A boldogság szó ismeretlen lett.

Ilyen lett a világ, reményvesztett,

Mint anyját elveszített gyermek,

Kit nem ölelnek már át a szerető kezek;

A bánat súlya lelkeken egyre nehezedett.

A sötétben csak a fájdalom beszél,

A hiány a szívekben csendesen megtelepedett.

Szeretet nélkül élni nem lehet,

Nélküle a szív hamuvá lesz;

Kihűl, mint a ház, mit nem fűtenek,

A lélekben a vágy és a remények elvesztek.

A világ csak árnyék, ha a szív nem él,

Az élet csak harc, minden csak álarc.

Szeretet hiánya halálhoz vezet,

A sötétség behálózza a szíveket.

A szívet szeretettel mindig fűteni kell;

Csak így élhet az ember, ha szívéből árad a fény,

Mert a szeretet az, ami éltet és hoz reményt;

A szeretet nélkül minden elveszett, ha fény nem ragyog a szívekben.

Az idő tükre

Az idő tükre fényt vetít felém,

mely ráncokban őrzi a múlt szelét.

Minden emlék egy színes festmény,

melyből születik a költemény.

Bölcsesség szőtte, mint életfonál,

mely köti a múltat a jelenhez.

A tükörbe nézve látom magam,

belül mindig fiatal maradok.

A ráncok közt mély bölcsesség rejlik,

tudás és tapasztalat, mi éltet.

Mint álmok szárnyán repül a pillangó,

az élet színeit felfedi nékem.

A tükrön át látom a világot,

hol boldogság és bánat együtt jár.

Minden nevetés egy csillaggyümölcs,

mely éjjel ragyog, szívem fénye már.

A tükör nem mindent mutat,

az igazságot a lélek érti.

Mert ami látható, az csak felszín,

a mélyben rejtőzik a szeretet.

Így hát megélem a nap csodáját,

elmerülök a pillanat mélyén.

Az idő tükre bár mást is mutat,

én akkor is járom a saját utam.

Minden egyes lépés új szimfónia,

a szív dobbanása a jelen dallama.

A nevetés olyan, mint a szellő,

a szeretet fonál körbefon engem.

Így megélem az élet ajándékát,

és tudom, hogy a lélek fiatal.

Mert a lélek tükre örök és szép,

az idő szőtte életünk meséjét.

Szeretet karjaiban

Mint lágy szellő, ha éjben útra kél,

Anya karjában a bánat elvész.

Az ölelésében csenddé válik a szél,

S a szívem újra otthonába ér.

Ölelése, mint álom, szelíd dal,

Mely szárnyra kel, mint a vágyak lángja.

Anya karja, szent béke, nyugtató,

Mely szeretetet ad, szívem boldogító.

Mint tengerpart, hol lágyan ér a víz,

Anya karjában minden fájdalom szűnik.

Szívébe zárva ringat, s elrepít,

Hol nincs, mi bánt, csak boldog álmom hív.

Az ölelésében megnyugszik a szív,

Mint puha párnán szunnyadó csoda.

Mert Anya öle mindig hív, szeret,

Szeretete az, mi mindig velem ragyog,

Ölelése, szívemben örökre marad.

Pergamen és Én

Keresem, kutatom, ki is vagyok én.

Hol van a helyem, ki az, akinek velem van helye?

Hol találom azt az otthont, ahol szeretnek,

és ahol én is szeretve, boldogan lehetek?

Soraimat pergamenre vetem,

remélve, hogy egyszer majd megértenek.

Író vagy költő lennék? Magam sem tudom,

de érzem, hogy írnom kell – ez az én utam, ezt akarom.

Gyermekeim felnőttek; elszálltak, mint madarak –

mint fészkükből repülők, messze szálltak.

Emlékszem, kicsik voltak, az udvaron játszottak,

most, mint felnőtt madarak, messze repültek.

