Az életre kelt üzenet

 

A nyár hirtelen érkezett a hegyek közé, a Nap ragyogott az égen, és meleg sugaraival aranyszínű fénybe vonva festette a tájat. A zöldellő rétek tele voltak virágokkal, a fák friss levelei pedig suttogva meséltek a szellőnek. A Kék-hegyek között egy kis tisztás terült el, ahol az ég kékjével és a föld zöldjével csodás kontrasztban találkozott.

Luca a tisztás szélén ült, szívében hatalmas várakozással. Gyermekkori hely volt ez, számára szent hely. Az elmúlt hetekben gyakran járt ide, hogy elgondolkodjon az életén, de most valami más miatt ült itt. A kezében egy kis papírfecni lapult, amit reggel írt, és amit azóta is csak nézegetett, de még nem küldött el.

„Szia, Mia. Remélem, jól vagy. Szeretném, ha találkoznánk. Van valami fontos, amit meg kell osztanom veled.”

Ahogy a Nap szépen szórta sugarait, hirtelen megjelent egy alak a tisztás szélén. Mia állt ott, zöld ruhában, a napsugarak játékosan csillogtak a hajában. Luca szíve egy pillanatra megugrott.

– Mia! – kiáltotta, miközben mosolya szélesedett. – Nem gondoltam, hogy itt találkozom veled!

– Luca! – válaszolta izgatottan Mia, és azonnal eszébe jutott a papírfecni. – Én… éppen neked írtam üzenetet!

A lány felhúzta a szemöldökét, és Luca kezében lévő papírlapra nézett.

– Üzenetet? Tényleg? – kérdezte, és a kíváncsiság látszott az arcán.

Miközben Luca a gondolatait próbálta összeszedni, előre lépett, és az érzéseit nehezen öntötte szavakba.

– Az utóbbi hónapokban… csak üresnek érzem magam. Mintha minden nap csak robotolnék, és az egyetlen dolog, ami hiányzik, az a mosolyod.

Mia arca egy pillanatra elkomorult, majd hirtelen vidámabb lett.

– Nekem is nehéz volt – mondta, majd megtörölte a szemét. – Mindig azt hittem, hogy erős vagyok, de az a nap, amikor Péter elment… úgy éreztem, mintha a világom darabokra hullott volna. Te voltál az egyetlen, akire számíthattam, és azt hittem, elveszítettelek.

Miközben a vihar közeledett, Luca szívében egy furcsa szorongás nőtt, mintha az időjárás megpróbálta volna megjósolni a kapcsolatuk jövőjét. Az esőcseppek egyre nagyobbakat zuhogtak, és az ég zúgása mintha a belső feszültségüket is tükrözte volna. Ahogy a két fiatal közel került egymáshoz, a háttérben hirtelen egy mély dübörgés hallatszott. Luca és Mia megdermedtek. A fák között egy hatalmas fekete felhő kezdett gyülekezni, sötét árnyékot vetve a tájra. A szél felerősödött, s a levegőben megjelent a vihar íze, a feszültség szikrái már a levegőben vibráltak. Ahogy a vihar egyre intenzívebbé vált, a mennydörgés hangja megdörrent, mintha a természet is próbálta volna megakadályozni Luca és Mia találkozását. A fák ágai zörögtek, a szél viharosan süvített, és a következő villámlás olyan közelségbe került, hogy az izzó fény szinte a bőrük alatt is érezhető volt.

– Ez nem jó! – mondta Luca, majd elkapta Mia kezét. – El kell mennünk innen!

– De hova? – kérdezte Mia, miközben próbálta tartani a lépést. – Esetleg egy épületbe? Vagy egy búvóhelyre?

– Van egy régi kunyhó a közelben! Ott biztonságban lehetünk! – válaszolta Luca, és a fák között szaladva vezette Miát.

Ahogy futottak, egy újabb villám hasított az égen, a mennydörgés pedig olyan hangosan dördült, hogy a föld is megremegett alattuk. Mia nevetve kiáltott:

– Hát ez már a második! Talán valakinek tényleg meg kellene állítani a vihart!

