A magány fénye

Egyedül vagy, ha társ is van veled,

Mint csendes szigeten, hol senki sem felel.

Mélyen belül a lélek halkan sír,

Mint elhagyott—ártatlan gyermeki szív.

Egyedül maradsz, hiába szeretsz,

Mint viharban hajó, mely partot keres.

Körülötted ezer hang is lehet,

Csak saját gondolatod—mi igazán felel.

Egyedül leszel, de ez nem baj,

Mint erdő mélyén nyíló titkos virág.

Az élet végén kinyílsz, illatozol,

Az egyedüllétben újra kibontakozol.

Az ember társas lény—ezt jól tudod,

Mint madár, mi párt keres a szélben.

De nem mindig kell másik mellé simulni,

Néha jobb—egyedül a széllel szárnyalni.

Nem mindenáron kell a másik fél,

Mint fény és árnyék—néha külön válnak.

Mert a csend is lehet szép és tiszta,

Így ébredhetsz—igazi öntudatra.

És ha az út végére lassan odaérsz,

Megérted, hogy egyedül sem kell félned.

Mert a fény, amit hordozol, örökké a tiéd,

S örömben térsz vissza a szeretteid közé.

A Sötétség Fogságában

 

Margaret hónapok óta kísérletezett gyógynövényekkel, mindent kipróbált, amire csak gondolni lehetett. Végre sikerült kinyernie azt, amit akart. Évekig tanulmányozta és kutatta a növényeket. Bérelt egy lakást messze otthonuktól, ahol patkányokon és egereken végzett kísérleteket. Sötét elméjét fájdalom és bosszú energiája borította be. Tíz éve ismerte meg férjét, Ericet, akit imádott. Gyerekük nem született, mert Margaretnek nem lehetett. Talán ezért is csalta a férje.

Két éve magánnyomozót fogadott fel Margaret, így pontosan tudta, ki az a nő, akivel férje évek óta kapcsolatban állt. Biztos volt benne, hogy a vagyon miatt nem vált el tőle. Gazdagok voltak, több vállalat tulajdonosai Margaret és szülei. Eric az egyik vállalatuk igazgatója volt. Semmiképpen nem akarta elveszíteni ezt a jó módot és pozíciót. Titokban találkozott a szeretőjével, aki mellesleg csinos és szép volt. Margaret hozzá képest átlagosan nézett ki.

Amióta rájött, hogy Eric csalja, szíve darabokra tört. Nem hisztizett, nem kiabált, és nem adta tudtára Ericnek, hogy tudja. Félt, hogy elhagyja, és ezt nem bírta volna elviselni. Így csendben szenvedett, és szépen lassan beszövődött az elméjébe a sötétség. Évekig tervezte azt az estét, amikor végleg leszámol a férjével.

Örült, hogy sikerült előállítania egy olyan mérget, ami színtelen, szagtalan és kimutathatatlan a vérben. Hirtelen szívleállást okoz. Pont ez volt a cél: gyors és hatékony.

Boldogan autózott haza. Férje természetesen késő éjszaka ért haza. Tárgyalása volt, ezt mondta. Persze, a szeretőjével. Margaretet megcsapta a férje bőrén maradt női parfüm illata. Kedvesen szólt a férjéhez:

– Drágám, olyan rég voltunk együtt hétvégén. Mit szólnál, ha elutaznánk mi ketten? Te is pihennél, hiszen annyit dolgozol. Benne vagy? Úgy örülnék neki!

– Nagyon jó ötlet, drágám! Valóban rám fér a pihenés, de rád is! – válaszolta Eric, tudva, hogy nem mondhat ellen. Azt a látszatot kell kelteni, hogy mennyire örül a feleségének. Így is elhanyagolja őt. Néha muszáj.

– Ó, de örülök, hogy tetszik az ötletem! Akkor keresek egy szép helyet, és lefoglalom a szállást.

– Rendben, drágám! Jó éjt! – és adott egy puszit Eric a feleségének, majd elaludt.