De velem maradnak mindig az emlékek,

mint napfény, mi melegíti a szívem,

s mint a zöldellő fák között a hűs szellő,

tartja a lelkem – mindig velem jön.

Most élem az életem, amíg még megtehetem.

Talán tíz évem van hátra – ki tudja, mi jöhet még?

Ki vagyok én? Talán a sors válaszát megadja.

Most érkeztem el oda, hogy életem mélyét kutatva járom utam;

figyelem és élvezem mindazt, ami megérint.

Millió érzés és gondolat árad belőlem –

vágyak törnek fel, mint tavaszi szellő.

Most pedig megvalósulásra várnak,

mint virágok a napfényben.

Hagyom szabadon áramlani őket – hiszen mindez én vagyok.

Én vagyok – vagy talán még csak most válok azzá?

Az idő elhozza a választ – így lesz az igazán jó.

Őszülő fejemmel már nem harcolok az idő ellen;

minek is? Annyi napot megéltem már.

Az idő olyan, mint egy folyó – sodor,

elkerülhetetlen, akár akarjuk, akár nem.

Jöjjön, aminek jönnie kell – már nem állok ellen.

Napról napra formálódom, és ma már egy dolog számít igazán:

a szeretet, ami napfényként ragyogja be az életem –

melegével ölel körül, és a legsötétebb pillanatokban is világosságot hoz.

Hiszen minden pillanatban ez az, ami valóban fontos:

milyen nyomot hagyok a világban, mit számít valójában?

Milyen örökséget adok át a gyermekeimnek

az élet útján – a történetem ívét.

Szívből Figyelni

A szeretet, mint elhagyott madár,

szárnyát nem tárja, ha nincs, aki vár.

Néha dal lenne, de csendben marad,

ha nem hív a lélek, nem érzed jól önmagad.

Figyelmünk fáklya, mi utat mutat,

ha kihunyt, a világ dermedt és fakó.

Mint eltévedt csónak sodródik a parton,

nélküle minden céltalan, hontalan.

Az idő, mint folyam, mit kő zár el,

s mi nem vesszük észre, hogy sodor el.

A napok elfolynak, ha nem figyelünk,

és üres marad minden, mit nem szeretünk.

De ha tekinteted találkozik a fénnyel,

minden pillanat tükröződik a lélekben.

Figyelmeddel színezd meg a napot,

s a szeretet fénye szívedben újra lobban.

Dorka éjjeli ugatása

Dorka, a német juhászkutya a család szeretett tagjaként a házban aludt. Szabadon járhatott ki-be, amikor csak akart. Az éjszaka csendes és nyugodt volt, a Hold és a csillagok fényesen világítottak be az ablakon.

Egyszer csak Dorka ugatni kezdett a gazdája ágya mellett, furcsán izgatottan és idegesen viselkedett.

– Mi a baj, Dorka? Felébresztesz mindenkit! – mondta a gazda álmosan.

Felkelt az ágyból, és követte a kutyát. Ekkor vette észre, hogy a hátsó épületből sűrű, fekete füst gomolyog. Azonnal hívta a tűzoltókat.

Lehajolt, megölelte Dorkát, és azt mondta:

– Megmentetted az életünket, drága kutyánk!

Gyermeki Remény

Külváros koszos utcáin,

Egy gyermek, éhesen kukázik.

Rongyos ruháin a hideg áthatol,

Fázik, és éhes, de nem szól.

Csendesen, kitartóan kutat,

Talán jut valahol egy falat.

Kék szemeiben a könnyek,

Nem az örömtől jönnek.

A háború elvett tőle mindent,

Szerető szülőket, családot.

Szívében félelemmel, de hittel,

Jobb jövőt vár a reménnyel.

Lesz, aki újra ölelje,

Meleg étellel etesse.

Puha ágyba fektesse,

S többé el ne engedje.

A sötét utcán tovább lép,

Bízik benne, hogy várja még,

Egy világ, hol béke van,

S nem kell félnie, remegve élnie.