– Jól van, de ha már bőrig ázunk, legalább varázsoljunk egy napernyőt a viharra! – válaszolta Luca, nevetve, miközben a víz csöpögött a hajáról.

Amikor megérkeztek a kunyhóhoz, Luca berontott az ajtón, és Mia azonnal utána. A kunyhó sötét és hűvös volt, de legalább védett a vihar elől. A szél fújt, az eső pedig dübörgött a tetőn, mintha a világ össze akarta volna dőlni.

– Hú, ez elég izgalmas! – mondta Mia nevetve, próbálva feloldani a feszültséget.

Luca nevetett, de közben a szívében érezte a félelmet. Az eső megnyugtatta őt, és a sötét falak között a világ zajai hirtelen eltűntek. Most már csak ők ketten voltak.

– Mia… – kezdte Luca, miközben a sötétben a lányra nézett. – Az utóbbi időszakban… annyira hiányoztál. Az üzenetem nem csak egy levél volt. Szeretném, ha újra közel kerülnénk egymáshoz.

Mia szemeiben könnyek csillogtak, és a hangja halkan, de határozottan érkezett.

– Te is hiányoztál, Luca. De a versenyek miatt sajnos el távolodtunk egymástól. Minden versenyt úgy éltem meg, hogy elveszítelek.

Luca közelebb lépett, és megfogta Mia kezét.

– Nem kellene így lennie. Ezért írtam az üzenetet. Hogy újra kezdjük. Nincs többé Péter, vagy bármilyen rivalizálás. Csak mi vagyunk.

A kunyhó sötét falai között a feszültség és a félelem lassan átalakult reménnyé. Luca és Mia mindketten úgy érezték, hogy a vihar elvonulása nemcsak a külvilág, hanem a szívükben is egy új kezdetet jelent. Megértették, hogy az együtt eltöltött idő és a közös emlékek újra összehozhatják őket. A múlt fájdalmai és a versenyek miatti távolságok ellenére most újra felfedezték egymás iránti érzéseiket. A jövőjük most már közös úton állt előttük, tele lehetőségekkel.

Az ajtón kívül még mindig dörgött az ég, de a kunyhóban a feszültség levegője megváltozott.

– Akkor kezdjük el újra – mondta Mia, és a szavak mögött ott rejtőzött a remény és a vágy.

Luca boldogan mosolygott, és érezte, hogy a vihar nemcsak odakint, hanem a szívében is eloszlott.

– Most már tudom, hogy ez az üzenet a legszebb, amit valaha is írhattam neked.

Mia bólintott, és a kunyhóban kialakult csendben mindketten tudták, hogy ez a pillanat egy új kezdet. A külvilág megszűnt létezni, és csak egymásra figyeltek.

Amikor végre kiléptek a kunyhóból, a vihar lecsillapodott.

Az ég megtisztult, és a Nap ragyogott, aranyszínű fénye megcsillant a nedves fűben. A levegő friss és üde volt, a világ mintha újjászületett volna. Luca és Mia, bőrig ázva, de boldogan álltak egymás mellett, és a körülöttük elterülő tájat nézték.

– Nézd csak, minden olyan tiszta és élénk – mondta Mia, és a virágok színeire mutatott. – Talán a vihar előtt a világ is egy kicsit elhomályosodott.

Luca bólintott, majd egy pillanatra megölelte Miát, aki viszonozta az ölelést, és mindketten nevettek, mert csupa vizesek voltak.

– Jót nevettünk, de igazából most már csak egy dologra vágyom – mondta Luca, miközben elengedte Miát.

– Mire? – kérdezte Mia, kíváncsian nézve Luca szemébe.

– Arra, hogy együtt legyünk és jókat beszélgessünk a jövőben is. Hiszen mindketten tudjuk, hogy a barátságunk ereje, az élet más területein is segíthet.

Mia szeme felcsillant. – Ez így igaz! A jövőben én mindig ott leszek neked, és te is nekem! Nem engedjük, hogy bármi, és bárki közénk álljon soha többé!

