2024. szeptember 27., péntek

Esőcsepp Judit Urbán és Aurora Amelia Joplin közös verse





Olyan vagy, mint egy égi ajándék,
kellettél a forróság után,
hogy elmosd a port, és
enyhűlést húzz magad után.

Apró táncod halk zenéje él,
Levélen pihen meg, ahogy földet ér,
Csillogva fénylik, ragyogva néz,
Elpárolog, eltűnik, és tovább lép.

Oly szép vagy a pókháló ölén,
ahogy átfon a csodás fény,
szivárványt rejt tested a légben,
harmatosan csillogsz a reggeli szélben.

Mint egy tükör, mely az égre néz,
Benne az égbolt kékje mély,
Egy pillanat vagy, mégis örök,
Benned a fény és az élet öröm.

Együtt Rose Logan és Aurora Amelia Joplin közös verse




Együtt járunk fényben, árnyban,
Nincs mit félnünk a viharban.
Kéz a kézben messze szállunk,
Hiszen szerelem a mi várunk.
Együtt járunk, fényben, árnyban.
Boldogan szemeid fogsában.
Együtt hallgatjuk egymás szíve dobbanását,
Egy egész életen át,egy életen át.
Szívünk dallamát követjük,
Új világba csendesen lépünk.
Együtt minden út kitárul,
Csillagfényben, álmainkban bámul.
Szívünk dallamát követjük,
Testünkel öregszünk, öregszünk.
Együtt maradunk míg sírhant követ,
Fogom öreg kezed, szívem szerelemmel szeret.

Távolság Bahus Antal Katalin és Aurora Amelia Joplin közös verse

                                

Gondolatom messze száll,
Nem állítja meg semmi tán.
Valahol a múltban jár.
Az emlékeimben nincs távolság...

Gondolatom, a távolság oly kevés,
De szívemben a remény még él.
Mint híd, mi fényből épül fel,
S összeköt mindennel és mindenkivel.

Itt van előttem minden,
Mégis oly távol van tőlem.
Túl gyorsan rohan előre minden.
S marad egy megkopott emlékben.

Távol vannak tőlem, hiányuk oly nagy,
De a szeretetemmel a távolságot átírtam.
Szeretteim bárhol, bármerre élnek,
Tudom, hogy hozzám újra hazatérnek.


