Romokból újjászületve

 

Olyan sokáig akartam megfelelni,

Mint árnyék a napfényt, úgy követni.

Eladtam lelkemet és önmagamat,

Felépítettem sötét birodalmamat.

Építettem, mint rabok építik a várat,

Lelkem köveit szorosan tapasztottam.

Erőt, fáradságot észre sem vettem,

Egyszer csak a szívemben repedést leltem.

Gyönyörű váram lassan homokként hullt,

És az emberek, mint szél, elfordultak.

Akiknek odaadtam életemet,

Eltűntek, nekik többé már nem léteztem.

A váram romokká lassan omlott szét,

Az identitásom füstté foszlott szét.

A megfelelés kényszerének súlya,

Nem lett más, mint életem új útja.

Igen, az lett belőle, átváltozott!

A sötét romok mélyén újra születtem.

Végre igazi önmagam lettem,

Szabad emberként az életet élvezhetem.

Összeolvadás

Ott vagyok mindenütt, hidd el!

Hisz mindenhol Én vagyok!

Benne vagyok a felhőben,

A tiszta éteri levegőben.

Biztonságos fa belsejében,

Fa leveleit ringató szélben.

Ott vagyok a patak vizében,

Minden egyes vízcsepp mélyében.

Virágok kelyhében megpihenek,

Illatuktól el is szenderedek.

Ott vagyok a madarak hátán,

Repülök a szelek szárnyán.

Ott vagyok mindenütt, hidd el!

Hisz mindenhol Én vagyok!

A természettel összeolvadok,

Hisz én belőle vagyok.

Por, és azzá leszek,

Miért is ellenkezzek?

A természettel létezem,

Belőle lettem, lélegzem.

Mókus testvérek saját meséje

 

 

 

Hol volt, hol nem volt, volt egy gyönyörű erdő. Hatalmas, magas fákkal teljes, gyönyörű virágokkal, pipacsokkal, zsályákkal, melyeken szebbnél szebb pillangók repdestek. Az erdőben sok állat élt, madarak csivitelése hallatszott mindenhol, tücskök, bogarak, sünök, békességben szeretetben. Itt élt Miki mókus a családjával és más mókusokkal boldogan. Egy napsütéses, őszi napon, amikor minden mókus szülő a téli élelmet gyűjtögette, mogyorót, fenyőtobozt, magvakat, Miki szülei megkérték Mikit, hogy vigyázzon Imire, a kistestvérére. Miki mókus nagyon nem örült neki, mert már megbeszélte a barátaival, hogy délelőtt mennek ugró versenyre. Szülei ráparancsoltak, hogy nagyon vigyázzon rá, mert Imi még kicsi és könnyen eltévedhet. Miki megígérte, ha kissé morcosan is, hogy vigyázz rá, ne aggódjanak. Miki és Imi a többiekkel elindult a játszótérre, oda, ahol mindig versenyeket rendeztek, a kicsik meg szaladgálnak és ugrándoznak. Miki így szólt Imihez, a kistestvéréhez:

– Imi, én megyek versenyt ugrani a barátaimmal, biztosan megnyerem megint a versenyt, én fogok a leghosszabbat ugrani. Maradj itt, el ne csavarogj! Nem tudok rád figyelni, ha versenyzem. Ha vége, jövök érted. - utasította Miki mókus a kistestvérét.

Jól van na, nem kell ilyen hangosan parancsolgatni, értém itt maradok. - válaszolta Imi. Miki elugrált gyorsan, és már ott is volt a barátainál. Kezdődött a verseny. Jó messzire ugráltak el a játszótértől, mivel hatalmasakat tudtak ugrani. Imi mókus egy darabig játszott a többi kismókussal, de egyszer csak felfigyelt egy gyönyörű pillangóra, és eldöntötte, ő bizony megfogja, és hazaviszi az anyukájának. Addig-addig kergette, és szaladt utána, hogy észre sem vette, mennyire eltávolodott a játszótértől, a tisztástól. Már bent találta magát a sűrű erdőben. Onnan megint egy tisztáson kötött ki. Leült a fűbe pihenni, és nézegette a virágokat, szagolgatta őket. A pillangó már messze elrepült. Kicsi volt még, de azt tudta, hogy egyedül maradt, és nem hallotta a többiek hangját. Megijedt. Elkezdett kiabálni,