Ahogy a nap fénye melegíteni kezdte őket, Luca és Mia tudták, hogy az életüket új irányba terelhetik, és közösen nézhetnek szembe a kihívásokkal. A jövő most már közös úton állt előttük, tele lehetőségekkel, és egy új fejezet kezdődött az életükben.

Együtt léptek tovább a világba, ahol a barátság és a szeretet ereje mindig is összekötötte őket. Az életre kelt üzenet nemcsak egy levél volt, hanem a remény, hogy az igazi kapcsolatok sosem szűnnek meg, még a legnagyobb viharok közepette sem.

Miközben a nap lassan lement a horizonton, Luca és Mia megfogták egymás kezét, és elindultak a tisztás felé. A sötét felhők már távolodtak, a csillagok pedig lassan felbukkantak az égen. Az estével együtt új lehetőségek nyíltak meg előttük, és mindketten tudták, hogy a vihar után a nap mindig fel fog kelni. Az úton, amely előttük állt, sok kihívás és kaland várt rájuk, de együtt készen álltak bármit vállalni.

Ahogy a tisztáson álltak, Luca hirtelen megállt.

– Mia, tudod, mit érzem? – kérdezte, a lány szemébe nézve.

– Mit? – érdeklődött Mia.

– Azt, hogy az élet csodálatos ajándék. És hogy minden egyes pillanat, amit együtt töltünk, egy újabb lépés a közös jövőnk felé.

Mia mosolygott, és szívében érezte, hogy Luca szavai igazak. Az élet nehézségei ellenére ez a pillanat az ő kapcsolatukat tette igazán különlegessé. A vihar elvonult, és bármi, ami jöhet, már nem tűnt félelmetesnek. Együtt, kéz a kézben indultak el a tisztás közepén, ahol az ég alatti csillagok szikrázva vártak rájuk.

A csendes éjszakában minden hang, minden szellő, minden csillag fénye őket ünnepelte, és az életre kelt üzenet, amely a vihar során született, örökre összekötötte őket.

Időtlen szeretet

Károly és Emma már több mint negyven éve élnek együtt, fiatalon szerettek egymásba. Átéltek nehéz időket és szép pillanatokat is, közösen építették fel szeretett otthonukat. Egyik gyermekük elvesztése majdnem összetörte őket, Emma teljesen összeomlott, de Károly végig mellette állt, erőt adva neki. A szeretet erejével túlélték a legnagyobb fájdalmat is. Hálából Károly meglepetésként egy hetet szervezett Párizsba, hogy örömet szerezzen feleségének. Emma úgy nézett rá, mint negyven évvel ezelőtt: szemében ugyanaz a mély, tiszta szerelem csillogott.

Kinevetett múlt

Elvira rengeteg fájdalmat élt át az életében, pedig még csak huszonkilenc éves volt. Szíve tele volt csalódásokkal. Nevelőintézetben nőtt fel, és az utcán is élt pár hetet. Nem volt senkije, egyedül kellett küzdenie. Mára viszont minden megváltozott: szerető társa van, otthona, és több pénze, mint amiről valaha álmodott. Amikor a múltjára gondolt, eddig mindig fájt neki. De ma, amikor kiállt az esőbe, leszakított egy virágot, és a nyári zápor simogatta az arcát, valami megváltozott. Egy boldog kacaj tört fel belőle. Végre kinevette a múltat, és elengedte a fájdalmat. Csak egy emlék maradt.

Szív-szívhez szól

 

Nem vártalak, és mégis eljöttél,

Mint hajnali fény, csendben nőttél,

Szívem zárt ajtaja most kitárult,

Szívemben a remény újra feltárult.

Megérzem, ha fátyol borul rád,

Mert a szíved most az enyémhez száll,

Távol lehetsz, de mégis itt vagy velem,

Szavaid hídon át érnek szüntelen.

Barátnőm lettél, igaz és mély,

Mint csillag, mely örökké csak ég,

Nem kerestelek, mégis rád találtam,

S szívemben örökre helyet kínáltam.