Margaret szívét elöntötte a sötét elégedettség. A hétvégére özvegy lesz. Nem bírta elviselni a tudatot, hogy a férje más nőt szeret és ölel. Margaret az elmúlt évek során megváltozott, külsőleg és belsőleg is. Elméje zavaros volt. Néha szórakozottnak tűnt, és elvétett szavakat mondott, de a szülei a túl sok munkára és fáradtságra gondoltak. A sötét gondolatok az arcát szürkévé, a szemeit zavarossá változtatták. Beteg volt. Elmebeteg. Sok nyugtatót és altatót szedett, mert másképp nem bírta elviselni saját érzéseit és gondolatait.

Most viszont boldog volt. Elhatározta, hogy szépen kicsinosítja magát. Kozmetikushoz megy, és fodrászhoz is. Egy jó masszázst is akart. Szép akart lenni azon a hétvégén. A férje ölelését akarta érezni, és elérni, hogy kívánja őt, mint házasságuk elején. Mindent megtett ezért.

Örömmel aludt el.

Másnap elintézett mindent. A hétvégét egy elegáns, tengerparti szállodában fogják tölteni, ahol a hullámok morajlása és a sóval átitatott szellő a tökéletes hátteret adja majd. Időpontokat kért mindenhová. Szinte repdesett örömében. A férje is látta, mennyire várja a felesége a hétvégét. Hát ő egy cseppet sem. Már nem szerette. Látta, hogy milyen labilis és egyre csúnyább lett. Mióta kiderült, hogy nem lehet gyermeke, összetört. Ő mellette volt és támogatta, de Margaret ennek ellenére sem tudta magát túltenni a sok vetélésen és lelki fájdalmakon. Eric belefáradt. Kiábrándult Margaretből.

Elérkezett a várva várt utazás reggelének napja.

– Drágám, már annyira vártam ezt a napot! Ugye te is? Végre együtt lehetünk kettesben. Nincs munka, nincs telefonálgatás. Két óra autóval az út a tengerpartra. Hamar odaérünk – mondta lelkesen Margaret.

– Én is nagyon vártam! Pihenünk, sétálgatunk, fürdünk a tengerben, lazítunk. Köszönöm szépen, hogy megszervezted, Margaret! – válaszolta Eric színlelve.

Elindultak, hamar oda is értek. Elfoglalták a szobájukat. Eric felfigyelt Margaretre, hogy milyen szép ma, és ki van virulva. A sminkje kiemelte az arca szépségét. Csinos, de szolid ruhája a test vonalait kidomborította. Szépnek látta, mint régen, kívánatosnak.

– Milyen jól nézel ki, Margaret! – dicsérte meg feleségét Eric.

– Köszönöm szépen! – válaszolta huncut mosollyal Margaret.

– Estére rendeltem vacsorát a szobába, és egy pezsgő is lesz! Még meglepetés is! – közölte lelkesen Margaret a férjével.

– Ó, igazán! Már várom! – mondta örömmel Eric.

Eric kezdett jól érezni magát. Margaret mindent megtett ezért. A terve sikerült. Sétáltak kézen fogva, és élvezték a tengerpartot és a naplementét. Eljött az este.

Margaret kicsinosította magát. Lenge, kivágott, kissé szexis ruhát vett fel. Haját kiengedte, amely szépen omlott le a vállára. Ajkait vörös rúzzsal emelte ki. Eric el volt bűvölve, amikor meglátta.

– Gyönyörű vagy, Margaret!

– Köszönöm szépen! Ez egy különleges nap – mondta mosolyogva.

Megérkezett a vacsora. Margaret elővett egy kis dobozt, és átnyújtotta a férjének.

– Mi ez, drágám? Mit ünneplünk? – kérdezte Eric meglepetten. – Tudtommal nincs évfordulónk.

– Nincs. Ez az újrakezdésünk alkalmából van. Tudom, az elmúlt években nem voltam a legjobb feleség. De már jobban vagyok, és szeretném, ha minden újra a régi lenne – mondta ártatlanul Margaret.

– Én sem voltam a legjobb férj. Türelmesebbnek kellett volna lennem veled. De elfáradtam. Kérlek, bocsásd meg nekem – válaszolta Eric.

Eric kinyitotta a dobozt, és egy arany nyaklánc volt benne medállal. A medálba bele volt gravírozva Margaret & Eric neve, és az „Örökké” szó.