– Miki, merre vagy? Miki, félek, eltévedtem! - kiáltotta Mókus Imi elcsukló hangon, többször is kiabált, de semmi. Tudta, rosszat tett, és Miki keresni fogja, de vajon meg is találja? A szülei nagyon mérgesek lesznek, megbocsájtanak neki, hogy nem fogadott szót? Már az sem érdekelte, hogy a szülei meg haragudnak rá, csak találják meg, annyira félt. Összekuporodott, és könnyeivel küszködve várta, hogy valaki megtalálja. Megpróbált kiáltani.

– Miki, anya, apa itt vagyok! Hallotok engem? - kiabálta meg egyszer, hátha meghalják őt.

Válasz nem érkezett. Elkezdett sírni, nagyon félt, ráadásul a nap is egyre lejjebb ment. Közeledett az este. A mókusok este nem mozognak, mert sok veszély leselkedik rájuk. A héja a legnagyobb ellenségük.

Eközben Mikinek véget ért a verseny. Megint ő volt a legügyesebb, ő tudott a leghosszabbakat ugrani. Boldogan, büszkén ugrált vissza a játszótérre, hogy elmondja Iminek a testvérének az örömét. Kereste mindenhol. Nem találta. Nagyon megijedt. Hol lehet? Haza nem talál egyedül, ahhoz túl kicsi még. Gondolkodott merre mehetett. Elindult, kereste mindenhol, az összes helyen, ahová mehetett, már csak egy felé nem nézte. Teljesen kétségbe esett, mi lesz, ha erre sem találja? Tette fel magában a kérdést. Akkor bizony haza kell mennie, és mindent el kell mondania a szüleinek. Tudta, nagyot hibázott. Fontosabb volt neki az ugró verseny, mint a kistestvére. Amilyen gyorsan csak tudott, ugrált be az erdőbe. Tudta, kicsit beljebb arra van egy tisztás. Ismerte a helyet. Elkezdett kiabálni:

 –Imi, merre vagy? Imi, válaszolj, ha hallasz! - amilyen hangosan csak tudott, kiabált.

Közben jobbra-balra ugrált, és figyelte, hátha meglátja. A tisztás szélén megállt, hogy kifújja magát, mert nagyon elfáradt. Szétnézett, és látta az égen, hogy egy héja körbe-körbe köröz. Rosszat sejtett. Elkezdett sötétedni, negyedóra múlva már lemegy a nap. Kiabált, miközben ugrált beljebb a tisztásra.

– Imi, hallasz engem? Imi, válaszolj! - kiabálta Miki mókus

– Itt vagyok, Miki! - jött a segítségkérő hang Imitől – Félek, mert a héja felettem van. Mit csináljak? - kérdezte remegő hangon a pici mókus

– Megyek, Imi, segítek, elterelem a héját, te ugrálj be az erdőbe, amilyen gyorsan csak tudsz, és várj meg! El ne menj, ott maradj! - utasította Miki kistestvérét. Miki, ahogy csak tudott, oda ugrált Imi közelébe. Imi pedig az erdő felé. A héja összezavarodott, melyik mókusra csapjon le. Miki a tiszta réten cikázott jobbra balra, és a héja egyre lejjebb repült, már a karmait nyújtotta, hogy megragadja Mikit. Közben Imi beért az erdőbe. Kiabált Mikinek.

– Beértem az erdőbe, gyere te is! -  Miki megnyugodott, hogy a testvére biztonságban van. Már fogytán volt az ereje, annyira elfáradt, de összeszedte a maradék energiáját, és kicselezte a héját. Addig- addig ugrált összevissza, és egyre közelebb az erdőhöz, hogy a héja feladta. A nagy fák miatt nem tudott közelebb repülni. Miki beért az erdőbe. Összerogyott a fáradságtól.