2024. szeptember 22., vasárnap

Titokzatos Mester - 3. rész




A Mesternek egy csodálatos kertje volt. A rózsákat saját maga gondozta, mert számára a kertészkedés nem munka volt, hanem szertartás. Imádta a virágok illatát, és minden rózsatőhöz különleges figyelemmel nyúlt. Szeretettel metszetgette és ápolta őket, mintha minden egyes rózsa egy külön kis világ lett volna. Illatukban szinte fürdött, elmerülve a természet finom szépségében. A kertjében minden színű rózsa megtalálható volt, hiszen ő úgy tartotta, hogy minden árnyalat egyedi jelentést hordoz – a vörös a szenvedélyt, a fehér a tisztaságot, a sárga az örömöt, a lila pedig a misztériumot. Minden szín a maga pompájában ragyogott, mintha a nap sugarai különleges harmóniát játszottak volna a szirmokon.
Rejnád Mester különleges kapcsolatban állt a rózsáival. Nem csupán gondozta őket; képes volt kommunikálni velük. Érezte, mikor mire van szükségük, és ők hálából a legfinomabb illattal ajándékozták meg. Együtt lélegeztek a kertben, mintha egy közös ritmusra lüktettek volna.
A kert közepén egy szökőkút állt, amely még varázslatosabbá tette a helyet. A vízcseppek táncoltak a napsugarakban, mintha egy titokzatos dallamra játszanának. A víz csobogása békével töltötte meg a teret, ahogy a fák levelei finoman susogtak a szélben. A kert egyfajta szentély volt, ahol Rejnád Mester nemcsak a rózsákat, hanem saját lelkét is ápolta, minden egyes nap újra és újra megtalálva a belső csendet és harmóniát.
Miközben Rejnád Mester éppen a rózsákat gondozta, Jason figyelte őt. A Mester lassan és nyugodtan beszélt, miközben precíz mozdulatokkal metszette a virágokat. Aztán, mintha megérezte volna Jason türelmetlenségét, letette a kesztyűjét és a metszőollóját egy közeli padra, majd leült, Jason mellé ült. Minden mozdulatából áradt a béke és a megnyugvás. Jason szinte vibrált az izgatottságtól, de igyekezett uralkodni magán.
Nem lehetett megállapítani a Mester korát – olyan kortalannak tűnt, mintha az idő nem hagyott volna nyomot rajta. Megvilágosodott mestereként sosem sietett, nem rohant, nem kapkodott, mert tudta, minden időben történik, akkor és úgy, ahogy kell. Nem dolgozott. Amire szüksége volt, az mindig ott termett, pontosan akkor, amikor kellett. Nem volt beteg. Egészségesen tartotta a testét. Ha nem akart, nem evett, nem ivott. De ha megkívánt valamit, azt gond nélkül elfogyasztotta. Előfény volt. Magas szintű szeretetfényt sugárzott magából, amerre járt. Ha ez a fény valakit megérintett, megvilágította számára a lehetséges életútjait. Az illető választhatott, és ezáltal megváltoztathatta az életét, ha úgy döntött. Rejnád Mester személyesen is tanított, ha valakinek erre szüksége volt. Most Jason hívta őt, bár ezt Jason nem is tudta. A Mester megérezte, és ezért teremtette oda magát Jason mellé, a tengerparton. Jason hallgatta a Mester halk, megfontolt szavait, de alig várta, hogy végre kérdezhessen, mégsem akart udvariatlan lenni, hogy közbevágjon.
A Mester rámosolygott, mintha pontosan tudta volna, mi jár Jason fejében.
Jason végre szóhoz jutott.
– Rejnád Mester, azt mondtad, el kell fogadnom, hogy minden, ami velem történt, az én döntésem volt. Át akartam élni, mert ez is a megvilágosodásom része. De ha bántottak fizikailag és lelkileg, és terrorizáltak... Az is a tapasztalásom része? Ezt hogyan lehet elengedni? Hiszen ezek iszonyú fájdalmas érzések és emlékek.
A Mester mély lélegzetet vett, és egy pillanatig elgondolkodva figyelte Jason tekintetét. Aztán lassan, megnyugtató hangon válaszolt:
– Igen, Jason. Minden, ami történt veled, a realizációdat szolgálta. Még a bántalmazás is. Egy dolgot nagyon jól jegyezz meg: megbocsátás nélkül nem tudsz továbbhaladni az utadon. Ha megbocsátasz azoknak, akik ártottak neked, már egy nagy lépést tettél előre.
Jason összeszorította az ajkait, mély fájdalom tükröződött a szemében.
– De ez nagyon nehéz, Mester! Hiszen bántottak, amikor még gyerek voltam. Egy gyereket bántani? Ártatlant... – hangja remegett a felkavaró emlékektől.
A Mester csendben maradt egy pillanatig, majd gyengéden folytatta:
– Tudom, Jason, ez valóban mélyen fájdalmas. De van egy megoldás, amit megosztok veled. Azok, akik bántottak téged, nagyon alacsony tudatossági szinten léteztek. Érzelmi és gondolati szinten korlátozottak voltak, csak ennyire voltak képesek. Érzelmi intelligenciájuk hiányzott, ezért tettek, amit tettek. Ha ezt megérted, könnyebb lesz megbocsátani nekik.
Jason lassan bólintott, ahogy a Mester szavai lassan belé hatoltak.
– Azt hiszem, értem, Mester. Valóban, csak ennyire voltak képesek. Talán sosem ismerték azt, amit én most kezdek megérteni... – mondta halkan, miközben érezte, hogy valami sötét, megrekedt energia kezd feloldódni benne. Könnyebb lett, mintha egy nehéz súly szabadult volna fel a szívéből.
– Köszönöm! – mondta hálával teli hangon.
A Mester bólintott, de még nem fejezte be.
– Van még valami, amit tudnod kell. Egy dolog másoknak megbocsátani, de mi van veled, Jason? Képes vagy megbocsátani magadnak? A sok hibáért, amit elkövettél, a rossz döntéseidért, a bántó cselekedeteidért? – kérdezte a Mester, miközben mélyen Jason szemébe nézett.
Jason felsóhajtott, és az ég felé fordította a tekintetét.
– Hű... Ez tényleg nem lesz könnyű. Hogyan bocsássak meg magamnak? Van erre jó tanácsod? – kérdezte zavartan.
A Mester elmosolyodott, és válaszolt:
– Van, természetesen. Emlékszel, hogy mások alacsony tudatossági szinten léteztek, amikor bántottak? Nos, te is ilyen állapotban voltál, amikor azokat a tetteket elkövetted. Olyan szinten léteztél, amilyenre akkor képes voltál. Sok tényező befolyásolta, hogy miért döntöttél úgy, ahogy – a környezeted, a tömegtudat, múltbeli tapasztalataid, sőt az előző életeidből hozott minták, és ebben az életedben összeszedett sok-sok minden.Ezekről majd később részletesen beszélünk.
Azonban ha most elgondolkodsz ezen, talán könnyebb lesz megbocsátani magadnak is.
Jason lassan bólintott, mintha kezdené megérteni a Mester szavait.
– Nézz csak magadba, Jason. Az vagy most, aki tíz évvel ezelőtt voltál? Nem. Azóta változtál, fejlődtél. Te sem vagy már ugyanaz, aki régen voltál – magyarázta a Mester nyugodt hangon.
– Azt hiszem, értem – válaszolta Jason, miközben egy mosoly jelent meg az arcán. – Annyira egyszerű és nagyszerű a magyarázatod, Mester.
– Sokan azt hiszik, hogy bonyolult magyarázatokra van szükség, de az egyszerűségben rejlik minden megértés kulcsa – mondta a Mester.
Jason magába fordult, figyelte az érzéseit. Minden feljött benne: a fájdalom, a sötét, elrejtett emlékek. A szavai, a belső folyamatok kavargása lassan felszínre hozták ezeket a rég elfeledett dolgokat. És most, ezek az emlékek, érzések lassan, de biztosan távozni kezdtek. A lényében mintha valami kitisztult volna, mintha a fény lassan áthatotta volna a sötétséget.
A Mester közben csendesen felvette a kesztyűjét és a metszőollóját, majd visszatért a rózsabokrokhoz. Látta, hogy Jasonnak mára bőven elég volt az, amit hallott és átélt. A belső folyamatok megindultak benne, és időre volt szüksége, hogy mindent feldolgozzon.
Jason mély levegőt vett, és érezte, hogy valami megváltozott benne. A fájdalom, amit évek óta cipelt, most könnyebbé vált. Felállt, és hálásan nézett a Mesterre.
– Köszönöm, Mester! Mikor jöjjek legközelebb? – kérdezte tisztelettel.
A Mester megállt a rózsabokornál, és egy pillanatra elgondolkodva nézett Jasonra.
– Akkor gyere vissza, amikor sikerült elengedni a fájdalmat, ami feljött benned. Még sok fájdalom vár rád, hiszen ezek az érzések hullámokban fognak visszatérni. De ne félj tőlük, engedd meg, hogy átáradjanak rajtad. Amikor úgy érzed, készen állsz továbblépni, akkor jöjj. Ez az út nem lesz könnyű, de annál jobb lesz, mint amiben eddig éltél. Most már látod a kiutat, és ez a legfontosabb – mondta a Mester, szemében melegség és türelem tükröződött. – Várlak szeretettel.
Jason közelebb lépett hozzá, és egy pillanatra nem tudta, hogyan fejezze ki a háláját. Végül megölelte a Mestert, és halkan suttogta:
– Köszönöm.
Rejnád Mester csak mosolygott, és finoman visszaölelte Jasont, majd tovább folytatta a munkáját a rózsákkal, mintha minden a helyére került volna. A nap még mindig ragyogott, és a kert békés csendje betöltötte a levegőt. Jason lassan, de határozott léptekkel távozott, érezve, hogy egy új fejezet kezdődött el az életében.
(Folytatás következik )