Két szív egy úton

Késő estére járt, Tibor éppen befejezte a holnapi konferenciára való felkészülést. Utoljára még átolvasta a prezentációt, hogy minden pontos legyen, és megbizonyosodjon róla, nem hagyott ki semmi fontos részletet. Az előléptetése múlott ezen. Évek óta keményen dolgozott érte, ez volt a nagy vágya: magas pozíció, jobb fizetés, és végre egy nyugodtabb élet. Eddig szinte csak a munkájának élt, reggeltől estig dolgozott, és nem volt ideje semmire – sem barátnőre, sem szórakozásra. Tudta, hogy ha most sikerül, végre elkezdhet élni. Harmincöt évesen azonban még mindig egy üres lakás várta haza. Ez nem az a boldogság volt, amire vágyott.

Megkönnyebbülten nézett rá a kész tervre. „Ez a jövőm kulcsa” – gondolta, majd mélyet sóhajtott. Kimerült volt, a fáradtság lassan kezdett úrrá lenni rajta. Ideje volt hazamennie. Már épp a kabátjáért nyúlt, amikor megcsörrent a telefon. Zoltán, gyermekkori barátja hívta. Együtt nőttek fel, szívbéli barátok voltak. Tibor tíz éve Londonban élt és dolgozott, míg Zoltán Magyarországon maradt. Bár a távolság nagy volt, a barátságuk sosem szakadt meg, gyakran beszéltek egymással.

— Szia, Zoli! Mi újság? — kérdezte Tibor, és érezte, hogy valami nincs rendben. Este tíz óra volt, ilyen későn Zoli sosem szokta hívni.

— Szia, Tibi... Nem zavarok? — Zoli hangja furcsán elcsuklott.

— Nem zavarsz. Mi történt? — kérdezte aggódva Tibor.

— Judit meghalt… — Zoltán hangja megremegett. — Hazafelé tartott a munkából, amikor egy részeg sofőr elütötte. A helyszínen meghalt. — Zokogva tört ki belőle a fájdalom. — Már az esküvőnket terveztük, Tibi! Nem tudom elhinni, hogy vége… hogy ő nincs többé…

Tibor szinte beledermedt a székébe. Zoli és Judit boldog pár voltak, évek óta együtt éltek, és most, amikor épp az esküvőjüket szervezték, ez történt. Egyetlen pillanat alatt tört darabokra az életük.

— Borzasztó… — suttogta Tibor. — Részvétem, barátom, felfoghatatlan, ami történt.

— Köszönöm… Nem tudom, mikor lesz a temetés, de majd szólok. Nem várom el, hogy hazajöjj, messze vagy — mondta Zoltán, bár hangja kétségbeesést tükrözött.

— Ne mondj ilyet, Zoli! Ott leszek veled — válaszolta Tibor határozottan. Tudta, hogy most van rá a legnagyobb szükség.

Zoli tovább sírt, Tibor pedig próbálta vigasztalni.

— Tudom, hogy most minden kilátástalannak tűnik, de nem adhatod fel. Judit azt akarná, hogy élj tovább. Ő is tudta, mennyire erős vagy. — Tibor próbálta tartani magát, de érezte, hogy a barátja fájdalma az ő szívét is szorítja.

— Talán igazad van... de most... úgy érzem, nem bírom tovább… — válaszolta Zoltán, aki már a kétségbeesés szélén állt.

— Holnap találkozunk — mondta Tibor, már döntésre jutva. — Azonnal hazaindulok.

— Ne gyere miattam, nem kell… de köszönöm, hogy meghallgattál. — Zoli hangja halk volt, mintha feladta volna a küzdelmet.

Tibor letette a telefont, és könnyek gyűltek a szemébe. Zolit elveszítheti, ha most nem lép közbe. Gyorsan megvette a repülőjegyet Magyarországra, és írt egy rövid levelet a főnökének, hogy elutazik. Tudta, hogy ezzel akár a karrierjét is kockára teheti, de a barátja fontosabb volt, mint a munkája. Másnap korán indult, és a repülőn sem tudott aludni. Csak arra tudott gondolni, hogyan segíthetne Zolinak.