– Miki, te egy hős vagy! - ölelte meg kis mókus a bátyját! Megmentetted az életemet - mondta örömtől könnyezve a kis mókus.

– Dehogy vagyok hős Imi, inkább egy rossz mókusgyerek, aki nem tud vigyázni a testvérére. - válaszolta szomorúan Miki mókus.

– Én sem fogadtam szót. - vallotta be Imi. Addig kergettem a pillangót, hogy itt találtam magam. Mind a ketten hibáztunk. -mondta a kis Imi, aki ugyan még aprócska volt, de nagyon okos kis mókus.

– Igazad van, mind a ketten hibáztunk. Menjünk haza, mert a szüleink már aggódnak. - mondta Miki.

Bizony, a szülők már nagyon aggódtak, hol lehetnek a gyerekek. Ilyenkor már mindig itthon kell lenniük. Az anyukájuk kint várta őket az odú ajtajában.

– Gyerekek hol voltatok ilyen sokáig? Nagyon aggódtam már! - kérdezte az anyukájuk. Imi a kis mókus nagy lelkesen és egyben szomorúan elmesélte, hogy eltévedt, és Miki milyen bravúrosan cselezte ki a héját, és megmentette az életét. Miki egy szót sem szólt. Anyukájuk és apukájuk nagy szemekkel figyelték a történetet. Miki mókus szégyellte magát, hogy nem vigyázott Imire. Várta a leszidást.

– Figyeljetek jól gyerekek! Mind a ketten hibáztatok. Miki, te nem vigyáztál a kis testvéredre inkább a verseny érdekelt. Imi, te nem fogadtál szót Mikinek. Ezért mérges vagyok rátok. Viszont, Miki, büszke vagyok rád, amiért a saját életedet kockára tetted, hogy meg mentsd a testvéredet a héjától. Nagy bátorságra és ügyességre vall, éles eszűségre. Büszke vagyok rád is Imi, mert szót fogadtál Mikinek, és beugráltál gyorsan az erdőbe, és azonnal szóltál neki, hogy biztonságban vagy. Remélem tanultatok belőle, és legközelebb nem történik ilyen. Miki bebizonyítottad, mennyire szereted a testvéredet. Tudjátok, a család, a szeretet mindennél fontosabb. Szeretnünk kell egymást és vigyázni egymásra. - oktatta ki őket az anyukájuk

A két kis mókus nagy szemekkel figyelte édesanyjukat. Nem szóltak egy szót sem. Sokat tanultak a mai napi kalandjukból. Alig bírtak elaludni, annyira megviselte őket a héjás kaland. Nagyon el is fáradtak, mert sokat ugráltak a menekülés miatt. Édesanyjuk megölelte őket, és jó éjt puszit kaptak. Ma este nem kellett mesét olvasnia a gyerekeknek. Saját mesét csináltak maguknak. Betakarta őket és szépen álomba szenderültek.

Viharos szerelem

 

Barbara és Vilmos egy könyvtárban ismerték meg egymást, miközben anyagokat gyűjtöttek vizsgamunkájukhoz. Gyakran futottak össze, és elkezdtek beszélgetni. Barbara vékony, hosszú szőke hajú, bájos arcú, kedves, fiatal lány volt, húszas évei közepén járt. Vilmos hasonló korú volt, magas, sportos testalkatú, barna hajú, ég-kék szemű, intelligens férfi. Egy nap a könyvtárban Vilmos megkérdezte Barbarát:

– Barbara, mit szólnál, ha holnap kirándulnánk egyet? Túrázásra való idő ígérkezik.

– Te most randira hívsz? – kérdezte Barbara mosolyogva.

– Valami olyasmire. Na, és milyen választ kapok? Igent? – kérdezte Vilmos kíváncsian.

– Benne vagyok! Egy feltétellel: csak akkor, ha nem indulunk kora reggel! Legfeljebb nyolc órakor – válaszolta Barbara.

– Rendben! Én sem szeretek hajnalban kelni. Holnap nyolcra ott vagyok nálad. Kinéztem a helyet, és az időjárást is megnéztem: tökéletes kirándulóidő lesz. Vettem enni- és innivalót is. Hidd el, szuper lesz! – felelte Vilmos.