Nézte a medált, és meghatódott. Mennyire szereti a felesége. Eszébe sem jutott, hogy valami ajándékkal kedveskedjen. Szégyellte is magát. Évek óta szeretője van, a felesége imádja őt. Talán neki is jobban kellene figyelnie rá? Kényeztetnie? Elgondolkodott. Most gyönyörű, és kívánja. Eszébe jutott a múlt. Mennyire szerette őt, és milyen jókat szerelmeskedtek.

– Nagyon szép ez a nyaklánc és a medál! Köszönöm szépen, drágám! – hajolt oda, és megcsókolta a feleségét. Margaret visszacsókolta.

Megvacsoráztak, beszélgettek és nevetgéltek. A pezsgő is fogyott. Majd bevitték a hálóba a pezsgőt és a poharakat. Eric elment a mosdóba.

Margaret elkészítette a kis üveget, amibe a mérget töltötte, hogy belecseppentse Eric poharába. Amikor Eric visszatért a mosdóból, elkezdte csókolgatni Margaretet. Lassan és gyengéden elkezdte leszedni róla a ruhákat, amelyek azonnal a földre hullottak. Végigcsókolta a testét, miközben Margaret is gyengéden érintette és simogatta a férfi mellkasát és minden testrészét. Szenvedélyesen élték meg egymást. Margaret mindent bevetett, amit csak lehetett a szeretkezés során. Eric el volt kábulva, és olyan gyönyört éltek át, amit évek óta nem tapasztaltak. Mikor a szerelmes együttlétük véget ért, mosolyogva nézték egymást.

–Ez olyan volt mint régen!–mondta Erick boldogan.

–Igen! Pont olyan! Annyira édesen finom.– válaszolta Margaret.

Amíg Eric elfordult, Margaret gyorsan beletette a mérget a pohárba, majd odaadta Ericnek. Koccintottak mosolyogva. Pár perc múlva Eric megszólalt:

– Kicsit szédülök! Forog velem minden!

– Pihenj, drágám! – mondta Margaret.

Margaret figyelte, hogyan kábul el a férje. Hamarosan egy mély álomba merült. Légzése lassult, és egyszer csak nem lélegzett. Sikerült! Margaret szívét boldogság töltötte el. Többé nem fog más nőt ölelni! Nézte, ahogy Eric örökre elalszik, és sötét lelke örvendezett.

Reggel sírva hívta a mentőket, és eljátszotta a kétségbeesett feleség szerepét.

Pár hét múlva kopogtattak az ajtón. Meglepetésére két rendőr állt az ajtóban.

– Asszonyom, letartóztatjuk a férje meggyilkolásáért – mondták.

A bilincs kattant a csuklóján.

Margaret hátralévő életét egy elmegyógyintézetben töltötte. A szer, amin évekig dolgozott, nem bizonyult tökéletesnek. Ki tudták mutatni a férje vérében. Margaret boldogan élt a sötét világában, és egész nap a gyógynövény receptjeit írta az intézetben, amíg meg nem halt.

Romokból újjászületve

 

Olyan sokáig akartam megfelelni,

Mint árnyék a napfényt, úgy követni.

Eladtam lelkemet és önmagamat,

Felépítettem sötét birodalmamat.

Építettem, mint rabok építik a várat,

Lelkem köveit szorosan tapasztottam.

Erőt, fáradságot észre sem vettem,

Egyszer csak a szívemben repedést leltem.

Gyönyörű váram lassan homokként hullt,

És az emberek, mint szél, elfordultak.

Akiknek odaadtam életemet,

Eltűntek, nekik többé már nem léteztem.

A váram romokká lassan omlott szét,

Az identitásom füstté foszlott szét.

A megfelelés kényszerének súlya,

Nem lett más, mint életem új útja.

Igen, az lett belőle, átváltozott!

A sötét romok mélyén újra születtem.

Végre igazi önmagam lettem,

Szabad emberként az életet élvezhetem.

Összeolvadás

Ott vagyok mindenütt, hidd el!

Hisz mindenhol Én vagyok!

Benne vagyok a felhőben,

A tiszta éteri levegőben.

Biztonságos fa belsejében,

Fa leveleit ringató szélben.

Ott vagyok a patak vizében,

Minden egyes vízcsepp mélyében.

Virágok kelyhében megpihenek,

Illatuktól el is szenderedek.

Ott vagyok a madarak hátán,

Repülök a szelek szárnyán.