Amikor megérkezett, autót bérelt, és egyenesen Zolihoz ment. Zoltán valóban teljesen összeomlott, és lefogyva állt Tibor előtt. Megölelték egymást, majd beszélgetni kezdtek. Tibor inkább hallgatott, hagyta, hogy Zoli kiöntse a lelkét. Segített a temetés megszervezésében, hiszen Zoli egyedül képtelen lett volna végigcsinálni.

A temetés nehéz nap volt. Zoli némán állt, arcán nem folytak könnyek, mintha már mindent kisírt volna. Tibor ott maradt mellette, nem hagyta magára egyetlen percre sem. Aznap este Tibor Zolinál aludt, és próbált vele beszélgetni, hogy elterelje a figyelmét a fájdalomról. Ahogy teltek a hetek, Tibor minden tőle telhetőt megtett, hogy segítsen barátjának. Elvitte horgászni, focimeccsekre, moziba, próbálta lassan visszahozni az életébe a fényt.

Közben a munkahelyéről is üzenetet kapott: a tervezet, amit elküldött, hatalmas sikert aratott. Főnöke gratulált neki, és várta vissza, de Tibor közölte, hogy még marad, mert Zolinak szüksége van rá.

Egy napon elmentek a strandra. Zoli először mosolygott, és úgy tűnt, talán végre képes lesz újra élvezni az élet apró örömeit. Tibor épp a medencében volt, amikor megpillantott egy nőt a víz túloldalán. Hosszú, barna haja lágyan omlott a vállára, arcán kedves mosoly ragyogott. A nő is észrevette Tibort, és pillantásaik találkoztak. Tibor szíve megdobbant, és nem tudta levenni a szemét róla. Végül összeszedte bátorságát, és odament hozzá.

— Szia, Tibor vagyok — mondta mosolyogva.

— Szia, Hanna — válaszolta a nő, és kedvesen visszamosolygott.

A beszélgetés könnyedén alakult, mintha régóta ismernék egymást. Hanna szellemes megjegyzései és kedves mosolya egyre inkább elfeledtették Tiborral a korábbi fájdalmát. Ahogy a napok teltek, a köztük kialakuló vonzalom egyre erősebbé vált.

— Elég késő van, hazavihetlek? — kérdezte Tibor, amikor az első randijuk végén a parkolóhoz értek.

— Persze — mosolygott Hanna, és beszállt Tibor autójába.

Ahogy megérkeztek Hanna házához, Tibor közelebb lépett hozzá, és finoman megsimította a nő arcát. Ajkait Hanna ajkaihoz érintette. Hanna nem tétovázott, szenvedélyesen visszacsókolt. Az este folytatása természetesen jött, és egy szenvedélyes éjszakát töltöttek együtt. Ahogy teltek a hetek, Tibor és Hanna szerelme egyre mélyebb lett. A közös pillanatokban találkoztak a nevetésük, a csendes beszélgetések, a gyertyafényes vacsorák, és a közösen megélt élmények szövevénye.

Zoltán is lassan erőre kapott, és kezdte elfogadni Judit elvesztését. A barátságuk, Tibor és Zoltán között, egyre erősebb lett.

Zoltán úgy érezte, hogy barátja nemcsak a fájdalmát osztja meg vele, hanem segít neki abban is, hogy újra felfedezze az élet apró örömeit.

Miközben Tibor és Hanna kapcsolata egyre mélyült, Zoltán is bátrabban kezdett a múltjára nézni. Tibor bemutatta Hannát Zoltánnak, aki szimpatikusnak találta őt. Hanna szelíd, mégis határozott személyisége lenyűgözte Tibort. A közös séták, a beszélgetések és a nevetések lassan betöltötték mindennapjaikat.