Láthatatlan szerelem


Eljött a nap végre,
meghallottad hangom végre,
Annyira szeretlek, érzem,
el nem engedlek, sosem.
Szeretlek, Babám!



Minden lélegzeted velem van,
Simogatom arcod szelíden,
Mint a csendes éjben lebegő szellő,
Szeretlek, Babám!
Hallasz végre, érzel végre,
Igaz, nem látsz engem, de érzed,
Bársonyos éjben veled vagyok,
De csókom arcodra lehelem.
Szeretlek, Babám!
Átölellek láthatatlan karommal,
Érzem az illatod, bőröd melegét,
Szívverésedben ott vagyok én,
Érzem örömöd, látom bánatod.
Szeretlek, Babám!
Letörölném könnyeidet, Babám!
De sajnos ez most lehetetlen,
Tudd, hogy mindig itt vagyok veled,
Lelkemből árad a fény, veled együtt,
Örökké veled maradok, Babám!

Csendes Kérdések

 



Minden, amit gondolok és érzek, hová tűnnek el végleg?
Öröm, fájdalom, szerelem, bánat – hol rejtőznek, hová tűnnek el?
Szétszóródnak, mint esőcseppek a föld belsejében,
Vagy láthatatlanul újjászületnek az éjben?

Lehet, hogy eltűnnek, mint a földbe szivárgó esőcseppek,
Vagy valaki szívébe költöznek, és ott boldogan élnek.
Láthatatlan érzések, mint elhulló levelek, nyomot hagynak,
Szépet és jót adok, s néha kapok egy szót, mint szellő, mi lágyan simogat.

A bánatot ritkán osztom meg, azt magamnak meghagyom;
Minek adnám bánatom, más lelkét én nem szomorítom!
Mindenkinek megvan a saját terhe; az enyémből senkinek nem adok.
Szeretetet próbálok szétszórni, darabokra szedve, fénnyel fűszerezve.

Igyekszem szavaimmal jobbá tenni mások napját;
Bár parányi dolog, de szívem ezt diktálja mindig.
Verseimet szétszórom a világ sok pontjára;
Talán a mindenségből hozzám érkezik szeretet,
Mi szívemből szemembe jutva gyémántcseppként csillan meg.

Könnycseppek hangja



Mik is a könnyek?
Örömtől s fájdalomtól jönnek.
Szívünkben lángol a szeretet,
Néha fájón ejt mély sebet.
Amikor sír az ember csendben,
Lelke mélyén minden remeg.
Az öröm könnycseppje tiszta fény,
Mosoly mögött rejtett emlék.
A bánat könnye súlyosabb,
Szívből jön, s szótlanabb, mélyebb.
Mégis tisztít, elvisz mindent—
Fájdalomból új fényt hozhat.
A szeretet könnye más, mint bármi,
Tiszta szeretet, mi szívből árad.
Megmutatja, hogy élünk, érzünk—
Szeretve sírunk, míg remélünk.
Szívből tör fel a könnycsepp tisztán,
Arcunkon csillog, mint a gyémánt.
Fényében ott van minden, mi szép—
Szeretet, bánat, öröm és fény.