Elköszöntek egymástól, és hazaindultak. Erős vonzalmat éreztek egymás iránt, és Vilmos végül elhatározta magát. Izgatottan várták a következő napot. Ahogy felébredt, Vilmos gyorsan megivott egy kávét, bepakolt mindent az autójába, és elindult Barbaráért. Szépen sütött a nap, minden jól indult.

Barbara már várta, bepakoltak az autóba, és elindultak. Az út alig egy órácskát vett igénybe, közben beszélgettek, zenét hallgattak, és énekeltek. Egyre jobban oldódott a feszültség és izgalom közöttük, bár mindketten érezték, hogy valami komoly dolog bontakozik ki köztük.

Megérkeztek, leparkoltak, és a hátizsákokat felvéve indultak a hegyre. Egyre feljebb mentek, nevetgéltek, és csodálták a természet szépségeit. Vilmos magyarázta a különböző fákat és virágokat, Barbara pedig élvezettel hallgatta. Hosszú utat tettek meg, elfáradtak, így megálltak ebédelni. Miközben ettek, az ég elkezdett beborulni, és a szél is erősödött. Barbara aggodalmasan mutatott az égre:

– Ez nem túl biztató!

– Nem hiszem, hogy vihar lesz, hiszen mára nem ígérték. Ha mégis, akkor bajban vagyunk, innen nem érünk vissza az autóhoz! – mondta Vilmos.

Amint ezt kimondta, meghallották az első villámcsapást. Bár még távoli volt, az ég egyre sötétebbé vált. Találtak egy kis ösvényt, és elindultak azon, abban bízva, hogy találnak menedéket. Az eső egyre nagyobb cseppekben esett, csúszkáltak a sárban. Vilmos fogta Barbara kezét, hogy el ne essen. Végül megláttak egy rozoga kis házikót egy tisztáson.

– Barbara, nézd, ott egy viskó! Menjünk oda, ott kivárjuk a vihar végét! – mondta megkönnyebbülve Vilmos.

– Rendben! Jobb, mint a semmi! – felelte Barbara, akinek az arcát könnyek és esőcseppek borították.

Egymás kezét fogva mentek be a házikóba. Nem volt ott senki, a hely elhagyatottnak tűnt, de legalább fedél volt a fejük felett. Vilmos tüzet rakott, és ahogy a kályha mellett álltak, egyre melegebb lett. Vilmos Barbarát még szebbnek látta vizesen, ahogy a ruhái rátapadtak, és szinte vibrált köztük a levegő.

– Barbara, vegyük le a ruháinkat, és szárítsuk meg őket – kérte Vilmos.

Mindketten levetkőztek, és a ruháikat a kályha mellé tették. Barbara és Vilmos közelebb húzódtak egymáshoz, és átölelték egymást, hogy felmelegítsék a másikat. A tűz egyre jobban felmelegítette a kis viskót, és a kinti vihar sem riasztotta el őket. Ahogy egymás közelségét érezték, fokozatosan nőtt köztük a vágy. Vilmos gyengéden végigsimította Barbara arcát, majd közelebb hajolt hozzá. Ajkaik lassan összeértek, és a csók egyre szenvedélyesebbé vált. Barbara ujjai finoman szántották végig Vilmos haját, majd kezei a vállára siklottak.

Vilmos átkarolta Barbarát, és lassan a viskó sarkában lévő szalmára feküdt vele. Simogatásaik gyengédek és felfedezőek voltak, a közelségük és a tűz melege megtöltötte a teret biztonsággal és szenvedéllyel. Vilmos finoman cirógatta Barbara bőrét, aki nagyokat sóhajtott, és szorosan hozzábújt. Testeik szinkronban mozogtak, egymásra hangolódva, mintha a külvilág megszűnt volna létezni.