Ott vagyok mindenütt, hidd el!

Hisz mindenhol Én vagyok!

A természettel összeolvadok,

Hisz én belőle vagyok.

Por, és azzá leszek,

Miért is ellenkezzek?

A természettel létezem,

Belőle lettem, lélegzem.

Mókus testvérek saját meséje

 

 

 

Hol volt, hol nem volt, volt egy gyönyörű erdő. Hatalmas, magas fákkal teljes, gyönyörű virágokkal, pipacsokkal, zsályákkal, melyeken szebbnél szebb pillangók repdestek. Az erdőben sok állat élt, madarak csivitelése hallatszott mindenhol, tücskök, bogarak, sünök, békességben szeretetben. Itt élt Miki mókus a családjával és más mókusokkal boldogan. Egy napsütéses, őszi napon, amikor minden mókus szülő a téli élelmet gyűjtögette, mogyorót, fenyőtobozt, magvakat, Miki szülei megkérték Mikit, hogy vigyázzon Imire, a kistestvérére. Miki mókus nagyon nem örült neki, mert már megbeszélte a barátaival, hogy délelőtt mennek ugró versenyre. Szülei ráparancsoltak, hogy nagyon vigyázzon rá, mert Imi még kicsi és könnyen eltévedhet. Miki megígérte, ha kissé morcosan is, hogy vigyázz rá, ne aggódjanak. Miki és Imi a többiekkel elindult a játszótérre, oda, ahol mindig versenyeket rendeztek, a kicsik meg szaladgálnak és ugrándoznak. Miki így szólt Imihez, a kistestvéréhez:

– Imi, én megyek versenyt ugrani a barátaimmal, biztosan megnyerem megint a versenyt, én fogok a leghosszabbat ugrani. Maradj itt, el ne csavarogj! Nem tudok rád figyelni, ha versenyzem. Ha vége, jövök érted. - utasította Miki mókus a kistestvérét.

Jól van na, nem kell ilyen hangosan parancsolgatni, értém itt maradok. - válaszolta Imi. Miki elugrált gyorsan, és már ott is volt a barátainál. Kezdődött a verseny. Jó messzire ugráltak el a játszótértől, mivel hatalmasakat tudtak ugrani. Imi mókus egy darabig játszott a többi kismókussal, de egyszer csak felfigyelt egy gyönyörű pillangóra, és eldöntötte, ő bizony megfogja, és hazaviszi az anyukájának. Addig-addig kergette, és szaladt utána, hogy észre sem vette, mennyire eltávolodott a játszótértől, a tisztástól. Már bent találta magát a sűrű erdőben. Onnan megint egy tisztáson kötött ki. Leült a fűbe pihenni, és nézegette a virágokat, szagolgatta őket. A pillangó már messze elrepült. Kicsi volt még, de azt tudta, hogy egyedül maradt, és nem hallotta a többiek hangját. Megijedt. Elkezdett kiabálni,

– Miki, merre vagy? Miki, félek, eltévedtem! - kiáltotta Mókus Imi elcsukló hangon, többször is kiabált, de semmi. Tudta, rosszat tett, és Miki keresni fogja, de vajon meg is találja? A szülei nagyon mérgesek lesznek, megbocsájtanak neki, hogy nem fogadott szót? Már az sem érdekelte, hogy a szülei meg haragudnak rá, csak találják meg, annyira félt. Összekuporodott, és könnyeivel küszködve várta, hogy valaki megtalálja. Megpróbált kiáltani.

– Miki, anya, apa itt vagyok! Hallotok engem? - kiabálta meg egyszer, hátha meghalják őt.

Válasz nem érkezett. Elkezdett sírni, nagyon félt, ráadásul a nap is egyre lejjebb ment. Közeledett az este. A mókusok este nem mozognak, mert sok veszély leselkedik rájuk. A héja a legnagyobb ellenségük.