Egy este, amikor a nap a horizonton lebukott, a parkban ültek egy padon. A levelek aranyszínűre váltak, és a levegő frissessége érződött. Tibor ránézett Hannára, és érezte, hogy egy különleges kötelék alakult ki közöttük.

— Tudod, néha úgy érzem, mintha egy új fejezet kezdődne az életemben — mondta Tibor, miközben a fák alatt sétáltak.

Hanna megállt, és szelíd mosollyal nézett rá. Odabújt hozzá, és megcsókolta. Tibor viszonozta a csókot.

— Én is így érzem! — válaszolta Hanna.

— Zoli is sokat segített ebben, még ha ő nem is tudja. — mondta Tibor, és a barátjára gondolt, aki végre kezdett magához térni. — Azt hiszem, együtt mindent meg tudunk oldani.

Hanna bólintott, és Tibor érezte, hogy a nő megértette őt. A kapcsolatuk fejlődése természetes volt, mégis izgalmas, mint egy új felfedezés. Ahogy a napok teltek, a közös pillanatok során egyre inkább megismerték egymást, és a nevetések, a csendes beszélgetések és a gyertyafényes vacsorák mind hozzájárultak ahhoz, hogy Tibor boldognak érezze magát.

Zoltán, aki szintén ott volt a fontos pillanatokban, lassan kezdett újra élni. Számos alkalommal találkoztak hármasban, és Zoltán örömmel figyelte barátja boldogságát. Ahogy egyre több időt töltöttek együtt, Zoltán is egyre inkább visszanyerte régi önmagát, és a nevetésük betöltötte a levegőt.

Mikor Zoltán újra teljesen megnyílt Tibornak a fájdalmáról, a barátja figyelmesen hallgatta. — Tudod, Judit mindig is azt akarta, hogy boldog legyek. Most, hogy ő elment, azt hiszem, ezt kell tennem — mondta Zoltán, elcsukló hangon.

— Igen, Zoli, ez így van — válaszolta Tibor, és a szíve fájt a barátja fájdalmáért. — Judit mindig is tudta, milyen erős vagy.

Zoltán arca lassan felderült. — Azt hiszem, most már tudom, hogy újra kell kezdenem. Judit mindig is ezt akarta volna.

Ahogy teltek a hónapok Tibor, Hanna mellett megtalálta a boldogságot. Végül Tibor úgy döntött, hogy hazaköltözik végleg, otthagyva Londonban megszerzett karrierjét, hogy új életet kezdjen. A döntés nem volt könnyű, de tudta, hogy ez a helyes út.

Zoltán örömmel támogatta Tibor döntését.

— Tudom, hogy ez a helyes lépés — mondta Zoli, miközben együtt tervezgették a jövőt.

— Te és Hanna megérdemlitek a boldogságot.

Tibor boldogan bólintott. — Azt hiszem, végre itt az idő, hogy a saját utamat járjam.

Az életük lassan kezdett újra felépülni, és bár a múlt fájdalma örökké ott marad, Tibor és Zoltán tudták, hogy együtt képesek lesznek továbblépni. A barátságuk, amely már annyi nehézséget átvészelt, most még erősebb lett.

A igaz barátság az új kezdetek szimbólumává vált, és a jövő végre reményteljesen nézett feléjük. Két életet mentett meg Tibor: Zoltánét és a saját magáét.Tibor végre úgy érezte, a boldogságot megtalálta. Szerelme Hanna mellett, és Zoltán szívbéli barátja mellett.

A Természet ölében

 

Márta, amikor csak tehette, kiült a vízparti kedvenc helyére. Ilyenkor csend vette körül, és harmónia költözött az egész lényébe. A naplemente aranyló, meleg sugarai lágyan simogatták bőrét, a fény játszadozva csillant meg a víztükrön. Hiszen a Nap mindenkit szeret, nem válogat; sugarai egyformán simogatnak embert, állatot, növényt. Életet ad a fénysugaraival. Szeret. Mindenkit. Szinte beszél és tanít, csak észre kell venni. A parton minden elem jelen van. A Föld milyen csodás!