A villámok és a dörgés hangja elhalkult, és csak a szívdobbanásuk üteme maradt. Szerelmük betöltötte a viskót, ahogy odaadóan és gyengéden szerették egymást. Idővel a vihar is elcsendesedett, és a ruháik már megszáradtak a kályha melegénél. Egymásra néztek, és mosolyogtak.

– Barbara, ez csodálatos volt! Remélem, te is így érzed – mondta Vilmos, és megcsókolta Barbarát.

– Igen, az volt! Bízom benne, hogy lesz még folytatás! De nem itt! – válaszolta Barbara huncut mosollyal, és visszacsókolta Vilmost.

Felöltöztek, összepakoltak, és eloltották a tüzet. Csupa sáros volt a ruhájuk, de ez nem zavarta őket. Mosolyogva és nevetgélve mentek vissza az autóhoz. A Nap újra kisütött, boldogok voltak. Amikor megérkeztek Barbara lakása elé, Vilmos megkérdezte:

– Jöhet holnap egy újabb túrázás velem? Szép idő ígérkezik!

– Oké! Jöhet! De, ugye vihar is lesz? Meg egy kis viskó is? – válaszolta kacagva Barbara.

Megcsókolták egymást, hosszan és érzelmekkel telve, majd elköszöntek. Mindketten élvezték a meleg zuhanyt, és jól aludtak.

Innentől kezdve már összetartoztak. Szerelmespár lettek, minden szabadidejüket együtt töltötték. Elvégezték az egyetemet, és összeházasodtak. Néha elmentek túrázni a már ismert úton, kicsit átrendezték, rendbe tették a viskót, és mindig visszaemlékeztek arra a nagy viharra. Viharos napon viharos szerelem született a rozoga kis kulipintyóban.

A Szeretet nyelve

Van egy nyelv – a legszebb,

A szívnek – legnemesebb,

Mindennél – illatosabb,

Napnál is – világosabb.

Szeretet nyelve – olyan ritka,

Sokan nem értik, – nem beszélik,

Hisz még nem is – igazán ismerik,

S a szívükben – nem létezik.

Elárulom neked – a nagy titkát:

Együttérzés, szívből – alázatosság,

Önszeretet és – felelősségvállalás,

Szeretetteljes – segítségnyújtás.

Szeretet szól – ajkaidról,

Dallamosan, – kedvesen,

Választ kapsz attól,

Ki érti – miről szól.

Ki Tudja?

Ki tudja, mit érzek?

Ki tudja, mit gondolok?

Ki sejti, mire vágyom?

Ki tudja, milyen vagyok?

Ki tudja, mit szeretek?

Ki tudja, hogyan élek?

Ki tudja, miről álmodom?

Ki tudja, mit remélek?

Ki tudja a válaszokat?

Ki tudja, hogyan írok?

Ki tudja, hogyan festek?

Ki tudja, mi az, mi ihlet?

Ki tudja, mi van bennem?

Mélyen a szívemben?

Ki lát bele a lelkembe?

Isten látja, senki más!

Nem ismer senki sem,

Amit lát, az semmi sem,

Egy darab, mi lehetne más?

Szilánk, és semmi más.

Szilánkok, a lélek darabjai,

Sorok, mint folyók, úgy zúgnak,

Szélben csendesen hullámzanak,

Csodaszép versben dalolnak.

Úton a Fénybe

Megyek az utamon, haladva rendesen,

Néha elesek, néha büszkén egyenesen.

Van, hogy virágok nyílnak lábam előtt,

Van, hogy árnyékban pihenek – elkeseredetten.

Az út végén a fény ragyog, csillog fényesen,

Néha a messzeségtől csak fénytelen,

Van, hogy homályosan elképzelem,

Néha kézzel foghatóan érzékelem.

Megyek az utamon, lelkesen haladva,

Néha megállok, mert az út elrejti magát,

Kétségek árnya táncol a lelkemen át,

De a szívem vágya újra magára talál –

A fény vezet, hív, oltalmazva – világít.

De míg odaérek, még sok dolog vár rám,

Túl kell jutnom minden mély szakadékon,

Meg kell értenem, miért fagy be a szív,

S miért dobban újra, ha fényben fürödve sír.