Eközben Mikinek véget ért a verseny. Megint ő volt a legügyesebb, ő tudott a leghosszabbakat ugrani. Boldogan, büszkén ugrált vissza a játszótérre, hogy elmondja Iminek a testvérének az örömét. Kereste mindenhol. Nem találta. Nagyon megijedt. Hol lehet? Haza nem talál egyedül, ahhoz túl kicsi még. Gondolkodott merre mehetett. Elindult, kereste mindenhol, az összes helyen, ahová mehetett, már csak egy felé nem nézte. Teljesen kétségbe esett, mi lesz, ha erre sem találja? Tette fel magában a kérdést. Akkor bizony haza kell mennie, és mindent el kell mondania a szüleinek. Tudta, nagyot hibázott. Fontosabb volt neki az ugró verseny, mint a kistestvére. Amilyen gyorsan csak tudott, ugrált be az erdőbe. Tudta, kicsit beljebb arra van egy tisztás. Ismerte a helyet. Elkezdett kiabálni:

 –Imi, merre vagy? Imi, válaszolj, ha hallasz! - amilyen hangosan csak tudott, kiabált.

Közben jobbra-balra ugrált, és figyelte, hátha meglátja. A tisztás szélén megállt, hogy kifújja magát, mert nagyon elfáradt. Szétnézett, és látta az égen, hogy egy héja körbe-körbe köröz. Rosszat sejtett. Elkezdett sötétedni, negyedóra múlva már lemegy a nap. Kiabált, miközben ugrált beljebb a tisztásra.

– Imi, hallasz engem? Imi, válaszolj! - kiabálta Miki mókus

– Itt vagyok, Miki! - jött a segítségkérő hang Imitől – Félek, mert a héja felettem van. Mit csináljak? - kérdezte remegő hangon a pici mókus

– Megyek, Imi, segítek, elterelem a héját, te ugrálj be az erdőbe, amilyen gyorsan csak tudsz, és várj meg! El ne menj, ott maradj! - utasította Miki kistestvérét. Miki, ahogy csak tudott, oda ugrált Imi közelébe. Imi pedig az erdő felé. A héja összezavarodott, melyik mókusra csapjon le. Miki a tiszta réten cikázott jobbra balra, és a héja egyre lejjebb repült, már a karmait nyújtotta, hogy megragadja Mikit. Közben Imi beért az erdőbe. Kiabált Mikinek.

– Beértem az erdőbe, gyere te is! -  Miki megnyugodott, hogy a testvére biztonságban van. Már fogytán volt az ereje, annyira elfáradt, de összeszedte a maradék energiáját, és kicselezte a héját. Addig- addig ugrált összevissza, és egyre közelebb az erdőhöz, hogy a héja feladta. A nagy fák miatt nem tudott közelebb repülni. Miki beért az erdőbe. Összerogyott a fáradságtól.

– Miki, te egy hős vagy! - ölelte meg kis mókus a bátyját! Megmentetted az életemet - mondta örömtől könnyezve a kis mókus.

– Dehogy vagyok hős Imi, inkább egy rossz mókusgyerek, aki nem tud vigyázni a testvérére. - válaszolta szomorúan Miki mókus.

– Én sem fogadtam szót. - vallotta be Imi. Addig kergettem a pillangót, hogy itt találtam magam. Mind a ketten hibáztunk. -mondta a kis Imi, aki ugyan még aprócska volt, de nagyon okos kis mókus.

– Igazad van, mind a ketten hibáztunk. Menjünk haza, mert a szüleink már aggódnak. - mondta Miki.

Bizony, a szülők már nagyon aggódtak, hol lehetnek a gyerekek. Ilyenkor már mindig itthon kell lenniük. Az anyukájuk kint várta őket az odú ajtajában.

– Gyerekek hol voltatok ilyen sokáig? Nagyon aggódtam már! - kérdezte az anyukájuk. Imi a kis mókus nagy lelkesen és egyben szomorúan elmesélte, hogy eltévedt, és Miki milyen bravúrosan cselezte ki a héját, és megmentette az életét. Miki egy szót sem szólt. Anyukájuk és apukájuk nagy szemekkel figyelték a történetet. Miki mókus szégyellte magát, hogy nem vigyázott Imire. Várta a leszidást.