Ahogy Márta a vízparton ült, úgy érezte, hogy a természet elemei egy-egy árnyalatot adnak az életének szövetéhez. A víz, ahogy lágyan simogatta a lábát, mintha a múlt terheit mosta volna le róla, tiszta és friss érzést adva. Észrevette, hogy a szél finom fuvallata, mint egy lágy dallam, fújta el a kétségeit, és helyette békét hozott a szívébe. A Föld szilárdsága emlékeztette arra, hogy mindig van hová visszatérni; a gyökerek, melyek az éltető Földtől származnak, megerősítették benne a biztonságérzetet. Végül a tűz melege, amit a naplemente aranyló fénye képviselt, az élet szenvedélyére emlékeztette, arra a szeretetre, amely mindent áthat.

Ezek az elemek nemcsak körülvették, hanem valósággá tették a belső utazását: a víz tisztította lelkét, a szél felerősítette hangját, a föld megtartotta, míg a tűz fellobbantotta a reményeit.

A fák, a virágok mennyi mindent nyújtanak nekünk: oxigént, ételt, illatokat és megannyi szépséget. A levegő életet ad. A szél, a szellő is egy csodás elem. Még a vihar is. Megvan a maga szépsége. A villámok vad tánca az égen, lenyűgöző erővel és fényességgel vág át a sötétségen. Amikor lágy szellő simogatja az arcunkat, és finom illatokat hoz az életünkbe, kell annál szebb? Ezeken a dolgokon gondolkodott, elmélkedett Márta, miközben a lábát a kellemes vízbe hűsítette.

A víz volt az, amit igazán szeretett. Szeretett fürdeni a folyóban. Egyensúlyba hozta mindenét, a testét és a lelkét egyaránt. Víz nélkül sem lehetne létezni. Annyi szépséget ad az emberiségnek! Semmi sem élne, ha nem lenne víz. Az eső táplálja a Földet, és nemcsak a Föld, hanem az emberek, állatok és növények szomját is oltja. A tavak, csermelyek, patakok, folyók, tengerek és óceánok olyan erővel és tisztasággal bírnak, melyre nehéz szavakat találni. A víz lágy dallama mintha ősi titkokat suttogna, mint egy bölcs tanító, aki türelmesen adja át az élet örök bölcsességét. Ezt csak csendben lehetséges megérteni, ha megnyílunk, és eggyé válunk a természettel, a vízzel, a levegővel, a Földdel és a Nappal. Itt élünk, és sokszor annyira el vagyunk foglalva a saját problémáinkkal, a világ dolgaival, hogy elmegyünk ezek mellett a szépségek mellett. Pedig ez az élet.

Márta már erre rájött, és eggyé vált mind a négy elemmel. Hallotta azt, amit mondtak, érezve hallotta. Márta megszabadult a világ terheitől, többé nem engedte, hogy a problémák elhomályosítsák belső fényét. Nem foglalkozott a világ bajaival. Sőt, minden drámát elkerült. Jól megvolt az ő világában, és csak azokat engedte be az életébe, akik kedves, szerető szívvel rendelkeztek. Márta elérte azt, amire mindig is vágyott: a belső békét, a nyugalmat, és az élet teljességét, amit csak a négy elem harmóniájában találhatunk meg.

Szerelmes Naplemente

 

Aranyló paplanként úsztak az égen a napsugarak,

Mikor megláttam először az arcodat.

Első pillantásra szívembe zártalak,

Szemed tükrében ragyogtak a napsugarak.

Úgy álltál előttem, mint egy bűbájos herceg,

Soha nem láttam még nálad szebbet,

Tökéletes voltál, akár egy filmsztár,

És engem kedvesen megszólítottál.

Felejthetetlen éjszaka volt veled,

Egy életre szóló kapcsolat született.

Első csókunk örökre szóló lett,

Két szív együtt dobog, örök szeretet.

Sorsunk összefonódott, mint a csillagok,

Most már együtt álmodunk tovább,

Veled minden pillanat édes varázs,

Szerelmünk örökre egy csodás tánc.