– Figyeljetek jól gyerekek! Mind a ketten hibáztatok. Miki, te nem vigyáztál a kis testvéredre inkább a verseny érdekelt. Imi, te nem fogadtál szót Mikinek. Ezért mérges vagyok rátok. Viszont, Miki, büszke vagyok rád, amiért a saját életedet kockára tetted, hogy meg mentsd a testvéredet a héjától. Nagy bátorságra és ügyességre vall, éles eszűségre. Büszke vagyok rád is Imi, mert szót fogadtál Mikinek, és beugráltál gyorsan az erdőbe, és azonnal szóltál neki, hogy biztonságban vagy. Remélem tanultatok belőle, és legközelebb nem történik ilyen. Miki bebizonyítottad, mennyire szereted a testvéredet. Tudjátok, a család, a szeretet mindennél fontosabb. Szeretnünk kell egymást és vigyázni egymásra. - oktatta ki őket az anyukájuk

A két kis mókus nagy szemekkel figyelte édesanyjukat. Nem szóltak egy szót sem. Sokat tanultak a mai napi kalandjukból. Alig bírtak elaludni, annyira megviselte őket a héjás kaland. Nagyon el is fáradtak, mert sokat ugráltak a menekülés miatt. Édesanyjuk megölelte őket, és jó éjt puszit kaptak. Ma este nem kellett mesét olvasnia a gyerekeknek. Saját mesét csináltak maguknak. Betakarta őket és szépen álomba szenderültek.

Viharos szerelem

 

Barbara és Vilmos egy könyvtárban ismerték meg egymást, miközben anyagokat gyűjtöttek vizsgamunkájukhoz. Gyakran futottak össze, és elkezdtek beszélgetni. Barbara vékony, hosszú szőke hajú, bájos arcú, kedves, fiatal lány volt, húszas évei közepén járt. Vilmos hasonló korú volt, magas, sportos testalkatú, barna hajú, ég-kék szemű, intelligens férfi. Egy nap a könyvtárban Vilmos megkérdezte Barbarát:

– Barbara, mit szólnál, ha holnap kirándulnánk egyet? Túrázásra való idő ígérkezik.

– Te most randira hívsz? – kérdezte Barbara mosolyogva.

– Valami olyasmire. Na, és milyen választ kapok? Igent? – kérdezte Vilmos kíváncsian.

– Benne vagyok! Egy feltétellel: csak akkor, ha nem indulunk kora reggel! Legfeljebb nyolc órakor – válaszolta Barbara.

– Rendben! Én sem szeretek hajnalban kelni. Holnap nyolcra ott vagyok nálad. Kinéztem a helyet, és az időjárást is megnéztem: tökéletes kirándulóidő lesz. Vettem enni- és innivalót is. Hidd el, szuper lesz! – felelte Vilmos.

Elköszöntek egymástól, és hazaindultak. Erős vonzalmat éreztek egymás iránt, és Vilmos végül elhatározta magát. Izgatottan várták a következő napot. Ahogy felébredt, Vilmos gyorsan megivott egy kávét, bepakolt mindent az autójába, és elindult Barbaráért. Szépen sütött a nap, minden jól indult.

Barbara már várta, bepakoltak az autóba, és elindultak. Az út alig egy órácskát vett igénybe, közben beszélgettek, zenét hallgattak, és énekeltek. Egyre jobban oldódott a feszültség és izgalom közöttük, bár mindketten érezték, hogy valami komoly dolog bontakozik ki köztük.

Megérkeztek, leparkoltak, és a hátizsákokat felvéve indultak a hegyre. Egyre feljebb mentek, nevetgéltek, és csodálták a természet szépségeit. Vilmos magyarázta a különböző fákat és virágokat, Barbara pedig élvezettel hallgatta. Hosszú utat tettek meg, elfáradtak, így megálltak ebédelni. Miközben ettek, az ég elkezdett beborulni, és a szél is erősödött. Barbara aggodalmasan mutatott az égre:

– Ez nem túl biztató!

– Nem hiszem, hogy vihar lesz, hiszen mára nem ígérték. Ha mégis, akkor bajban vagyunk, innen nem érünk vissza az autóhoz! – mondta Vilmos.

Amint ezt kimondta, meghallották az első villámcsapást. Bár még távoli volt, az ég egyre sötétebbé vált. Találtak egy kis ösvényt, és elindultak azon, abban bízva, hogy találnak menedéket. Az eső egyre nagyobb cseppekben esett, csúszkáltak a sárban. Vilmos fogta Barbara kezét, hogy el ne essen. Végül megláttak egy rozoga kis házikót egy tisztáson.

– Barbara, nézd, ott egy viskó! Menjünk oda, ott kivárjuk a vihar végét! – mondta megkönnyebbülve Vilmos.

– Rendben! Jobb, mint a semmi! – felelte Barbara, akinek az arcát könnyek és esőcseppek borították.

Egymás kezét fogva mentek be a házikóba. Nem volt ott senki, a hely elhagyatottnak tűnt, de legalább fedél volt a fejük felett. Vilmos tüzet rakott, és ahogy a kályha mellett álltak, egyre melegebb lett. Vilmos Barbarát még szebbnek látta vizesen, ahogy a ruhái rátapadtak, és szinte vibrált köztük a levegő.

– Barbara, vegyük le a ruháinkat, és szárítsuk meg őket – kérte Vilmos.

Mindketten levetkőztek, és a ruháikat a kályha mellé tették. Barbara és Vilmos közelebb húzódtak egymáshoz, és átölelték egymást, hogy felmelegítsék a másikat. A tűz egyre jobban felmelegítette a kis viskót, és a kinti vihar sem riasztotta el őket. Ahogy egymás közelségét érezték, fokozatosan nőtt köztük a vágy. Vilmos gyengéden végigsimította Barbara arcát, majd közelebb hajolt hozzá. Ajkaik lassan összeértek, és a csók egyre szenvedélyesebbé vált. Barbara ujjai finoman szántották végig Vilmos haját, majd kezei a vállára siklottak.

Vilmos átkarolta Barbarát, és lassan a viskó sarkában lévő szalmára feküdt vele. Simogatásaik gyengédek és felfedezőek voltak, a közelségük és a tűz melege megtöltötte a teret biztonsággal és szenvedéllyel. Vilmos finoman cirógatta Barbara bőrét, aki nagyokat sóhajtott, és szorosan hozzábújt. Testeik szinkronban mozogtak, egymásra hangolódva, mintha a külvilág megszűnt volna létezni.

A villámok és a dörgés hangja elhalkult, és csak a szívdobbanásuk üteme maradt. Szerelmük betöltötte a viskót, ahogy odaadóan és gyengéden szerették egymást. Idővel a vihar is elcsendesedett, és a ruháik már megszáradtak a kályha melegénél. Egymásra néztek, és mosolyogtak.

– Barbara, ez csodálatos volt! Remélem, te is így érzed – mondta Vilmos, és megcsókolta Barbarát.

– Igen, az volt! Bízom benne, hogy lesz még folytatás! De nem itt! – válaszolta Barbara huncut mosollyal, és visszacsókolta Vilmost.

Felöltöztek, összepakoltak, és eloltották a tüzet. Csupa sáros volt a ruhájuk, de ez nem zavarta őket. Mosolyogva és nevetgélve mentek vissza az autóhoz. A Nap újra kisütött, boldogok voltak. Amikor megérkeztek Barbara lakása elé, Vilmos megkérdezte:

– Jöhet holnap egy újabb túrázás velem? Szép idő ígérkezik!

– Oké! Jöhet! De, ugye vihar is lesz? Meg egy kis viskó is? – válaszolta kacagva Barbara.

Megcsókolták egymást, hosszan és érzelmekkel telve, majd elköszöntek. Mindketten élvezték a meleg zuhanyt, és jól aludtak.

Innentől kezdve már összetartoztak. Szerelmespár lettek, minden szabadidejüket együtt töltötték. Elvégezték az egyetemet, és összeházasodtak. Néha elmentek túrázni a már ismert úton, kicsit átrendezték, rendbe tették a viskót, és mindig visszaemlékeztek arra a nagy viharra. Viharos napon viharos szerelem született a rozoga kis kulipintyóban.

A Szeretet nyelve

Van egy nyelv – a legszebb,

A szívnek – legnemesebb,

Mindennél – illatosabb,

Napnál is – világosabb.

Szeretet nyelve – olyan ritka,

Sokan nem értik, – nem beszélik,

Hisz még nem is – igazán ismerik,

S a szívükben – nem létezik.

Elárulom neked – a nagy titkát:

Együttérzés, szívből – alázatosság,

Önszeretet és – felelősségvállalás,

Szeretetteljes – segítségnyújtás.

Szeretet szól – ajkaidról,

Dallamosan, – kedvesen,

Választ kapsz attól,

Ki érti – miről szól.